Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-26 / 230. szám

1988. szeptember 26., hétfő iZIjUUlfiTct SZERKESSZEN VELÜNK! Ifj. Bartók Béla Bartók Béláról Levelet kaptunk Bartók Béla okleveles mérnöktől, a nagy zeneszerző (iától. Sorait szívesen tesszük közzé, még akkor is, ha lapunk két cikkéhez fűz kiigazító megjegy­zést. Szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a nagy zeneszerző hamvainak hazaszállí­tása utáni jegyzetünk nem Bartók Béla nagysága és emléke ellen irányult, hanem azt a fajta tájékoztatás-politikát vette célba, mely a népet nem hajlandó nagykorúnak tekinteni. ^ szerkesztőség Tisztelt Szerkesztőség! Folyó évi július 9-i számuk egy „jóin­dulatú” ismerősöm jóvoltából csak most került a kezembe, és bár édesapám ham­vának hazaszállítása alkalmából nem minden hazai és külföldi lapot olvastam, az Önök cikke az egyetlen ellenséges hangvételű, így az az érzésem, hogy rö­viden válaszolnom kell rá. Ha az érdeklődők figyelték volna a hír- szolgálatot, mind a március 25-i bejelen­téskor (tévé, rádió, újságok), mind a jú­nius 2-i sajtókonferencián, mind a ham­vak elhelyezése idején ismertettük az idő­pont, helyszín és egyéb körülmények in­dokolását és nem szőrmentén, hanem közérthető módon. A hazahozatal ellen és mellett sok gondolat hangzott el négy évtized folyamán, és az idő előrehaladá­sával most láttuk öcsémmel együtt idő­szerűnek a végleges rendezést. — Kizáró­lag mi voltunk jogosultak erre, sem az egyetértését egyébként biztosító magyar, vagy USA-kormány, sem az ENSZ vagy a Békés Megyei Népújság ebbe nem szól­hatott bele és mivel mi a Farkasréti mellett döntöttünk, a hamvak elhelyezése (nem temetés volt!) ott történt meg. — Valamennyi költséget (exhumálás, haza- szállítás, síremlék, koszorúk stb.) ketten viseltük öcsémmel! Az ottani társaság, a sok neves halott éppen olyan megfelelő, mint a Kerepesi úti temetőben levők. Mel­lékesen megjegyzem, hogy Tóth Imre (Amerigo Tot) sírjának kezelése valóban nem méltó hozzá és mindjárt szóvá is tettem azt megfelelő helyen, ahol biztosí­tottak az orvoslásról. Batthyány Lajos mauzóleumát egyébként a Nemzeti Pan­teonban törték fel. A havasi gyopárt Er­délyből személyesen hozta egy földönfu­tóvá tett magyar; nem szükséges egy fel­kent püspök szavát meghazudtolni. Másik rész a gyűlölködő hangú július 18-i Visszhang. A „pontos név és cím­mel” -nek üzenem (ha. felfedi kilétét, akár meg is írhatom neki), hogy erősen két­lem a történet valódiságát. Apám magyarságát, magyar érzelmét és a trianoni békével szembeni kifogásait, azt hiszem, nem kell megerősíteni és az is közismert kellene legyen a megjelent (de nyilván nem olvasott) levelezésekből és egyebekből, hogy a soviniszta romá­nokkal állandó vifái és ellentétei voltak. Nagyváradon rendszeresen dr. Papp De­zső magyar fogorvosnál szállt meg, cse­kély számú hangversenyei közül az- utol­só 1933. december 14-én (a levélíró szü­letése táján) volt az újságíróklubban és egynapi tartózkodás után elutazott Ko­lozsvárra. — Valószínűtlen, hogy a ma­gyar rendfőnöknővel románul beszélt volna. — Románul valamennyire megta­nult és talán egy odahívott románnal be­szélt is ezen a nyelven, de nem azért, mert „Romániában” volt (ezt a kifejezést „Erdély” helyett sohasem használta). Tisztelettel: Bartók Béla Visszhang Géplízing a mezőgazdaságban A Gyulai Húskombinát szeghalmi kirendeltségének Arany János szocialista brigádja társadalmi munkában rendszere­sen karbantartja a város egyik játszóterét és a piactér standjait. A nyár végén a brigád 19 tagja felújította és ki­bővítette a kirendeltség előtti gépkocsiparkolót. Kohósalak­ból, a kölcsönkapott vibrációs úthenger segítségével, egy nap alatt készült el a 30 méter hosszú, 100 négyzetméteres parkoló II „büntetés” mégsem büntetés A Népújság szeptember 19-i számában megjelent „Bün­tetés” című cikkre szeretnénk reagálni, mivel az „eset” a mi óvodánkban történt. Elöljáróban néhány gondolat, ami a cikkből kimaradt. A szóban forgó diófa most hozta az első termését — nevezetesen 6 szem diót. Az óvónők meg­beszélték a nagycsoportos gyerekekkel, hogy még nincs meg­érve, ha megérik, elosztják, hogy minden gyerek megkóstol­hassa (negyed dió jutott volna egy gyerekre). Ezután a meg­beszélés után történt a dió levétele. A szóban forgó „bün­tetés” (mivel most már nem jut a gyerekeknek dió): hoz­zanak annyi diót, amennyit levettek! Az almaadag bevonása valótlan. A konyha által küldött almát mindenki — még a „renitensek” is megkapják! De! Az udvaron levő almafáról, amelyről minden gyerek any- nyit eszik, amennyit akar (ezt még a panaszos szülőnek is el kell ismernie), arról már egy hete a 3 gyereknek nem vesznek le az óvónők — mert ha mindenki leveszi zölden, amit elér, semmi nem marad a fán! Itt nem a gyerekeknek járó almáról van szó! Az óvodában egész nap.folyik a ne­velés — mivel ez nevelési-oktatási intézmény — és többek között környezetvédelemre is nevelünk, a közösségi neve­lésről nem is beszélve! Ezt a nevelést a nevezetes szülő szerint mikor kell kez­deni, és hol? Miért törnek, zúznak a mai fiatalok? Miért csavarják ki a kisfákat, tördelik a bokrokat stb.? Nagyon sokszor halljuk, hogy már az anyaméhben meg kell kezdeni a nevelést! De az a szülő, aki még nagycsoportban sem ne­veli a gyermekét? Mikor akarja elkezdeni? Kinek kell azt kompenzálnia? Miért dobja el a gyerek (talán ugyanaz) a papírszalvétát, papírzsebkendőt az óvoda ajtajában? Miért találunk eldobott kenyeret az óvodák, iskolák előtt? Kitől látja? Talán sejtem a választ! Még csak azt szeretném hozzátenni, hogy a szülőnek ezen megnyilvánulásán nem csodálkozom, hiszen még soha egyet­len társadalmi munkában nem vett részt, amelyet a szülők oly odaadóan és megértőén szerveznek, végeznek óvodánk­ban. (Mit gondol vajon ez a szülő, hogy ha a többiek nem permeteznék, metszenék stb. a fákat, le tudná-e szedni a termést a kislánya? Teremnének-e a fák?) Arra viszont sze­retném megkérni még „p. f.”-et is, hogy, ha ilyen elfogult szülői véleményt hall, vegye a fáradtságot és hallgassa meg a másik felet is, hogy megtudhassa, kinek jár a piros pont és kinek a fekete, netalán ZÖLD? (Az óvoda és a levelet író vezető óvónő neve és pontos címe a szerkesztőségben.) 45 év után újra az iskolapadban a tanári he ljyet, a asztalinál! foglalt diákok pedig a „Dráguló lízingügyletek a mezőgazdaságban” címmel ez év augusztus 30-án meg­jelent írásunkra Fekete Já­nos, a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettese, országgyűlési képviselő a következő Levéllel reagált: * * * Felkeltette érdeklődésemet a Népújságban múlt hó 30- án megjelent „Dráguló lí­zingügyletek a mezőgazda­ságiban” című írás. A cikkben vitatkozó me­zőgazdasági vezetők és ban­károk álláspontjával kap­csolatban szeretném meg- emlliítenli, hogy a géplízinget a kormány azért engedé­lyezte, hogy a pénzügyileg gyengébb helyzetben levő gazdaságok te képesek le­gyenek új gépekhez jutni. Ebből adódóan a pénzinté­zetek vállalják magukra a beruházás minden költségét A Békés Megyei Népújság szeptember 15-i számában „Árazó — de minek?” cím­mel megjelent cikkel kap­csolatban az alábbi tájékoz­tatást kívánom adni. Békéscsaba város gyógy­szerellátását 11 gyógyszertár biztosítja. Az egy gyógyszer- tárra jutó lakosok száma 6500 fő, amely lényegesen kevesebb, mint a környező megyeszékhelyeké, ahol egy gyógyszertárra 9000-13 000 lakos jut. Az elmúlt években Békéscsabán több új korsze­rű gyógyszertárat adtunk át, amelyek megépítéséihez a városi tanács anyagi támo­gatást nyújtott. Elbben az ötéves tervben — az Uni- verzál Áruházzal szemben levő üres telken — egy nagy alapterületű, korszerű gyógy­szertár építését terveztük, melynek költsége a jelenlegi ónak mellett több mint 30 millió forintot jelentene. A Városi és a megyei tanács és ehhez járul még a gépek kihelyezésével járó kocká­zat. A bérbeadók tehát vál­lalják a gép árának kifize­tését (100 százalék), a kül­földi gépeknél a vámot (kb. 10 százalék), valamint az ‘ÁFA-it (25 százalék). Ha ezt összeadjuk, máris a gépér­ték 135 százalékánál tartunk, és éhhez hozzá kell számí­tanunk a többéves bérlethez kapcsolódó kamatokat (ma évi 18 százalék mellett). Emiatt alakul ki a 170-200 százalékos bérleti díj a tel­je® futamidőre. Meggyőződésem, hogy a maii helyzetben a termelési rendszerek, de az egyes gaz­daságok pénzügyi-szakmai vezetése kihasználhatja azt a lehetőséget, amit a két­szintű bankrendszer adott: versenyeztetheti a különbö­ző bankokat, lízingtársasá­gokat. ebben a tervidőszakban az új gyógyszertár építéséhez anyagi támogatást nem tud nyújtani. A jelzett összeg központunk anyagi erejét meghaladja, így az új gyógy­szertár építéséről le kellett mondanunk. A gyógyszertár szűkös volta és zsúfoltsága szükségessé tenné annak bő­vítését, de a gyógyszertár alapterületének növelésére sajnos nincs lehetőség. Az adott körülményeket figye­lembe véve a jövőt illetően — lehetőségeinkhez mérten — a -lakosság jobb és kul­turáltabb -gyógyszerellátása érdekében igyekszünk a gyógyszertárat korszerűsíte­ni. Az újságcikk írója kifogá­solta az „Árazó” szükséges­ségét. ' Ezzel -kapcsolatban -tudatni kívánjuk, hogy a gyógyszerkiadási rendszer­ben az árazót a betegek ér­dekében, a biztonságosabb gyógyszerkiadás céljából ál­Az én -tapasztalatom ugyanis az, hogy sok -gazda­ság megszokásból, néha in­dokolatlan- félelemből nem -tárgyal elég keményen a pénzintézetekkel, így azok sokszor képesek „hatóság­ként” deklarálni a bérleti díjakat/. V A legtisztább v-ersenyhely- zettől sem várhatunk azon­ban csodált: egyetlen bankot sem kényszeríthetünk arra, hogy veszteséges üzletet kez­deményezzen. Emiatt sajnos a gazdaságoknak továbbra is arra kell számítaniuk, hogy a belföldi lízing sem lesz ölcsó. Az érdeklődő gazdasági vezetők számára munkaitár­saim szívesen adnak ötlete­ket, tanácsot a témává® lítottuk be, de ezzel a sor­ban állás — az előző gya­korlathoz viszonyítva — nem növekedett. Hasonlóképpen kifogásolás tárgyát képezte a „Corinfar nincs” felirat, amit szívesen levennénk, de ezzel az információval — -mely korábban- a betegek kérése volt — a felesleges várakozást kívántuk meg­előzni. Békés Megyei Tanács « Gyógyszertári Központja Gallainé dr. Dévity Katalin igazgatóhelyettes­főgyógyszerész * * * Köszönjük a választ, de az „Árazó”-ablak nyitását, abban a kis területű gyógy­szertárban továbbra is szükségtelennek tartjuk. Lo­gikus, hogy a háromszori sorban állás több időt, fá­radtságot vesz el és ez egy­általán nem a betegek érde­két szolgálja. Ellenkezőleg. Nem azonos A Békés Megyei Népújság szeptember Zl-i számában meg­jelent „Egy rózsaszál szebben beszél” című cikkel kapcsolat­ban szeretnék írni. A szóban forgó virágüzletben ugyanis a két kisegítő nyugdíjas közül nem a köztiszteletben álló öz­vegy Pozsgai Tamásnéval, ha­nem Teczanka Jánosnéval tör­tént meg az eset. Ez azért fon­tos, mert édesanyámat, Pozs- gainét nagyon sokan azonosít­ják a cikkben megbírált virág­árussal. Édesanyám pedig 40 éve dolgozik a pályán, s ezalatt csak elismerésben volt része. Nem csoda hát, hogy az Írás — a fentiek miatt — nagyon megviselte. Mázán Jánosné, Békéscsaba R mezöhegyesi nyugdíjasokkal üdültem... A mai rohanó, zaklatott éle­tünkben nagyon jólesett érez­ni és látni, hogy a becsülete­sen végzett munkát nálunk az állandó jellegű nyugdíjon kí­vül még egyéb juttatásokkal is elismerik. A mezöhegyesi kombinát ba^ latonszánszói üdülőjében ez év szeptember 3-tól tíz napot együtt üdültem a nyugdíjasok egy csoportjával, és merem állíta­ni, hogy mindenki nagyon jól érezte magát, s a szó valódi ér­telmében igazi emberi kapcsolat alakult ki, amit elsősorban az üdülő gondnoknőjének, Csernői Mihályné Erzsikének és lelki- ismeretes beosztottjainak kö­szönhetünk. Még arra is gon­doltak, hogy a Mária nevű asz- szonyok névnapjukra virágot kapjanak, de a figyelmessége­ket még sorolhatnám. Kívánom, hogy hazánkban sok hasonló megértő, egyet akaró társadalmi és emberi kapcsolat alakuljon ki a demokratikus szocializmust építő embertár­saim között. Szabó Jenő nyugdíjas. Békéscsaba Pampaszfű­kesergö Az a Pampaszfű vagyok Bé­kés város főteréről, akit 12 éve ültettek ide, hogy ezüstös ka­lászaim szívet-lelket gyönyör­ködtető szépségével örömére szolgáljak az erre járóknak. A 12 év alatt szépségem mindig „tiszavirág életű” volt. Igye­keztem én — néha 10 kalásszal iso — r de mire utolsó kalászom is megjelent, jöttél „Te”. Jöt­tél bicskával, ollóval, és vitted szép koronám. Vitted gátlásta­lanul, és soha nem jutott eszed­be, hogy szépségemmel az egész várost vagyok hivatott megör­vendeztetni. Milyen érzés imost gyönyör­ködnöd koronámban? Jut-e eszedbe, hogy míg együtt vol­tunk a téren kalászaimmal — vén és ifjú szeme egyaránt csil­lant, ha meglátott, és most könny csillan azokén, akik té­len a fagytól védtek és forró nyárban öntöztek? Szerettem volna üvölteni: Ne bánts! £n Békés város huszonkétezer- háromszáz lakosáé .vagyok! Saj­nos némaságra kárhoztattak. * * * „Amennyiben közlésre érde­mesnek tartják pampaszfű-ke- sergőmet, kérem, nevem, cí­mem ne közöljék. Csupán az ismeretlen parkrongáló lelkiis- meretére és az őt, őket körül­vevő közönyre szeretnék hat­ni” — írja levele végén olva­sónk, aki teljes névvel, pontos címmel aláírta sorait. Nos, kész­séggel adunk helyt sorainak, annál is inkább, mert egyetér­tünk vele a parkrongálók el­ítélésében. A szeptember 2-i szám „Megkérdeztük ...” rovatá­ban írás jelent meg egy bé­késcsabai hírlappavilon te­lepítésével kapcsolatban. Az ügyet kivizsgáltuk, vála­szunkat az alábbiakban ad­juk meg: A békéscsabai Kulich Gyu­la-lakótelepi ABC mellett felállításra kerülő új hírlap­ipavilon elhelyezésére, köz­művekkel történő ellátására több kivitelezőt kerestünk meg. Sajnos munkánk ered­ménytelen maradt, mivel a kis értékű munka elvégzésé­től a kivitelezők rendre visz- szaléptek. Természetesen azonban a kivitelezők köré­nek helyesebb megválasztá­sával a telepítési határidő lényegesen rövidíthető lett voilna. A hírlappavilon soron kívül történő telepítésére az ügyben érdekelteket utasí­tottam. Vojnár László igazgatóhelyettes, Szegedi Postaigazgatóság Kedves ismerősöm, Karbi- ner Gáborné a nyáron fel­kért, hogy osztálytalálkozót tartanak, ráérnék-e néhány fotót készíteni az egykori gyomaendrődi diákokról, mi­re azonnal igent mondtam. Szeptember 3-án délután három órára szólt a meghí­vóm, miközben a Vorosiüov úti iskolába mentem, keres­géltem a történelemben ta­nult időkről, mert meghívó­im 1939—1943-ig- jártak együtt iskolába, Kíváncsian vártam az elkövetkező per­ceket, hiszen ezek az embe­rek átélték a háborút, a fel­szabadulásit, fiatal korukban ez a korosztály építette újra az országot. Érkezésemkor már néhányan együtt vol­tak, a megsárgult osztály- képeket nézegetve keresték egymást, ki hogyan nézett ki, és mennyit változtak az idők során. A 60 fős osztályból 40-en egybegyűltek az egykori diákok, megható volt iláltni az arcokon a találkozás örö­mét és ami természetes; a könnyeket. Somogyi Mihály tanár úr és felesége Salgó­tarjánból1 érkezett az ünne­pélyes délutánra. A szere­tett pedagógust tisztelettel fogad.ták régi diákjai', majd az osztályba vezették, ahol kissé szűkös padokban he­lyezkedtek el. Kezdődött az „óra”. Az „osztálytitkár”, Dombi Béláné bevezető be­széde után ajándékkal és virággal köszöntötték az idős pedagógust, majd féli- kérlték, mondja él élete történetét. A tanár úr be­széde után az „osztálytit­kár” szólította névsor sze­rint a diákokat, hogy mond­ják el életútjukat. A sors sokukat megpróbált és távol sodort. Kinek a nehéz fizi­kai munka jutott, ki pedig a hosszú tanulás után dip­lomával a kezében dolgo­zik. Az életutak bemutatása után Józsa Sándor kedves­kedett rég látott osztálytárs­nőinek egy-egy szál virág­gal. Ezzel a gesztussal ért véget az óra. A Liget ven­déglőbe együtt ment a tár­saság, mivel1 itt volt a va­csora. Itt is folly falód tab, már családtagok körében a baráti beszélgetések. Hajna­lig voílt zene, ‘tánc és mu- latás. Mindenki nagyon jól érezte magát. A diákok és a tanár úr is egy újabb talál- koizáls reményében váltak el. Hanyecz Veronika, Gyomaendrőd kapcsolatban. Fekete János Válaszoltak az illetékesek *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom