Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
BÉKÉS MEGYEI Világ proletárjai, egyesüljetek! A MEGYEI PÁRTBIZOTTSÁG ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA 1988. DECEMBER 24.. SZOMBAT Ara: 2,20 forint XLHI. ÉVFOLYAM, 306. SZÁM ________________________ K ellemes % karácsonyi ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak! 9 „Országunkba csendes békességet” M a este ismét birtokba vehetem a lakást. Megállhatok és széjjelnézhetek a szoba közepén, s nyugodtan benyúlhatok a szekrényekbe, a fiókokba, jól elrakott, és emlékezetem leltárából kiszaladt tárgyaim után. Vége a tilalomnak, a lakás rejtett zugaiból való kizártságomnak, melyet családom mért rám hetekkel ezelőtt, egyre nehezedő súllyal és figyelmeztetéssel. Mint titkot őrző szelencék, úgy nyílnak meg hát ma este házunk titokpáncélszekrényei, hogy apró figyelmességekből épüljön fel karácsony szent ünnepe. Estefelé a szobaajtó üvegéről is lekerül az a négyrét hajtott papírlap, melyet gyermekeim ragasztottak oda november utolsó napjaiban. A hófehér lapot párnás kis ujja- ikkal, no, meg egy fémtízes segítségével körökkel rajzolták teli. Pontosan annyival, amennyi éjszaka a „mestermű” elkészülte és karácsony napja között várt rájuk. Több mint három héten át éltünk együtt e különös dekorációval, melyen reggelente újabb, pirossal áthúzott karika tudatta, ismét eltelt egy éjszaka. Gyermekeim örömére, s az én keserűségemre. Miközben pk a karácsonyt várták, én az időt sirattam. A napokat, melyek múlására a megbicsaklott ceruzájuktól szabálytalanra sikeredett körök „pusztulása” figyelmeztetett. Ismét elmulasztottam valamit! Valamit, amit el kellett vagy el lehetett volna végeznem. Az idő könyörtelenül tol maga előtt, nem hagyva alkalmat az elmulasztott tettek véghezvitelére. Az idő kegyetlen terv- szerűséggel lök át bennünket mindenen, emlékké egyszerűsítve hátrahagyott éveinket. Az ösvény, amelyet magunk mögött hagytunk, egy ideig még vár reánk, majd lassan füvesedni kezd. Idővel új emberek gázolnak rajta keresztül, új ösvényeket és új füvesedéseket hagyva maguk után. Ma este már nem nyomaszt annyira az idő. A négyrét hajtott papír gyermekeim ákombákom köreivel lekerül az ajtóról. Elfogytak a karácsonyig számolt éjszakák. De velük együtt elfogytak azok a tízesek is, amelyeket november végén még oly jókedvvel kanyarintottak körül ceruzával. Egyet küldtek — szűkre szabott zsebpénzükből — az Erdélyből menekült gyerekek karácsonyára, egyet az örmény katasztrófát túlélt iskolásoknak, egyet pedig befizettek a szabadságharcos honvédtisztek emlékművére. Kiürült hát az a vékonyan csordogáló forintokból megtelt kassza, de talán nagyobb lett a lélek és boldogabb a szív. S remélhetőleg, a századvég Középkelet-Európájából érkezett üzenet is — ami ebben a harminc forintban is benne van — megértetett: keresztrefeszítettség, szolidaritás, magyarság. Csípős, hideg szelek szaladnak le a gyalui havasokról és a bihari hegyekről, s törnek be itt a kertek alatt az Alföld lapályára. Ott fönn a csúcsokon már a tél csipkézi a fenyveseket, s hó borítá a szakadékokat és a lankákat. Elképzelem, amint bekecses-kucsmás szegényemberek hónuk alatt pöttömnyi fával settenkednek az éj leple alatt, hogy karácsonyt vigyenek fázós otthonukba. Ha egyáltalán otthon még az otthon. Vagyis, ha nem tépte még szét a földindulás, mely az ágyaink mellett húzódó és a lelkeinken átgázoló határ mentén hónapok óta érezhető. Egy szál ruhában, batyuval vagy batyu nélkül, vízen és cuppogó sáron át jönnek az emberek százával és ezrével hazát hagyva és hazát keresve. A hűvös éjszakában itt-ott mesz- sze hangzik a fegyverek fagyos závárjának csattanása, s szinte hallani a hirtelen megnehezült, reményt vesztett lelkek sóhajtását. Félelem üli meg a vidéket. Nemcsak a menekültek, de a rémhírek is hömpölyögnek át a határon: katonai csapatösszevonásokról, és műszaki határzár kiépítéséről. Farkasszemet néz itt a gyűlölet, a mesterségesen szított gyűlölködés. Mintha más baja sem lenne e két, Európa perifériájára került népnek. Hol vannak, mily elérhetetlennek tűnő, fájdalmas messzeségben az egykori román kormányfő, Petru Groza szavai: „Hirdetem és továbbra is hirdetni fogom, hogy a Magyarországot és Romániát elválasztó határokat nem szabad többé a gyűlölet és irigykedés homokjára építeni, hanem a szeretet és megbecsülés kölcsönös betonjára." Négy évtized telt el e szavak elhangzása óta, csaknem egy emberöltő. S mi változott? Az alap! Sziklaszilárdnak tűnő beton került a gyűlölet és az irigykedés, homok a megbecsülés és a szeretet alá. Régen volt már e két népnek ilyen boldogtalan karácsonya, szétszakadt családok csonka tűzhelyei melletti szentestéje! Ezrek ülnek le itt is, meg ott is a fénytelen, könnycseppekkel díszített karácsonyfa alá. Ezrek bűnhődnek Európa butasága és a hatalmi gőg miatt. A bizalmatlanság üli meg a lelkeket. Az otthagyotta- két, az érkezettekét, és a befogadó nemzetét. Valami nagyon elromlott itt. Terjeng és egyre mélyebbre ássa magát a métely, ami itt megtelepedett Ki tesz itt rendet? Ki tud jóvá tenni évtizedes, évszázados bűnöket, ki lesz képes felülemelni népeket a gyűlöleten, amely már a sejtekbe is beférkőzött? Ahogy múlnak az évek, úgy nő bennem a félelem, hogy ezt az iszonyú terhet hátra fogjuk hagyni fiainkra. Kezdjenek vele valamit, ha tudnak. S okuljanak belőle! Tanulják meg, hogy Európa keresztje fekszik itt e két ráfeszített néppel. Tudják meg, hogy erFotó: Veress Erzsi refelé más értelme van a hazafiságnak és a nacionalizmusnak, s más jelentése van a testvériségnek is. Reménykedem, hátha bátrak lesznek egyszer, és lesz erejük visz- szaérkezni Európába, magyaroknak és románoknak, kéz a kézben, egy szükségtelen — mert akkor már csak jelképes — országhatár tudatával. Mint falat kenyér az éhezőnek, úgy kellene ennek a népnek a békesség. Hogy elvégezhesse testvéri gyűlölködés és irigység nélkül azt, amit az idő rá mért. Hogy magyar lehessen végre e hazában, nem csak a jelképek birtoklásában, de tulajdonosként is. Hogy ne készen kapja, s hogy ne kelljen alázattal fogadnia azt, ami az övé, ami érte van, a magasztossá emelt rendszert. Fortyog az új, a más, a mindenkit hívó és mindenkiért való. Egy nép kínlódja ki a jövőt. Érzem, érezzük sokan, szalad ki a múlt alólunk, foszlanak szét értékeink, amelyekbe eddig kapaszkodtunk. Nagyszerű, kristálytisztának tűnő, már-már vallási értékű erkölcsi normáink voltak — a szavak szintjén. Közben szemétdombra dobtunk polgárinak bélyegzett értékeket, melyek nemzetekben megkö- vesülve, népeket emeltek fel. Nekünk nem kellettek! Nem voltak elég forradalmiak. Sem a pontosság, sem a szerződés hitele, sem az úri becsületszó. Mi több, a végén már a becsületszó se sokat ért. A nagy átvágások, a nagy linkeskedések korszaka köszöntött ránk, a szívességből és barátságból megteszem hitele lett úrrá magán- és üzleti kapcsolatainkon. S közben egy ország adósodott el, élte fel hitelből finanszírozott viszonylagos jólétét, s szenvedélyes tehetetlenséggel taszította magát Európa alsó házába. Az óra éjfélhez közeledik. A huszonnegyedik óra utolsó perceit sercegi a mutató. Kinn, köröttünk figyelmeztetőn kongnak a harangok. A nyitott templomajtón sárgás gyertyafény szűrődik ki. Odabenn orgona szól, és énekel a kórus. Magyarországról, édes hazánkról, szegény magyarokról. Az imát is értünk mondják. Nem lehet, hogy épp mi ne akarjuk. Nem lehet, hogy épp nekünk ne legyen hozzá erőnk. Egy új, demokratikus, és továbbra is népi Magyarországhoz. Édes hazánkhoz. A fenyőfa zöld tűlevelei alatt, a gyertyák viaszos fényében, a csillagszórók szikraözönében, lehet, hogy idegen a szó. Illetlen a rendszerről, a hazáról, a népről nagy szavakat mondani. Csak hát itt a karácsonyainkról is szó van. Abban az értelemben, hogy boldog, s ne fájdalmasan keserű légyen az ünnep jövőre, meg azután, és még azután is. Az erdélyi költő, Kányád! Sándor sízép sorai dörömbölnek fülemben: „Ilyen az ember! / Gyönyörűséggel rakja tűzre; / hisz avar! — / azt, amiben még úgy gyönyörködött / a tavaly." Igen, rakjuk a tüzet nagy lelkesen, s pakoljuk rá boldogan az avítt vagy annak hitt dolgokat. Hordjuk rá a múltunkat. Hadd égjen, hadd ropogjon, porladjon el minden. Hamujából főnix madárként hátha feltámad az új, a réginek lényegét magában hordozó más! S ha nem? Ha azt is tűzre vetjük, ami nem kacat? Ha a múlt burkával ölelt jövőnk is ott porlad? A megfontolt, higgadt, okos tettekért és a tisztító, de nem megsemmisítő füzekért emelem fel szavam. Átháríthatatlan a felelősségünk. A történetem lép most egyet. Nekünk bele kell kapaszkodnunk, hogy lendülhessünk vele tovább. Vigyük magunkkal régi értékeinket, kikínlódott eredményeinket, a népben megőrzött tartásunkat. Ügy, ahogy a talaj menti emberek teszik. A kifejezést pár hónappal ezelőtt, egy záporillatú nyári délutánon hallottam, nádtetős házaitól megszabadult fal- vaink egyikében. Talaj menti emberek — büszkén vallották magukat annak. Ez rangot jelent, a föld, a természet törvényeinek tiszteletét. A haza közelségét. Jelenti a szigorúságot, valamiféle nemes' kiszolgáltatottságot az elemeknek, és mélységes alázatot a termőföld, az élet iránt. Tőlük tanultam meg azt is, hogy errefelé, Békésben, szű- kebb hazánkban virágosabb a tavasz, forróbb a nyár, szeszélyesebb az ősz, és keményebb a tél, mint másutt az országban. Azt már a magam tapasztalataiból tudom, hogy mifelénk szikárabb az élet, és melegebb a lélek. Itt a szavaknak is más a jelentésük, az átváltásnál az értékük. Ha hív a föld, vetni, vagy aratni kell, akkor a szavak devalválódnak. A munka, a jól végzett munka értékeli le azokat. Rájuk, a talaj menti emberekre gondolva, erről, az ország keleti határához lapított megyében élő népről elmélkedve érzem igazán fontosnak Széchenyi üzenetét: ,,A’ mit bizonyos időben egy mező megteremhetne, de nem terem; ’s azon dolog, a’ mit egy ember elvégezhetne, de nem végez, minden időre el van veszve;" Egy nemzetnek szóló üzenet a legnagyobb magyaré. A nemzetnek kellene hát figyelni másfél százados szavaira. S. ellenállni a kísértésnek, hogy csupán szavakkal, zuhogó szavakkal igyekezzen megváltani az országot. Karácsony van. Az ünnep számadásra késztet. Sodornak bennünket a lázas napok, mint kormányos nélküli hajót a sebes sodrású folyam. Gyűlnek, egyre csak gyűlnek adósságaink egymás iránt egy beváltatlan ígéret, egy évek, ha nem évtizedek óta húzódó látogatás képében. Csak egy kávéra, csak egy korsó sörre, a végén már a kávé sem, a sör sem lenne fontos. Csak a jó szó, egyetlen biztató szó. És hányszor, hány esetben késünk el ezzel a bizonyos szóval. Mennénk, vinnénk bármit, lelkiismeretünk terhét cipelve, de már késő, nincs hová. Érezzük, ahogy telnek az évek, ahogy fogy a jövő, úgy drágul a múlt. Úgy bocsátunk meg egyre többeknek, úgy érünk rá egyre jobban mindenkinek, és úgy van szükségünk nekünk is egyre inkább másokra. Hányán, de hányán karácsonyoznak ma este mélységes elhagyatottságban, pusztán emlékeik társaságában, küszködve könnyeikkel. S vajon hányán fogják átaludni a délutánt és az estét, hogy ne érezzék a magány fojtogató fájdalmát. S hányán nyúlhatnának értük, szeretetből, barátságból, valamiféle lelki adósság, a „legalább egy jó szót” okán. Behozom az eresz alól a fenyőfát, lerázom róla a pici tűleveleire telepedett parányi vízcseppeket és feldíszítem. Szaloncukorral, angyalhajjal, dióval és mindenféle díszekkel. Karácsonyfává varázsolom. Közben mint szertehullt láncszemeket szedegetem össze a múlt karácsonyok emlékképeit, és eltűnődöm azon, mit változott a világ jó három évtized alatt. Gazdagodott és szegényedett. Gazdagodott, vagyonosabb lett az ország, egyre kevesebb helyen tartós vendég a szükség. És szegényedett, mert elhagyták hagyományai, hiszen miként a postalovak, úgy a kántálások és a betlehemezések is a históriához tartoznak már. Pedig hát a lelket gazdagító hagyományokra ma is szomjas a világ. A karácsonyi jókívánságokból is elkelne még egynéhány. Abból a népiből persze, amely többet mond előrenyomott üdvözlőlapok szabványmondatánál: kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk. A felvidéki, Nyitra melletti magyar falvak karácsonyköszöntői, a parázsolások bűbájos sorai hiányoznak talán: „Agy- gyon Isten a gazdának bort, búzát bőven. Gazdasszony- nak tyúkot, ludat bőven. Legényeknek, lányoknak egy- egy szép mátkát. Gyerekeknek, jánykáknak egy-egy marok vesszőt. Országunkba csendes békességet." Ez kell a karácsonyhoz! Csendes békesség, amitől zöldebb a fenyő, mosolygósabb a gyermekarc, átszellemül- tebb a lélek. Békés, de lázas, értékrendekkel küszködő, felkavart Magyarország telepszik ma a nemzet karácsonyfája alá. Hlogy fájdalmait félretéve, s reményeibe beburkolódzva megpróbáljon ünnepelni. 0 fenyőillat, a gyertyák és a csillagszórók fénye egymás köszöntésére, szeretetre hív. A sérelmek félretételére, a megveretések elfeledésére, a haragosok kiengesztelésére. Kell, hogy kegyes legyen a szív, múljon minden, lelket gyötrő fájdalom. Hogy karácsony lehessen a karácsony, a szeretet, a békesség boldog ünnepe. ÄRPÄSI ZOLTÁN
