Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-12 / 165. szám

1988. július 12., kedd

Jouko Orola tengerparti előadása madarászat közben

Suomiban madarásztunk

Barangolás a déli tavak vidékén

Hűvös nyárelőre számítottunk. Indulás előtt két nappal azt telefonálták, hogy hideg eső szitál és még hófoltok vannak ... Meleg ruhákat vittünk, de mire leszállt a repülőgépünk Hel- sinki-Vanntaan betonján, már gyönyörű tavasz volt, szikrázó nyárelő. A fák ezerféle harsogó zöldben, a tavak kékek, a felhők hófehérek, kristálytiszta tájban suhantunk Kuunsankoski felé.

Az orosházi Petőfi Művelődési Központ évek óta igen jó kapcsolatot tart fenn ezzel a finn kisvárossal. A különböző szakköri csoportok rendszeres cseréje remek baráti és szakmai szálakat fon egyre erősebbé. A finnek testvérként fogadnak minket, szerető, távolba szakadt családtagként. Az embernek szinte lelkiismeret- furdalása van, hogy nem ismeri jobban őket, hogy nem járunk még többet össze, hiszen sokat tanulhatunk egymástól. Sőt, ez a kapcsolat folyamatosan alakítja és erősíti egészséges öntudatunkat, rávezet a korrekt nemzeti önbecsülés szükségességére.

Most a megyei madártani egyesület, elsősorban az orosházi művelődési központban működő csoport tagjai vettek részt egy szép kis tanulmányúton.

Suomiban madarásztunk. Persze nemcsak madarásztunk, hanem közben ismerkedtünk a tájjal, az emberekkel, á növényekkel, a szokásokkal, a helytörténettel, ember és természet közli viselkedési formákkal, a hivatalok előzékenységével, az összefüggő hatalmas tórendszerrel, a fenyveserdőkkel, a hosszú templomi csónakokkal, a szaunával és azzal a magától adódó természetességgel, amellyel nemcsak egymást, de a természetet is megbecsülik. Nem azért mert kell, hanem mert életük szerves része. Azért mert a természet részének tartják és érzik magukat — nem legyőzőjének, meghódítójának —, és azért mert hisznek abban, hogy modern gazdálkodás sem képzelhető el tartósan harmónia nélkül. Finnországban talán nincs is olyan ember — legyen az tanácselnök, boltos, farmer, irodista, szerelő, művész vagy bárki más — aki ne járná a természetet, aki ne madarászna, botanizálna, gombászna, horgászna, szóval valami olyat ne csinálna, ami kapcsolatban van a természettel. Rövid idő alatt sokféle emberrel ismerkedhettünk meg, de az biztos,

hogy mindegyik fenntartás nélkül szerette és védte a természeteti környezetét. Arra volt először büszke, arra a fenyőfára, amelyik a háza előtt áll, pedig millió és millió hasonló fenyőfa van még Finnországban ... Ekkor jutott eszembe az a svéd kezdeményezés, hogy „fogadj örökbe egy fát!”. Ha minden ember csak egy fát örökbe fogadna a lakóhelyén, mennyivel szebb lenne környezetünk és — főleg — az életünk, hiszen a fának és e gondolatnak nem az anyagi értéke a nagyobb ...

Suomiban madarásztunk! Madarásztunk és botanizál- tunk a vendéglátóinkkal együtt. Gyakorlatilag Dél- Finnország legjellegzetesebb élőhelyeivel és természetvédelmi területeivel megismerkedtünk. Hajnalban indultunk és este érkeztünk haza. Voltunk a heisanharjui védett területeken, ott a déli tavak és erdők madárvilágával ismerkedtünk; Hauk- kasuolléban csodálatos szépségé tőzegmocsárban jártunk, a halászsas és a daru fészkelőhelyén, máskor a tengerparti sávban pehelyré- céket, búvárokat, csigaforgatókat láthattunk erős távcsöveinkkel.

Persze megismerkedtünk a várassál is, a sokszor mesés hangulatú faházakkal, azzal a kertvárossal, melynek házai elől sosem hiányzanak a téli madártetők vagy az odúk. A Finn Munkás Bank helyiségében finn—magyar baráti találkozón vettünk részt, ahol nagy sikerrel levetítettük a „Barangolás a Körösök mentén” című videofilmünket. Más estén közös madarásztalálkozót rendeztek vendéglátóink, ahol diaképes előadásokon ismertük meg egymás természeti környezetét és munkáját.

Közös terveink szerint folytatni kívánjuk ezeket a terepbejárásokat ott és itt egyaránt. Reméljük, hogy ősszel már együtt járjuk a békési pusztákat és körösi ártereket Joukoval, Pentti- vel, Lassival, Tapióval és a többiekkel.

Réthy Zsigmond

Orosházi szemlélődő

Hevek a hulladéktárolókon

Ismét betűjeles gondolatközlésre kényszerültem. Nem kell foglalt fogalmakat kerülgetnem, mégis úgy tűnik, a valóság mindig valamivel többet mutat, mint amit leírunk.

A rend kedvéért napi nyugtalanságomat sétáltatom. A szél zsírfoltos papírdarabbal rohan utánam, végül is elgörgeti mellettem, akár a jelentőségét vesztett déli harangzúgást. Tulajdonképpen a hulladéktárolóból kikerült papírdarab okán fogtam tollat.

Már rég (és több helyütt) szemembe ötlött egy furcsa szokás, vagy jelenség. Bárminek is nevezzük, most csak a saját portánkon szeretnék sepregetni. Városunk valamennyi — főleg gyalogjáró — polgára bizonyíthatja, igazat szólok. Aki Orosházán nyitott szemmel jár, el nem tévedhet, sőt naponta felfrissítheti fakul óban levő ismereteit. Ugyanis jó nagy betűkkel (bár nem mindig jó helyesírással) tűnnek fel előttünk utcahosszat Deák Ferenc, Ady, Vörösmarty, Széchenyi, Kossuth, Táncsics, vagy más jeles személyiségek nevei. Miért baj ez nekem? Kérdezhetné bárki. Nem baj, csak elgondolkoztató, hogy korántsem időtálló utcanévtábláink sok helyütt kopottak, vagy sima üres táblákká változtak. Itt jönnek segítségünkre az utcai szemeteskukák, ezek oldaláról bárki könnyedén tájékozódhat. Tévedés ne essék, nem az ismert tartalmú edények ellen van kifogásom. Legkevésbé az oldalukon viselt nevek ellen, hiszen nem titkolni, vagy szégyellni való személyekről van szó. Valamennyien beleférnek a halhatatlanságba. Csak hát így együtt?! Azon tűnődöm, mi kései utódok az esetben igencsak bizarr módon kapcsoltuk be nagyjainkat a befogadás folyamatába. Igaz, tanulni útoq-útfélen lehet, nem szégyen. Fejtegetésemre valaki azt is mondhatná: ez a jelenkor dialógusa a hagyományokkal. Számomra mégis az a kérdés, történelmünk és irodalmunk jeleseinek megbecsülését miképpen lehetne különválasztani a szeméttároló edényektől.

Ezeket az edényeket talán elég lenne utcánként megszámozni. Esetleg a tulajdonos nevének kezdőbetűivel fémjelezni. (Nehogy valaki kompromittálva érezze magát.) Vagy a lépcsőházak és a kukák számának kombinációját alkalmazni. Bizonyára akadnak többen, akik nálam jobb ötletekkel is szolgálhatnak.

Tudom, nem ellentétes értékszemléletről van szó, csupán az odafigyelés hiányáról, igénytelenségről, kényelemről.

Egy újfajta megjelölés mindenképp hasznunkra válna. Már csak azért is, mert így senki sem irigykedhetne a város másik végében élő ismerősére, annak történelmileg mélyebb csengésű nevet viselő szemétgyűjtője miatj.

Lehetséges, hogy ez eddig sem fordult elő?!

Verasztó Antal

Múlt és jövő (3.)

„Nincs kizárva, ismét vendégül látjuk őket”

Papok, az „Úr” szolgái

— Mi következik ebből?

— Legésszerűbb válasz az, hogy ezek az épületek, ahol az „istenek” lakoztak, nem voltak „szentélyek, hanem csak földi bázisok a hosz- szabb ittlét számára. Azok, akiket szolgáknak magukhoz vettek, hogy ellátásukról gondoskodjanak és segédkezzenek az épületben, megtanították írni-olvasni is, és beavatták, nyilván néhány műszaki dologba is őket. Így lett belőlük olyan személy, aki ismerte „az istenek dolgát és titkaikat”, aki közvetített köztük és az egyszerű nép között..., és így jött létre a papság. A csillagok közé visszatért „istenek” számára előirányzott élelem szimbolikus „áldozattá” zsugorodott, az Ür szolgái pedig továbbra is a „szentélyekben” lakoztak, ahol — nincs kizárva — az otthagyott műszerek segítségével, egy ideig, valóban kapcsolatban voltak a bálványozott, földöntúli lényekkel. Civilizációjuk azonban olyan kezdetleges volt még, hogy ez a kapcsolat az „istenekkel”, vagy egy istennél (mert Ezékiel riportjából úgy tűnik. hogy az űrhajóban robotok voltak, és csak egy élő „isten” ...) nemsokára megszűnt, de visszatérését mindegyre várták.

Csakis ezzel magyarázható például az is, hogy a mayák a hódítani és leigázni érkező Cortezt úgy fogadták, mint a

visszatérő istent. Montezuma fejedelme így is hódolt neki. Hasonló módon fogadták James Cook kapitányt a polinézek, s később, amikor kiderült, hogy ő is csak ember, megölték. Innen a Messiás fogalrpa is. Minden nép, amelyet az ősi időkben meglátogattak a „csillagok közül érkező istenek”, visszavárta őket, és mondaviláguk máig is megőrizte ezt a reményt. Ezek az „istenek” tehát jól bántak azokkal, akik közé leereszkedtek, felvirágoztatták életmódjukat. De mert csak kb. 2500 éves ciklusokban látogattak bolygónkra, időközben az embereknek mindig sikerült elrontaniuk az „istenek” dolgát.

— Nincs-e ennek, amit ön mond, kicsit olyan íze, mintha egy új vallást prédikálna?

* — Ellenkezőleg! Ez színtiszta tudomány, nincs benne semmiféle misztikum, mint a vallásokban. Épp azt igyekszem bebizonyítani — egy csoport velem egy véleményen levő, nagynevű tudóssal együtt —, hogy „istenek”, vagy „isten” nem létezett, hanem egy magas szintű civilizációból érkezett emberi lényeket, akik óriási műveltséggel és technikai felkészültséggel rendelkeztek. a primitív földlakó népek mindenható lényekkel azonosították. Ezek a lények csináltak értelmes embereket belőlük, ők oktatták egyes tudományokra őket, előmozdították civilizációjukat, és

KÉPERNYŐ

Szeretem a portréműsorokat. A jókat, a lebilincselő- ket, az őszintéket... Szóval azokat, melyek teljes képet nyújtanak az emberről, akinek munkássága, élete példamutató, netán tanulságos másoknak is. Nos, a televízió múlt heti programjában bőven láthattunk ilyeneket.

Szomorú aktualitást adott a végzet a szerda esti Péchy Blanka-portrénak, az

Áldozatos szerelemnek

Azon a napon vetítették ezt a filmet, amikor örökre elveszítettük Péchy Blankát. A film, melyet kilencven- harmadik születésnapja alkalmából forgattak, megőrizte nekünk emlékeit, mosolyát és gondolatait. Pálfy István, filmbeli beszélgetőpartnere így ír róla: „Blanka néni egy letűnt világot teremt újjá. Olyan világot, amelyben Reinhardt, Ignotus, Kosztolányi, vagy Ady édesanyja eleven szereplőként mozog. És mindenekelőtt Magyar Lajos. A közvélemény, mi, szinte mindannyian elfelejtkezhetünk az egykori kiváló újságíróról, tudósról, szerencsétlen sorsú politikusról .. . Péchy Blanka azonban szembeszáll a közemlékezet tékozló nagyvonalúságával.” És magával1 ragadott minket, nézőket is. Az egyórás beszélgetés során színesedett, teljesebbé vált a róla alkotott kép.

Dr. Scheiber Sándnr

. . . professzorral sem lehet már hagyományos — kérdés, felelet — portréműsort készíteni. 1985 óta nincs közöttünk. Ám sokan megőrizték emlékezetükben. A szombat délutáni dokumentumfilm, mely róla készült, Rapcsá- nyi László visszaemlékezéseire építkezett, de megszólalt benne a munkatárs és a fotóművész, a tanítvány és a jóbarát is. Egyikük így jellemezte: „Olyan volt mellette, mint fűtött gőzmozdony kazánjánál rágyújtani.” Aki egyszer hatása alá került, nem tudott, s nem akart tőle szabadulni.

Már csak a hangszalag, s az egykori tv-híradó-részlet őrzi emlékét, melyet mi, akik nem ismertük, ugyanolyan elszoruló szívvel hallgattunk, láttunk, mint egykori barátai. S ez már a kiváló dokumentumfilm érdeme is!

S ha már a portré-dokumentumfiLmeknél tartunk, nem állom meg, hogy ne tegyek említést a csütörtök esti amerikai filmről, mely Jacques Couesteau munkásságát dolgozta fel. A tengerek világhírű kutatójáról „direktben” nem sok szó esett. Ám azzal, hogy munkáját megismertük, hogy betekinthettünk birodalmába, a tengerek mélységes világába, szinte minden mindent megtudtunk róla.

És még egy „portré”

Már csak egyetlen műsorra futja a helyből, amely valahol beleillik e gondolatmenetbe. Egy táj, egy település. — Hollókő — portréját festették le a vasárnap délutáni kisfilmben. A világvédett faluképet csodálva, Rab Nórát hallgathattuk. A lírai képek, s a gondolatok egysége magával ragadta azt is. aki soha nem járt e kis településen. Mert nemcsak az aprócska házakról, múltunk e szeletkéjéről, de a haza szeretetéről is szólt a kép és az összekötő szöveg. Érdemes volt végignézni! n, \

igyekeztek humánus teremtéseket szabni belőlük.

Honnan a pokolból vannak azonos elemek egyes népek civilizációjában? ... Vagy azt hiszi, abban az időben lehetséges volt az egymástól távol élő népek közötti kommunikáció, tapasztalatcsere, a tudományos adatok átvitele? ... Abszurd feltevés! A mayák írásjelei között héber betűket találtak ..., és viszont. El tudja képzelni, hogy Közép-Ame- rika lakói a régi zsidókkal •keveredtek, vagy hogy amazok áthajóztak Mexikóba? Nem is ismerték a hajózás tudományát! És mivel magyarázható, hogy Dél-Ame- rikában megtalálták a jeru- zsálemi „templom” mását? ... A tervező mérnök repülőgépre ült, és megépítette a perui őserdőben Salamon király szentélyét, ugye?

Vagy vegyük a „szeplőtelen fogantatás” esetét. Még a régi asszír isten, Baál így jött a világra ..., a Gilgamesről szóló mondában is előfordul ez a legenda, amelyet később Jézusra is rávarrtak. Az emberi ősemlé- * kezet nyilván őrzi egy ilyen mesterséges megtermékenyítés emlékét, amit nem tudtak megérteni és megmagya- rázr\i, ezért került be a mondavilágba, de nem adta át egyik nép a másiknak, hanem csak azok ismerik, akik között ott jártak a genetikával foglalkozó „istenek”!

Nem új felekezet hirdetéséről van szó, hanem éppen arról, hogy le kell fejtenünk gondolkodásmódunkról a vallási és politikai korlátozások hályogát, és új kiindulópontból vizsgálni a bennünket körülvevő világot! Ez, persze nem olyan egyszerű, mert még a legtanul- tabb koponyák sincsenek tisztában azzal, mennyire a

hatása .alatt állnak ezeknek az évszázadok óta tartó in- doktrinációknak ..., mások meg szinte rettegnek egy ilyen új kiindulópont felforgató hatásától. De mint ahogy egy napon bebizonyosodott Galilei igaza — és felforgató állítása, csak jót hozott az emberiségnek! —, úgy eljön annak is az ideje, hogy az emberek más téren is elkezdjenek másként gondolkodni.

— Mi még sok mindennel kapcsolatban nem tudunk kézenfekvő bizonyosságot nyújtani, de nem telik bele sok idő ..., és találkozunk az „istenekkel”?

— Ügy van. Vagy ott, vagy itt. Számunkra izgalmasabb és gyümölcsözőbb lenne, ha valahol egy távoli bolygón találkozhatnánk velük, mert ez előmozdítaná a tudományt, és kiszélesítené a látókörünket ..., de az sincs kizárva, hogy „itthon” látjuk ismét vendégül őket, esetleg tragikus is lehet az emberiség, mai civilizációnk számára.

— Ha az ön számítása hozzávetőlegesen pontos, erre az újabb látogatásra nemsokára sor kerülhet?

— Tekintettel arra, hogy Ezékiel valahol az ötszázas évek derekán élt, az, hogy azóta elmúlt csaknem kétezer esztendő a mi időszámításunk szerint, akkor a két és fél ezer éves ciklus igen-igen közel van!

Ismét a maya naptár

Eddig úgy beszélgettünk, mintha a világűrbeliek látogatása kész tény, tudományosan bebizonyított tény lett volna ..., de mire alapozhatnánk ezt az állítást?

(Folytatjuk)

Lányi István