Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-22 / 304. szám
o 1988. december 22., csütörtök KHilUMW Dióhéjteknőc és csutkatíindér Derű, mosoly: Ilyen ez a vésztői óvoda Keresztlányomnak potom háromszázhatvan forintért társasjátékot vettem karácsonyra, s most hetek óta azon izgulok, örül-e majd az ajándéknak. Töröm Is a fejem egyfolytában, mit adjak még mellé meglepetésként? Gyakorló nagymama ismerősöm is hasonló cipőben jár. A minap panaszolta el bánatát, hogy a menye egy zsáknyi értékes játékot szanált „szívbaj nélkül”, a gyerek beleegyezésével; előkészítve a helyet a várható továbbiaknak. Azóta ketten tanakodunk a megoldáson. Illetve, csak tanakodtunk. Mert hogy az ötlet, hipp-hopp, megszületett. Csupán Vésztőre kellett menni érte. * * * „Robog” a gipsy-ladys dobozból formált kamion, az útkereszteződésben hullám- papír kerekű kocsi „dudál” rá. No, nem a bélmegyeri fordulónál, hanem a terepasztalon. A vésztől óvónők játékkiállítását, melyet több száz érdeklődő nézett végig az elmúlt héten a Sinka István Művelődési Központban. Az ott látottak tettek kíváncsivá és csaltak el a tanács- háza melletti, központi óvodába. fme! Az épületbe váratlanul érkezőt látvány és hang egyszerre fogad ia. Télapók serege „köszön” a faliújságról, s az ajtó mögül karácsonyi dal foszlányai szűrődnek ki. A középsősök elmélyült munkában vannak, készülnek a díszek a fenyőfára. A nagycsoportosok — koruknak megfelelő változatban — ugyanezt teszik. A legkisebbek az ünnepi „sütés-főzéshez” látnak. Keresztesi Timi mérleggel adagolja a hozzávalókat. A termeken Szántó Lajosné vezető óvónő kalauzol végig, és nagy htr- teieniében nem is tudom, mire figvellek. annvi a látnivaló. ötlet ötlet hátán. A helv szűk. de leleményben nincs hiány. Kötött sapkából tákolt kutvabáb nyújtogatja rám a nyelvét, mellette hatalmas rongVkígvón esiisznak-kúsznak a gyerekek A bagoly-, nyuszi-, csi- gaoárna maradék anvagok- ból itt. készült. A gverekek fantáziáin öltöztette fel az óvó nénik gvártotta bábfigurákat Minden-minden salát csinálmány. A nap! munkaidő kevés ezeknek az elkészítéséhez. Nem mondják, de röpke pillantással az ember megérzi a tárgyak mögött a gverekszeretetet. Apám jut eszembe, aki éjszakákon át szabta-faragta az ügyetlen kis deszkahegedűt, ami fiam legkedvesebb játékává, életének meghatározójává vált. * * * Vésztőn négy óvoda tizenöt csoportjában 25 óvónő, 34 gondozónő és dajka látja el a gyermeknevelési feladatokat. A jól felkészült nevelői gárda — valamennyi óvónőjük diplomás — közösen keresi a lehetőséget az állandó megújulásra. Ez a szándék az évek során átsugárzott az újonnan érkezőkre is. Közép- és rövid távú munkaterveiket a testületi nevelőtanács állítja össze, és az egész nevelőtestület hagyja jóvá. így ugyan szárazon hangzik a megállapítás, nem fedi fel azokat a dolgokat, melyekből a gyerekközpontúság Igazán kiderülne. Am a látottak a szavak mellé kapcsolódva igazolják a kollektív munka irigylésre méltó szellemét. A gyermek a legnagyobb kritikus. Mindig látja a mellette levő felnőttet, utánzókedvével az ő viselkedését kopírozza le. Ha legfogékonyabb korában a munka örömét ismeri meg, akkor ezt az érzést felnőttként is magával viszi. A látszatra apró, értéktelen dolgokat is meg tudja majd becsülni, és örömet kovácsol belőle. Mint ahogy azt az óvó néniktől látta. Hisz együtt gyűjtötték a magvakat, a leveleket, amelyekből a polcon álló ősz anyó pompás ruhát kapott, közösen vettek részt a gyümölcsszüreten, ahonnan megrakodva tértek meg. Az apró befőttesüvegekben ott mosolyog a Katik, Jancsik keze nyoma, most már „tudom tőlük”, hogy a körtét, almát betevés előtt alaposan meg kell mosni. Itt minden a gyerekért, a gyerekekkel együtt történik. Milyen könnyű elmennünk napi rohanásunkban a tárgyak mellett, pedig csak hagyni kellene, hogy csemeténk lehajoljon érte. Aztán megfogni a kezét és vezetni. Ahogy Vésztőn teszik. * * * — Mák, borsó, kukorica, rizs, tarhonya, gríz, lenmag — sorolják a gyerekek a falikép részeit, melyekből tájkép. csendélet rajzolódik ld. A tengerpartról gyűjtött kagylók képcsarnoki ihle- tettségű tablót formáznak. Az egyik dobozban egyén- sapkák púposodnak, a rendőr és a vasutas apukák ajándékai. A szivacshasábokból már kész is a mozdony, a garázs, a vár, vagy ami tetszik, és még meg se üti az ember magát, ha lepuffan. A mézeskalács fenyőt a dajka néni sütötte, a süteményt a gyerekek szaggatták. Milyen jó megajándékozni a kiscsoportosokat vagy a segítő brigádtagokat! Remek szórakozás a gyertyafújás is. A születésnapi gyurmatortán mindig az ünnepelté az elsőbbség. S a falon, az évszakok kompozíciójában ki*k! elhelyezheti a saját fényképét. Nyiladozó értelmükben a „mikor születtél” így válik világossá, érthetővé. „A gyermek a játékon keresztül ismeri meg a világot, amelyet — felnőve — megváltoztatni hivatott.” — Munkánk mottójaként Gorkij szavait választottuk — mondja a gyerekek Piriké nénije, a vezető óvónő. Harmincnégy éve áll ezen a poszton, miközben tizenhat évig járási felügyelő is volt. Aztán mégis a régi óvodáját választotta. Szavaiból egy sokat megélt ember tisztasága árad: — Vésztői vagyok, a háborúban gyerekeskedtem. Szüleinket messze szakították tőlünk a harcok. Nagyanyánk mellett szegény karácsonyaink voltak. A szaloncukrot magunk főztük, s a petróleumlámpa fényénél anyánkról álmodoztunk. Róla, aki libalegeltetés közben is mesélt nekünk, kukoriea- esuhé babát font ha szomor- kodtam. s a háború után, ha- aztérésekor a látott és átélt igazsággal váltotta fel a meséket. Tőle tanultam meg az „értéktelent” is becsülni, továbbadni a felfedezés szépségét, és ebben a szándékomban nem maradtam egyedül. Kollégáimat is megbecsülik a községben, a vezetők és a szülők támogatnak bennünket. A gvereke- ink sorsát követve, boldoggá tesz. hogy olyanokká váltak. amilyenekké nevelni szerettük volna őket. * * * Szegedi Beáta, négyéves, épp most veszi fel a „szolgálati” napos-kötényt. Dupla terítéket tes* az asztalra, és minden tányér mellé szalvétát. A nagycsoportosoktól szélmalmot kapok ajándékba, most látom, hogy alufó- liás hengerből készült. Itt van az íróasztalomon, Darázs Balázzsal együtt, mellette a szaloncukor, bajuszos Télapó. Kedves Piri nénik! Boldog karácsonyt! r. p. zs. Szentmihályi Szabó Péter: Mit írnak majd 1988-ről? Gondolom, mostanában kevés magyart érdekel Igazán, mit írnak majd a történelemkönyvek 1988-ról. Elég, ha mi tudjuk, akik benne éltünk. Engem mégis izgat a dolog, s ba teljesülhetne mesebeli kívánságom, hát biztosan az lenne, hadd lapozzak bele abba a jövőbeli történelemkönyvbe, lehet akár középiskolai tankönyv is. Abból megtudnám, első pillantásra, lesz-e száz év múlva magyar diák, lesz-e kézbe fogható könyv, lesz-e ember a Földön, aki tanuljon belőle. Ügy véteni, 1988-ról nem fog megemlékezni az a történelemkönyv, legfeljebb egy fél mondatban. Mármint hogy ekkor indult el valami... valami, aminek kimenetelét most mi magunk sem sejtjük. Válságos, rossz, • egyre rosszabb időket éltünk meg, és nem sok jóval kecsegtet a közeli jövő. Már-már elviselhetetlennek érezzük terheinket, s nem tudhatjuk, nem gondolunk-e majd vissza nosztalgiával e terhekre is, még súlyosabb évek j távlatából, óvatosan keresgéljük a felelősöket, eszmékben és személyekben, újragondoljuk a közelmúltat, lázasan tervezünk új alkotmányt és új törvényeket: végre a lényeget próbáljuk megváltoztatni, nem a jelszavakat. Szomorú év volt ez az 1988-aS. A sok szomorúság közül talán elég, ha erdélyi menekültjeink, és a szinte túszként fogva tartott erdélyi magyarság sorsára gondolunk. Mi az ő nagy reménytelenségükhöz képest a miénk, az inflációval, egyetemes zűrzavarral és értékvesztéssel egyetemben? De azért szivet melengető is volt 1988. A Nemzet zsibbadt tagokkal, elgémberedve is, de megpróbált talpra állni, szóra nyitni ajkát. Hallgatom éppen az éjféli híreket: főleg pénzről van szó. Igazában valóban pénzről lesz szó ezentúl még sokáig, ebben biztos vagyok. A mi pénzünkről, amelyet máshol osztanak el. De ez a „máshol” reményeink és akaratunk szerint egyre Inkább itt lesz. Azt a keveset, amink lesz, mi akarjuk elosztani. Jól és Igazságosan. És ez a „mi” kivételesen nem valamiféle állami vagy tömegszervezetet jelöl, hanem bennünket, magyar állampolgárokat. És ebből a pénzből külföldre csak annyi megy, amennyi adósságterheink miatt ki kell, hogy menjen. Nem mintha nem lennénk más népekkel szolidárisak. De legfőbb ideje, hogy magyar a magyarral legyen szolidáris. Magyar segély kell most — a magyarnak. Ha lesz kibontakozás a válságból, hát ebből lesz. Nem a külföldi tőkéből, hanem a mi munkánkból. Ez az egyetlen alternatíva, csak erre építhetnek az alternatív szervezetek is. Az ő fellépésük is reményt keltő. 1988- ban jó volt az újságot olvasni. Nem mindegyiket, de egyre többet. Egyre több lap viselte a „független” alcímet. Nagyon remélem, hogy ez a jelző elharapózik. Nem nevében, hanem tartalmában. Független nép önálló döntései — ezt ígérte 1988. Még csak ígéretként, persze: egyesületek, mozgalmak, klubok, tervezetek jelszavaként. De szép jelszavak röppentek fel, gyönyörű együttes fellépések bizonyították eddig is: a legfontosabb dolgokban nincs vita köztünk. 1988, akárhogyan is vesszük, a reform éve volt. Reform — igaz, inkább csak szavakban. Csak szavak? Ne becsüljük le a szavakat, honfitársaim! 1988-ról a késő utódok a nyomtatott szavak útján fognak véleményt formálni. És ezek a szavak szabad, demokratikus, független Magyarországot jeleznek előre. A Békéscsabai Ingatlankezelő Vállalat felvételre keres: műszaki ellenőrt, előkészítő technikust, valamint kőműves, ács, vízvezeték-szerelő, gázvezeték-szerelő szakmunkásokat és segédmunkásokat. Jelentkezni lehet: Békéscsabai Irányi u. 4—6, II. e. Munkaügyi csoport. „Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz...” Beszélgetés Csűrös Kantival Éppenséggel nagy- és déd- mamáink idejében keletkezett, s vált azóta örökzölddé ez a sláger: „Kicsike, vigyázzon, eygszer nagymama lesz ...” Csűrös Karolát, aki „civilben” a Madách Színház hűséges tagja (hűséges, mert néhány kezdeti vidéki év után ide szerződött, és évtizedek óta itt dolgozik), jóllehet a polgári életben nincs is gyermeke, tehát unokája sem, a Szomszédok című televíziós sorozatban immár másodszor érték nagymamái örömök. — A nézők egy része — kiváltképp, ha kéthetenként képernyőre kerülő sorozatról van szó, amely immár 1987 májusa óta egyfolytában megy — azonosítja a színésznőt a szerepével, A Szomszédokban én vagyok Etus, akit lánya, veje, s éppen nagylányosodó, 13-14 éves Julcsi unokája egyaránt így, a keresztnevén nevez. S akinek most, másfél évvel a sorozat indulása után, megszületett a második unokája is: Flóra — mondja az újságírónak Csűrös Karola. — De hát nemcsak a sorozatban. — Persze, hogy nem: az életben is. A sorozat íród mentek az élet után. Vagyis, amint sorozatbeli lányom, azaz Frajt Edit színésznőkollégám bejelentette, hogy áldott állapotban van magánemberként, a Szomszédok szerzői Edit filmbeli figuráját, Julit is terhesre írták. Amikor a sorozatban ott tartottunk, hogy Julinak már nagy fájdalmai vannak, mindenórás, akkor, a forgatás befejezése után, Frajt Edit hazament, összecsomagolta a holmiját, bement a kórházba, és néhány órán belül világra hozta Franciskáját. (A filmben: Flórát.) Most térek rá arra, hogy a nézők szinte azonosítják a színésznőt a figurájával — folytatja Csűrös Karola —, amikor bementem meglátogatni a „lányomat”, vagyis Frajt Edit kolléganőmet, mind a nővérek, mind társai a kórteremben nagy gau- diummal fogadtak: „Már vártuk a nagymamát, lássa végre az új unokáját!”, mondták félig nevetve, félig komolyan. — Az új unoka, a Mágen- heim család új tagja tehát Flóra, mig az életben a Franciska névre fog hallgatni, ha kezd majd odafigyelni a szavakra, ugye? — így van. Egyébként rendezőnk, Horváth Adám csak ennyit mondott róla: „Ez az első csecsemő a világitörténelemben. akinek már születése előtt megvolt a televíziós szerződése!” — Mitől szereti ennyire a közönség a Szomszédokat? Illetve kerüljünk közelebb Csűrös Karolához; mitől olyan népszerű ez az Etus? — Álszerénység lenne tagadnom, hogy Etus csakugyan népszerű lett. Mindenütt megismernek, üdvözölnek, barátságos szavakat mondanak, még az autóból is kihajolnak sokszor, lelassítva a járművet, hogy köszöntsenek. A Rádió ifjúsági osztálya nemrég végzett egy felmérést a fiatalok körében, és arra a megállapításra jutott, hogy az ifjúságnak hiányzik az „etusság”. Mármint az, hogy legyen egy olyan tapasztalt, hozzájuk közel álló felnőtt személy. akinek nyíltan és részletesen elmondhatják örömeiket és bánataikat ugyanúgy, ahogy unokám, Julcsi, meg a lányom s a vejem teszi a Szomszédokban, amikor velem beszélgetnek. — Eddig legalább négy-öt szerző irta a Szomszédok epizódjait. Közülük ki találta ki Etust? — Egyik sem. Leginkább a rendező találta ki, Horváth Adám, emléket állítva szeretett édesanyjának, Horváth Zoltán, majd Sárközi György feleségének, akinek lánykori neve Molnár Márta, minthogy Molnár Ferenc leánya. Ismertem öt jól magam is, csakugyan ilyen Etus-szerű teremtés volt; intelligens és művelt, nyitott, és mindenkin segítő, a saját családjával szemben sem tolakodó, minden berozsdásodott konvenciót sutba vető, semmibe bele nem szóló, & ha kérték a véleményét, akkor is alaposan, megfontoltan, s a legnagyobb toleranciával mondta el. Egyébként Horváth Ádám Mártának szólította édesanyját csakúgy, ahogy Juli lányom is Etusnak szólít engem a filmben. Jelenet a Szomszédok forgatásán; a képen Kulka János, Csűrös Karola, és a rendező Horváth Adám — S hogy érzi magit a Szomszédok néhány főszereplője visszatérő szerepkörében? Nem unják még? — Egyáltalán nem unjuk. Miközben természetesen megírt szerepet játszunk, azért nagyon sok mindent adunk bele a magunk egyéniségéből és életéből. Amellett a kitalált cselekmény minden alkalommal az akkor éppen aktuális valóságos magyar eseményekbe olvad bele, mindig napirenden tartjuk mindennapos gondjainkat, bajainkat, örömeinket is. Ettől nem lehet megunni a dolgot — még jóidéig. Az őrmezei lakótelep egyik házában egyébként kezdettől fogva bérel néhány lakást a Magyar Televízió, ez így olcsóbb, mintha stúdióban kellene mindig díszleteket építenünk. És a ház igazi lakóival már egészen jól ösz- szebarátkoztunk. A környék lakói olykor statisztálnak is egy-egy epizódban. Ami engem, azaz Etust illeti: az én otthonom is egy valódi keramikusnő lakása és műhelye volt egykor, a hölgy meghalt, férje úgy ápolja emlékét, hogy semmit einem mozdított, és örömmel bocsát mindent forgatócsoportunk rendelkezésére — mondja befejezésül Etus, azaz Csűrös Karola. Barabás Tamás
