Békés Megyei Népújság, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-25 / 255. szám
1988. október 25., kedd o j Vállalkozik a Mezőgazdasági Kiadó n körülmények kényszerítenek Nagyobb figyelmet a gazdasági munkára Párttaggyűlés a Sarkad! Cukorgyárban „A napirendek halmozásáról hamar leszoktunk, és manapság inkább a kötetlen formában folytatott vélemény- és eszmecserét tartjuk célravezetőnek” — mondta Varga Imréné, a Sarkadi Cukorgyár pártbizottságának titkára azon az 1. műszak részére tartott taggyűlésen, amelynek témája az országos és a helyi (cukorgyári) pártértekezlet állásfoglalásából adódó feladatok áttekintése volt. Napjaink változó gazdasági körülményei arra kényszerítik a kiadó vállalatokat, hogy újszerű vállalkozásokat indítsanak. Az agrár könyvkiadás változó viszonyairól, az alkalmazkodás stratégiájáról és a Mezőgazdasági Könyvkiadó új üzletpolitikájáról tartottak sajtótájékoztatót.a minap a MÉM-ben. Gallyas Csaba igazgató arról beszélt, hogy az idén felére csökkent a szakkönyvek száma az állami támogatások mérséklődése miatt. Míg korábban tíz-tizennégymillió forint dotációt kapott a könyvkiadó, addig 1988-ban már Csak hárommilliót. Időközben jelentősen, 50-70 százalékkal emelkedtek a nyomdai és papírköltségek. A sajtótörvény elfogadása óta megélénkült a verseny a könyvkiadásban, a korábbi 30-40-nel szemben ma már 200 kiadói vállalkozás működik hazánkban. Meddig várható el a Mezőgazdasági Kiadótól, hogy egyre nagyobb ráfizetéssel jelentesse meg az agrár- szakkönvveket? Az igazgató rögtön válaszolt is a feltett kérdésre. Stratégiaváltásra van szükségük ahhoz, hogy a nehezebb körülmények között is eleget tudjanak tenni hivatásuknak. Aktív kereskedelempolitikára térnek át. Ennek lényege, hogy a szakkönyveket saját terjesztői hálózaton juttatják el a legérdekeltebbekhez, a mezőgazdasági nagyüzemekbe. Olyan fiókkönyvtárakat hoz- -jnak létre, ahol az érdeklődők meg is vásárolhatják a szakkönyveket. Tervezik, hogy az országban elsősorban az egyetemi városokban új könyvesboltokat nyitnak. A finanszírozási lehetőségeket is bővítik. Elsősorban a MÉM, valamint a kutatóintézetek és nagyobb mezőgazdasági üzemek bevonásával közös köj,tségvál 1 alássa 1 döntenek fontos kiadványok megjelentetéséről. Változik az egyetemi, főiskolai tankönyvek, és a középfokú szakoktatás tankönyveinek megjelenési rendje is. A mezőgazdasági üzemektől vett példával élve a több lábon állást helyezik előtérbe. Éppen ezért vállalkoznak szaklapok ' megjelentetésére a jövő évtől kezdődően. Ezenkívül videotékákat, információs börzét és klubot nyitnak 1989-ben Budapesten. Vállalkoznak bizonyos nyomdai munkák helyi átvállalására is, csökkentve ezzel a kiadásokat. Gazdálkodó típusú, anyagilag érdekelt szerkesztőket kívánnak foglalkoztatni a jövőben. V. Farkas. József irodalmi vezető részletesen szólt jövő évi terveikről. Törekszenek az egyszerűbb, rövidebb, olcsóbb kiadványok megjelentetésére. Jövőre 22 művet jelentetnek meg a nagyüzemi szakemberek számára. Ezek közül 15 foglalkozik a költségtakarékos gazdálkodással, míg tíz az agrárexporttal. A közkedvelt kistermelői kiadványok sorában jövőre a sertéstenyésztésről, a nyúltenyésztésről és a kertészet különböző ágairól szóló könyvek megjelentetését vették tervbe. Folytatják a Natura-sorozat kiadványainak megjelentetését is, emellett a népszerű szakács- könyvek is eljutnak jövőre az olvasókhoz. Az agrárkönyvek veszteségét a „kék könyv” sorozattal kívánják pótolni. Ezek a krimik, amelyek közül az idén már kettő megjelenik, várhatóan jelentős hasznot hoznak a vállalatnak. A közeljövőben pályázatot hirdetnek, amelyben hasznos ötleteket várnak a jelentkezőktől a nyereséges könyvek megjelentetésére. A sajtótájékoztatón Papó- csi László miniszterhelyettes, a Mezőgazdasági Kiadó szerkesztőségi tanácsának elnöke arról beszélt, hogy a MÉM támogatja a kiadó megújulási törekvését. Bejelentette, hogy jövőre a mezőgazdasági könyvhónap megnyitó ünnepségét márciusban a fennálásának 200. évfordulóját ünneplő Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátban tartják. (verasztó) Évelökészités a mezőgépeseknél Békéscsabán A kilencszáz dolgozót foglalkoztató Békéscsabai Mezőgép Vállalat az utóbbi időben sok munkasikert mondhat magáénak. Kiemelkedik ezek közül a jövedelmezőség dinamikus növelése, a technikai színvonal emelése és a beruházási program keretében az önálló termékkibocsátásra törekvés. Mindezek a stratégiai elvek jól érvényesültek az 1989-es feladatok meghatározásában és előkészítésében. A vállalat termelő kapacitásának tekintélyes részére már érvényes szerződésekkel rendelkeznek a műszaki fejlesztő munka eredményeként. Szállítanak az NSZK- ba különböző alkatrészeket és részegységeket az elektromos targoncákhoz, de nagyra értékelik az ugyancsak nyugatnémet kombájngyárnak szállítandó 1000 gabonavágó asztal készítésére kapott megbízásukat is. Tárgyalnak a John Deere céggel újabb gépalkatrészek gyártásának lehetőségéről is. A csabai mezőgépesek tehát minden eddiginél jobban előkészített év elé néznek 1989-ben. Szennyvíziszap erdők öntözésére A folyékony szennyvíziszap elhelyezésére és hasznosítására folytatott négyéves kísérletet fejezték be a Vas Megyei Víz- és Csatornamű Vállalatnál. Az erdők öntözésének lehetőségét vizsgálták, ami végül eredményre vezetett. A Bük nagyközség tisztítótelepén keletkezett folyékony szennyvíziszappal a közeli nyárfaerdő kiválasztott részét öntözték. A kísérlet kritikus helyen történt: a vidéken magas a talajvíz, s a közelben található a közkedvelt fürdőhely és üdülőterület. A talaj és növénytani, valamint a biológiai mérések azonban azt mutatják, hogy hektáronként évente maximálisan 640 köbméter szennyvíz- iszap kiöntése a természetben semmilyen károsodást nem okoz, sőt jótékony hatással van a talajra és a növényekre egyaránt. Húsz . centiméteres talajvastagságban negyven százalékkal megnövekedett a humuszérték. A nyárfák fejlődése a nem öntözött területekhez képest látványos, a törzsek vastagodása és a fák magasodása egyaránt számottevő. Most csak úgy találomra választottam ki az időpontot és a helyet az októberi eseménynaptárból. őszintén azt is meg kell mondanom, hogy nem számítottam „késhegyig menő” vitára, annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal: országszerte sok égető probléma foglalkoztatja a munkáskollektívákat. Még a taggyűlés előtt alkalmam volt néhány alapvető kérdésemre választ kapni a titkártól, aki egyébként a Budapesti* Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet, s 1982 óta tölti be ezt a tisztséget a pártszervezetben. Tájékozottsága, szakmai, politikai ismerete, magabiztossága nem fölényeskedéssel, hanem egyfajta megértésre, segítőszándékra, tenniakarásra való hajlammal párosul. Azt természetesnek vettem — amikor célzott a megjelenési arány alacsony voltára —, hogy most főidény van a cukorgyárban. Többek között elmondta, 280-290 tagot számlál az öt alapszervezet, amelynek tevékenységét egy 13 fős üzemi pártbizottság irányítja, s a gyűléseket műszakonként tartják meg. (A folyamatos termelés sajátosságaiból adódóan és egyéb okok miatt, nehéz is lenne megszabni új feladatokat az egyes alapszervezetek részére.) Az idén valahogy „megakadt” a pártépítés, ugyanis korábban 10-15 jelentkezővel számoltak évente. A kiút megtalálását abban látja a vezetőség, hogy az eddiginél is többet kell foglalkozni az ifjúsággal a jövőben. Különben a három üzemi KISZ-alapszervezet mintegy 100 fiatalt tömörít. A legutóbbi tagkömyvcsere alkalmával 14-en kívántak kilépni a pártból, s közülük csak egy volt aktív dolgozó, a többi nyugdíjas. A beszélgetést be kellett fejezni, mert elérkezett a taggyűlés ideje. (A nem éppen felemelő látványt nyújtó üzemi ebédlőben foglaltunk helyet. Sok székből, a műbőr alól, „kikandikált” a szivacs, sőt, az egyikről leesett a támla. No, de hagyjuk ezt, mert megtudtam, hogy nem itt szokták tartani az értekezleteket, vagyis, most csak kényszermegoldásból esett a választás erre a helyiségre.) A párttitkár először köszöntötte a megjelenteket, ismertette a pártbizottság által jóváhagyott előterjesztést, melynek néhány sarkalatos pontjára külön is felhívta a figyelmet. Egyebek között szorosabban össze kellene fonódnia a pártbizottság és az alapszervezetek munkájának; valamint a gazdasági folyamatok ideológiai és politikai eszközökkel való irányítása nem vezet eredményre. Cél az is, hogy a párt valóban mozgalom legyen, és az önállóság kapjon nagyobb szerepet. A határozatok megfogalmazásakor jobban kell támaszkodni a tagság minél több javaslatára és véleményére . . . A titkár, miután mondanivalóját befejezte, hozzászólásokra kérte fel a résztvevőket. Néhány percig — ahogy ilyen esetben sok helyen előfordul — senki sem jelentkezett „szereplésre”. Csak a cukorrépahalmokat szállító rakodógépek dübörgése hallatszott be a terembe. Aztán valaki mégis megtörte ezt a viszonylagos csendet, és elkezdte: „Én már 11 éve vagyok itt, és azt tapasztalom, hogy az első számú vezetők csak beszélnek, beszélnek, pedig most van csak igazán szükség a tettekre... A párttitkárnak is többet kellene lenni köztünk ..., mindenki fél a retorziótól. Én, ha akarok valamit, akkor nem üzengetek. Egyébként az írásos anyagot nem olvastam el, mert ha tízszer is megtenném, a politikai szöveget akkor sem érteném meg. Befejezésül azt javaslom, hogy kisebb létszámú legyen az apparátus, és a valódi munka legyen az elsődleges”. A következő hozzászóló nosztalgiával gondolt vissza azokra az általa ütőképesnek és hatékonynak ítélt taggyűlésekre, amikor a gyárban még csak egyetlen alapszervezet működött. Majd azt nehezményezte, hogy az utóbbi időben „nagyon közömbösek lettek az emberek”, és egyes vezető politikusok szájából olykor igencsak ellentmondásos nyilatkozatok hangzanak el. Valószínű — amint ezt a középkorú férfi megjegyezte — itt az új adórendszer, meg a romló gazdasági helyzet, a kibontakozás kerékkötője. Végül mondandóját lakonikusan így fejezte be: „Minek kell többet, meg jobban dolgozni? Azért, hogy a 4000 forint jutalomból csak 1200- at kapjak meg?!” A párttitkár rögtön reagált erre a „felvetésre”, mondván azt, hogy az adórendszer a teljesítményt, valóban visszafogja, és ettől még nem fog megváltozni a magyar ipar szerkezete... Az újonnan létrejött szervezeteknek nincs gazdasági építő programjuk. A sok beszédtől az ország ügye nem megy előre. A tv, a rádió és a sajtó ezt a témát talán „túlzottan is felkapta”. A kialakulófélben lévő vita intenzitása ezután már alábbhagyott. Aki akart, az felszólalhatott. De érezni lehetett azt is, hogy senki sem kívánja újra elismételni azt, amit mások itt, vagy másutt már elmondtak. Úgyhogy, a háromnegyed óra bőven elegendőnek bizonyult a taggyűlés előre meg nem tervezett időtartamára. Varga Imréné pb-titkár végül azt hangsúlyozta: nem kell feladatok meghatározására kényszeríteni az alapszervezeteket. Ehelyett az a fontos, hogy az üzemi termelés legyen folyamatos és egyenletes. Ehhez — azt hiszem, fölösleges lenne hosszú kommentárt fűzni, csupán egyetlen gondolatsor szorítkozhatna ide: a kétkezi dolgozóknak a sok beszéd — nem a kenyere; ők az igazságos, érdemi megbecsülést tartják elsődlegesnek. Bukovinszky István Kombájnosok között a hunyai határban „Termelünk magunknak” Napnyugtáig mennek a kombájnok Igazi indián nyár. A határban haragosizöld az árva- kelés, az árokparton a fű. Az időjárás szeptemberben szépen hozott csapadékot is. Most van a betakarítás szezonja. A Hunyai Hunyadi Termelőszövetkezet kom bá j nos brigádja ebéd után még néhány perces pihenőt tart, hogy aztán naplementéig egyhuztomban menjen a munka. Szokatlanul szép a kukorica, bármerre járunk, a csu héjból kiikandikáló aranysárga csövek avatatlan szemnek is elárulják:, Hu- nyán meg tellik a magtár az idén is. — Csak ez aiz adó ne lenne! — mondják az emberek. S miitagadás, amiikor az adólevonás után megmaradó tiszta összeget mondják, eszembe jut, hány helyein dolgoznak éj jel-nappal szezonban a parasztok, ennek az összegnek csupán a feléért. Tímár Mihály, Iványi Béla, Hunya Imre, Pintér Géza mégsem elégedett, hiszen ha még a háztáji kisgazdaságban naponta 3-4 órát kell1 dolgozniuk, és talán akkor 1 esz egyenlő fizetésük egy városi ipari munkáséval. Bár tudom, ők így soha nem viszonyítanának. Nyugodtak, békések és dolgozni szeretnének. — Nincs mási, összehúzzuk a nadrágszíjat. Termelünk magunknak. Ha úgy felemelik a takarmány árát, mint beszélik, a felvásárlási árról még mindig hallgatnak, akkor kiürülnek az ólak — bosszankodik az egyikőjük. Hangján azonban érzem, maga sem hiszi igazán, hogy állatoktól kihalt lesz a falusi porta. — Miért nem mondják el, hallatják hangjukat valamilyen fórumon? — kérdezem, bár nem tudom, van-e értelme itt, a munkával elfoglalt emberekkel erről beszélni. Hiszen ők vajmi keveset tudnak a jogaikról, a lehetőségeikről. — Hallani most újabban, rádióban, tévében, hogy a szakszervezet felszólal a munkások mellett. Mi legfeljebb az elnökhöz mehetünk, ha gondunk van. — És a területi tsz-szövet- ség, vagy a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa? — kérdezek rá. — Igen, van olyan is, hallottunk róla, de úgy tudjuk, az csak a szövetkezeteket védi a kormányzattal szemben — válaszol a mellettem álló kombájmos bizonytalanul. S valóban, hová is mehet az az ember, aki a papíron tulajdonos, ám a termeléskor és Elosztáskor csak bér- munkás. Nehéz kettősség ez. Ám a mai parasztembert, ha érdemes dolgozni, nem is érdekli a politika. Bár az is .igaz, az elmúlt évtizedekben próbálták kiölni belőlük a kezdeményezést. Csak igazodni kellett. A szövetkezeti demokráciában deklarált utasításokat, rendeleteket határozatokat elfogadni, végrehajtani. S ha jogi oldalról közelítjük a dolgot, még azt is elmondhatjuk, önmaguk hívtak életre mindent törvényt, hogy a felülről jövő magasabb rendű utasításoknak, ajánlásoknak megfeleljenek, s így magukból bérmunkást csináljanak. — Nézze, egy biztos — magyarázza az idősebbik kombájinos. — A gépállomás rendszerében 1968-ban betakarításkor 7100 forintot kerestem havonta. Ezen a pénzen akkor kétszobás lakás falait lehetett felhúzni. S ha most jól, megnézem, pár ezer for int tel keresek többet. Közben megérkezik az egyik szállító jármű. A fiatalember, Ferenci Mihály, Kondorosról jár át mindennap Hluniyára, mert itt 2-3 ezer forinttal többet kereshet. Lám, már a községeken és szektorokon belül is vándorolnak az emberek, minden fillér számít. — S ha most kis közösségekbe lehetne szerveződni, hosszú távon földet bérelni, vagy egy kombájnt, teherautót üzemeltetni, vállalkoznának-e a nagyobb jövedelem reményében? — vetem fel a gondolatot. — Isten őrizz! Ugyan kinek Lenne pénze ezekre a drága alkatrészekre? — tiltakozik mindenki. Ám a miértre nincs határozott válasz. Hallottak ugyan egy-két mezőgazda- sági vállalkozásiról, de bizonytalanok a jövőt illetően. Érthető is. Hiszen eddig csak a kétkezi munkát várták el tőlük. És miiagadás, valamennyiünk számára az új, ismeretién kicsit félelmetes is. Főlég iákkor, ha eddig több pénzhez általában, a „dörzsöltebb” emberek jutottak. De az ódzkodás mögött ott van az is, hogy az elmúlt évtizedekben egyszer- kétszer komolyan megadóztatták a háztájit. S bizony a termelés leállít, felszámoltak mindent a falusi emberek. Nem kis pénzbe és időbe került aztán a kisüzemeket talpra állítani. Tálán innen a bizonytalanság, a hitetlenség, * * * Lassan elindulnak a kombájnok a végtelennek tűnő kukoricatábláin. Szépen, lassan araszolva, hogy az öntözött, hektáronkénti 120 mázsás termés minden csövét bekebelezze a gép. Mii is hazafelé indulunk. A rendezett, néhány száz lelkes kisfalun keresztül haladva arra gondollak, vajon miikor jön el az az idő, amikor a ma már gázvezetékkel, kroszbár-teLefonnal is ellátott faluban perspektíváit látnak a fiatalok is és itthon maradnak? Mert jelenleg a faluin ösz- szagyűjtött pénz nagy része még mindig a városokba áramlik, vélt egzisztenciát, jövőt teremtve az utódoknak, Kevesen hisznek abban, hogy egyszer majd a vidéki életfeltételek is azonosak lehetnek bármelyik vonzás- körzettel, s a megspórolt egyéni pénzeken ott a lakóhelyen, a szülőfaluban is biztosain meg lehet alapozni még az unokák jövőjét is. Rákóczi Gabriella „Csak ez az adó ne lenne!”
