Békés Megyei Népújság, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-22 / 253. szám

1988. október 22., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Méltóságunkról Ha rémfilmeket játszanak a tévében — amennyiben rajtam múlik —, kikapcso­lom a készüléket. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, me­lyen belül mindenki átélt két-három horrorregénybe kívánkozó szörnyűséget. Ál­dom az emberi szellemnek azt a mechanizmusát, mely a feledés ködét teríti a ki­váltképp fájdalmas élmé­nyekre. Majdnem valószínűt­len, de igaz, élénkebben és részletezőbben él bennem annak a húsvéthétfőnek az emléke, midőn első ízben in­dultam el locsolkodni, mint a fél emberöltővel későbbi döbbenetem, amikor sző­nyegbombázás pusztítottá el fejem fölül a gyárat, ahol kenyeremet kerestem. Néha ma is jobban az orromban érzem azoknak az orgonák­nak mézes illatát, melyeket a májusi litániák után ve­lünk sétálgató lánykáknak csentünk, mint az inflációs éhezések sorvasztó kegyet­lenségét. Porftosan rögzült bennem az óra. midőn szere­tett tanárom okos szavával kulcsot adott az akkor még korántsem klasszikusnak számító József Attilának ilyen soraihoz: .......Az én v ezérem bensőmből vezérel, Emberek, nem vadak — el­mék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték adat!” És ha a minap nem látok a postán sorbaállni egy cse- nevész, vénecsike embert, már el is felejtettem volna, hogy az egyáltalában nem bensőből vezérlő férfiú idején bevágtak engem egy lefüggönyözött autóba, meg­bilincseltek, pápaszememet levétették velem, fekete okulárét tettek a helyébe, s hamarosan egy kihallgató­tiszt elé vittek. Annak asz­talára kirakatták zsebeim tartalmát. Akkor már le­vették rólam a fekete szem­üveget, s egyszeresük bejött a postán most látható har­cos, és e szavakkal vágta zsebre az öngyújtómat: „Ezt az alakot úgyis fölakasztják, minek ez neki.” Csodás vé­letlen következtében föl­akasztatásom elmaradt, de egy pillanatra most fölötlött bennem a postán, mi volna, ha odalépnék a derék nyug­díjashoz e szavakkal: „Nem adná vissza végre az ön­gyújtómat?” De az ember szentimentá­lis, Megszántam a nyomorul­tat, mert hallottam, amint szolgaalázattal imigyen for­dult a kezelőhöz: „Kisasz- szony, tisztelettel, nincs ná­lam annyi pénz, haza kell szaladnom még nyolc forin­tért ...” Meg különben is, a hasonló koccanások renge­teg esetben vérbe és halálba torkolltak. Tíz- és tízezrek­nek volna sokkal nyomaté­kosabb szemrehányni való­juk ... Tehát megcsöndesítette bennem az idő annak a kri­mibe illő epizódnak a zaját. Viszont van egy sokkal ko­rábbi élményem, melytől holtomig nem szabadulok. Pedig az semmiség volt az öngyújtós ügyhöz képest... Tizenkét éves voltam. Anyám egv úri háznál mo­sott reggel héttől vacsora­időig. Három pengő és a koszt volt a fizetése. Este elébe ballagtam. A házigaz­da éppen fizette anyámnak a napszámbért. Ö megha­jolt, mondván: „Köszönöm, nagyságos úr.” És kezet csó­kolt a harminc nemtudom- hány éves embernek . .. Ki­jöttünk az épületből, s én, aki már tizenkét esztendő­sen is olvastam egvet-mást a társadalmi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, dúltan fordultam anyámhoz: „Ke­zet csókolni ennek a mit tu­dom én kinek? ... Én föl­gyújtom a házukat.” lmi-ol- vasni alig tudó, és a társa­dalomtudományokról mit sem sejtő anyám fáradt-szo- morúan intett le: „Ugyan, ugyan, és akkor hol keres­hetnék kis pénzt, fiacs­kám? ...” A lecke szörnyű volt, és megszégyenítő. Pedig később a történelem végiggyalogolt a hajdani nagyságos úron, s beláttam, voltaképpen puri­tán, tisztességre törekvő em­ber volt, csak a históriai színjáték által reátukmált formaruhát és formaviselke­dést hordozta személyiségén. Emberméltóság... A gya­kori emlegetés mintha el- nyűtte volna e szó valóságos tartalmát. Talán másnak is föltűnt, hogy a nemes csen­gésű szavakra ritkáh rímel­nek derék cselekedetek. Míg idővel eljut az ember annak belátásáig, hogy végtelen hosszú történelmünk során az emberi lét nagyszerűsége általában szólam maradt, s megrekedt a szépszavú ál­modozók, az Arany Jánosok, Goethék, Móra Ferencek, Senecák, Babits Mihályok köteteiben — a gyakorlat pe­dig más erkölcsi alapelveket keres magának. Belelapozok egy etikai le­xikonba, s olvasom: „Em­beri méltóság — az erkölcsi tudat fogalma, mely az em­ber. mint erkölcsi személyi­ség értékét fejezi ki, továb­bá etikai kategória az em­bernek önmagához és a tár­sadalomnak az emberhez való azon sajátosan erkölcsi viszonya jelölésére, mely­ben a személyiségnek ez az értéke elismerést nyer...” Nem olvasom tovább. Az át­lagos képzettségű olvasó eb­ből vajmi kevéssé érti és ér­zékeli: neki hol, hogyan, mi­ben mutatkozik meg vagy sikkad el az emberi méltó­sága. Tudománytalan és nagyon is kikezdhető kérdések szök­kennek talpra bennem, ha e meghatározásra gondolok. Például: napjainkban és nálunk van-e köze a méltó­ságnak és a rangnak? Olcsó fogás volna, ha arra hivat­koznék: nézzük csak meg a híradóban, hogyan érkezik meg egy faluba egy ri^agas állást betöltő vendég; ho­gyan várják a tanácsház előtt; hogyan kísérik, miként terítenek számára... és mi­lyen fogadtatásra számíthat a község küldötte, ha vala­milyen közügyét intézendő, p magas vendég hivatalát föl­keresi ... A világ minden táján ceremóniája van a „fontiek” üdvözlésének és ellátásának. Más kérdés viszont, hogy az ügyek megtárgyalása al­kalmával a társadalmi rang­létra alacsonyabb fokán ál- longóknak volt-e, van-e mél­tó szavuk a maguk érdekei­nek képviseletére. Szinte el­képzelhetetlen, hogy a kö­zelmúltban olyan hatalmas jelentőségű kérdésekben, mint teszem azt az iskolák körzetesítése vagy a taná­csok összevonása, az érintet­tek ne fejtették volna ki ha­tározott rosszallásukat — ha beleszólásuk lett volna a saját sorsukba. Napjainkban jó okunk van arra, hogy arról beszéljünk: miből éljünk. Kevesebb szó esik arról, hogyan éljünk. Pedig ez a kettő ikertestvér. Mert akinek havi háromez­ret kell beosztania, hogy ab­ból lakjék, táplálékot szerez­zen be, pótolja elvásott ru­háit, és segélyért kell kun­csorognia, az fütyül az em­berméltóságról szóló elmél­kedésemre. Az igazságra és szépségre egyaránt szomjas ifjúkoromban, már nem is tudom, kinek a művében ta­lálkoztam a gondolattal: „Ember! Ez — gyönyörű. Ez .— büszkén hangzik!” És belenőttem egy világba, ahol évente ötvenkétmillió kortársunk hal éhen. Élünk olyan körülmények között, hogy a világhatalmak fő tár­gyalási témája: hogyan ne pusztítsák el a Földet. És szelíd alázattal mégis keres­sük az élet értelmét, érté­két, méltóságát. És csökö­nyösen vallatom önmaga­mat: van-e a ma emberé­nek méltósága? Bajor Nagy Ernő Csatlakozva a reformfolyamatokhoz Könyvtárcsőd vagy van még esély? Életem legszebb, legnyu­godtabb és legcsodálatosabb óráit (azokon kívül, ame­lyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szokás beszélni) a könyvtárban töltöttem gye­rekkoromtól, mind a tegna­pi napig. Ez persze magán­ügy is lehetne, ha nem tud­nám, hogy a magyar könyv­táraknak még mindig van három és fél,millió beirat­kozott olvasója, akik közül egy-két millió bizonyára az enyémhez hasonló öröm­mel lép be a szentélybe köl­csönözni, olvasni, tájékozód­ni. Ámbátor örömöm mos­tanában csökkent. Meglehet, nem csak az enyém. Hogyan kezdődött? Mond­hatnám: egy szúnyogcsípés­sel. Egy népszerű történeti munkára lett volna szüksé­gem, amelyet, bár szeret­tem volna tulajdonomnak tudni, de borsos ára miatt megjelenése idején nem vet­tem meg. Az efféle megkí­vánt, de magamévá nem tett könyvek száma hónap­ról hónapra nő. Mondjuk, ez magánügy. (Nem az!) Ked­venc könyvtáramban a ked­venc könyvtárosom — re­mélem — kedvenc olvasójá­nak nem tudott segíteni. Azt már megszoktam, hogy a könyvek a megjelenés után néhány hónappal kerülnek csak a könyvtári polcokra, de most nem erről volt szó. „Ne haragudjon — mond­ta Paliasz Athéné késői és elszegényedett leszármazott­ja —, kis könyvtár vagyunk, ilyen művekre már nem jut pénz, mióta a könyvek árát harminc százalékkal emel­ték. De ha akarja, könyvtá­ri kölcsönzéssel ...” Kedvenc könyvtáram ol­vasótermében például nem találtam meg azt a két vi­déki folyóiratot, amelyet minden körülmények között elolvasok, s mindig ott, a könyvek mellett, a csend­ben. A hiány oka: mint fent. Kedvenc könyvtáramban másolóberendezés sincsen, hogy ne kelljen órákon át kijegyzetelni a szükséges ol­dalakat, s persze hiába ke­resnék számítógépet vagy mikrofilm-leolvasót. Ked­venc könyvtáram tehát né­ha már az öröm forrása he­lyett a bosszúság forrása. Bevallom, az elmúlt más­fél évben sokkal kevesebb időt töltöttem el a szeretett polcok között, mint annak előtte. Ha egy-egy íráshoz információra van szükségem (s ez bizony naponta több­ször előfordulhat), igyek­szem úgy kanyarítani a cikk fonalát, hogy inkább ne le­gyen szükség a konkrét adat, ismeret, idézet fel- használására, minthogy fel­keressem a könyvtárat. Tu­dom, ez szégyen. Szégyel­lem is magam érte. Remé­lem, nem csak én. A kedves olvasó talán azt mondja, hogy ez az én spe­ciális szakmám problémá­ja? Nem hiszem. Eddigi éle­temben ugyan még nem vol­tam sem mérnök, sem hiva­talnok, sem párttitkár, nem tudom, nekik mekkora szük­ségük van a könyvtári szol­gáltatásokra. (Remélem, nagy!) Voltam tanár, nép­művelő, apa, házépítő uta­zó, barkácsoló és egyszerű állampolgár is, amely minő­ségeimben gyötrő informá­cióhiányokat éltem át. Ta­lán nem kell ezt a hiányt sem bizonyítanom, sem részleteznem, hogy elhigy- gyék. Nem lehet az életben mindig, mindent az édes­anyánktól, a szomszéd bá­csitól, vagy a napilapunk­ból megtudni. S bizony ko­moly ezresekbe kerül (ke­rült nekem is!), ha az em­ber nem tudja például, hogy mennyi cement kell a sóder - hez, hogy beton legyen be­lőle. Melyik úton milyen lehetőségek várnak, ha ko­csival indulunk Amszter­damba? És mit kell elol­vasnia és felolvasnia egy apának, ha azt akarja, hogy gyermekei képességei kibon­takozzanak? S még sorol­hatnám napestig azokat a problémákat, amelyekre a könyvtár válaszolhat. Vála­szolhatna. Ha... Ha nem örökké a költ­ségvetés maradékát kapták volna meg a kulturális in­tézmények. Ha világosan fel­ismert és elismert lett vol­na a tény, hogy a Nyugaton kibontakozó információs for­radalommal szemben nem lehet katalógusainkkal fel­venni a versenyt, legyenek azok bármilyen tökéletesek. Ha a pénzügyek felett dön­tő vezetők megértették vol­na, hogy a japán vagy az NSZK-beli gazdasági cso­dát nem a befektetett tőke, hanem a „tőkére fektetett tudás”, a naprakész és gyor­san elérhető információ hoz­ta létre. Ha a vállalatok fel­ismerték volna... Ha a könyvtárosok tudták volna, ha merték volna ... Ha ... Ha . . . Nem nevetek. Inkább sí­rok. Mert ma, az országos szanálási program idején, tudom, hiába kérném a szük­séges százmilliókat a könyv­tárak számára, bottal ker­gethetnének ki a Pénzügy­minisztériumból. „Munka- nélküliség van, infláció, s maga komputereket kér a könyvtáraknak? S mindezt azért, hogy majd két-három év . múlva jól működhessen, és az európai információs rendszerhez csatlakozhasson a magyar könyvtári hálózat? Észnél van, ember? Addig meg is kell élni!” Addig. Jó. És aztán? Persze, az ember remény­kedő élőlény. Én is abban bízom, amiben az optimis­tább könyvtárosok egyesü­letük szekszárdi vándorgyű­lésén : ha a könyvtárak csat­lakoznak a helyi reformfo­lyamatokhoz, ha meglevő le­hetőségeikkel segítik az át­képzést, a gazdasági kibon­takozást, a közéleti megúju­lást és az erőpótló kikap­csolódást, akkor az illetéke­sek előtt felismerhetővé vál­hat a közös érdek, és na­gyobb fejlesztési támogatást kaphat örömünk és gazda­ságunk egyik forrása: a könyvtár. Nógrádi Gábor Takács Tibor: Taormina Misoda szép jeleket ír ma a víztükörre Taormina, gótikus, ékes palotáit, zeg-zugait, mely mind megállít, a hegyen fenn, a várfalaknál, városkapuknál. S túl havas táj: az Etna fehér koronája Taorminát nézi, csodálja! Világszép város, nekem legszebb, a város visszfénye lent reszket az alkonyat víztükörben forog, röpül, kavarog, röppen, felszáll és elszáll a magasba, fel, fel az etnai havasba! Hogy soha semmi nem lehet szebb, Taormina, te vagy a legszebb! Narancsok fenn a terhes fákon, és ez nem januári álom, a citromok, a pálmák, álmok, így gondolták el a világot a görög istenek is egykor, hogy ilyen lesz majd az aranykor. Nekem Taormina ma minden, itt érzem bent az ereimben, a szívemben bent, lüktetését, a város vidám szívverését, Taormina, te hihetetlen, városok közt a legszebb isten, s a tengerparton, s a magasban örök vagy, szép vagy, halhatatlan! Három napot adott az élet: örökké szeresselek téged, három rtapot, mennyi e három, három sóhajtás, három álom, három pillanat 's vége, vége, ennél ezerszer többet érsz te, Taormina, ó, Taormina, lelkembe milyen jelet írsz ma? Bélyeget ütsz, gyönyörűt, ősit s az emlékképek meg is őrzik. Odüsszeusz is itt hajózott, boldogtalan volt, sose boldog, s valaki mindig elhajózik, búcsúzik az, kit az út szólít, engem két napig itt maraszt még Taorminán túl a havas-jég, az Etna és az ősi város, jaj, erő kell az induláshoz. De még maradok. Jó itt lenni, csak menni-jönni, jönni-menni, térdig járva le mindkét lábam: Taorminában! Benyó Ildikó: Ketten Lőrinczy István: Nyári pillanatképek 1. Ördögszaga van a leesett villámnak kék bogarat esznek a cikázó fecskék asszonyok telt combját kiszívja a rőt nap s csillagok mézétől részegek az esték 2. a hajnal hegyek kerek szeméből kél ázott harangszó csókolja az eget nagyanyám kötöget száz éve a kútnál és ezüst kontya megfesti az eget

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom