Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-29 / 309. szám

1988. december 29., csütörtök ISNiUMM „II fellendülést nem a magántőkétől várom I! Beszélgetés Nyers Rezsővel Államminiszterré választása után Nyers Rezső azt mondta, hogy fő feladata a gaz­dasági és politikai reform összehangolása valamint annak biztosítása, hogy a pénz­ügyi stabilizációt a távlati reformelképzelé­sekkel és ne azok ellenére hajtsuk végre. A parlament decemberi ülésszakán arról kérdeztük, hogyan kívánja ezt a progra­mot végrehajtani, milyennek képzeli el a közeljövő magyar tulajdoni szerkezetét. — Rövid távon stabilizálni a gazdaságot, megőrizni a gazdasági-pénzügyi egyensúlyt, közben pedig megteremteni a növekedés, a felzárkózás feltételeit — nem fából vaska­rika ez? Nem lehetetlenre vállalkozott ön? — A pártnak a politikai feladata, a kor­mány kormányzati problémája ma olyan, amit eddig senki sem vállalt fel és nem csinált. Minden reform, minden igazi re­form a mindennapi élet logikájával gon­dolkodva fából vaskarikának látszik. Hi­szen, ha már hétköznapi politikával meg lehetne valósítani a reformot, akkor min­den csak evolúciós úton mehetne előre. Mint ahogy egy házat építenének, mindig ráraknának valamit, és csak ebből állna a politika. A politika viszont abból áll, hogy hogy építjük a házat — ha már ezt a ha­sonlatot alkalmaztam —, aztán le kell bon­tanunk egy részét, helyette mást építeni, ha megvan a műszaki terv, a terven módo­sítani kell — ezek a reformok. — Mi újat hozott a kormányzatba? Mert az ön által említett, gazdasági és politikai reformok összehangolásával, legalábbis elv­ben, már többen próbálkoztak, kevés siker­rel. — Én nem hoztam semmi újat, illetve igyek­szem egy új szellemiséget szélesíteni — ez az új szellem már megvan, ezt nem kell feltalálnom, hanem a meglevőt kell bátrab­ban és demoktatikusabban belevinni a gaz­daságpolitika szélesebb szférájába, tehát a kormányzás egészébe és a kormányzás kö­rében dolgozó szakértői rétegbe. Most ez a feladat, ami egyet jelent a gazdasági re­formprogram újragondolásával és követke­zetes kidolgozásával. — Tehát, akkor a programot még ki kell dolgozni, az nincs meg? — Van program, s ez alkalmas a pénz­ügyi stabilizálásra. Máris egyéves késésben vagyunk, ezt a programot tehát sürgősen végre kell hajtani. Amire viszont nincs még világos programunk, az egy új növekedési szakasz megindítása a gazdaságban. Mára kiderült, hogy a stabilizációnak a végét, a teljessé, tartóssá tételét csak egy új növeke­désnek a keretében lehet megvalósítani. — De ez a jelenlegi stabilizációs elkép­zelés, maga a program, nem teszi lehetet­lenné a kibontakozást? Külföldi kölcsön kis- és középvállalkozóknak — Tényleges ellentmondásban van a ki­bontakozással azért is, mert amíg a stabi­lizációs programban szereplő veszteségcsök­kentő intézkedéseket nem valósítjuk meg, addig bizonyosan az új növekedés sem in­dulhat meg. Nem kell várnunk persze az új növekedéssel addig, amíg teljesen be nem fejeződik ez a nyírás-vágás, a veszte­ségforrásoknak az eldugulása. De el kell érni egy» bizonyos szintet ahhoz, hogy meg­indulhasson a vállalkozásélénkítés a jöve­delmező szférában. '89-ben valami kicsi vállalkozásélénkítés előkészületei kezdőd­nek meg, az importliberalizálás mellett pél­dául egy olyan vállalkozásélénkítő program, mely főleg a kis- és középvállalatokat érin­ti. A hiteleket, döntően a külföldi hiteleket nem szabad ugyanúgy deficitfinanszírozásra felhasználnunk, ahogyan eddig tettük. A külföldi kölcsönök jelentős részét ezentúl a kis- és a középvállalkozások fogják kapni, melyek eddig szinte semmit sem kaptak. Ez a változás persze csak fokozatosan történ­het, nem máról holnapra. — Ha jól tudom, azok a külföldi hitelek, amelyekhez ma hozzájuthatunk, hosszú tá­von nagyjából arra elegendők, hogy a kül­földi fizetési kötelezettségeinknek eleget te­hessünk. Tehát, a kibontakozást saját for­rásból, saját erőből kellene végrehajtani. Milyen belső tőkefelhalmozásra számítha­tunk? — Eddig csak a hitelekről beszéltünk, a működőtőke-importot viszont teljes egészé­ben a dinamizálásra tudjuk felhasználni. — De hát a működőtőke, legalábbis ami eddig bejött, alig néhány százmillió dol­lár... — Igaz, de már ez is valami, és ezt a fajta importot továbbra is mindenképpen növelni kívánjuk. Éppen az a mai helyzet kulcsa, hogy nem tudunk megszabadulni a fizetési mérleghiány egy részétől, évi mint­egy 400 millió dollártól, ha közben nem li­beralizálunk. Ez a közbenső liberalizálás vi­szont egy esztendőre megakasztja a fizetési mérleg javulását. Ez a róka fogta csuka esete, ez az az ár, amit meg kell fizetnünk. — Hogy világosabban kérdezzek rá a fi­nanszírozásra, úgy tudom, egy új Mar- shali-terv elgondolása is az ön nevéhez fű­ződik. Ilyen Marshall-tervnyi nagyságren­dű külföldi tőkebevonás nélkül, ön szerint van-e Magyarországnak reális lehetősége a felzárkózásra? — Elméletileg igen, gyakorlatilag valószí­nűleg nem. Elméletileg igen, hisz a tőkét és a technikát mi más formában is bevon­hatjuk. — Mennyi realitása van most egy ilyen új tervnek? — Ez, véleményem szerint, nem a követ­kező hónapok kérdése, leghamarabb a kö­vetkező évtizedben lehet realitás. — A sajtóértekezleten azt mondta, hogy mind gazdaságilag, mind politikailag elkép­zelhetetlennek tartja a magántőke túlsúlyra jutását Magyarországon. Mégis milyennek képzeli el a közeljövő magyar tulajdoni szerkezetét? II magántőke és a társadalmi tőke jövője Először is tisztázzuk, hogy a vegyestulaj­dont én nem sorolom a magántulajdon ka­tegóriájába. Tehát abban, amiben az állam 30-40-50 százalék erejéig részt vesz, az ilyen mértékben köztulajdon, ott az államnak ko­moly befolyása van. Azt el tudom képzelni, hogy például a nagy- és középiparban a társasági tulajdon, a vegyestulajdon akár többségivé is válik. De ezt sem lehet biz­tosra venni, nem szabad előre, központilag meghatározott arányokból levezetni a tulaj­doni szerkezetet. Ami a tőkeképződést illeti, a társadalmi tőke domináns szerepe meg kell hogy maradjon. Egyszerűbb közgazda­sági törvényszerűség ez, hisz az állam és a szövetkezetek kezében van a társadalmi tő­kének a túlnyomó hányada. A magántőke akkumulációját kétségkívül elő kell segíte­ni, fokozni kell, de őszintén szólva, a gaz­dasági realitás alapján nem tudom elkép­zelni, hogy az itthoni magántőke a mostani 5 százalékos arányáról túlsúlyra jusson. A külföldi tőkeimport pedig? Ha annak az arányát 5, netán 8 százalékra fel tudnánk vinni, már nagy siker lenne. Más a helyzet az össztársadalmi munka­idővel — e téren kívánatos lenne, hogy 25-30 százalékig nőjön a magánszférában foglalkoztatott munkaerő aránya, de a tu­lajdoni szerkezetben valószínűleg nagyobb szerepe lesz a társadalmasított tőkének ... Hisz a kisvállalkozásokban levő munkaerő tőkehányadosa jóval kisebb, mint a nagy­iparban vagy a nagy mezőgazdasági üze­mekben. — Ma még... — Ma még, de a későbbiekben is. A kis­vállalkozások nem azokat a tevékenysége­ket keresik, amelyekre a tőke magasabb szerves összetétele a jellemző. — Ezzel, együtt, ha a gazdasági folyama­tok iránya arra mutatna, hogy a magántu­lajdon váratlanul viharosan előretör, len­nének politikai akadályok ennek az útjá­ban? — Elméletileg nehéz erre válaszolni. Attól függ, hogy milyen társadalmi hatásokat ki­fejtve, egyáltalán „társadalmi-konform” módon működne-e ez a magántőke. Ha előretörése beleférne egy rugalma­sabb, dogmáktól mentes társadalmi érték­ítéletbe, akkor nem hiszem, hogy e folya­mat különösebb politikai akadályokba üt­közne. A kormány jelenleg egyértelműen azon van, hogy szélesítse, de nem idealizál­ja a magántevékenységet. Az embereket, mint munkavállalókat, sem szabad ideali­zálni, hát még mint tőketulajdonosokat! Születhetnek a nyereségre törekvés során olyan gondolatok, melyek sértik a társada­lom érdekét. — De hát ehhez nem kell magántulajdo­nosnak lenni! — Nem kell magántulajdonosnak lenni, ugyanilyen emberek vannak a társadalmi szférában is. Mind az állami monopolszer­vezetek, mind a magántőke kinövéseit kor­látoznunk kell. — Politikusként ezt nevezik kétfrontos harcnak, nem? — Ezt a fogalmat eddig másnak a kife­jezésére kötöttük le, de valószínűleg ebben az értelemben is használni fogjuk. A piac és a tőke semmiképpen nem lehet olyan szabad egy szocialista társadalomban, mint egy tőkés piacgazdaságban. Ezért vagyok én nagyon óvatos ezeknél a megfogalmazások­nál — nem mintha akár a kormány, akár én félnék a magántulajdontól. A magyar gazdaság fellendülését mindenesetre én nem a magántőke részvételétől várom; mert egy­szerűen nem is lesz annyi magántőkénk, hanem az a dinamizálás motorjaként szol­gálhatna. Fahidi Gergely munkakapcsolatot létesít­sünk. Kezdeményezzük, hogy a Santarém Megyei Pártbi­zottság 3 tagú delegációja egy, az önöknek is megfe­lelő, alkalmas időpontban Békés megyébe látogasson. Elvtársi üdvözlettel: Frank Ferenc, a megyei pártbizott­ság első titkára.” A válasz nem váratott so­kat magára, még 1977. jú­niusában megérkezett a san- tarémi delegáció Békésbe. Tagjai a Portugál Kommu­nista Párt országos és me­gyei vezetői voltak, s egy héten át ismerkedtek me­gyénkkel. Gyulavári Pál, aki akkor a megyei pártbizott­ság titkára volt, így emlék­szik az első találkozásra. — Én kaptam a feladatot, hogy a Ferihegyi repülőté­ren fogadjam a delegációt, majd többedmagammal ki­sérjem megyei programju­kon. Az első feszélyezett percek után hamar feloldód­tak, s nagyon nyílt szívű, barátságos nép követeit is­mertük meg bennük. Tud­tuk, hogy alig három esz­tendővel vannak túl az 1974. április 25-i fordulaton, ami­kor megdöntötték a fasiszta diktatúrát, és megindultak a demokratizálódás útján. Vö­rös szegfűs forradalomnak is nevezik ezt, s ez azóta jel­kép. Emlékszem, az első találkozásunk alkalmával is vörös szegfűt viseltek a gomblyukukban. Olyan féltő áhítattal tették ezt mindvé­gig, hogy valamennyien meghatódtunk. Ez az érzel­mi gazdagság jellemző egyébként a portugál nép­re. Arról, hogy hol jártak, mit láttak megyénkben, a sajtó igen szűkszavúan szá­molt be annak idején. Mint­ha valami titokzatosság, sze­mérmesség övezte volna, vagy talán még máig is övezné az egészet. Eredhet ez abból, hogy testvérme­gyei kapcsolatokat általában szocialista országokkal és nem nyugati testvérpártok­kal szokás kialakítani, meg abból is, hogy ide viszony­lag ritkán és kevesen jutot­tak el. Az 1977-ben tett el­ső látogatás óta két-három évenként portugál pártkül­döttség látogat Békés me­gyébe, illetve a mi delegá­ciónk tesz viszontlátogatást Santarémben. Most lehetőség kínálkozott arra, hogy a de­legációnak újságíró is tagja legyen, s közreadja mindazt, amit erről az országról tud­ni érdemes és azt, amit né­hány nap alatt tapasztalt. Mielőtt ez utóbbiról esne szó, először még az ország­ról és vendéglátónkról, a Portugál Kommunista Párt­ról. Az aranykor után a tör­ténelem viharai megtépáz­ták az országot, diktatúrák és köztársaságok váltották egymást. Az előbbiek közül a legsötétebb a Salazar ne­véhez fűződő több évtizedes fasiszta uralom, melynek az 1974-es vörös szegfűs for­radalom vetett véget és lét­rejött a második köztársa­ság. Az utóbbi, csaknem 7 év­tized történelmének részese a Portugál Kommunista Párt. 1921. március 6-án ala­kult, de alig öt esztendeig működhetett legálisan, utá­na hosszú illegalitás követ­kezett. A párt vezetőinek nagy része börtönben volt, Alvaro Cunhal főtitkár 14 évi raboskodás után 1961­ben szökött meg a börtön­ből. A párt helyzetét az or­szág sajátosságai határozták meg, a demokratikus rend­szerért vívott harc összefo­nódott a nemzeti független­ségért, a gyarmatok felsza­badításáért folytatott küzde­lemmel. Sztrájkok, tünteté­sek, diákmegmozdulások szervezése volt a harc for­mája. Eközben olyan egy­ségfront jött létre, amely le­hetővé tette az 1974-es for­dulatot. Az illegalitásból ki­lépő pártnak 1975 elején alig 15 ezer tagja volt, két évvel később már 115 ezer. Helyzetét jellemzi, hogy a VII. kongresszuson, 1975- ben megválasztott Központi Bizottság 23 tagja és 13 póttagja összesen 308 évet töltött fasiszta börtönökben. líyilván az ebből táplál­kozó szimpátiának is része volt abban, hogy az 1975. április 25-i nemzetgyűlési választásokon, a portugál demokratikus mozgalommal együtt, a párt a szavazatok csaknem 17 százalékát sze­rezte meg. Programja nép­szerű volt: államosítás, föld­osztás, szociális intézkedé­sek. Az 1982-es községtaná­csi és az 1983-as parlamenti választásokon még jó pozí­ciókat szerzett a párt, de később a jobboldali erők összehangolt támadásai ré­vén fokozatosan veszített be­folyásából. A legutóbbi, idő előtti parlamenti választáso­kon, 1987 júliusában, már csak a zöldekkel és a füg­getlenekkel alkotott demok­ratikus koalícióban jutott 30 mandátumhoz, míg '83-ban egymaga 41-et szerzett. A kormányzó szociáldemokrata és szocialista párt egyre jobban eltávolodott a kom­munistáktól, és az 1974-es céloktól. A kudarc okát az­óta sokféleképpen elemez­ték, legutóbb — igaz, ez már látogatásunk után volt, de a kép teljességéhez hoz­zátartozik — ez év decem­berében a párt XII. kong­resszusán. Az önkritikus ele­mek — frakcióharc, széthú­zás, a munkások és fiatalok között elvesztett befolyás — felsorolása mellett a prog­ramra helyezték a hang­súlyt: megújulást, rugalma­sabb politikát, új baloldali egységfront megteremtését hirdették meg. A párt főtit­kára ismét a nagy öreg, Al­varo Cunhal lett. A prog­ram szép, megvalósításának a neheze azonban még ez­után következik. (Folytatjuk) Seleszt Ferenc Santarém főtere

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom