Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

NÉPÚJSÁG

1988. december 24., szombat

Körkérdésünk:

Hogyan látják — itt és most — a holnapot?

Az átalakulások korát éljük, és az ehhez nélkülözhetetlen programok megfogalmazásának az idejét. A jövőképek és a bírálatok szükségszerűen ütköznek, súrlódnak, csiszolódnak, hogy a tegnapihoz alig hasonló, szocialista világ felé haladhassunk.

Ám a „szent hevület” sem szakíthat el a hétköznapok realitásaitól. Ezért kérdeztünk meg neves közéleti személyiségeket, társadalomtudóst, közgazdát, a művészetek és a sport világának képviselőit: Mit tart a maga munkaterületén, itt, a mai Magyarországon, most, a közelgő új esztendő napjaiban a legfontosabb tennivalónak, íme a válaszok:

Tökei Ferenc akadémikus, az MSZMP KB tagja:

Az 1988. évből az 1989-be való átcsisszanásról önmagában véve alig lehet komoly mondanivalója az embernek. Üj törvények és új árak léphetnek életbe, újabb egyesületek alakulnak, s még az sincs kizárva, hogy évtizedes elvi döntések egy része végre tetté válik. És mégis, az emberek többsége valószínűleg optimizmus nélkül lép át az új évbe, s meg kell vallani, közvetlenül nincs is okunk jobbat remélni, mint ami van.

Ellenkezőleg. Biztosra vehetjük, hogy életünk gondjai nem kisebbek, hanem nagyobbak lesznek. Az országé is, gazdasági bajaink, kulturális és erkölcsi „értékválságunk” is. Sokan, nagyon sokan teszik fel ma a kérdést, mégpedig teljes joggal: hogyan történhetett meg, hogy a szocializmus „építésének” negyven éve után ilyen mély gazdasági, társadalmi és erkölcsi válságba jutottunk. Ott tartunk, hogy sokan a szocializmus szót hallva már semmire sem tudnak gondolni, a nagyképűbb és agresszívabb kritikusok pedig kijelentik, hogy a szocializmus „a kommunista formájában” megbukott. Nos, szerintem is megbukott valami: a klasszikus utópiáknak az öröksége, hogy a szocializmust „egy országban” (vagy ma egy-egy országban elkülönülten) is fel lehet építeni. Ezt a gondolatot Sztálin kényszerítette rá a szocialista gondolkodásra, egyoldalú és merev választ adva vele arra a tényre, hogy Szovjet-Oroszország egyedül maradt; nagyvonalúan eltekintve a szocializmusba való világtörténelmi átmenet problémáinak egész sorától. Ez a lényege annak, amit ma sztálinizmusnak nevezünk. Aki azonban a szocializmus kérdéseiről valaha is mélyebben, elméleti érzékkel, a propagandától függetlenül próbált gondolkodni, annak számára épp az lenne a csoda, ha a lényege szerint nemzetközi szocializmus a nemzetgazdasági és állami, egy- egy országi keretekbe szorítva ma jobban állna a világban, versenyképesebb partnere lenne a tőkés világrendszernek. A helyi jelentőségű, kisebb-nagyobb államokba zárt szocializmus valóban elérte fejlődésképességének határait, s amíg ezekből a keretekből egy megújult nemzetközi mozgalom ,(vagy éppen valamely kiszámíthatatlan és drasztikus nemzetközi esemény) ki nem szabadítja, addig a mi sorsunk nem az új fejlődés, hanem a jobbik esetben is csak a helyben járás, „pangás”, stagnálás lehet.

Athhoz, hogy legalább a távlatokat optimistábban ítélhessük meg, a nálunk zajló, állítólag „felgyorsult” események helyett inkább a nagy, globális jelentőségű fejleményekre kell odafigyelnünk. A tőkés világban óriási változások mennek végbe a szemünk láttára, véleményem szerint a tőkés világrendszer nagy válsága egyáltalában nem ért véget, nagy megrázkódtatásokra számíthatunk még, a világ ökológiai problémái soha nem látott mértékben súlyosbodnak, és így tovább. A világ- problémák mindenképpen rákény- szerítenek bennünket, hogy kilépjünk jelenlegi kereteinkből, s méltóképpen reagáljunk a nagy „kihívásokra”. Ha pedig együttes lehetőségeinket tekintem, természetesen a Szovjetunió és Kína világjelentőségű potenciáljával, s figyelembe veszem, hogy a radikális átalakítás szükségszerűségének felismerése már megszületett, akkor azt mondhatom, van okunk egy bizonyos távlati optimizmusra,

sőt, azt is megkockáztathatom, hogy a szocializmus ügye a világban éppenséggel nem a temetése, hanem radikális újjászületése előtt áll.

Mezei András író, publicista:

Érzem a felelősséget, ami el kell, hogy töltse mindazokat, akik politikai szerepet vállalnak. Szorongok. Szeretném, ha az 1988—89- es év „fordulója” a fordulat évét jelentené itt végre. Nem a diktatúrába való újrafordulás évét, hanem az abból való kifordulást. A véglegeset. Számomra ennek az évnek a fordulója annak a kivételes kísérletnek a próbáját jelenti, melyben nem önkénnyel, nem diktatúrával, nem erőszakkal szeretnénk végrehajtani azt a fájdalmas operációt, amit nálunk sokkalta gazdagabb népek vezetői is vaskézzel vittek végbe Angliától Dél-Koreáig. De: kiegyenlíthe-- ti-e egymást a szabadság növekedése és az életszínvonal csökkenése? Ki kit győz le? A matéria a nem materiális többletet, avagy épp ellenkezőleg? Kik azok, s mennyien vannak, akik erre az átmeneti egyensúlyra szavaznak? Már-már vallásos hittel kellene összefognia ennek a népnek, hogy a gazdasági és politikai zsákutcából való kifordulás éveit átvészelje. Én a szegények miatt szorongok. Azok miatt, akiknek nincs jogom prédikálni lemondásról, mert már nincs miről lemondaniuk.

— Észreveszik-e a szerkezetváltások véghezvivői azt, hogy milyenné vált a közellátás szerkezete? Hogy nincsenek olcsó élelmiszerek. Nem lehet babon és borsón élni. Lecsón, vagy egyéb főzeléken. Vannak már olyanok is, akiknek a tej és a kenyér is drága. Szorongok, mert a növekvő szabadság és az átalakítás mámorában a munkásokból és parasztokból lett gyárigazgatók szemrebbenés nélkül növelik nyereségüket áremeléssel. Meg se fordul bennük a szociális gondolat, az, amiért valamikor a régi Magyar- ország népnyomorának láttán magam is szocialista lettem. Bennem pedig a szociális érzéketlenség, a reformhiénák megjelenésével erősödik az a késztetés, ami talán újra költővé tehet, ha csak így prózában is megírni azt a drámát, melynek nézői is és szereplői is vagyunk. Mert ha a József Attila fogalmazta „fasiszta kommunizmussal” való leszámolás közben feladjuk a szocialista gondolatot is — végleg elvész a világ reménye, én pedig megírhatom esetleg majd, hogy a baloldalról hogyan kerültem át ismét a baloldalra ...

Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, a Magyar Demokrata Fórum ideiglenes elnökségének tagja:

Nem tudom, nem úgy leszek-e ezzel a most múltba forduló esztendővel, mint Stendhal regényhőse, aki a nevezetes waterlói csatatéren bolyongva rysm sokat érzékelt abból, hogy ott az európai történelem egy sorsdöntő eseménye ment végbe. Végezvén a napi teendőket, legyenek azok bár politikaiak is, nem mindig jól látja az ember a meghatározó folyamatokat, hogy mi az, ami tényleg történelmi léptékű. Én úgy ítélem meg, hogy 1988-ban alapvető változás nem történt Magyarországon, sem a politikai hatalomgyakorlás módjában, sem. a még mindig majdnem maradéktalanul a politikától függő gazdaságban. Mégis sok minden más, mint egy, öt vagy húsz évvel ezelőtt. Mindenekelőtt a magyar társadalom, mely kezd ébredezni tespedtségé- ből, beletörődöttségből, az „ez van” örökkévalónak érzett közhangulatából. Nyitogatni kezdte a _ szemét a társadalom, a honpolgá- ' rok társadalma, s próbálja megformálni hangját. Kissé hitetlenül ugyan, mert alapjában véve bizalmatlan, és a megszólalásnak nincsenek garanciái a politikai intézmények rendszerében, a nyilvánosság egyoldalúan monopolizált fórumain. Biztatóak voltak

1988-ban a társadalmi önszerveződés jelei, a tömeghírközlés bátrabb és őszintébb hangja. *

A kérdés azonban szorongat mindannyiunkat: mire lesz idő, lesz-e egyáltalán elegendő idő? Mert a gazdasági helyzet rózsásnak nem nevezhető; abban nincs véleménykülönbség, hogy gyors javulás nem várható. Nem lehet elhessenteni a szólást: „Ne féljetek, szegények, jövőre majd jobban lesztek szegények!” S bizony nem képzelhetjük, hogy a vesszőt kitehetjük a jobban lesztek után. IVtyégsem szabad elhallgatni esélyünket: ha nő a belátás a hatalmat gyakorlókban, ha nem a pozíciók elvesztése fölötti aggodalom lesz gondolkodásukban a meghatározó, ha továbbra is kedvező marad a nemzetközi helyzet, ha az anyagi romlás nem vált ki kétségbeesett reakciókat... szóval, ha fokozatosan átalakul az uralom szerkezete, megszűnnek a politikai monopóliumok, a gazdaság, a nyilvánosság egyoldalú függése. Amihez mind a politika, mind a társadalom oldalán együttműködési készségre van szükség, ha úgy fordul, engedniük kell. Adja Isten, hogy így legyen.

Rózsa József,

az ÁBMH főosztályvezetője:

Kevés olyan kérdés van ma Magyarországon, amely annyira az érdeklődés középpontjába került volna, mint a foglalkoztatáspolitika. Mit tart 1988 legnagyobb sikerének és kudarcának saját szakterületén Rózsa József, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal foglalkoztatáspolitikai főosztályának vezetője?

— A legnagyobb kudarc az, hogy jelenleg 20 ezer olyan 15—19 év közötti fiatal van, aki se nem tanul, se nem dolgozik. Hiába próbálkoztunk bevonni őket a különböző képzési formákba, sajnos nem sikerült igazi eredményt elérni. Ennek az lehet a fő oka, hogy a tanulás leértékelődött a fiatalok szemében. Sikerként könyvelhetjük el viszont, hogy immáron 50 városban működik munkaerő-közvetítő irodánk, bár hatékonyságuk sajnos elég gyenge. Az emberekben nincs meg a bizalom, s általában a vállalatok sem jelentik be munkaerőigényeiket. 1988-ban 120 ezren keresték fel az irodákat, ez az éves 700 ezres munkaerőmozgásnak csak ötöde-hatoda.

— Korábban olyan fogalmakkal, mint munkanélküliség, munkaerő- piac nem találkoztunk — bizonyos politikai megfontolások miatt sem. Hogyan éli meg egy gyakorló szakember a mostani változásokat?

— Azt hiszem, a gyakorlati munkát végző szakemberben nincs tudathasadás, a kérdés csupán az elméleti szakértőket zavarja. Ezeket a fogalmakat akár tetszik, akár nem, használnunk kell. Korábban például nem lehetett szó a munkaerőpiacról, mivel állítólag a munkaerő nem áru. Ma már senki nem vitatja — legalábbis a gyakorlatban — a munkaerőpiac kifejezés létjogosultságát.

— Mi a személyes véleménye a hazai munkanélküliségről?

— Az alapelv szerintem az, hogy elsősorban a munkát és nem

a segélyt kell az embereknek adnunk. Ösztönözni kell a vállalkozásokat, és támogatni a munkahelyteremtő beruházásokat. Az idén ez utóbbira 800 milliót költöttünk, jövőre még többet szeretnénk. A munkanélküliségre azonban tartósan be kell rendezkednünk. Ügy is fogalmazhatnék, hogy a munkanélküliség megmarad, szerkezetében azonban természetesen évről évre változik majd.

— A jövő évben megszűnik a központi bérszabályozás, ön szerint nem szabadulnak majd el a bérek, kezelhetetlen inflációt okozva?

— Bízom a vállalatok mérték- tartásában, hiszen a bér költségeik része, tehát nem emelhetik a végtelenségig. Mindenkinek látnia kell: hiába van több pénz, ha nincs áru, amit megvehetünk érte. Tehát először a termelés oldaláról kell megteremteni a több bér fizetésének feltételeit.

Tibor Tamás,

az ÁISH elnökhelyettese:

Régen volt olyan sikeres éve a magyar sportmozgalomnak, mint 1988, különös tekintettel a szöuli olimpiai szereplésünkre. Mégis egyre-másra halljuk a híreket az év vége felé egyes sportági szövetségek vezetőségének válságáról, vagy éppen a nyílt válság nélküli vezetőségcserékről. Vannak ezek között sikersportágak, mint az öttusa, a kajak-kenu, s kevésbé sikeresek is, mint például az ökölvívás. Mi ennek a fölindulásnak az oka — kérdeztük Tibor Tamástól, az ÁISH elnök- helyettesétől.

— Valóban sok a személyi konfliktus a magyar sportéletben, de ezek a konfliktusok bizonyos értelemben törvényszerűen jelentkeznek. Olyan ez a mi harminc- nyolc szövetségünk, mint megany- nyi színház. Mindenütt van rendező, igazgató, primadonna — nem is egy —, a nélkülözhetetlen segédszínészekről nem is beszélve. Komolyabban szólva, alkotó emberek, nehéz emberek, különleges egyéniségek élnek együtt, nem hétköznapi körülmények között. Az élsport világa ma ilyen.

Egy olimpia, mint cél, konszenzust teremt a szereplők között. Azonos az érdeke a sportolónak, a sportvezetőnek, az edzőnek, mindenkinek. Amikor vége az olimpiának, ezek az érdekszövetségek felbomlanak. Ehhez többnyire nem kell különösebb ok, de szerencsétlenebb esetben a siker feletti osztozkodás vagy a sikertelenség miatti vádaskodás is szerepet kap. Ezután az új cél, az új olimpiai siker érdekében új szövetségek, új konszenzusok jönnek létre.

Szöul után azért robbantak a szokásosnál is nagyobbat az indulatok, mert Los Angeles kimaradt. A megméretés akkor elmaradt, és így az érdekellentétek is elfojtva maradtak újabb négy esztendőre. Természetesen nem örülünk ennek a jelenségnek, de tudomásul vesszük. A dolgunk nem a felháborodás, hanem a konfliktusokat szülő lehetséges okok nyílt feltárása, demokratikus megoldása. Azt kell elérni, hogy ne elvtelen konszenzusok szülessenek a várható anyagi, erkölcsi siker reményében, hanem őszinte érdekegyeztetések után olyan érdekszövetségek, amelyek a nyugodt felkészülés légkörét teremtik meg már 1989-ben is, amely egyébként az új olimpiai ciklus első éve. Napirenden van a sportági szövetségek új, demokratikus struktúrájának kiépítése is, amely biztosítékokat tartalmazhat az ilyen jelenségekkel szemben.

Kéry László szociológus:

Az 1988-as év viharos belpolitikai eseményeit az ifjúság különféle mozgalmai, szerveződései

is tarkították. Hogyan látja e társadalmi mozgásokat Kéry László szociológus, aki a Társadalomtudományi Intézetben évek óta foglalkozik ifjúságkutatással:

— Két alapvető irányzat bontakozik ki, a felülről szervezett KISZ önmegújító kísérlete, és a spontán létrejövő, alternatív ifjúsági szervezetek tevékenysége — egyébként ma már mintegy ötven ilyen szervezet alakult meg. Az elmúlt hónapokban többek között az derült ki, hogy igen nehéz szót értenie egymással ennek a két irányzatnak. Ami most zajlik, annak az a lényege, hogy kizárólag a politikai világban akarja magát mindenki definiálni, a KISZ és az alternatív mozgalmak is, és ettől túlságosan be is szűkül az összes jószándékú kezde- • ményezés. Holott világossá kellene tenni mind a két irányzat számára, hogy egymásra utaltak, nem egymás hibáival kellene foglalkozni, hanem ráébredni, hogy ebben az országban olyan méretű ifjúsági problémák halmozódtak fel, amin csak az segíthet, ha mindenki összefog.

A magyar ifjúság ugyanis hihetetlenül tagolt; nem csak rétegei vannak, az egyetemi ifjúság, a szakmunkások, A középiskolások, hanem ezeket keresztbe metszi még egy sor más tényező, például a családi háttér, a felhalmozási képesség, a lakáshelyzet, a nyelvtudás, a családi állapot. A magyar ifjúság tehát mikrocsoportokra esett szét, és ez egyszerre megnehezíti az egyes mozgalmak dolgát, mert maguk sem tudják, hogy kiknek a nevében beszélnek, másrészt pedig megkönnyíti, mert beszélhetnek összevissza, nincs visz- szajelzés. Ez a mai paradoxon igen hamar fel kell hogy oldódjon a szervezetek józan belátása folytán, hiszen hiába van belőlük ötven, ha a magyar ifjúságnak csupán öt-hat százalékára vannak hatással.

Szerintem egészen új mozzanat —r amelynek hatása jövőre fog igaziból kibontakozni —, a főiskolások és egyetemisták november végi sztrájkja. Ez a korábban teljesen apatikus, ötvenezres hallgatói tömeg látszólag váratlanul meg tudta magát szervezni, meg tudta fogalmazni követeléseit, hatásos szakmai érvei voltak. Hogy ez a réteg országosan meg tudott szerveződni érdekei védelmében, bizonyos értelemben nagyobb jelentőségű, mint az alternatív mozgalmak, és én a májusi pártértekezlet óta ezt tartom az egyik legfontosabb belpolitikai eseménynek.

Ennek folytatásaként várható, hogy hamarosan más érdekcsoportok is megtanulják ezt a „technikát”, márpedig több ilyen réteg is van, az agrárifjúságtól kezdve a szinte proletársorba került magyar pedagógustársadalomig,

amelynek igen nagy hányada fiatal. Ám aki azt hiszi, hogy ez az egyetemi megmozdulás egyenesági leszármazottja, mondjuk, a Fidesznek, az téved. Itt nem a politikai élcsapat, az avantgarde nyilvánult meg, nem nagypolitikai kérdések kerültek szőnyegre, hanem a legszűkebben vett réteg- és csoportérdekek.

Ez azonban azt is jelenti, hogy a sok alternatív szervezet, és a hivatalos ifjúsági mozgalom a nagy szociális tömbökhöz és az igazi nagy ifjúsági problémákhoz még nem fért hozzá. Akkor lesz érdekes a helyzet, amikor ezek a létszámban is százezres érdekcsoportok megjelennek követeléseikkel. Akkor a jelenlegi kétpólusú ifjúsági mozgalom hárompólusúvá válik, és az dönti el ezeknek a mozgalmaknak a jövőjét, hogy fel tudják-e vállalni vagy sem ezeket az érdekcsoportokat. Ezek ma még teljesen nyitott kérdések, ezért azt gondolom, hogy az 1988-as forró ősz az ifjúsági mozgalmakban még csak a nyitány volt,