Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-16 / 222. szám

NÉPÚJSÁG 1988. szeptember 16., péntek nyílt fórum • nyílt fórum • nyílt fórum • nyílt fórum „Dunának, Ultnak egy a hangja...” Egy ízben, közel két hónappal ezelőtt már jelentkeztünk a Nyílt fórum fel­eimmel. Akkor ígéretet tettünk arra, hogy megszaporodó postánkból időről időre közzéteszünk egy-egy közfigyelemre ér­demes levelet. Olyanokat igyekszünk ki­választani, amelyek nem egyéni gondo­kat sorolnak (hisz azok helye a Szer­kesszen velünk rovat), hanem egyeteme­sebb, országos, vagy megyei ügyekkel foglalkoznak. Már akkor, az első Nyílt fórum bevezetőjében jeleztük, hogy az itt-ott túlzó megállapításoknak, vitatható nézeteknek is helyt adunk, ha azzal va­lamennyire is segíteni tudjuk a reform- folyamatokat. Ezúttal két levelet teszünk közzé. Mindkettő ugyanabban a témában író­dott, és mindkettőt olyanok vetették pa­pírra, akik a tárgyban igazán illetéke­seknek tekinthetők. Eddig abban a tudatban éltem, hogy egy átlagpolgár vágyóik, aiki születésénél fogva arra van predesztinál­va, hogy etnikailag és föld­rajzilag is a mezsgyén él­jen. Két olyan nép között, amelyik évszázadok óta itt él Kelet-Európábán, és ameny- myire tőle telik, igyekezzen, hozzájárulni a sokat emlí­tett „szellemi híd” építésé­hez. Ajz utóbbi időben azonban azt kellett tapasztalnom, hogy mégsem vagyok egy átlagpolgár. Egyre gyakrab­ban fordul elő, hogy ismerő­seim megkérdezik tőlem — ki tegezve, ki magázva —, mit szólok, mint nemzeti- Eégi író és nyugdíjas peda­gógus „az odaáti” újabb ma­gyarellenes intézkedésekhez. Ahhoz, hogy Kolozsvár he­lyett Cluj-Napocát kell írni a magyar lapokban, Nagy­várad helyett Oradeát, Ma­rosvásárhely helyett Tirgu- Murest és így tovább. Hogy vétokedek arról1, hogy töme­gesen jönnek és jönnének át' az erdélyi magyarok? Eddig csak Békés megyé­ben — ahol ismernek — tiszteltek meg ilyen kérdé­sekkel, de úgy látszik, bő­vül a kör. A napokban név­telen levelet kaptam, ame­lyen a feladó neve helyén pecsét van a következő szö­veggel: „Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület”. A borítékból pedig egy Képes Üjságból kitépett lap esett ki, amelyen egy, piros tin­tával bekeretezett írás állt: „Mint a Spiegelben olvas­tuk, Traian Plesca, Románia bonni követségi tanácsosa ér­tesítette az NSZK Külügymi­nisztériumát, hogy hazája dolgozói a szolidaritás érzé­sétől hajtva élelmiszerse- gély-csomagokat szeretne küldeni a rászoruló nyugat­német munkanélkülieknek. Kérte, hogy a külügy je­lölje meg, hová érkezhetné­nek a pakkok ...” Gondol­koztam: ki lehet a feladó és milyen céllal küldte. Tud­tommal Pécs városában ne­kem „se rokonom, se isme­rősöm” nincs. Csák gyaní­tom, hogy olyan valaki küld­te, aki ismer, tudja, hogy ro­mán anyanyelvű vagyok, és rossz a magyar kiejtésem. Ezért a magyarok románnak tartanak, a hazai románok pedig Erdélyből idevándo- rolit nem közéjük való ide­gennek, akinek az apja ma­gyar volt. Nem fesek ömsaj- nállatba, mégis, konklúzió­ként kénytelén vagyok azt gondolni: különös sors. Per­sze arról nem én tehetek, hogy a szocialista rend győ­zelme után nem az említett „híd” erősödött a népek kö­zött, hanem inkább a szaka­dék mélyült. Egy dolog az elmélet és más dolog a gya­korlat. Nem elég hangoztat­ni, hogy „Világ proletárjai egyesüljetek!’’, mert ez csak dísz, ha a valóságban más­képpen cselekszünk. Ha a Temesváron', Aradon, Szat- máron, Csíkszeredán vagy máshol élő Kovács Jánosok­nak a gyermekeit Suceavára, Braiilára, vagy Craiovára és másfelé helyeztetik állások­ba és onnan tízszer annyi odavalósit hoznak az ő helyükbe. Persze, könnyen ki fehet találni, milyen cél­lal forgácsolják szét őket or­szágszerte, és milyen lehető­ségeik vannak anyanyelvű iskoláikban járatni gyerekei­ket. Ady, aki hirdette, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja”, azt is írta „A Duna vallomása” című versében, hogy a folyam, amióta erre folyik, ,,Boldog népet itt soh- se látott”. Nem csoda, hogy nem lá­tott. Valamikor a feudális urak gyötörték e táj népeit, a román parasztokat „sző- rö®talpú”-aknak csúfolva, napjainkban pedig mi gyö­törjük egymás életét. Nagy Istvánhoz, a kolozs­vári munkás íróhoz jó ba­rátság fűzött. Van tőle né­hány dedikált könyvem is. Az egyikbe, a „Városi Hét­köznapok” című regényébe ezt írta: „I. I.-nek igazi megbecsüléssel népeink ba­rátságának megszilárdításá­ért”, Kolozsvár, 1965. VIII. 2T. Akkor beszéltem vele utoljára. Nem felejtem el soha, amit a bebörtönzött kommunistákról mondott. Azt, hogyan segítették egy­mást romának, magyarok, németek és hitték, hogy a munkáshatalom egyenlőséget teremt majd az együtt élő emberek között. Vajon ho­gyan vélekedne ma ő, aki belülről is látta a híres Doftana börtön falait? Ta­lán nem is hinné, hogy ide jutottunk, mint ahogy Arany János sem hinné, hogy szü­lőhelyén, Szalöntán még vé­letlenül sem látni az utcá­kon magyar feliratot. Ez lenne a huszadik század szo­cializmusa és testvérisége? Mostanában sokan mond­ják itt Gyulán az impozáns Bafeescu Gimnázium épüle­te láttán — ahol anya nyel­ven tanulnak a román gye­rekek —, hogy bezzeg oda­át megszűnnek a magyar is­koláik, nálunk pedig ellátják őket mindennel. Ezek az em­berek elfelejtik, hogy nálunk a törvény, az alkotmány biz­tosítja a nemzetiségek jo­gait, és ez nemcsak elmé­let. Jólelkű nép a magyar is, meg a román ia. Mégis ... Amerika azért 'lett a népek kohója, mert senkinek sem gyötörték az életét nemzeti­sége miatt. Ilyen fejtegeté­sek után feltehető, akad olyan olvasó, aki azt kérde­zi, kinek a pártján vagyok? A válaszom rövid: az igaz­ságén és az igazi szocializ­musén, amelyet nem lehet alattomos eszközökkel meg­valósítani. Fajgyűlöletre uszító írásokkal. Amíg olyan újságcikkeken csámcsoghat­nak az emberek, amilyet a névtelen feladó küldött ne­kem, és amíg olyan írások jeliemnek meg odaát, mint amilyet az „Almanach 88” című évkönyvben olvastam néhány héttel ezelőtt Nagy­szebenben (Sibiu), addig tá­vol’ leszünk a szocialista ne­veléstől. Az említett írás a „Horthysták barbarizmusá­ról” számol be olvasóinak, valójában azonban a magya­rok tetteiről ír. Az észak- erdélyi bevonulásiról infor­mál. Az ember azzá válik, ami­lyennek nevelik. Senki sem születik nacionalistának, akár magyar vagy román. A nevelésen sok minden mú­lik. Ezért is ideje lenne már rendezni közös dolgainkat. Becsületesen. Ivánus Illés, Gyula wwwwww Annak bizonyságául, hogy az édes anyanyelvem nem magyar, küldök a nevemre 1931. év szeptember havá­ban kiállított, Elemi Népis­kolai Értesítő Könyvecske Általános adatok rovatáról készült másolatot. Ennek 5. pontja arra volt kíváncsi, hogy az első gyerek beszél-e magyarul, a 6. pontja meg arra, hogy milyen más nyel­veket tud. Már akikor is beírták, az én esetemben is, hogy magyarul nem, csak tó­tul beszélek. A békéscsabai Máriássy utcai iskolába hoz­zám hasonlóik jártak. Alig volt gyerek, aki magyarul is, vagy csak magyarul be­szélt. Nehezen' bár, de ala­posan megtanultuk hazánk nyelvét, s most több mint fél . évszázad után kissé megfordult a dolog ahhoz, hogy a szlovák nyelven bő­ségesen rendelkezésre álló különféle kiadványokat pon­tosan értelmezni tudjam, elő­fordul, hogy szótárt is segít­ségül kell hívnom. Több mint hat évtizede élek ebben a városban, ahol születtem, nőttem, dolgoz­taim, tanultam, s közbeni több éven keresztül megtanultam hazám nyelvét, a magyart. Jó arra visszagondolni, mi­lyen csodálatos dolog volt az az érzés, amikor lassan bár, de birtokba vettem a magyar nyelvet, minden kü­lönösebb erőszak nélkül'. Nem tiltották az anyanyel­vűnkéit és' vágyódtunk a magyar hazánk nyelvét mi­nél gyorsabban és jobban megismerni. A II. világháború kezde­tét követően volt olyan kí­vánalom- az uralkodó réteg részéről, hogy a közhivata­lokban és az egyéb, jól fi­zető munkahelyeken dolgozó szlovákok, a szlovák veze­téknevüket változtassák meg magyarra, mert kilátásba helyezték azt, hogy a mun­kájuktól el kell! búcsúzniuk. Számosán megtették, de at­tól még szlovákok maradtak. A szlovák anyanyelvű Ko­vács-oknak, Nagy-oknak magyarosítási gondjuk nem voillt. Szlovákul' akkor is, legalábbis ebben a város­ban nyugodtan beszéltünk. A II. világháború után, az akkori cseh—magyar veze­tés „kezdeményezte” az úgy­nevezett önkéntes lakosság- cserét, amely sok bajt oko­zott, és számos szlovák em­bert megzavart. A lakosság­csere ellen akkoriban itt Bé­késcsabán a kommunista párt kezdeményezésére tün­tetést is szerveztünk. Jel- szónk: „Do Slovenska ne ideme” (Szlovákiába nem megyünk). Én és számosán nem mentünk. Magunkra nézve is érvényesnek tartot­tuk a ma is szívet bizser- geitő Szózat ama sorait, hogy „Hazádnak rendületlenül, légy híve óh magyar”. De nem its voltak olyan körül­mények, amelyek fcényszerí- tefctiek volna bennünket ha­zánk elhagyására. Ott tehet­tünk és voltunk .is, és ma is ott lehetünk, ahol hazánk üdvéért tenni kellett és kell'. Számos, nevezetessé vált ve­zetőt is adott a hazának a szlovák nemzetiség. Olyano­kat, akikre joggal büszke le­het valamennyi magyar ál­lampolgár, függetlenül at­tól, hogy melyik nemzeti­séghez tartozik. Közös az öröm, a bánat, az elért ered­mény, a győzelem, a ku­darc. Ez idő szerint is élénken figyelem a hazáinkon kívül élő, az összmagyarság, mint­egy harmadát kitevő ma­gyar sorsának az alakulását a magyar sajtó jóvoltából. A külhoni magyarság hely­zetének alakulása számos országban jó, és követésre méltó, de vannak olyan, ál­lapotok is, amelyek semmi­képpen sem nevezhetők jó­nak, esetenként emberséges­nek. De hogy néz ki nálunk a nemzetiségi magyar álilam- polgárok anyanyelvének ápolása, a nemzetiségi mi- voltunkból eredő különböző igények kielégítése. Képle­tesen szólva, szlovák nem­zetiségi „asztalunk” bősége­sen meg van terítve, s eb­ből a „kínálatból” minden szlovák magyar hazafi any- ny.it vesz magához, arneny- nyiire szüksége van. Eseten­ként ez a kínálat nagyobb is, mint amennyire igény van. De ez így van rendjén. Rendszeres szlovák (és más nemzetiségű) nyelvű televí­zió- és rádióadások, heti új­ság, a Ludove Noviny, nem­zetiségi könyvkiadás, táj há­zak, kiállítások, alap-, kö­zép- és felsőfokú iskolák, s ami különös, bár nekünk természetes dolog, hogy az anyanyelvűnkön bármely he­lyen, bármely szinten gondo- Hataiimkat szabadon kifejez­hetjük, beszélhetünk, írha­tunk. Én ragaszkodom a hazámhoz, miért meg vagyok győződve arról, hogy szük­ségünk van egymásra, vi­gyázunk egymásra, fejleszt­jük egymást. Ügy érzem, hogy e ma­gyar hazában a nemzetiségi kérdést jól oldották meg, annak .figyelembevételével, hogy jót soha nem lehet annyit tenni, hogy még töb­bet ne tehetnénk. Jó volna még többet látni, hallani, olvasni, más, a hozzánk kö­zelebb élő nemzetiségi kul­túrához hozzájutni, legyen az román, szerb, horvát, cseh, szász nyelvű, mert az ember minél többféle kultúrából' építi saját lelkületét, annál ■teljesebb az ember, bármely nemzetiséghez tartozzék is, legyen az uralkodó, vagy ki­sebbségi nemzetiség. Mert igaza van a költőnek, amikor így szól: „Dunának, Oltnak egy a hangja, ... Mikor fo­gunk már összefogni? ... Magyarok és nem ma­gyarok?. ..” Mert az ember mindig a jelenben él, a mű lt­jára emlékszik, s jó jövőt remél. Gondolataim kifejtésekor teljességre nem törekedtem, azok minden bizonnyal egy kötetre valók volnának. Azt szerettem volna érzékeltetni,, hogy én miként érzem ma­gam magyar hazámban, s felháborít az az állapot, amelyet volt szerencsém sze­mélyesen is tapasztalni, hogy milyen helyzetben él az er­délyi magyarság és hogy mi­lyen jövő elé néznek. Szinte érthetetlen az, hogy miért nem lehet minden országban úgy megoldani a nemzeti ki­sebbségek gondjait, ahogy nálunk megoldották; ma az uralkodó nemzet a magyar, elég figyelmes a nemzeti ki­sebbségek iránt. Ezúton csatlakozom Biha­ri László, Szeged, Tolibuhin sugárúti lakos Nyílt levelé­ben tett javaslatához, ame­lyet Grósz Károlyhoz jutta­tott' el és a Magyar Hírlap 1988. augusztus 16. száma 2. oldaléin jelent meg: „ ... vi­lágszerte szervezzétek meg az erdélyi testvéreitekkel való szolidaritást. Éltessétek a magyar—román barátságot és tiltakozzatok a román ha­tóságok faluromboló és asz- szimilációs politikája ellen!” Bihari László arra kéri Grósz Károlyt, tegye lehető­vé, hogy a világ tömegkom­munikációs csatornáihoz el­jusson Erdély egyik szülöt­tének a földkerekség tizan- ötmiil Hőnyi magyarságához és azok barátaihoz címzett felhívása. Meg vagyok győződve ar­ról, hogy az én nemzetisé­gi helyzetem bemutatásával sok magyarországi szlovák dolgozó azonosul és csatla­kozásommal egyetért. Szlávik György, Békéscsaba Hétvége Kardoson Nemrég jártunk náluk, augusztus 20-án. Igazi, nagy­szabású népünnepélyt rendeztek alkotmányunk ünnepe alkalmából. Tízezer ember, nem akármilyen' kulturális programok, versenyek ... Lehet, hogy nagy falat volt? Hiszen most, mikor a művelődési ház vezetőjét a hét­vége programjáról kérdeztem, bizony nem sok jót tudott mondani. Sőt! Persze érveit megértettük, éta a tényen ez sem változtatott: a hét végén nincs hol szórakoznia, kikapcsolódnia a kardosiaknak. — A könyvtár pénteken délután nyitva van, de szom­baton és vasárnap bezár. Néhány éve arra ösztönöztek minket, hogy nyissunk ki szombaton. Megpróbáltuk, a kutya se jött el — mondja Klimaj András. — A művelődési ház is zárva van? — Tavasszal nagy munkába fogtunk. A nagyteremben' eddig csak egy pódium volt, ezért a helyi gazdasági egy­ségek segítségével és jelentős társadalmi munkával egy színpadot akarunk kialakítani, az ehhez kapcsolódó öl­tözőkikel és vizesblokkal. Kicsit elhúzódott a munka, hi­szen ezzel párhuzamosan egy kerékpárút is épül Kardo­son, meg ott volt az augusztus 20-i rendezvény... Ah­hoz is pénz kellett. De bízok benne, hogy év végére rend­ben leszünk. Akkor már gondoolhatunk ismét nagyren- dézvényekben. Amíg ez a nagy széjjelség van, semmi­képpen, — Akkor semmilyen programra nem számíthatunk? — Itt a tanács épületében azért pénteken összejön a , citeraszakkör. Egyébként, ha már a helyiségeiinikről szó esett. Nemrég a község intézményeinek támogatásával létrehoztunk a volt .iskolaépületben egy szabadidős klu­bot. De hét végén, ha jól tudom, ott sem fesz rendez­vény. — És ha az itt élők mégis szórakozni akarnának? — A presszóban néha rendeznek diszkót, oda el lehet menői, de a fiatalok inkább átmennek Kondorosra, ott töltik szabad estéiket. Egyébként higgye el;, hiába pró­bálkoznánk. Ez mezőgazdasági település, a lakosság a hét végén is a háztájiban dolgozik. Nehéz kimozdítani őkét. Neves művészekkel esetleg... Akkor jönnének. De egyelőre nincs hol rendezni ilyesmit. Megjelent a MÉH—«Bll DAPESTIsasBBSsaas TŐZSDEHÍREK AZ ÉRTÉKPAPÍR-KERESKEDELMI TITKÁRSÁG TÁJÉKOZTATÓJA Magyarországon 1982 óta isméit lehetőségük nyílt a vál­lalatoknak és más gazdál­kodó szervezeteknek arra, hogy fejlesztéseikhez köt­vénykibocsátás révén egy­mástól, vagy a lakosságtól közvetlenül vegyenek fel hi­teleket. Az elmúlt néhány év során a kötvények a magánszemélyek számára is népszerű, új befektetési le­hetőséget kínáltak. A gyara­podó kötvényforgalom mel­lett idén beléptek az érték­papírpiacra a központi költ­ségvetés finanszírozását szol­gáló rövid lejáratú — ma­gánszemélyek által is meg­vásárolható — államkötvé­nyek, a kincstárjegyek is. A feltehetően 1989. január elsején életbe lépő társasá­gi törvény nyomán valószí­nűleg megjelennek majd a lakossági részvények is. A magyar értékpapírpiac jelentősége ma már megkí­vánja egy olyan koncentrált információs és kereskedelmi központ életre hívását, ame­lyet a fejlett piacgazdasá­gokban értéktőzsdének ne­veznek. Ilyen intézmény, ha nem is ilyen elnevezéssel, ez év elejétől működik hazánk­ban, az Értékpapír-kereske­delmi Titkárság égisze alatt. Ezen intézmény havi kiad­ványa a most megjelent Bu­dapesti Tőzsdehírek, amely a titkárság rendszeres tájé­koztatójaként a magyar ér­tékpapírpiac krónikása kí­ván lenni. A lap feladatának tekinti, hogy hint adjon minden új értékpapír-kibocsátásról, s valamennyi eseményről, vál­tozásról, ami az értékpapír- piacot érinti, érintheti. Emellett rendszeresen igye­keznek majd nyomon követ­ni a gazdaság, s kiváltképp a piénzü gypolitika fő folya­matait is. A Budapesti Tőzsdehírek mellékleteként jelenik meg az Árfolyamlap, amely min­den kedden kapható lesz az újságárusoknál. A Budapesti Tőzsdehírek évente 12 alkalommal jele­nik majd meg, s csak az előfizetők juthatnak hozzá igen borsos áron. S hogy mi is a tőzsde? Arra a lap utolsó oldalán André Kostolany, a magyar származású tőzsdeszakértő így válaszol: „A nyereség ki- látása előcsalogaíja a pán­célszekrényekből és a szal­mazsákokból a megtakarított, pénzt, a tőzsde pedig a leg­különfélébb beruházások ré­vén osztja el azt a gazda­ságban. Egyszóval a tőzsde az az eszköz, amelynek se­gítségével tőkéket »befa­gyasztanak« beruházásokba, s beruházásokat bármikor »felolvaszthatnak« és ismét folyékony pénzzé változtat- Ihat.nak ...” H. E. Cukrász kisiparosok, figyelem! AZ AGRO—SKALA ÜJ CÍMEN FOLYTATJA A TUTTI FAGYLALTPOR ÉRTÉKESÍTÉSÉT. 35-féIe választék! Bp. XX., Tátra téri csarnok. Telefon: 479-140.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom