Békés Megyei Népújság, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-22 / 278. szám
1988. november 22., kedd o Beszéljünk róla! Szobrok a szuterénben Jó néhány éve már, hogy Békéscsaba Város Tanácsa pályázatot hirdetett a belváros átépítésének tervére. A pályázók csoportjai neveztek ; ezekben építészek, szobrászok és kertépítők egyesíthették tudásukat, ötleteiket. A szegediek nyerték meg, vagyis Novak István építész, Fekete Zoltán kertész, valamint a Tóth Valéria—Kliegl Sándor szobrászházaspár. Akkor kiállították a sikeres tervpályázatot, az emberek látták, és tetszéssel fogadták. A művészek annak rendje- módja szerint megkapták a megbízást, a szobrok mintái el is készültek. Mindketten kétfigurás szobrot alkottak, amelyek végleges jielyükön, egy magas pavilon" alatt ülnének majd ... Egyelőre sokkal méltatlanabb helyzetben csücsülnek! Illetve '„ül” egész ügyük ... A szobrászművész házaspárt szegedi otthonában kerestem fel, szívesen fogadtak, örültek az érdeklődésnek. A Dózsa György utcai lakás belső udvarán már befelé menet láttam egy félbevágott fehér gipszformát, deszkák és limlomok között a földön, külön-külön várja a két nőalak sorsának jobbra fordultát... Tóth Valériát arra kértem, először is „álmodja” szavakba, milyennek is képzelte el a csabai promenádot. — Különleges hangulatot próbáltunk varázsolni a Korzó melletti térre. Nem teljesen -a századfordulót idéző, de valahogy hasonló nyugalmat, békét szerettünk volna megragadni, és ehhez különböző hangulatot árasztó szobrokat csinálni, a növények és az építészeti környezet közé, illetve köré. Azért, hogy ezt a zavaros, rohanó mai békéscsabai belvárost egy kicsit hangulatosabbá, szebbé tegye. ’ A Kisasszonyok című szobron egy mintázott, nagy formájú kőre felhúzódott két nőalakot ábrázol. Kicsit egymástól elfordulnak, de kapcsolódnak egy szép formájú kalappal, amit az egyik lány levetett. A másik lány pedig a vállára téve a kezét, egy pillangó röptét várja ... A férjem, Kliegl Sándor szintén két nőfigurát mintázott meg. „A kirándulás” a címe. Szép, virágos, úgynevezett florentin-kalapban egy térítőn ülnek az alakok. A mintázat csendéleti nyugalmat, csendet, harmóniát áraszt. — Az álmodásból vissza a valóságba! Mi a véleménye a mai sétálóutcáról? — Ez így nem az a sétálóutca. Én nem csodálom, hogy nem szeretik és mindenki haragszik rá. Mi is, ha ott vagyunk, úgy járkálunk kibe az elzárt és a nyitott részek között, mint a labirintusban a kisegér. Én úgy tudom, hogy ez egy ideiglenes megoldás, mert sétálóutca is, meg át is járnak közte az autók, biciklisek... itt parkoló, ott meg sétálóutca... Szóval, ez most zűrzavarosnak tűnik, mert nem ez volt a terv. Ez egy kényszermegoldás, nem úgy valósult meg az egész, ahogy a tervrajzokon szerepel és ahogy én is ismerem. Ügy tudom, hogy anyagi okai vannak annak, hogy a szobrok nem kerülhetnek a helyükre úgy, ahogy a tervezők elképzelték. A közben ^hazaérkező Kliegl Sándor valamivel keményebben fogalmaz: — A szobrászat is egy ablak a világra. És elég nagy a betekintésre ... Békéscsabával kapcsolatban sem lehet csak a szoborról beszélni. Egy szobor történetében azonban benne van az egész közállapot. Akarva, akaratlanul is belebonyolódik az ember társadalmi és még közigazgatási gondokba is ... — Ezeknek a szobroknak a története az egyik legkellemetlenebb, fájó pontja eddigi pályafutásomnak. A pályázat tulajdonképpen normálisan lezajlott. Ezalatt azt értem, hogy. nem voltak különös, vagy kellemetlen dolgok. Csak a munkáról volt szó. Aztán, amikor a pályázatot sikeresnek nyilvánították, akkor nem a rajtengedélyt kaptuk meg, hogy na most akkor lehet csinálni, hanem türelemre intettek. Aztán ez a türelemkérés már jó néhány éve tart. Közben egy a Népszabadságban megjelent újságcikk, majd egy „frappáns” rádióinterjú lehetetlenné tette, hogy a békéscsabaiak ezt a sétálóutcát meg merjék csinálni .. . * * * Az újságíró annyit tehet még — jóval túl az ügy első nagy lobbanásain —, hogy egy másik oldalról kezdi szítani a parazsat. Tudhatjuk, a közös, lelkünket megérintő ügyekben nem mindig visznek jófelé a nagy lángolások. A „lángszóró” kifüstöli a jót, az értékeset is, a „hangszórót” meg messzebbről nem mindig lehet jól érteni ... v Érdeklődésemre még csak a közeli jövőre sem tudtak valami „elmozdulással” biztatni a Békéscsabai Városi Tanács illetékesei, „sétálóügyben”. Akkor meg, mit akarok?! Szegedről „szítani” a csabai zsarátnokot? Nem félem én az írástudók felelősségét? De igenis, nagyon! Mégis, csak visz a kényszer. Az értelmes lokálpatrióta érzelmekre próbálok hatni — okosan. Szóba hozni újra egy témát, ami csak akkor nem enyészik el, ha beszélünk róla ... Hogy rólunk ne az járja, jól befuccsoltak Csabán, hanem hogy nézz oda, csak megcsinálták végül is .., Nem gyűjtésre, közadakozásra gondoltam; az már igencsak illetlenségnek számítana mai viszonyainkat tekintve. Inkább a közös fontolgatásra buzdítanék; ki miben tudna segíteni. Hátha valakinek lenne egy jó ötlete. Talán valahonnan még „átcsoportosulhatna” annyi, hogy legalább átkerülhessen hozzánk — ami a miénk, amit nekünk- csináltak! De ehhez tényleg egy kis parázs kell, beszéljünk hát róla! Tóth Valéria, amikor kikísért és még egyszer lepillantottunk az átrium fenekén „merengő” kisasszonyokra, még valamit hozzátett az elmondottakhoz. Hivalkodás nélkül, szerényen, mint egész beszélgetésünk alatt... — Nagyon sokan szemet vetettek már rá. Volt, aki azonnal vitte voltra, ha adjuk ... * * * Nem kéne végre örökbe fogadni őket? Ha már a mieink. Hogy valahol legalább láthassuk. Hogy megszerethessük őket, mert nagyon szeretetre méltónak látszanak, legalábbis egy „távoli” tudósító úgy látja ... P. A. „En nem tehetek róla...” (Munkatársunk tudósítása) Nagyszerű, barna képű fiúcska ugrik elém a pakkban játszadozó gyerekek közül. f — Azért jöttél, hogy hazavigyél? — néz fel rám komolyan, kezecskéit pöttöm télikabátja zsebébe dugva. Egy pillanatra elnézek felette. A többieken is ugyanilyen nagykabát van. Szomorúan mosolygok, megsimogatom göndör fürtjeit, aztán leguggolok elé. — Nem tudlak elvinni, sajnos. Sűrű szempillája megrebben. — Kár. Jó lett volna, ha te lennél az anyukám! — hadarja, de már szalad is visz- sza társaihoz. Könnyen belenyugszik, megszokta már, hogy senkinek sem kell igazán ... * * * Az iménti példa nem tartozik az egyedi esetek közé itt, a hajdani Károlyi birtokon, a Fóti Gyermekváros területén. A gyerekek gyakran próbálkoznak az idegenekkel, hátha valakinek megtetszenek, és hazaviszik őket. Mint a mesében. És attól fogva soha többé nem lesznek „intézetisek”. Főleg az óvodáskorúakban él ez a próbálkozási vágy. A nagyobbak már letettek róla. Jó, jó, ha az embernek vannak patronálói, de mint az ‘ egyik tizenhat éves kislány elmondta, csak nagyon ritkán jár el hozzájuk, mert attól fél, megunják. „Attól félek ...” — bizony több százszor is elhangzik ez itt naponta a több mint hétszáz gyerek ajkáról. Félnek a „kintiektől”, s a „nagybetűstől”. Félnek egymástól, félnek a saját titkaiktól. „Kilencen vagyunk egy szobában. Igaz, megszoktuk, mégis néha olyan jó lenne egyedül maradni valahol a saját titkaimmal...” — hallom egyiküktől. „Sem óvónő, sem varrónő nem akarok lenni — nyilatkozza másikuk —, pedig itt csak e két szakmát választhatja egy nyolcadikból kikerülő lány. Ha mást akarunk, ki kell járnunk az intézetből. Én mechanikai műszerésznek tanulok Gödöllőn. Nem a pályaválasztást bántam meg, hanem a kijárást. A kintiek nem fogadnak be, csúfolnak. Én nem tehetek róla, hogy itt és így kell élnem .. „Nincs rossz dolgunk pedig — meséli ismét másvalaki —, hiszen a nagyobbaknál már nincs egyenruha, kortól függően ki-be járhatunk, jó és bőséges a kaja ... Néha már úgy érzem, túl sokmindent és túlságosan készen kapunk —, s ehhez képest bizonyosan jó nagy “pofon lesz majd az élet. Mégis hiányzik valami.. . valaki...” Az „intézetis” lányok talán épp emiatt korán kezdik kiépíteni partnerkapcsolataikat. Egyetlen tinédzserkorú lánnyal sem találkoztam, akinek ne lenne vagy ne lett volna valamilyen „fiúügye”. Ilyenkor aztán nem ritka a meggondolatlanság, a terhesség. Az abortuszt Vácon végzik, ha egyáltalán időben szólnak az érintettek. „Ha túl van az időn, akkor gyerek szül gyereket, intézetis intézetist” — mondja szomorúan a családgondozó. Ritka az igazán komoly kapcsolat, s még ritkább az ebből adódó olyan szerencsés helyzet, hogy valakit tizennyolc éves korában család várjon kinn. A kapcsolatok néha regénybe illő fordulatokkal alakulnak. A következő történet szereplői egy fiú és egy lány, akik igen régóta szimpatizáltak egymással. Kapcsolatuk már-már komolyra fordult, amikor kiderült, testvérek. „Sajnos, ilyen is előfordulhat — vallja az intézet igazgatónője. — És ebben az esetben szó sincs szándékos titoktartásról vagy valami hasonlóról. A gyerekek származása néha követhetetlen, s megesik, mi is csak megkésve derítjük fel az idekerülő testvérpárokat.” Kábítószerezés, alkoholizmus vagy öngyilkossági kísérlet szerencsére igen ritka. A dohányzás viszont annál gyakoribb eset. A megkérdezett tizenévesek nagy hányada rendszeresen cigarettázik, így aztán a zsebpénz elköltésén már nem kell külön gondolkodniuk. Sokak szerint a dohányzás pótcselekvés. Vajon ők mit pótolhatnak ezzel? Ottjártunkkor a látott szobákban katonás rend uralkodott. Sehol egy kinnfelejtett könyv, írószer vagy bármi... „Nem -minden nevelőtanár követeli meg az ilyen kaszárnyás fegyelmet” — mondja az igazgatónő, s ez némileg megnyugtat. Eszerint vannak olyan hálótermek is, ahol kicsit talán családiasabb légkörben élnek a gyerekek. Azonban, hogy melyik nevelőtanár milyen rendet követel, mennyire segítőkész vagy megbízható beszélgetőpartner, az sajnos legfeljebb csak az itt lakó gyerekeket érdekli, az őket magukra hagyó szüleiket aligha... Magyar Mária „Erdélyezés” Üj fogalom kering kisded hazánkban. Többnyire idegenkedve vagy fölényesen, jobb esetben értetlenül vetik oda: sok már ez az erdélyezés. Ha csak erdélyezésre gondolnak, igazuk van. Ebből a kevés is sok. Az erdélyezés nagyhangú, üres hivatkozásban és hivalkodásban áll. Akik erdélyeznek, azoknak semmi közük Erdélyhez, kisujjukat se mozdítják Erdélyért és az erdélyiekért, számukra pusztán divatos szólam. Mellesleg az erdélyezés egy sorba tartozik a magyarkodással, a nemzetieskedéssel, a népieskedéssel, a füg- getlenkcdéssel, az ellenzékieskedéssel, a reformkodással. Közös jegyük e fogalmaknak, hogy álmegnyilatkozást, áltevékenységet, álmagatartást fejeznek ki. Hamisságot, hamisítást. Itt fordul meg a kocka. Lévén, hogy a hamisság az igazságot utánozza, akár a hamis gyöngy az igazgyöngyöt. A hamisság nem magában veszélyes, hanem az igazságot veszélyezteti. A hamisítvánnyal együtt könnyen szemétre vethetjük az igazit, az igazat is. Felelősen ítéljen hát, aki erdélyezésről beszél. Válasz- sza el a hamisat a hitelestől. Vigyázzon, hogy amit az erdélyezésben elutasít, azzal ne sározza be Erdélyt, az erdélyiséget, az erdélyi ügyet magát. Olyan időt élünk, mikor ebben a szó tettel ér föl. Korábban Erdélyről szólni se lehetett, leszoktunk erről a szóról, nemzedékek nem tanulták, nem ismerték ezt a szót. Egyesek azt hitték ugyanis, hogy az el nem hangzó szó nemlétezővé avatja a szóban megnevezett valóságot; lám mily furcsa materializmus. Most a földrengés robaját árasztja a szó, hogy Erdély. És a földrengést lehetetlen elhallgattatni vagy elhallgatni. Kivált, ha országok, nemzetek rázkódnak bele. Erdélyben, 1970. és 1972. közt, öt egyház kimutatásai 2 millió 471 ezer magyarról tudtak. Már akkor megszüntették területi autonómiájukat, azaz a Maros Tartományt, és szellemi központjukat, a kolozsvári magyar Bolyai Tudományegyetemet. Jövőjüket a nemzeti jelleg megsemmisítésében, az egységes román társadalomba való beolvasztásban határozták meg, az ezredfordulóig tartó szakaszokban. Ebben a többi nemzeti, nyelvi, vallási kisebbség is osztozott és osztozik. Számuk, ugyancsak 1970. és 1972. közt, elérte a 2 millió 160 ezret. Összesen csaknem 5 millió ember ez. Földrengés — írtam föntebb. Bizony, földrengéshez hasonlítható, hogy a nemzetiségi, nyelvi, vallási beolvasztás kényszere elől, 1972 óta, 380 ezren vándoroltak és menekültek ki Romániából. Közülük 45-50 ezer magyar (sokan németek vagy zsidók házastársaként, családtagjaként települtek más országba). Ebből 25-26 ezer nálunk keresett és keres hazát és otthont. Csak az utóbbi hónapokban mintegy 17 ezren érkeztek. Persze, a számok mögött sorsokat kell látni. Zömben nehéz, megtöretett személyes sorsokat, és a mai magyarság közel egyötöd részének közös sorsát. Mintha egy népes család tiz tagjából kettőt pusztulás fenyegetne. Ilyenkor nincs kibúvó. Segíteni és menteni kell őket, áldozni és küzdeni kell értük. Ezt az állapotot idézi föl itt és most a szó, hogy Erdély, erdélyiség, erdélyi ügy. Ennél a jelentésnél húzódik a szó hitelességének, illetve hamisságának határa. Ha a szóból hiányzik ez az Erdély, ez az erdélyiség, ez az erdélyi ügy, nos, akkor az a szó valóban nem más, csak erdélyezés. Lépjünk tovább azonban. Erdélyezésen először is az kapatik rajta, aki gyakran és hangosan beszél Erdélyről, de nem segít, nem áldoz, nem küzd, nem cselekszik. Hogy tegyen valamit, az, természetesen, nem kötelessége. De a kényelmességet, a közönyt, az önzést legalább ne akarja hiúsággal megkoronázni. Hamisabb magatartás is akad. Rossz, sőt romlott szándék vezeti azokat, akik az igazságot rágalmazzák meg, a segítséget csúfolják ki, a hiteles szót ássák alá. Tudatos ravaszsággal ők keverik össze a fogalmakat is. Erdélyezésnek címkézik azokat a tetteket és szavakat, melyek valójában Erdélyt, az erdélyiséget, az erdélyi ügyet szolgálják. Leggyakrabban és leghangosabban az ő szájukból fröccsen ki a mérgezett szó: erdélyezés. Értsük meg ezt a szót. Indokoltan bánjunk ezzel a szóval. Óvakodjunk azoktól, akiknek a szájuk sűrűn rááll erre a szóra. Székelyhídi Ágoston Nevető irodalomóra és társai a Kincskereső új számában „Felzeng a pásztor sípja a mezőn, / És felriasztja csendbe fúlt magányom...” — a nagy orosz költő, Alekszandr Puskin őszi reggel című költeménye adja meg a novemberi szám alaphangulatát. Egy magyar és egy osztrák klasszikus, Kosztolányi Dezső és R. M. Rilke, valamint mai magyar költők; Szepesi Attila, Horgas Béla, Kiss Anna, Kerék Imre és Lukács Ottó verseit találjuk. A Nevető irodalomóra Ludviik Askenazy kacagtató írását közli, amelyből kiderül, hogy egy gyerek néha jobban örül a „hagyományos,, pofonnak, mint a korszerű, de hosszadalmas „meggyőző módszernek”. Annus József Igazándi című regényének harmadik fejezete a háború utáni idők gyerekéletének újabb epizódjaival ismertet meg, köztük egy falusi futballmérkőzés és egy furcsán megszakadó gyerekszerelem történetével. Vass Mihály képregényének (Élet az Alte- rán) új „kockái” a különös bolygó önpusztító életmódot folytató lakóit mutatják be (talán csak véletlen, hogy az Alterán élők a földlakókra emlékeztetnek). Az Ez fantasztikus sorozat a népszerű szovjet író, Kir Bulicsov kisregényével (A Jamagiri-Ma- ru foglyai) örvendezteti meg a sci-fi-kedvelőket. Az író kedvenc hőse, a jövőben élő okos és bátor kislány, Ali- sza ezúttal egy csendesóceáni szigetre indul osztálytársával tanulmányútra. Az Édes anyanyelvűnk sorozatban Szilágyi Ferenc szófejtéseit találjuk, a könyvek között az „Oros'zlánsarok”- ba kalauzol — a Móra könyvklubot mutatja be a klub „címerállata”, a levélborítékban olvasgató oroszlán. A Testvérmúzsák-ban Móser Zoltán Bartók és Kodály barátságáról szóló írásának befejező részét olvashatjuk. A Kincsekereső novemberi számát Csala Károly, Magyar Mihály és Szegszárdy Ildikó illusztrálta.
