Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
k 1988. Július 2., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tódor János: Eltűnt falum nyomában A lélek tudós búvárai szerint a gyerekkor maradandóan rögzül, s emlékképei a sírig kísérnek minket. Egykori életünk színtereit felkeresni: olyan ez, mint egy feltámadás. Hajdani énünket őrzik az utcák, az épületek, nevek, és a múlt homályából felködlő arcok. Tárgyak és emberek. Ami a múltat kísértőt meglepi: az épületek élette- lenségét melegség lengi át, mintha csak kopott méltóságukkal köszöntenének. Belőlük érzem, hogy itthon vagyok újra. Az emberi arcokkal más a helyzet: ismeretlenül idegenek, akár a városi rohanók. A hatos útról térünk le Ercsibe. A benzinkúttól kígyózó makadám a temetőkert mellett vezet el. Ha van túlvilág, őseim is nyilván érzik most, amit én. Rumot kedvelő cipész nagyapám, tüdőgyulladásban meghalt focista nagybátyám, és persze legfőképpen Te, drága, öntudatlan gyermeki gonoszságaimat is megadó szerettei elviselő nagymama. A régi tűzoltótorony melletti ABC már egy legújabb múlt rekvizítuma, nincs közöm hozzá. A Rába-hídon át ereszkedünk le, de a vízmosást most látni sem lehet, vízi növények, bokrok dzsungele borítja a két partot. A régi köves úton döcögünk be a Tótlikba, ahol első pillantásra is minden a régi. Képzeletemnél is maradandóbban konzerválódott itt a múlt. Nehéz elhinni, hogy majd negyed évszázaddal ezelőtt ezen a hepehupás, köves grundon fociztunk napestig. A szembeni házban laktak Meszlényi Mikiék; most is látom el- fehéredő arcát, csodálkozó tekintetét, ahogy rózsaként szétnyíló meztelen lábfejére pillant. Fát vágtunk, és Miki egy pillanatra nem figyelt oda. Ispán Tónival vittük haza, s barátunk végig azt bizonygatta, hogy tényleg nem érez semmit. Egykori házunk az elmúlt húsz év alatt, mintha kicsit összezsugorodott volna. Két oldalt az utca meredek kaptatója, éjszakába nyúló szánkózások az egyetlen villany- oszlop sárga körtéjénél. Gyönyörű volt akkor a tél. No és a nyár is, amit egész nap vagy a Hegyalatt (így hívtuk, egybeírva-egybe- mondva, ezt a gazos-csalá- nos-lapuleveles gyerekbirodalmat, aminek egyedül az áradó Duna szabhatta meg a határait), vagy pedig a folyóra néző több kilométer hosszú homokfal alatt, a Mezőn töltöttünk. Osztálytársaimmal, a Békés-fiúkkal sokszor még március elején lapátoltuk a hómaradékot a mezei stadionban. Mindennél többet jelentett nekünk akkor a csapat. Egyik délelőtti edzésünkre még osztályfőnökünk, Lajtos Piroska néni is kilátogatott: igazi, hamisítatlan sztárok voltunk! Ispán Tóni, köves grundunk zsonglőrje volt köztünk a legtehetségesebb. Vajon mi lehet vele? Akkor gondolok erre, mikor Ispánék háza mellett a Dunához ballagunk. Öszhajú néni áll az ajtóban, köszönök neki, de ő nem ismer meg. Pedig sok mindent szeretnék megkérdezni Ispán nénitől, legfőképpen Borit, első barátomat, játszópajtásomat, első szerelmemet... De a húsz év megakasztja bennem a szót, majd talán legközelebb... A Hegyalatt ugyanaz az őstermészet, a megáradt sárga Duna a cserjések alját mossa. De a ladikok most is ugyanúgy vannak kikötve. Pecások ülnek a hatalmas víz partján, sőt a sodrás is ott van a kanyarban, ahol annyiszor ereszkedtünk alá. Lányomnak mutatom, hol is szívta be a fehér gőzhajó ereje ladikunkat, amikor fejest ugrottam a fulladás egyszerre gyönyörű és borzasztó semmijébe. Harmadszor buktam felszínre, mikor nővérem és Ispánék Pistije megtaláltak. Nem volt bennem akkor halálfélelem, inkább valami nehezen megmagyarázható, rezignált és fájó lemondás. Legjobban az fájt, hogy többé nem focizhatok. A Tótlikból a Templomtérre kapaszkodunk föl. Azóta valahogy a templom is kissebb lett, bár lányomnak most is olyan, mint a múltkor látott film nyomán Frankenstein báró kastélya. Az első világháború hősi halottainak márványtábláját olvasom, s Kreiczinger nagyapám isonzós történeteire gondolok, amit már csak a nagymamától hallhattam. .Japán harcosok ferde kései villannak be hirtelen, hogy azután a szertelen képzelet kicsorduljon a kétember- magas, vakolt feszületen. Krisztus Urunk háta mögött az iskola és udvara: megkínzott drótkerítés őrzi a páncélsisakos örök katona kőből kivésett alakját. Ha emlékezetem nem csal, ezt még a Duna-parti piactér mellől mentették át ide, az épület és a fák örök árnyékába. Egyszerre idegen és fenséges nekem ez a változha- tatlan múlt, ez a megdermedt idő, ami kísértetiesen vág egybe az emlék idejével. Jelen és jövő nélkül vagyok itthon ebben a múltban. És jó ez a múlt, mert az idő viszonylagosságára emlékeztet. Rokonokhoz kéne még menni, szokványos cselekvésekbe igazolni ittlétünket, de most nincs kedvem ehhez. Nem akarom jelenhez tapadó szavakkal megtörni magamban az emlékezés nagyszerű magányát. A múlt szertelen asszociáció, amit csak megront a konkrét dolgok otrombasága. „Eltűnt” falum egy darabig ismét az enyém. Báró Eötvös József egykori háza felé megyünk. A kastélymaradvány romosán lepusztult cselédlakásai fölött újmódi „modern” villák sorakoznak. Mit jelentett vajon a falu jegyzőjének Ercsi? Feltört, kirabolt kriptájába gyerekként még én is lemerészkedtem. Koponyáját sokáig a községházán őrizték. Legendás családi ereklyék eltűnéséről mesélt a nép. Néhány éve — hála a nagyközség és az ország ösz- szefogásának — csontjai újra visszakerülhettek a Duna fölé magasodó sírkápolnába. És ott, a kripta alatti gyorsan mélyülő partszakaszon lépett egy gödörbe Árpi, a nem is tudom már milyen néni egyetlen fia. Az erdő még akkoriban is tele volt bombákkal, aknákkal. Nagyanyám szerint maga Malinovszkij, a későbbi marsall vezette a szovjet csapatok átkelését azon a karácsonyi éjszakán. Apró gumicsónakok úsztak a zajló Dunán, miközben a homökfal sáncaiból tüzeltek rájuk a németek. Gyakran gondoltam erre, például akkor is, amikor egyszer napköziből hazatérve gépfegyverropogást hallottam a Duna felől. Lerohantam a partra, ahol rengeteg katonát láttam, pon- tonhidat, naszádokat. Hazáig sírtam, s biztos voltam benne, hogy kitört a háború. .. A személyhajózás megszűnésével az enyészetté lett a hajóállomás is. Az egykori piac foghíjas betonasztalainak nyomát térdeimen őrzöm: egy futóverseny közben a kofapulton landoltam, térdcsontom megrepedt. A vízparti sóderhegyek emlékét már csak sejteni lehet. .Suhancok rodeóznak Trabanttal és kismotorral, egészen a gát pereméig merészkedve, fülsiketítő fékezéssel megzavarva-kísértetve a lomha folyó évezredes nyugalmát. Immár övék itt a tér. A Duna közepén küzdő kompot figyeljük, ahogy félig az ár ellenében úszva győzi le az időtlen vizet. Mai magyar irodalom — mai magyar nyelv Anyanyelvűnk állapotáért az irodalom mindig is felelősséget érzett. Hiszen a magyar beszéd és írás hagyományainak továbbörökítése, gazdagítása főként a költők, írók feladata, s ezt ők napjainkban sem tévesztik szem elől. Van persze olyan vélemény, hogy a kortárs magyar irodalom nem jár az élen ilyen tekintetben, sőt, egyesek szerint a nyelv romlásának különféle jelei épp a tollforgatók működésével kapcsolatosak. Ne foglaljunk előzetesen állást egyik nézet pártján sem; vizsgáljuk inkább — néhány példa segítségével —, maguk az írók hogyan gondolkodnak mniderről, és ami a döntő: műveik olvastán milyen kép rajzolódik elénk? Csorba Győző, legkiválóbb poétáink egyike, hittel vallja: „aki költő min- denifc / számára s mindig elrendeltetik / valamiféle mondat- s szóanyag / mit ő tud illő rendbe rakni csak / ő képes árammal telíteni / a halálból életre kelteni / s elhozhatni a világba elébb- / nem-ismert érzések igézetét”. E szép, veretes szavak méltán bizonyítják az általuk kifejtett gondolat érvényességét. Ügy fest, a költő mostanában különösen érzékeny a hangzás minőségére: „a legszebb hang is nyávogás, hörej” — panaszolja egy helyütt; a dunántúli költő Vas megyei, őrségi tájszót iktat a versbe, hörgés jelentésben. Nyelvi közállapotainkat bírálja Csoóri Sándor, Sütő Andrásnak ajánlott költeményében: „az élők / szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták / csikorognak...” S mindjárt példát is mutat — bár a lélek hasonlóképp sötét árnyalatú rajza ez: „kínzó idegháborúkat” érez dúlni a világban. A szójáték — a hidegháború mintájára képzett idegháború — korántsem a kedély játékosságáról tudósít. A gazdag szókészlet, pompás nyelvi fantázia nem a születés helyén, a származáson múlik — tanúsítja nem egy poétánk költészete. „Meggyantolom én, Marsall úr, ha kell, a kergebirkát is!” — olvassuk a városias közegben otthonos Marsall Lászlónál; megkopaszt, megnyír jelentésű a Somogy megyei gyantároz igéhez hasonló szóalak. Kántor Péter meg Komárom megyében följegyzett tájszót használ töprengései kifejezésére: „legyek öntudatos, büszke? tegyek tupa?” (A tájszótár hosszú ú-val, ostoba, buta jelentésiben tartalmazza a túpa szót.) Amiként a megnyilatkozás formája vagy műfaja sem perdöntő a nyelvgazdagítás irodalmi lehetőségeit illetően. Pintér Tamás új elbeszéléskötetében is föllelhetünk tájszót: „Ha ugyan (a gint) Oci be nem viritykölte mindet” — olvassuk a Zöld özvegyek című novellában. Itt a fürdik, lubickol igének egy másik je- Jentésámyalata, a bugyborékolva iszik, szürcsül szerepel. Szellemes szójátékok nála is bőven akadnak: vágyrajáró, izgalmas nővérek; ironikus jelzős szerkezetre bukkanunk, amikor arról esik szó, hogy valakit „házi szőttes tojáslikőrből” kínálnak. Mindez azonban az olykort bizonytalanságoktól, pontatlanságoktól sem mentesít. Pintérnél itt-ott vitatható — a magyarban amúgy is meglehetősen laza kötésű szórend. „Néha egészen jó szövegek összejönnek” — olvashatjuk, ahelyett, hogy: „jönnek össze (közbevetve: az összejön szó ilyen szerepű használata sem kifogástalan). „így valahogy vagyok ezzel a kiűzetéssel” — mondja egyik novellahőse, valahogy így vagyok helyett. A szórend játékos, művészi célzatú megoldásai sértik néhol a nyelvi normákat. Ha nyelvromlás és -gazdagodás kölcsönhatását elemezve, mérleget akarnánk vonni, alighanem a kedvező mozzanatok túlsúlyát lehetne megállapítani, tallózva kortárs irodalmunkban. A költő-színész Lukács Sándor „homály- nök-lilliputbain” fogadja társtalanul a beköszöntő hosszú telet: a nyelvújításkori hangulatú szó valamiféle furcsa foglalkozásra,* egyszersmind állapotra utal. S ha télről esett szó: Tandori Dezső „télebbi énünk” esélyeit latolgatja, Bella Istvánnál „télláncolt virágok” szenvednek, „fagymaszat” éktelenkedik. A megnyugvást Szabó Sándor így ábrázolja: „a talponálló elcsihadt” — tájszóval —, Gábor Zoltán meg egyedi szóteremtéssel: ,a csönd a csöndet csöndeli”. Nem kevésbé megragadó Polner Zoltán igehasználata: „dallamál és szivomyázik”. Kortárs irodalmunk tehát jól sáfárkodik a rábízott anyanyelvvel. A közéleti nyelvhasználat fogyatékosságai sokkal inkább egyes szaknyelvekkel kapcsolatosak: a közgazdaság, a jog, a technikai kultúra teszi leginkább próbára az egészséges nyelvérzéket, szaporítja a nyelvművelés teendőit. Kőháti Zsolt Csepregi Zoltán: „1900" E. Kovács Kálmán: Férfisirató Sír a feleségem, szegény, nem vagyok már ifjú legény, sok már nekem hét szerető. Bizony elég volna kettő. Egyik lenne tűzböl, lángból, ajka eleven parázsból. Amikor őt ölelgetem, csontig emészt a szerelem. Másik lenne holdsugárból, nyíló rózsa illatából. Mikor róla álmodozom, a másiktól elbúcsúzom. Tóth László: Kinyitom, kitárom... Zs.-nak Kinyitom létem ablakát, kitekintek rajta: rád. Megnézlek (téged odakinn, megnézem, élsz-e, vagy-e még, vagy köddé váltál régesrég. Szétfeszít s összefog a kín. Kitárom létem ajtaját kitekintek rajta: rád. Fényre *gyúl a világ bennem, felzeng a néma, s lát a vak, majd beragyogva általad a teremtést újrakezdem. Gyevi Károly: Hozzáfogunk néhanap Illatszer kereskedők és ékszerhamisítók vagyunk hej pedig a költészetnek s költőnek volna más munkája is építészekre kellene hasonlítanunk inkább asszonyraj s leánycsapat s tudósok csudálnák meg műveinket építenénk erősfalú szép eladó házakat Megpróbáljuk? Megpróbáljuk! Hozzáfogunk néhanap hej pedig de kísért bennünk a kisördög hogy inkább virágokat tépdessünk és fütyörészve kortyolgassunk mindenféle pálinkát
