Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-23 / 228. szám
NÉPÚJSÁG 1988. szeptember 23., péntek Pókerjátszma az országért Levél a vízlépcsőről és sok minden másról Levelet kaptunk egy kedves olvasónktól. Korrekt hangvételű üzenetében múlt heti írásom néhány megjegyzését kifogásolta. iA közvetlen, postai útra bízott választól azért tekintettem el, és hozakodok vele most a nyilvánosság elé, mert úgy vélem, polémiánk közérdeklődésre tarthat számot. Á. Z. Kedves Főszerkesztő Ür! A Békés Megyei Népújság 1988. szeptember 17-t, szombati számában megjelent „Dőlt betűvel” sorozatban „A vízlépcső” című írásához szeretnék hozzászólni. Elnézését kérem, hogy kissé hosszadalmas leszek. Először talán bemutatkozom. Az idén ősszel 50 éves leszek, értelmiségi családból származom félig-meddig, mert apám állatorvos, anyám háztartásbeli. Nagyszü- leim |mindkét ágon módos gazdák, később „piszkos kulákok” voltak. Az újságban olvastam, hogy a Szovjetunióban 4-5 millióra becsülik azoknak a kulákoknak a számát, akiket Sztálin kiirtatott. Az ebből következő gazdasági hátrány miatt is kb. 3-4 millióan haltak éhen. 1953-ban a többi osztálytársammal én is megsirattam a „Nagy Vezér" halálát. Utána nem engedtek továbbtanulni, mert osztályidegen voltam. Ennek 'ellenére 1956-ban nem mentem sehova, itthon maradtam. Levelező úton kínkeservesen mezőgazdasági mérnöki diplomát szereztem. Előző munkahelyemen egy despota igazgatóm (?) megakadályozta, hogy belépjek az MSZMP-be. Utána nagyon sokat olvastam filozófiai munkákat (azelőtt is olvastam rengeteget, de inkább történeti és néprajzi témákat). Kerestem, hogy hol az igazság. Rájöttem, hogy az szörnyű relatív fogalom. \Majd a bibliát tanulmányozva és teológiai előadásokat hallgatva, visszakanyarodtam oda, ahonnan elrugaszkodtam, a református keresztyén anyaszentegyházba. Ahol most presbiter vagyok és néha templomba is járok. Meggyőződésem, ihogy a boldogulás útja, az élet szépsége a szeretet és békesség, mértékletesség mindenben. Én gyermekkoromban láttam szálegyenes, becsületes magyar parasztembereket megrokkanni, megőrülni, öngyilkosnak lenni, mert megalázták 'őket. Ahelyett, hogy megbecsülték volna őket. Rettenetes sok könnybe, vérbe, emberáldozatba került a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság. A mellékelt írásomban pontról pontra szeretnék reagálni írására. Nagyon kérem, ne tekintse levelemet bosszantásnak vagy netán politikai ellenkezésnek. 1. ön azt írja, „eltorzult, ízléstelen politikai iküzdelemnek látom”. Nem értem, hogy a múlt hétfői tüntetésben mi volt az ízléstelen és zöld színbe bújtatott. Mikor ifj. Marosán György, a kormány szóvivője a vasárnapi Hétben kifejezetten fegyelmezett tüntetésnek jellemezte, valamint a fejlett demokrácia megnyilvánulásának. 2. Az ún. tájékozatlan közvélemény csak annyit tud, hogy a vízlépcső további építése annyi pénzbe kerül, hogy a mostani 20-25 százalékos infláció még emelkedni fog. Ezért is tiltakozik. A tegnapi Hét műsorában nyüszítő nagymarosi „elöljárók” (?), úgy tűnik, valami „felsőbb” indíttatásra nyüszítettek, hogy nehogy már egy „csatornán” legyenek a vélemények. Nem rfélnek attól, hogy az unokáik átkozni fogják őket? Hiszem és vallom, hogy a gazdasági nehézségek mellett a vízlépcsőnek súlyos környezeti következményei — ha tetszik, ha nem —, beláthatatlan következményei lesznek. Ezt nem mérték fel becsületesen! A múlt századi folyószabályozásoknak súlyos következményei lettek. i Milliárdokat áldozunk és áldoztunk az öntözésért, holott azt annak idején is meg lehetett volna oldani, ha a szabályozást ésszerűen hajtják végre. Maradt az aszály. Most már, ha akarnánk sem tudunk rajta sokat javítani, mert folyóink más „baráti” (?) országokban erednek. 3. A tömegkommunikáció véleményem szerint nem egyoldalúan tájékoztatja a közvéleményt a vízlépcső körüli vitákról. Csak olyan bárdolatlan embert, mint Virág Árpád mikrobiológus (?) (MTV, hétfő este, Bős—Nagymaros-vita, II. menet), ne engedjenek ia kamera elé. Ez az ember — mondta ő — húsz évet tanított a műegyetemen. Kérdés, hogy mit és hogyan? Milyen eredménnyel? Ahogy ott viselkedett Perczel Károly Herder-díjas mérnökkel, az kritikán aluli volt. Szerintem az „ellentáborban” nem volt ilyen bunkó partner senki sem. Szöllősi ,Nagy András meg a saját emlékművét építené máris, és pimaszul ismételgeti, hogy eddig egyetlen nyomós érv sem hangzott el a ivízlépcső ellen. Holott Medgyessy Péter is kijelentette a műegyetemen, hogy ma már nem írnánk alá ezt az egyezményt. 4. A hétfői budapesti tüntetés nem volt hátborzongató, csak lélekemelő, mert a kormány ,rendőrségének segédletével rendben, irányítottan zajlott le. 1956. október 23-a, az volt hátborzongató, főszerkesztő úr, meg ami utána következett, én láttam részleteket, tizennyolc éves voltam. A mindenható Isten őrizze meg a magyarságot még egy ilyen „látványtól”. Ami most Budapesten volt, az a demokrácia kezdete. Az ön által kiemelt feliratok és sunyi nyugati szarrágó riporterek által kiemelt megnyilvánulások nem jellemezték azt a tüntetést. Akkor ifjabb Marosán György, a kormány szóvivője említette volna. Nem említette. 5. Az ún. nyugatra szakadt magyar tudósok, véleményem szerint, nem botcsinálta tudósok. Ez így túlzás, főszerkesztő úr. Nyugaton, az ottani Iegyetemeken nem sok helyen lehet botcsinálta tudományos fokozatokat, intézetet, tudományos munkát irányító beosztást kapni. Nálunk sajnos inkább. Ha valamelyik közülük olyan kijelentésre ragadtatta magát, hogy javasolja a kölcsönök megvonását, az a maga nevében beszélt. Azért a maga nevében, mert <a kölcsönök adása egyiken sem múlik, mert a Nyugat pontosan politikai okokból adja a kölcsönt. Hogy miért? Ez itt most nem téma. Gondolom, ön is sejti, miért? A Nyugat nem fogja leállítani a kölcsönt egy Bős—Nagymaros-vita miatt. 6. A célgömböt nem irányították ia kormányra. Tanúsíthatom, hogy a magyarság zöme még egy kormánytól sem várt ilyen őszintén és bizalommal 1949 óta kibontakozást, mint ettől a mostanitól. Nem kell félni! Könyörgöm, nehogy megint az amerikai „imperialistákat”, meg horthysta katonatiszteket sejtsenek az ellen- véleményt nyilvánítók mögött. Mert ez szörnyű lenne. Hiszen a régi osztályok képviselői már a temetőben vannak. 7. A környezetvédők politizálnak, mert Bős—Nagymaros politikai ügy is. Nem ők tehetnek róla. A csehszlovák sajtó üt bennünket és a kormányszóvivő, ifj. Marosán György mondja, hogy már csak azért sem lehetne lemondani a vízlépcsőt, mert akkor északi testvéri, baráti, internacionalista (?) szomszédunk is terheltté nyilvánítaná a kapcsolatunkat. Miért nem beszéltek még 'az osztrák, illetve csehszlovák képviselők arról, hogy nekik milyen előnyeik származnak a vízlépcsőből, ami a magyaroknak hátrány? Vagy azok a férfiak, akik ezt az egyezményt magyar részről kezdeményezték és aláírták, miért nem beszélnek? Pontos cím, aláírás Köszönöm levélírónknak, hogy soraival megtisztelt és bizalmába fogadott. Megkeresését úgy tekintem, mint segítő szándékú hozzászólást a szerkesztőség és a magam munkájához. Meg kell mondanom, nem vagyunk elkényeztetve korrekt vitapartnerekkel. .Sajnos sok a sértő, nem az ügy érdekében vitatkozó levélíró, és még több a névtelenül postára adott iromány. Ezért öröm hát az ilyen levél. Soraiból kiérzem az ország sorsa iránti ~ felelősséget, és a jó ügyre szövetkezés akaratát. Biztos elhiszik nekem, ránk fér! Felfordult világunkban egyre nehezebb átmenteni a régi értékeket, ráakadni az új minőségekre, és mindezt úgy átélni, hogy az ember középen maradjon, ne hagyja elsodortatni magát indulatai által se erre, se arra. Élet-halál kérdése ez most, hiszen — érezzük vagy sem — fölöttünk zúg a történelem, s rajtunk is múlik, milyen nyomot hagy majd e hazán. Néha úgy érzem, mintha mi emberek, párthoz kötődők és párthoz nem tartozók egy nagy pókerjátszma részesei lennénk, melyben az ország a tét. A kérdés, hogy tudunk-e majd veszteni, s képesek leszünk-e nyerni, amikor rajtunk a sor. Napjaink fontos kérdésének tartom a bős—nagymarosi vízlépcső körüli eseményeket. Példaértékű lehet kezelése, és üzenetszerű a, tanulsága. Ezért foglalkoztam hát vele magam is, nem titkolván, hogy nehéz az indulatokon felülemelkedni. Lehet, hogy helyenként a kivonatosnál szűkszavúbban fogalmaztam, s az is lehet, hogy utalásaim nem teljesen érthetők. De hát a terjedelem szabta korlát szigorú parancs. Most, a levél kapcsán úgy érzem, a nyilvánosság előtt kell kiegészí fenem a leírtakat. Nézzük tehát, mi is történik itt valójában! Készül egy vízlépcső, amelynek okmányait több mint tíz esztendeje írták alá, s amelynek építésére annak idején az országgyűlés — még ha formálisan is — áldását adta. A munka elkezdődött, majd abbamaradt, s két éve ismét lendületet vett. Most ott tartunk, hogy négy fő létesítménye — a dunakiliti duzzasztómű, az üzemvízcsatorna, a bősi erőmű és a nagymarosi erőmű — közül három 75-80 százalékos készültségi állapotban van, a nagymarosinál pedig nagyjából fordított a helyzet. Ekkor, tehát ilyen körülmények között robbant ki a vita arról, kell-e nekünk vízlépcső. Kell, nem kell, itt már csak előre lehet menekülni. Az ésszerűség azt diktálja, hogy be kell fejezni. Ez a kisebbik rossz. Évente 4-5 milliárdba kerül, ami értelemszerűen nem inflációgerjesztő, és nem tehet tönkre (nem ez tesz tönkre) egy olyan országot, amelyik 20-30 milliárd költségvetési deficitet is képes (kénytelen) elviselni. Cipeljük hát a múlt terheit! Lássuk, ki hibázott itt és miben? Súlyos felelősség terheli a kormányt (nem a mostanit, hanem a 10-15 évvel ezelőttit), hogy annakidején rosszul mérte fel a világpiaci hatásokat, és elhitte, hogy gazdaságilag elbírjuk ezt a beruházást. Felelősség terheli továbbá a tájékoztatáspolitikát azért, mert „szájzárat” tett a sajtóra, egyenesen megtiltotta, hogy nyilvánosan bárki is foglalkozzon a vízlépcsővel. Annak ellenére tette ezt, hogy szakmailag jól előkészített és tudományosan alátámasztott programról volt szó. Meggyőződésem, hogy ez a hosszú hallgatás vezetett el oda, hogy a közvélemény egy része jobban hisz az ellenzőknek, mint a tervezőknek és építőknek. (.Abból az egyszerű, nem ritkán tapasztalt hazai gyakorlatból kiindulva, hogy akkor szokott hallgatni a magyar sajtó, amikor jó oka volt rá.) Mo_st nézzük a vitát és a vitatkozókat! A vízlépcső ellenzői kezdettől fogva hallatták hangjukat, csak az utóbbi hónapokban vettük (vették) észre tiltakozásukat. Amiben persze a nyíltabb társadalmi légkör és a nyilvánosság játszott döntő szerepet. A vitával természetesen egyetértek magam is. Vita nélkül — intő példa rá közelmúltunk — nem, vagy nehezebben jutunk előre. De megint csak azt tudom . mondani, hogy az értelmes, ^szakszerű, egymást tisztelő, indulatoktól mentes vitának . vagyok a híve. Vonatkozik • ez mindkét félre. (Még dr. Virág Árpádra is, aki mellesleg valóban mikrobiológus, és környezetvédő szakembernek is kiváló — mint hajdani tanítványa, tanúsíthatom. Természetesen sem ez, sem a gödöllői egyetemen eltöltött húsz éve nem lehet ajánlólevél az igazához. Csak az érveknek van értékük.) A vita azonban, ami előttünk zajlott, enyhén szólva különös volt. Különös azért, mert párhuzamosan — nem pedig szemtől szembe — folyt. Azért történhetett meg, mert a vízlépcső ellenzői nem mentek el a hivatalos szakmai tanácskozásokra, ez utóbbiak résztvevőit pedig nem hívták meg a nemhivatalos összejövetelekre. Ha ennek ellenére elmentek az ellenzők fórumaira, találkozhattak az erőszakos vita minden eszközével: kifütyüléssel, kitapsolással, közbekiabálással. A párhuzamos vitából (a nem vitából), vagyis az üzengetésekből nyilvánvalóan soha nem lehet kompromisszum. De felvetődik a kérdés, kinek nincs szüksége a kompromisszumra? A kormánynak? Annak, amelyik vízlépcső, Erdély, a múlt némely hibája és sok más dolog miatt a támadások kereszttüzében áll? Nem hiszem. A párhuzamos vitának ráadásul most jó szele van a tájékoztatáspolitika felől. A szenzációra éhes magyar sajtó, rádió és televízió felől. Amelynek munkatársai évtizedeken keresztül voltak kénytelenek zsebükben vagy a cipőjükben hordani az átlagostól eltérő jelenségek iránti érzékenységüket. Ezért érdekesebb hát most az, amit a vízlépcső ellenzői mondanak, és ezért volt olvasható több minden az ellenvetésekből, mint a hivatalos magyarázatokból. Néha már úgy nézett ki, mintha a rádió vagy a televízió nem a kormány szerve lenne, jóllehet minden normális országban ezek irányítása hatalmi kérdés. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a nemhivacalos véleményeknek, nézeteknek ne adjanak fórumot, csak azt kívánom, hogy ne egyoldalúan. Hadd mondjak el egy konkrét példát. Mihail Gorbacsov krasznojarszki látogatásának estéjén a tízes hírekben bemondták, hogy a rosszul előkészített és túlméretezett, tudományosan meg nem alapozott vízierőművek súlyos károkat okoznak a természetben. Másnap a reggeli krónikában ugyanez a hír így hangzott: Gorbacsov azt mondta, hogy a vízierőművek súlyos károkat okoznak a természetben. Nos, utánanéztem, mit is mondott valójában Mihail Gorbacsov. A Kárpáti Igaz Szó szeptember 15-i száma szerint a következőket: „Elvtársak, egyáltalán nem arról van szó, hogy ne építsünk vízierőműveket. Arra van szükség, hogy a hidrotechnika összhangban legyen a természetvédelemmel.” Mi történt itt egyetlen éjszaka alatt? Kinek a nevében használták az ollót, kinek az érdekében próbálták manipulálni a közvéleményt? Ugyanígy látom az „idegenbe szakadt, botcsinálta tudósok” propagandáját is. Most már kimondom, arra a Lipták Bélára gondoltam, akinek — minden külföldről hazahívott szakember közül — a legnagyobb volt a hírverése. Ö tényleg 'hozzáértő egyetemi tanárnak adta ki magát (legutóbb az Űj Tükör is lehozta ezt erősítő levelét),' csakhogy, épp azon a Yale egyetemen nem tudtak róla, amelyiken állítólag katedrája van. Információnk szerint évekkel ezelőtt volt előadója, de nem tanára az egyetemnek. Az pedig, hogy nemzetközi pénzintézeteknél kezdeményezte a kölcsönök leállítását, sajnos, fájdalmas tény. Egyébként az idegenbe szakadt hazánkfiaival kapcsolatban általában az a véleményem, hogy az ország ügyeinek intézését hagyják meg nekünk. Jöjjenek haza, szívesen látjuk őket, érezzék jól magukat itthon, adjanak tanácsokat, és segítsenek, ha tudnak. De többet ne akarjanak ! Ugyanis, hazai ügyekben mi, az itthon maradottak vagyunk a legilletékesebbek. A jó és rossz döntések örömeit és terheit nekünk kell viselnünk! Azt a fajta gondolkodást tisztelem, amiről Faludy György, a Villon-átköltések szerzője beszélt a minap a rádióban arra a riporteri kérdésre válaszolva, hogy mi a véleménye az itthoni változásokról. Valami ilyesmit felelt: „Én amerikai és kanadai állampolgár vagyok, nem szólhatok bele a magyarországi dolgokba”. Ha valakinek, hát Faludy Györgynek lenne törleszteni valója. Mégsem tette. Pedig véleménye biztosan van, kell is, hogy legyen. Csak nem mindegy, milyen fórumot választ elmondására. Mint ahogy az sem mindegy, mire szerveződik és milyen végeredménnyel egy tüntetés. Az Ország most szembesül a sztrájkkal, a felvonulással, a tüntetéssel. Nincs okom hát, hogy tiltakozó, vagy háborgó szavam felemeljem ellenük, jóllehet, magam mindig is nemkívánatos, legfeljebb elviselhető eszköznek tekintettem, olyannak, amelynek akkor van létjogosultsága, amikor a cselekvés minden más lehetősége megszűnt. A tüntetést politikai nyomásnak tekintem, akkor is, ha dél-afrikai bebörtönzöttek ellen vonulunk fel, és akkor is, ha a Grósz-kormány ellen. De kell-e felvonulni a Grósz- kormány ellen? S ha már a környezetvédelmi követeléseknek így adnak nyomaté- kot, kell-e ideesődíteni osztrákokat és csehszlovák aktivistákat, s nekik mikrofont adni az ország háza előtt. Aligha hiszem, hogy egyetlen kulturált állam is elfogadja, hogy földjén más országok állampolgárai tüntessenek ellene. Mégoly békés és fegyelmezett tüntetésen is, amilyen a budapesti volt. Miért hát a szörnyülködés? Azért, mert tudom — szintén ’56-os tapasztalatok alapján —, hogy milyen nehéz legtisztességesebb tüntetést is normális keretek között tartani. Itt sikerült. De sikerül-e mindig? Lesz-e józan többség, amelyik, mint itt, lehurrogja a rendszerellenes jelszavakat, és gátat vet a pocskondiázó, a lejárató és sértegető, politikai célzatú kántálásoknak? Két hete Budapesten a transzparenseken megfért egymás mellett a bulldózerpolitika képviselőjének és Grósz Ká- rolynak a neve. Nos, nekem ez is ízléstelen és hátborzongató volt. Nem tudom, ki hogy van vele, én lassan már kezdek félni. Félek ebben az országban, amelyikben minden nap valahol összeállítanak — a legtöbbször jó szándékkal — egy számlát, hogy benyújtsák a kormánynak. Mintha ez az ország meg akarna szabadulni a kormányától, az egyetlen lehetséges reményétől. Pedig tudom, nem ezt akarja. Csak éppen nem veszi, nem hajlandó észrevenni, hogy itt már nincs miből adni, nincs hová hátrálni. Hogy mi köze a vízlépcsőnek a politikához? Hát eny- nyi! ÁRPÁS! ZOLTÁN
