Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-31 / 208. szám

1988. augusztus 31.. aacrt* Leszerelési konferencia Budapesten A Varsói Szerződés és a NATO öt-öt tagállamának vezető leszerelési szakértői ültek tárgyalóasztalhoz kedd délelőtt Budapesten, hogy megvitassák az európai ha­gyományos leszereléssel kap­csolatos kérdéseket. A kü­lönféle vélemények, nézetek protokolláris kötöttségektől mentes megfogalmazásának teret engedő eszmecserére Csehszlovákia, Lengyelor­szág, Magyarország, az NDK és a Szovjetunió, illetve Franciaország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, az NSZK és Olaszország jeles közéleti személyiségei, ma­gas rangú katonai vezetői, neves tudományos kutatói kaptak meghívást a rendez­vény házigazdájától, a Ma­gyar Külügyi Intézettől, és társrendezőjétől, a New York-i Kelet—Nyugati Biz­tonsági Tanulmányok Inté­zetétől. Hazánkat Hardi Pé­ter, a Magyar Külügyi Inté­zet igazgatója, Horn Gyula külügyminisztériumi állam­titkár, Somogyi Ferenc, a Külügyminisztérium főosz­tályvezetője és- Tóth Tibor altábornagy, a Magyar Nép­hadsereg vezérkari főnöké­nek első helyettese képviseli. A budapesti tanácskozás­sal — mint azt a rendez­vényt megnyitó bevezetőjé­ben Hardi Péter kiemelte — a magyar házigazdák olyan. fórumot kívántak létrehozni,' amely az európai hagyomá­nyos leszerelés átfogó téma­körében a rangos szakértők kötetlen véleménycseréjét teszi lehetővé. Ennek meg­felelően — a meghívóban foglaltak szerint — a részt­vevők magánszemélyként ér­keztek hazánkba, amivel ugyancsak a rendezvény in­formális jellegét hangsúlyoz­ták a szervezők. A hivatalos álláspontok merev ütközteté­se helyett inkább a szabad véleményalkotást, -egyezte­tést helyezik előtérbe a ke- rekasztal-konferencia két napja során. Az első nap csaknem ki­lenc órán át tartó eszmecse­réinek tapasztalatait össze­foglalva a Magyar Külügyi Intézet igazgatója az MTI tudósítójának elmondta: az ismerkedés első percei után hamar elmúlt a nemzetközi konferenciákra jellemző fe- szélyezettség, s a tanácskozás a házigazdák reményeinek megfelelően szakemberek konstruktív párbeszédévé vált. Erre a fajta konstruk- ■tivitásra, egymás vélemé­nyének mérlegelésére annál is inkább nagy szükség van, mivel már az első hozzászó­lásokból kiderült: a hagyo­mányos leszereléssel össze­függő tárgyalások még komplexebb megközelítést igényelnek, mint a nukleáris fegyverzet korlátozásáról folytatott viták. A világnak tehát hosszú tárgyalássoro­zatra kell felkészülnie e kérdéskörben. A sikeres párbeszédhez mindenekelőtt az érintett döntéshozók — kormányzó politikusok, ka­tonai vezetők — határozott politikai elszánására van szükség. Általános vélemény, hogy eddig jobbára csak a politi­kai deklarációk szintjére ju­tottak el a hagyományos haderők és a fegyverzet kér­déskörében. A kerekasztal- konferencia résztvevői is szemben találták már ma­gukat a leendő tárgyalópart­nerek előtt álló problémák­kal: miként szerezzenek megbízható adatokat a szem­ben álló felek egymás ha­gyományos haderejéről, mi­ként ellenőrizzék ezeket az információkat, miként mér­jék fel, és mennyiben ve­gyék figyelembe az „ellen­ség” vélt vagy valós fenye­getettség-érzését, miként kü­szöböljék ki a fegyverzetek­ben fennálló asszimmet- riákat. Az összetett témacso­magot boncolgatva annyi már világosnak látszik — hangsúlyozta Hardi Péter —, hogy e kérdéseket több fá­zisra bontva kell a tárgya­lások napirendjére tűzni; fogódzkodóként ki kell je­lölni bizonyos prioritásokat, semmilyen részkérdést sem zárva ki ugyanakkor az esz­mecserék köréből. Abban is egyetértenek a résztvevők, hogy a hagyományos lesze­relés első lépéseinek színhe­lye Európa központi régiói lesznek. Az azonban még nem világos, hogy hol húz­zák meg az érintett terüle­tek határait. • EMLÉKMŰVET AVATNAK KATYNBAN sült Államoknak egy „kor­látozott” rakétavédelmi rendszer létrehozását, azon túlmenően is, mint amit a szerződés eredetileg engedé­lyezne, egyben biztosítani kell az űrfegyverkezési ku­tatások folytatását. Szeptember 1-jén, a hábo­rú első napjának évforduló­ján ünnepi gyászszertartás keretében a szmclenszki te­rületen fekvő Katynban em­lékműegyüttest avatnak fel. Ez korántsem jelenti azt, hogy a Szovjetunió felelős­nek tekintené magát a ka- tyni drámáért — hangsú­lyozta Gennagyij Geraszi- mov külügyi szóvivő tegnap Moszkvában és hozzátette: a történtek kivizsgálása szov­jet—lengyel történészbizott­ság feladata. Katynban em­lékmű lesz az ott életüket Vesztett lengyel tisztek és szovjet hadifoglyok emléké­re. Az ünnepségre lengyel- országi küldöttséget várnak. • QUAYLE AZ ABM-SZERZÖDÉS FELÜLVIZSGÁLATÁT KÖVETELI A rakétaelhárító rendsze­rekről kötött szovjet—ame­rikai ABM-szerződés felül­vizsgálatát, vagy elvetését követeli Dán Quayle szená­tor, a Republikánus Párt al- elnökj előlit je. A The Wa­shington Times című jobbol­dali konzervatív lapnak adott ^nyilatkozatában Quay­le azt hangoztatta, hogy a szerződés felülvizsgálatával lehetővé kell tenni az Egye­• 25 ÉVES A EORRÖ DRÓT Jubilál Moszkva és Wa­shington között a „forró drót”: 25 évvel ezelőtt, 1983. augusztus 30-án helyezték üzembe a Washington és Moszkva között a gyors, leg­felső szintű üzenetváltást le­hetővé tevő közvetlen össze­köttetést. A „drótból” ma már szinte semmi sincs: az eredetileg telex vonalakon lebonyolított összeköttetést ma mesterséges holdak se­gítségével tartják fenn. • ÜJ ORTODOX TEMPLOM ÉPÜL MOSZKVÁBAN Ortodox templom építését kezdték meg egy moszkvai lakótelepen. Az 1917-es ok­tóberi forradalom óta a Szovjetunióban nem épült ortodox templom. Az egyházi épületet Moszkva Orehovo-Boriszov nevű új lakótelepén emelik. Az alapkőletételnél jelen volt Pimen, Moszkva és egész Oroszország pátriár­kája is. Az egyházi vezető már a nyár elején jelezte, hogy egyháza engedélyt ka­pott új templomok építésé­re. Gsurbanov karrierje Száztíz kötetnyi vizsgálati anyag A bíróság és csakis a bí­róság hivatott megítélni Ju- rij Csurbanov, a volt szovjet belügyminiszter-helyettes fe­lelősségének mértékét — ír­ja a Pravda keddi számá­ban, hangsúlyozva, hogy Lecnyid Brezsnyev vejének vesztegetési ügyében 110 kötetnyi vizsgálati anyag gyűlt össze. Moszkvai meg­figyelők emlékeztetnek arra, hogy Csurbanov, valamint a volt üzbég belügyminiszter és kát- helyettese, több üz­bég területi rendőrkapitány társaságában a jövő héten kerül katonai bíróság elé. A Pravda részletesen elem­zi Csurbanov karrierjét, amely különösen azután kezdett szédítő tempóban felfelé ívelni, amikor a bel­ügyi dolgozó 1971 áprilisá­ban elvette Leonyid Brezs­nyev lányát. Csurbanov ko­rábban is a főnökség iránti R zo lg ál.a tk és zs é gé vei, „ru­galmasságával” tűnt ki első­sorban. Házassága megnyi­totta az utat a csúcs felé. Néhány esztendő alatt tiszt­ből tábornok lett, 1980 ele­jén pedig Scsolokov belügy­miniszter első helyettese, al­tábornagy, majd néhány hó­nap múlva már vezérezre­des. A Pravda emlékeztet ar­ra, hogy Csurbanov különö­sen Üzbegisztán vezetőivel alakított ki kitűnő kapcso­ltatokat, s nem kis része volt abban, hogy Rasidov, az Üzbég KP volt első titkára valóságos maffiát hozzon létre a köztársaságban A Pravda emlékeztet ar­ra is, hogy Scsolokov (aki szintén nem utasította el a vesztegetőket) és Csurbanov között voltak hatalmi tor­zsalkodások, de ezek végül is „békével” végződtek: a belügyminiszter rendkívül drága, áilampénzen vett mű­kincset kapott. Fenyegető háromszög jött létre Üzbegisztánban, amely ■a Rasidov-féle elitre, a köz- társasági belügy támogatá­sára és Csurbanov érinthe- tetlenségére épült. A volt szovjet belügyminiszter­helyettes Leonyid Brezsnyev halála ,után is a korábbi szellemben folytatta tevé­kenységét, ami nem kevés kárt okozott a szocialista törvényességnek, komolyan akadályozta a belügyi szer­vek megtisztulásd folyama­tát. A Csurbanov-jelenséget, a hasonló esetek megismétlő­dését csakis a nyíltság ki­bontakoztatásával, a demok­rácia megszilárdításával, a vezetők választhatóságának segítségével lehet elkerülni mutat rá végezetül az SZKP KB központi napilap­ja. Mégiscsak DubÖeknek volt igaza? árnyaltabb, pontosabb magyarázatot Láng Judit prágai levele Forró nyár volt az idén Csehszlovákiában — afct tehette, vidékre menekült. A prágaiak jórésze mégis otthon maradt, mintha várt volna valamire. Talán a kíváncsiság tartotta vissza őket, a közelgő huszadik évforduló, az, vajon mi lesz augusztus 21-én? Az utca embere számára a két évtizednyi távlat ellenére a szövetséges szocialista országok csapatai­nak egykori bevonulása kínzó emlék, sok tekintetben meg­oldatlan és feldolgozatlan talány. Valóban szükség volt erre a drasztikus lépésre, ennyire súlyos volt a helyzet, ennyire nem tudtunk önmagunk úrrá lenni az eseményeken? — te­szik fel a kérdést önmaguknak. Az idősebbek társaságban — ha erre terelődik a szó — szinte szégyenkezve, de be­vallják: az ötvenes évek megpróbáltatásai, a személyi kul­tusz túlkapásai után 1968-ban Alexander DubCek vágyaik és reményeik, egy demokratikus „emberi arculatú szocializ­mus” megtestesítője volt: a reformoké, a nagyobb szabad­ságé, a beígért anyagi jólété. Csehszlovákia rendkívül nagy árat volt kénytelen fizetni 1968-ért, sokba kerülő halasztást szenvedett a gazdaság már akkor sürgető korszerűsítése. A konszolidációnak minősített folyamatot a régi, jónak tűnő, de rosszul bevált extenzív gazdasági módszerekkel hajtották végre, s ugyan ideig- óráig beköszöntött az álmos jólét, a politikai aktivitástól a privátszféra kényelmébe húzódott vissza a lakosság, de már a nyolcvanas évek elejére egyértelműen nyilvánvalóvá vált: komoly gondok vannak. Csehszlovákia a felszabadulás után a világ tizenkét legfejlettebb országa közé tartozott. A töb­bi szocialista ország szemében a csúcstechnológiát, az ipari eszményképet jelentette — ám fokozatosan csúszott vissza, s napjainkra sok tekintetben •— és itt Lubomir Strougalt, jelenlegi kormányfőt idézzük — „hatalmas ipari múzeum­má” vált. Hiába a nemzeti jövedelem növekedéséről beszá­moló statisztikák (bár ezek megbízhatóságát sokan meg­kérdőjelezik), a gyarapodás többnyire mennyiségi. Tény, hogy a raktárakban eladhatatlamil 'tornyosulnak az elavult áruk. A gazdasági kényszerhelyzet, a szovjet peresztrojka szele egyaránt a reformok meghirdetésére késztette a jelenlegi csehszoválk vezetést. Általános a gondolat, hogy húsz évvel ezelőtt hasonló gondok mozgatták meg a tömegeket. A csehszlovák állampolgár, nem csoda, zavarodottan figyel: két évtizeden át gondosan került fogalmak tornászták visz- sza magukat az újságok vezércikkeibe. Piac, értéktörvény, vállalati önállóság, igazgatóválasztás, demokratizálás, nyílt politika, reformok. Mégiscsak Dubceknek volt igaza? — te­szik fel a kérdést. A párt, a konszolidációt végrehajtó ve­zetés még 1970-ben külön dokumentumban foglalta össze: mik voltak szerinte a válság gyökerei, okai, követkeZmé- nyei. A „tanulságok két évtizeden át útmutatónak számí­tott, de vissza-visszatérő magyarázása mutatja, a közvé­lemény mindmáig nem emésztette meg igazán a húsz évvel ezelőtt történteket, idősebb és fiatalabb nemzedék egyaránt árnyaltabb és pontosabb magyarázatot követel. Máig nem tudni például, személy szerint kik kérték fel a pártvezetés­ből annak idején az öt szövetséges szocialista országot a segítségnyújtásra, kinek, vagy kiknek volt érdeke elsor­vasztani a reformtörekvéseket, mennyiben játszottak sze­repet a nemzetközi vonatkozások? Augusztus 21-én mintegy tízezer ember az utcákra vo­nult. Lehet ezt magyarázni a nyugati sajtó felbújtásápal, a kíváncsisággal, a forrófejűséggel, a feltűnni vágyással: ám biztos, valamit jelzett, az elégedetlenséget valami táplálta. Mindenekelőtt 1968 tisztázatlanságai, a most meghirdetett reformok bevezetésének elhúzódása, a szavak és tettek kö­zötti ellentmondások. Mint az 1968-ról tartott kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevője a Rudé Právóban, a párt lapjában megfogal­mazta, a két évtizeddel ezelőtti fejleményeket és okaikat élesebb szemszögből, az átalakításnak, az új kritikus törté­nelemszemléletnek megfelelően kellene megvizsgálni. Szem előtt tartva azt, ami 1968-ban valóban egészséges, bölcs, jó­szándékú, lényeges volt, amit — néha — mint a gyereket a fürdővízzel együtt kiöntöttünk . .. Perzsa vásár, tűzszünetben A Demavand öt és fél­ezres, örök hó fedte csúcsá­nak déli lejtőjén elterülő ha­talmas metropolisz, Teherán egyetlen hatalmas lejtő, amelynek szintjei pontosan követik a közel hatmilliós lakosság társadalmi réteg­ződését. A hierarchia csúcsán — és a főváros legmagasabb pont­ján — a felső tízezer villái­tól is elkülönülve áll Kho­meini rezidenciája. Az idős főpap mind ritkábban jele­nik meg az erkélyen a nyil­vánosság előtt. Mindennap­jaiba most ritka bepillantást engedett a legilletékesebb: vele együtt élő lánya. Mint újságíróknak elmondta, ap­ja kitűnő fizikai és szellemi kondícióban van; napirend­jéhez oly pontosan tartja magát, hogy órát lehetne igazítani hozzá. Egyetlen pap sem hajlandó lemondani rendszeres sétáiról, a napi háromszori imádságról, Ko­rán-olvasásról és Korán-ma­gyarázatok írásáról, s a vi­lág dolgai iránti érdeklődé­sét jelzi, hogy táskarádióját még a fürdőszobába is ma­gával viszi. Az ajatollah, kétezer méteren levő villá­jából tekintve le országára, keserűen fejtette ki, hogy az Irakkal vívott — eredetileg az utolsó csepp vérig terve­zett — háborúnak véget ve­tő tűzszünet elfogadása nem kisebb tehertétel volt szá­mára, mintha „kiitta volna a méregpoharat”. A város középső szintjén élő középréteg jó néhány tagja ezt a szó szoros értel­mében meg is tette. A föld­kerekség legnagyobb fedett bazárjának kereskedői, a ba­zársor alatt dél felé húzódó utcák pénzváltói a helyzet alapján és az ország veze­tőinek megnyilatkozásaira támaszkodva a háború vé­geláthatatlan elhúzódására, az ezzel együttjáró áruhi­ányra, a dollár szilárd pozí­ciójára építettek. A tűzszü­net elfogadásának hírére azonban a dollár feketepia­ci árfolyama egycsapásra harmadára zuhant — magá­val rántva a főként közép- és kiskaliberű spekulánso­kat. A bazárban és környé­kén járványszerű öngyilkos- sági hullám söpört végig, olyannyira, hogy a Tehran Daily című lap fekete hu­morú glosszaírója javasolta: a Mártírok Temetőjének egyik parcelláját jelöljék az 598-as számmal, utalva az ENSZ BT iraki—iráni tűz­szünetet elrendelő határoza­tának számára. Az alig ezer méteren fek­vő alsóvárosban, a szegé­nyek lakta körzetekben, a még délebbre húzódó nyo­mornegyedekben remények­kel és megkönnyebbüléssel fogadták a fegyvemyugvást. A remények közé persze két­ség is keveredik: nem lehe­tett volna már előbb véget vetni az öldöklésnek, a bor­zalmas véráldozatoknak, amelyekről most derül ki, hogy teljességgel feleslege­sek voltak? Az uralkodó közhangulat azonban minden kétkedés ellenére az, hogy lassan csak könnyebb lesz az élet.' En­nek kisebb jelei már tapasz­talhatók — a feketepiacot ért csapás nyomán a bazár­ban s a kisebb piacokon megjelentek a még szűkö­sebb időkre felhalmozott árukészletek. A legdrágább a hús — a legolcsóbb a he­roin, adagja egy doboz ci­garetta árát sem éri el. Az iszlám tisztaságára felügye­lő bizottságok felújították a járőrözést; gondosan ügyel­nek a nők arcát takaró fá­tyol, csador alól előbukkanó hajtincsek előírt hosszúságá­ra — ugyanakkor megtűr­nek olyan, korábban Tehe­ránban soha nem látott, s az iszlám szellemével gyö­keresen ellentétes cikkeket a vándorárusoknál, sőt a nagy üzletek kirakataiban is, mint a fogamzásgátló tab­letták, Madonna és Saman­tha Fox kazettái, s a „ke­mény” kábítószerek. Holott az utóbbiak nagybani for­galmazása halálbüntetéssel is megtorolható. Ardebili fő­ügyész ennek érvényt is akar szerezni — mint mond­ja, majd az újjáépítés és a stabilizálódás után. Az újjáépítésben bízik az ötvenmilliós Irán négymil­lió, munka nélkül tengődő lakosa is. Ha stabil munka- alkalmak egyelőre nem is adódnak Teheránban, néme­lyest enyhült a fővárosra ne­hezedő nyomás azzal, hogy a háború pusztításai elől ide menekült vidékiek — a tűz­szünet kisebb megsértésére vonatkozó kölcsönös vádas­kodások ellenére — mindin­kább bíznak abban, hogy végleg elhallgattak a fegy­verek; így csapatosan köl­töznek vissza falvaikba —, sok esetben falvaik romjai közé. Ambrus István A rendelkezésre álló do­kumentáció szerint E. O. Kané orvos az úgynevezett barkács sebészet, vagyis a sa­ját testén végrehajtott mű­tétek világbajnoka. Már 1919-ben amputálta az egyik ujját, ezután 1921-ben vak­bélműtétet hajtott végre sa­ját magán, 1932. január 7- én, hetvenéves korában pe­dig maga végzett műtéti be­avatkozást lágyéksérvének kiküszöbölésére, amely lo­vasbaleset következtében ■keletkezett. Az orvost nyilván sem kollégái iránti bizalmatlan­sága, sem saját képességei­nek túlbecsülése nem ösztö­nözte önmaga megoperáiá- sára. A The New York Times Szerint — amely be­számolt az 1921. február 16-i vakbéliműtétről — ezzel a cselekedetével Kane a he­lyi érzéstelenítés megbízha­tóságát akarta igazolni na­gyobb beavatkozás esetén fis. Persze sok jelentés isme­retes olyan amputációkról, köeitávo lí tásokról és csá­szármetszésekről, amelyeket laikusok rendkívüli körül­mények között végeztek ön­maguk,on (egy búvár példá­ul amputálta a beszorult uj­ját) . Főként elmezavarban szenvedő emberek levágták a nemi szervüket, 1846 óta olyan esetet is dokumentál­tak, amikor valaki a saját szemét távolította el. 1961-ben tizennégy olyan operációt jegyeztek föl:, ame­lyeket orvosok végeztek ön- magukon. Ezen a listán Ka­né esetein kívül három to­vábbi vakbél- és három-há­rom szívműtét szerepet Egy kőelitávolítást Clever de Maldigny 1924-ben tükrök segítségével végzett el. Ez az eljárás annál is érthe­tőbb volt, mert a kő olyan szivacsban képződött, ame­lyet egy sebész hagyott a testében egy korábbi beavat­kozás alkalmával. Az „önműtét” hagyomá­nya nyilván manapság sem halt ki. 1986. november 18- ám Ira Kahn heveny gyul- ládásiban levő vakbelét ön­műtét segítségével távolítot­ta el, miközben kocsija vo­lánja mögött ült, amely Bej­rutban közlekedési dugóba szorult. (Weekly World News) Barkácssebészet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom