Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

1

1988. szeptember 24., szombat

! NÉPÚJSÁG

Kollégám szerint az ars poetica olyan luxus, amit egy újságíró nem engedhet meg Imagának. Nekem ennek ellenére van — ami mutatja azt is, hogy luxuskörülmények között élek !—, s ez a hitvallás így szól: csak olyasmit írok meg, amit én is elolvasnék.

Négy és ifél évig dolgoztam a Népújságnál. Remekül éreztem (magam. Aztán mégiscsak elmentem Pécsre, s február óta a Népszabadság dél-dunántúli tudósítójaként keresem kenyerem. Gondoltam, megpróbálom. Mert az ember minden porcikája {kívánja és persze féli is a változást. S ez már nem hitvallás, hanem: ez van. És van még itt két cikk, amit i— alig merem leírni (de azért is leírom, [hátha nem lesz igaz) — talán utoljára ajánlok a Népújság olvasóinak figyelmébe.

A.z én oldalam

Guberálók

A sudár cigánylányt már egy éve nem íliáttam. Anyjával járták a Lakótelepet. Az asszony nyitotta fel a konténert, s kevés szóval, vagy inkább csak a szemével irányította a lányt, aki néha mélyen behajolt a bűzlő szemetek közé, s csak úgy mezítelen kézzel rángatta ki az üvegeket, a rongyokat, s a gyaníthatóan értékkel bíró mindenféléket. A lány gyakorta hosszasan küszködött a többi hulladékba beágyazódott tárgyakkal, s ha mindez nyáron történt, könnyű virágos ruhája megfeszült izmos, karcsú testén. Férfiak, fiúk sokszor keresték tekintetét, füttyemtettek utána*, de csak a magafajtára mosolygott vissza, egyébként szótlanul, sietősen ment két lépéssel anyja mögött.

Egyszer láttam, amint megrakott szatyrokkal a belváros felé igyekeztek, majd alig egy óra múlva a gyorsbüféből] léptek ki, s a lény egy háromkiiilós kenyeret tartott a feje mellett, úgy ahogy a súlylökők szokták acélgolyójukat a igyakorlat előtt.

Gyakran átkozódtak, hogy úgy összékutyulódott minden, s a kiöntött ételi elkente a kiszemelt értékeket. Ha sokáig bóklásztak egy- egy konténerben, előfordult, hogy rájuk szóltak valamelyik erkélyről. Ilyenkor morogva odébbálltak. Egy alkalommal valaki több pár gyerekcipőt tett ki a tároló melllé egy műanyag szatyorban. Sokáig nem nyúltak hozzá, gyanakvón méregették, mintha valami cseltől tartottak volna, vagy attól a megalázó mondattól, amit ajkkor kiabáltak rájuk, mikor egy sorsóira hagyott akkumulátort akartak a kuka mellől elvinni. Nem maguknak raktam ki (!), reccsent egy hang fenyegetően a négyemeletes épületből1. A gyerekcipőkkel teli szatyor végül is az ő zsákmányuk lett, die iszkoítak a térről, a következő két konténert épp hogy kinyitották, szinte bele sem néztek, csak a lá- tálstávolságon túljutva folytatták a szokott ütemben a szemét turkászásét.

Az öreget sem láttam a múlt év ősze óta', ö mindig éjféltájt nyikarogtatta meg a szemétgyűjtők billenő tetejét. Sokan haragudtak emiatt rá, mert hogy eilső állmukból riasztja fel őket ez a ki tudja honnan szalasztott vémség. Valaha jobb napokat látott öltöny lógott madárcsontú testén, a nadrág térdét folt védte vagy •pótolta1, derekán madzag helyettesítette az övét. Az öreg gyakran belemásaott a konténerbe, s benne tipródva matatott hosszú percekig. Egyszer három jókedvű srác rácsukta a tetőt, aztán doboltak az alumíniumliáda oldalán. Mikor fény villant az ablakokban, elszaladták. Az öreg előmászott a gyűjtőből és sokáig hallgatta az ébre- dezők szidalmait.

Két héttel korábban ugyanabból a házból szívességet kértek tőle. Egy háizaspár kileste őt, s megkérték, kutassa át a konténert, mert iléhet, hogy aiz asszony aranygyűrűje a szemétbe keveredett. A sántító öreg vigyáz, zba vágta magát:

— Igenis, kérem! Nincs semmi akadálya. Megteszünk mindent.

Szokása szerint belémá- szott a konténerbe, s centinként átvizsgálta a szemetet. A gyűrűnek azonban kiyoma sem volt. Az asszony sírid'Ogált, a férfi rosszkedvűen morgott. Előkotort egy húszast, odaadta a guberálónak, és megköszönte a segítséget. A hetvenes éveit taposó, elnyűtt férfi újra kaptákba állít. Ősz borostáján csörgött az izzadtság a meleg nyári éjszakáiban.

— Én megpróbálhatom még egyszer. Kiöntjük a szemetet oda a lámpa alá, úgy jobban át tudom nézni. Higgyék el, kérem, én megteszek mindent, öreg vagyok, szegény vagyok, háborús rokkant vagyok, de a munkától nem félek.

Határozottan és szinte jókedvűen folytatta a keresést, ám hiába borította ki a szemetet, az aranygyűrű a lámpa alatt sem került elő. Az elreménytelenedett férj unalmában faggatni kezdte az öreget, hogy mivel foglalkozott korábban, hol dolgozott, miből él. A leszázalékolt hadastyán mindenütt éhbérért végezte munkáját. Nem panaszkodott, de érezni lehetett szavaiból, hogy munkahelyein csak megtűrték. Egy kategória volt veié letudva, a csökkent munkaképességűeké. Legyen ilyen iiis a cégnél, ő meg; örüljön, hogy alkalmazzák. Nem sok oka van ugrálni, minek háborúzott, ha azt nem tette volna, akkor most rokkant se lenne.

Minimumnyugdíja volt. Mindent gyűjtött. Nem volt finnyás, a kidobott ételék között is talált kedvére valót. A kenyeret viszont azért rakta zsákba, hogy elvigye egy szomszéd tanyán élő férfinak, aki disznót tartott. Tőle kapott egy kiis pénzt, szalonnát, zsírt, a disznóölés Után égy zacskó itöpörtyűt, esetleg fináncnemlátta pálinkát.

A vállas, kemény tekintetű férfi viszont még hatvan sem tehet. Ö saját állatainak gyűjti a kenyeret. Harmincöt éves fekete Csepel biciklije hangtalanul gurui az esti órákban' az egyik gyűjtőtől a másikig. Sosem nyúl bele kézzel1 a szemétbe, egy horoggal piszkálja, szortírozza a konténer tartalmát, aztán ha kenyeret lát, kiemeli az ügyes fémszerszámmal. Sók évvé! ezelőtt hallott ia rádióból' egy esetet, hogy a kukások csecsemőt találtak, s azóta ma- gyoin óvatos. Fél, hogy ő is úgy jár, s hogy ő szúrja meg véletlenül1 azt a szerencsétlen kis porontyot. Ezt már sokszor meg is álmodta.

De eddig nem történt baj, s iá cocák szépen híznak. A fiai neheztelnek rá, hogy a szemétben vájjkál. De megbocsátják apjuk hóbortját, az unokákat viszont nem hozzák ki a városközeli tanyára, ahol egyedül él, mióta a feteséglét elvitte a rák. Karácsony előtt mindháromnak zsebébe dugott egy-egy ezrest. Az egyik fiú könnyesen megköszönte, aztán befelé jövet élitta az egészet az első kocsmában. A másik valami olyasmit mondott, hogy csak tudnám, minek hajt annyit és mire kell magának az a sok pénz.

A harmadik nem mondott semmit, de ő mindig kevés beszédű gyerek volt.

A negyvenöt éves, alacsony férfi öt évvel ezelőtt bedobott valamit a szemétgyűjtőbe, s észrevett ott egy porszívót. Kivette, hazavitte. Tökéletesen működött. Csak a gégecsöve volt töne- dtezett. Kapott érte 400 forintot, s attól kezdve belé- betekukikantott a konténerekbe. Hamarosan kialakított egy útvonalat, amit vasárnap esténként jár végig.

Egy asszony megrendelésére csetekszi mindezt. Az élelmes fővállalkozó bármiből pénzt tud csinálni. A megye négy piacán árull Ruhát, s mostanában főlég gyermekruhát, színes újságokat, alkatrészeket. A vásártól függően utólag fizet. Sose veri át, állítja a tisztai- beszédű férfi, akiről — ha nem állna meg az utca ösz- szes szemétgyűjtőjénél — senki sem hinné, hogy ilyesmivel foglalkozik. Világosbarna bőrkabátja kissé kopott, die még jó állapotú, tenl'iszter nadrágja sem túlzottan viseltes, kockás img- je is vasalnak tűnik.

Huszonöt éve dolgozik a gyárban betanított munkásként, s havonta valamivel több mint négyezret visz haza. Valaha festő-mázoló volt, de ekcémát kapott, s abba kellett hagynia. A szüleivel élt, akik a közelmúltban elhunytak. Teljesen egyedül van. Valahogy eltelnek a napok. Nem iszik. Míg elmondja ezeket, cigarettája már-már a körmére ég. Szív még egy nagy slukkot, aztán a pármilliméteres csikket elpöcköli.

— Ha tudná, miket dobnak ki az emberek!... Télen találtam egy kiló paprikát. Disznóöléskor maradhatott meg. Ennyivel többet vettek. Amíg lesznek gazdagok, lesz miért a szemétbe turkálni.

— A munkatársai nem botlottak még önbe az ilyen gyűjtőutakon?

— ... De, megtörtént már.

— Nem gúnyolják emiatt?

— Előfordul. Néha, csak úgy minden előzmény nélkül rámkérdeznek: na, mit találtál?

Remény van

Tizennégy éves volt. A félévi bizonyítványosztás után felment a tízemeletes ház tetejére, és leugrott.

Szülőik, tanárok, osztálytársak, rendőrök keresték a magyarázatot, hiába. A fiú menthetetlenül egyesre állt, s ezt ő maga tudta a legjobban, így az értesítő nem érhette váratlanul. Az osztályfőnök figyelmeztette is a szülőket, hogy olyan szakmát válasszanak tanulni nem szerető, s már nem először bukdácsoló gyermeküknek, amelyiknél nincs nagy tolongás. Hogy mégis miért rázta meg a fiút ennyire az elégtelen, az érthetetlen.

A munkáscsalád lakótelepi otthonába ki- űzhetetlenül beköltözött a bánat. Az anya minden szava sírásba fúl, az apa a fiú férfiasodó cselekedeteire emlékezik. Ásásban métereket vert rám a hobbikertben, mondja. Nagyevő volt, kicsit el is hízott, ezért badizni járt. Schwarzenegger meg Stallone volt a példaképe. Kövérsége miatt gyakran csúfolták, de mintha ezt se vette volna szívére.

Csak ha haverjai gúnyolták, attól kedvetlenedéit el, ám ilyenkor is feloldotta a hangulatot. Srácok, kérte őket, ne mondjátok, hogy dagadt, inkább azt, hogy bagadt. Négyen töltötték, múlatták együtt a délutánokat. Séta, jó dumák, hadi és videó. Mind a négyen pocsék tanulók. Fogalmuk sincs mi lesz velük az iskola után. A három cimbora sem értette, mi történt. Semmi előjel nem volt, ismételgették februárban, mikor beszélgettünk velük. Aztán egyikük megúnta kérdéseimet, és kifakadt:

— Neki semmi oka sem volt! Nekem ezerszer több lenne!

A sápadt, pattanásos, arcú, nagy fülű kamasz indulata elterelte a szót. A szomorú tekintetű fiú rövid faggatásra bevallotta, hogy komiszul érzi magát a bőrében, és úgy látja, az élet semmit sem ér. Rá senkinek sincs szüksége.

— Ha a kinézeteddel van baj, nyugodj meg, leszel még szebb is, csúnyább is — próbáltam a lehető legőszintébb szóval oldani a hangulatát. — Ha a lányokhoz nincs szerencséd, hidd el, jut is, marad is. Ezen majd .akkor lepődsz meg, mikor az oltár előtt állsz.

— Lehet, lehet — mosolyodott el kissé, s érezhetően jól esett neki, hogy reményeit

erősítem. Aztán így folytatta: — Van más baj is, anyám és én nem tudunk kijönni egymással. Anyám néha olyanokat mond nekem, téged ki kéne hajítani az ablakon, ezt kiabálta a múltkor. Én meg odaálltam a nyitott ablak elé, s visszaordítottam: tessék! Lökj ki!! Na, lökjél már!! Elszé- gyelte magát, pár napig békén hagyott.

Az egyébként csendes szavú, átlagos méretű srác bevallotta, hogy feszültségét verekedésben vezeti le.

— S legalább megvertek már néhányszor?

— Nem, nagyon jól verekszem.

— Vagy inkább nagyon jól választod meg az ellenfeleidet, és csak a gyengébbekkel kezdesz ki?

Gondolkozott, aztán — becsületére legyen mondva — őszintén válaszolt:

— Igen, azt hiszem, így van. Aki erősebbnek tűnik, azzal nem kereskedem.

Az öngyilkos fiú megmásíthatatlan és megfejthetetlen ügyénél a verekedős kamasz vszélybe tartó kiúttalansága talán még jobban felkavart. Hányféle boldogtalanság motoz körülöttünk? Mennyi a potenciális öngyilkosjelölt, akik megannyi csalódás után, valami apró, vélt, vagy valódi sérelemre, kudarcra képtelenek normális választ adni. Gyávák? Aligha, nagyon is bátrak ők, csak épp bátorságuk rossz irányt vett. Erejükkel, szunnyadó energiájukkal elvetemült merészségükkel erőművet lehetne hajtani. De ki lesz, aki értelmes célt ad bizonytalan életüknek. S tudunk-e róluk egyáltalán? Vagy nem is akarunk tudni róluk, mert ők a javíthatatlanok, a kezelhetetlenek, a semmit sem akarók?

A fiút láttam a múlt héten. Haverjaival üldögélt egy pádon. Lesték a várost, a turistákat, a csajokat, kicsit unatkoztak, de láthatólag jól érezték magukat. Szükségük van egymásra, s most még kitartanak egymás mellett. De mikor találkoznak végre a sorsukkal? S ha találkoznak vele, nem mennek-e el mellette? Lesz-e, aki majd akkor segít nekik? Vagy marad minden a régiben, és nem történik semmi? Persze, az is valami, az ő semmijük még mindig valami. Amíg élnek, mindig történhet valami új, valami más. Amíg élnek, van remény. De csak addig.

í SP

Alsószentmárton Magyarország első cigányközsége. Amikor az ötvenes években megromlott a viszony déli szomszédunkkal,

a Baranya megyei falut is utolérte a jugoszláv határ menti települések sorsa: minden fejlesztést leállítottak, s még a szinten tartás is csorbát szenvedett Alsószentmárton- ban. Az őslakosság kezdett elszivárogni a hátrányos helyzetű faluból. Az öreg, elértéktelenedő porták vevői a kulturáltabb életre vágyó cigánycsaládok voltak. Csakhogy az ő megjelenésük az őslakosság ki- telepedését felgyorsította. Néhány éve aztán az utolsó ház is gazdát cserélt.

Szociológusok, politikusok nem kevés aggodalommal figyelték a kilencszáz lakosú falu sorsának alakulását. Vajon mi lesz a mértékadó magatartási példa egy ilyen településen, tették fel a kérdést. Az eddigi válaszok megnyugtatóak. A férfiak szinte mindánnyian dolgoznak, az asszonyok közül is sokan szeretnének munkát vállalni, de hát egy családban nem lehet két ingázó (merthogy Alsószentmártonban nincs munkahely). Sokáig sorolhatnám a falu lakóinak megnyerő kezdeményezéseit és derekas küzdelmét a lépten-nyomon előbukkanó

visszahúzó erőkkel. Most csak egyet.

Ottjártamkor ellátogattam az óvodába is. Egészséges, barátságos, tiszta cseppségek.

Szép hangú óvónőjük olyan büszkén sétált közöttük, mintha minden gyerek a saját csemetéje lett volna. Kifelé jövet megakadt a szemem egy, a falra tűzött papíron. Rajta három név, fölötte pedig a nevek kifüggesztésének oka: nem fizettek. Kísérőm, a község tanácselnökasszonya észrevette, miért lassítok:

— Ez a mi szégyentáiblánk — kezdte. — A korábbi években százezer forintra rúgott a szülők befizetési hátraléka ebben az óvodában. Ez azt jelentette, hogy szinte senki sem fizetett. Elhatároztam, sarkamra állok. Amúgy is láttam már, hogy nincs szükség az óvoda erőlködő népszerűsítésére, aki csak teheti, ide járatja a gyerekét. Az őszi első szülői értekezleten elmondtam, nem hiszem el, hogy azt a napi néhány forintot nem tudják fizetni. Bármilyen nehéz körülmények között élnek, azt el kell fogadniuk, hogy az óvodáért anyagi lehetőségeiknek megfelelően, fizetniük kell. Sokkal többet elköltenek más mindenfélékre, néha felesleges esencsembencsemekre. S ha annyira ismerik a jogaikat, amikor segélyt kérnek, akkor ideje megbarátkozni a kötelességekkel is. És aki mostantól nem fizet, az ne is hozza a gyerekét. Egyetlen szó ellenvetés nem hangzott el, s még ők javasolták, hogy aki nem fizet, azt egy tábla figyelmeztesse — de jól láthatóan — az elmulasztott kötelességére. Persze néhá- nyak másnapra megsértődtek, és nem hozták a gyerekeket, ám hamarosan rájöttek, hogy annyiból, amennyit ide kell befizetniük, otthon még egy gyenge levesre sem telik. Egy-két hét után visszaállt az eredeti létszám. A mostani hátralék több mint fél év után alig néhány száz forint. Ügy hogy, ha hiszi, ha nem, én inkább dicsőségtáblának hívnám ezt a szégyentáblát.

Q?

Bevallom, arról a lányról mindezt el sem tudtam volna képzelni... Haja, ruhája, sminkje a legfrissebb divat szerint való. Üde, szép arca, lába hosszú, formás (ezt a rövidke, mini szoknya mindenkinek csodálni engedi, hangja kellemes, járását, gesztusait egyszerűen jó nézni. Ráadásul kettő van belőle. Merthogy ketten dolgoznak a belvárosi butikban, s bár különbözőek, a divat, s egyformán kedves modoruk egymáshoz hasonlóvá teszi őket.

Órák óta szemerkél az eső, s a nyitás után ritkásan betévedő vendégek mintha nem vásárolni, hanem a komisz időjárás elől csak behúzódni akarnának a boltba. Egyszer csak az egyik lány kilép a néhány négyzetméternyi boltocska raktárjába. Tíz másodperei múlva visszatér, kezében piros műanyag kanna és partfis. A karmából hófehér rongyot emel ki — most látom, gumikesztyűt is húzott —, a rongyot kicsavarja, a partfis elé dobja, s felmossa az akasztók mentén tébláboló lábnyomokat. Csuklóján összezönrennek az olcsó, de mostanság menő karperecek. Erről a lányról első látásra ki irigyen, ki megszokásból azt mondaná, nem munkára termett. Minden hamarabb eszembe jutna róla, mint az, hogy nedves, sáros követ fog takarítani. S lám, a bolt újra tiszta. Pár perccel később új vevőjelöltek kenik múlttá a tisztaságot. S a lány negyedóra múlva megint nekiáll a ,,nyomtálánításnak’’. Őrültség! Semmi értelme, az eső egész naposnak ígérkezik.

Járom a várost, s ahogy nézem a többi üzlet agyontaposott padlatát, kezdem tisztelni azt a lányt, s már nem mondom, hogy őrültség, vagy ha az, akkor van benne rendszer, mert azt hirdeti: nem rendet csinálni, hanem rendet tartani.

S ezt az „eszmét” az élet minden területén, jaj, de szívesen észlelném.

UNGAR TAMÄS

I