Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-18 / 170. szám
NÉPÚJSÁG 1988. július 18., hétfő fl televíziónak nem üzlet? Mégis lesz lírafesztivál Gyulán A történelmi dráma és a reneszánsz vígjáték nyári bemutatóhelyének, kortárs magyar szerzők alkotóműhelyének szánták megálmodói a Gyulai Várszínházát. A határozott és a helyszínhez alkalmazkodó arculat kialakítása és a következetesség az elmúlt negyed század során nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek az előadások ma már nemcsak a legjelentősebb nyári játékok közé tartoznak, hanem bevonultak az országos színházi köztudatba is. A hetvenes évek végén új műfaj jelent meg a dráma mellett; a történelem viharai után már sok színházi estét megélt téglavár 1978- ban először a lírának is otthont adott. Talán a hely szelleme, a várfalak méltósága, ereje, vagy inkább az országhatár közelsége adta az ötletet, hogy a színház a költészetet is felkarolja, hogy népszerűsítse nemzeti irodalmunk jelentős és ismert alkotásai mellett a határainkon túl születő lírát. Eleinte a közelebb, a szomszédos országokban élő költők versei hangzottak el Gyulán, majd a nyugat-európai és a tengerentúli magyar szerzők művei. A kezdeményezés bevált, a várszínházban a líra jól megfért a drámával közös színpadon, a közönség emlékezetes estéket kapott. A magyar líra fesztiváljának jelentősége mégis alighanem abban rejlik, hogy általa olyan költőkkel ismerkedhettünk meg, akiknek nevét korábban alig, vagy sosem hallottuk, s olyan kötetekkel találkozhattunk, amelyek nem kaphatók a könyvesboltokban, nem sorakoznak könyvtáraink polcain, amelyekről nem tudhattunk, tehát nem léteztek számunkra. Kiderült, hogy a határainkon túli magyar költészet színe-java szépirodalmunk része, olyan fejezet, amelybe belelapozni nemcsak élmény, hanem kötelességünk is. A magyar irodalom egyik meghatározó jegyéről és a lírafesztivál ebből adódó fontos feladatáról a várszínház műsorfüzetéből idézem Szakolczay Lajos irodalom- történészt, aki az idei válogatást készítette: „Sokan és sokszor ismételgetjük Illyés Gyula metaforáját, -a magyar irodalom ötágú síp«, de kevésszer a teljes mondatot, melyből azt is meg lehetne tudni, hogy ez az irodalom összehangol- hatatlan. Különösen a határon túli részek tudnak keveset egymásról. Csehszlovákiába, Jugoszláviába, Kárpát—Ukrajnába (Kárpátaljára), s a nyugati magyar irodalom központjaiba — ideértve természetesen a tengeren túli metropoliszokat, például Chicagót vagy Torontót is — még csak el-el- jut a magyarországi könyv és folyóirat, de a magyar szó útja Romániában igencsak akadozik, nem beszélve arról, hogy a nemzetiségi irodalmak alkotói alig ismerik egymást, egymás munkáját. Idei lírafesztiválunk, miként a korábbiak is tették, tehát összehangolni próbálja a határainkon kívül született magyar költészet mindazon értékeit, amelyek az egyetemes magyar irodalmat is gazdagítják.” Szilágyi Domokos, Kányá- di Sándor, .Tűz Tamás, Fa- ludy György, Fehér Ferenc, Sziveri János, Márai Sándor, Határ Győző, Tőzsér Árpád, Kulcsár Ferenc, Máté Imre, Szőcs Géza neve szerepel a gazdag válogatásban — amelyből csak néhányat említünk. Versek — parányi örömök, vagy súlyos életfilozófiák. Versek — Romániától Kanadáig, Jugoszláviától az Amerikai Egyesült Államokig, Angliáig, Csehszlovákiától az NSZK-ig, Svájcig. Versek — magyarul. A határon túli magyar líra 1988-as fesztiválja a Gyulai Várszínház és a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójának közös produkciójaként indult. Aztán egyszerre csak úgy vetődött fel a kérdés, hogy lesz-e lírafesztivál egyáltalán. Az esemény jelentőségét, az eddigi sikereket és a jelenlegi politikai közhangulatot nézve furcsa, érthetetlen, hogy a lírafesz- tivál kérdőjelet kapott. Havasi István, a Gyulai Várszínház igazgatójának válasza részben megnyugtató, részben kompromisszumokról szólt: — Lírafesztivál lesz, de nem az a háromnapos rendezvény, amelyet eredetileg szerettünk volna, hanem csak egy műsor. Sajnos, a televízió kilépett, arra hivatkozva, hogy más jelentős eseménnyel kell ugyanabban az időben foglalkozniuk. Aztán nagy nyomásra (az elnökség felől) mégis úgy döntöttek, hogy már nem lehet visszavonni a korábban meg- ígérteket, vagyis, felveszik a műsorunkat július 25-én. Valószínűleg nem az egészet, inkább csak részleteket. EL marad a költőkkel tervezett találkozás, jó hír viszont, hogy a műsorfüzetünkben felsorolt színművészeken kívül fellép Sinkovits Imre és Gombos Kati. Köztudomású, hogy mindenhol kevés a pénz. Nyilván a televízióban is. De ami fontos, arra azért általában meg lehet teremteni a feltételeket, nem? A televízió jelentős deficittel küzd, ez tény. Nagyon meg kell gondolniuk, mire költik a pénzüket. Csak azzal hajlandók foglalkozni, ami hoz a konyhára. De szerintem sem kizárólag anyagiakról van szó. . * * * Kíváncsiak lettünk volna a másik álláspontra, de a Magyar Televízió Szegedd Stúdiójának új vezetője, Bán János, a telefoninterjútól elzárkózott. Hivatkozott a téma összetettségére és arra, hogy az egész lírafesztivál ügye és lebonyolítása még elődjének dolga lett volna. Annyit közölt, hogy a tévé természetesen lehetőségeihez mérten mindent megtesz azért, hogy a magyar líra fesztiválját közvetítse. * N. K. Megkérdeztük a Társadalombiztosítási Igazgatóság igazgatóját II családi pótlék változásairól A Minisztertanács döntése alapján 1988. július elsején lépett hatályba a rendelkezés, amely szerint a családi pótlék összegét gyermekenként havonta 100 forinttal megemelik. A változásról kérdeztük a Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság igazgatóját, Kapás Józsefet: — Az emelt összegű családi pótlékot első ízben az augusztusi kifizetéssel kapják a szülők automatikusan, gyermekenként — tájékoztat. — Kiknek kell külön jelezni, hogy kérik az emelt összegű családi pótlékot? — A Minisztertanács megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít az olyan szülők gondjainak, akik háztartásukban tartósan beteg, testileg, vagy szellemileg fogyatékos, állandó felügyeletet igénylő. állami gondozott gyermeket nevelnek. Az ő családi pótlékukat nem havi száz, hanem ötszáz forinttal emeli. így, a gyermekek után számukra havi 2200 forint családi pétiek jár. Nincs a megyében nyilvántartásunk az ilyen szülőkről és gyermekekről, ezért nekik külön kell jelentkezniük. Hat hónapion belül július 1- jétől visszamenőleg is megkapják a megemelt összeget. — Hol, és milyen formában kérjék az ilyen beteg állami gondozott gyermekek nevelőszülei a juttatást? — Ahhoz a szervhez forduljanak írásban, amelyiktől a családi pótlékot (jövedelempótlékot) jelenleg is kapják. A munkahelyen működő társadalombiztosítási ki- fizetőhelyhez, a megyei társadalombiztosítási igazgatósághoz, illetve a Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz. A kérelemhez csatolni kell 16 éven aluli beteg gyermek esetében az illetékes körzeti gyermekorvos, vagy körzeti orvos igazolását. A 16 évesnél idősebb beteg gyermek esetében azt kell igazolni, hogy munkaképességét kétharmad részben elvesztette, ezt pedig a lakóhely szerint illetékes szakorvosi rendelő- intézet, gondozóintézet, fekvőbeteg-gyógyintézeti ápolás esetén a gyógyintézet szakorvosa igazolja. Ha már korábban is ilyen címen kapott a nevelőszülő családi pótlékot, és a legutóbbi orvosi igazolás szerint a gyermek állapota végleges, nem kell a kérelemhez újabb orvosi igazolást beszerezni. — Az egészséges saját, örökbe fogadott, vagy nevelt állami gondozott gyermek esetén milyen összegű családi pótlékra számíthatnak a szülők az augusztusi kifizetéstől? — Néhány példát mondanék: egy gyermek után a gyermek hatéves koráig 1020 forintot, egyedülállópak 1320 forintot fizetünk. Két gyermek után 2640 forint illeti meg a szülőket, ha egyedülálló neveli, akkor 2900 forint. Három és minden további gyermek után gyermekenként 1450 forintot folyósítanak a szülőknek. Amennyiben a szülők valamit nem értenek, a kifizetéssel gondjaik adódnak, úgy kérdéseikkel nyugodtan fordulhatnak a társadalombiztosítási ügyintézőkhöz, vagy az igazgatóságunkhoz. — A társadalombiztosítás rendszerének korszerűsítéséről egyre többet hallunk, bizonyos reformok, változások várhatóak. A Népszava hasábjain arról is olvastunk, hogy a Társadalombiztosítási Főigazgatóság 'önálló szervként gazdálkodik majd, különváltan a kormányzati költségvetéstől. Milyen változásról hallhattunk még a közelmúltban? — Az Országos Orvosszakértői Intézet irányítását is átvette az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság. Ez már a komolyabb változások egyike. Ezután, aki a korábbihoz hasonló módon kéri a rokkantsági nyugdíjak megállapítását, és nem fogadja el az orvosszakértői bizottság döntését, a jövőben lehetőség van igényének bírói úton való felülbírálásához is. B. Zs. Glasznosztalgikusan D e gyorsan' szállt tova az a negyvenhárom esztendő! Ahogy mustrálga- tom a hajdan deli osztálytársaim kemény időktől görbített hátait, aszaló- dott arcukon a csalódottsággal, értetlenséggel elegy, optimizmussá erőltetett tekintetet, felsokszorozódnak látványaim. Ok, a veterántalálkozó résztvevői elismeréssel figyelik a megyeszékhely pártbizottságának tanácskozótermében a városról készített videofelvételeket, az elmúlt években épített impozáns épületeket, városnegyedeket, a lassan valódi várossá fejlődő Békéscsabát (amelynek közútjaiból, mintegy 100 kilométernyi — vagyis az egésznek a fele — még ma is földút), s ahogyan felmorajlik az új pedagógusképző főiskola, az új belvárosi iskola, a modern sportcsarnok, a nyugati városrésznek nevezett pompás kis lakóházak láttán az „ez igen!”, úgy világlik fel bennem egy másik „videoantológiának” is nevezhető emlékképsorozat, amelyben ezek az itt ülő vén harcosok voltak a „negatív (?)” vagy a ,,pozitív(?)” főszereplők. A képzeletbeli képsor kísértetiesen ugrál a szemem előtt, ahogyan a modern videoklip-ötletözönök sokkoltatnak, s el-eltűnő, majd újra más alakban előugró, de mindig valami ugyanazt sejtető képi hatásokkal próbálják rábírni agyamat az odafigyelésre. Az egyik veterán (aki felszólalásaiban ma már mindig csak a múltról beszél) győzködik a középparaszttal, s orra alá dugja a belépési nyilatkozatot; a másik (ma mér pocakos) verdiktet mond egymaga (mert jog szerint úgy érzi, ő az esküdtszék!) az általa ítélt rossz ember, vagy jelenség, vagy előállt helyzet felett; a harmadik már liheg, erőlködik a felső parancs végrehajtásán, s ha nem iá sikerült azt teljesítenie, jelenti felfelé: elvtársak, a mi területünkön minden rendben; a negyedik üzemi munkája után beáll a sorba, hogy a városnak újabb jó járdája, szilárd burkolatú útja legyen; az ötödik úgy merül fel képsoromban, mint egy megszállott, a pártért az életét is feláldozni kép>es harcos, kezében hol kőmí- veskanál, hol hegyes ásó, hol hatalmas kalapács, hol élesre fent kasza, s vágja a rendet, vágja rendületlenül., és közben nem sejti: a rend, a valódi rend már megrendült sziszifuszi munkája közben, vagy legalább mozog alatta a talaj. Mint 250 évvel ezelőtt, amikor erre a tájra az első lakók kimondták: itten pedig letelepszünk, és naggyá változtatjuk településünket. „Videoantológiám”, vagy ha pontosabb akarok lenni: múltba tekintő képsoraim a város fejlődéséről vetített képeket figyelő ráncos arcok helyett pirospozsgás, fiatalos, erőteljes, nagy izomzatú alakokat rajzolnak fantáziapalettámra. Ilyenek voltunk 43 évvel ezelőtt! Teli hittel, akarással, tenni vágyással és tevéssel is! Aztán hová jutottunk!? A diafilm mutatja, hova. A régmúlt nádasok, mocsarak, lapos területek helyén ma nem békák tanyáznak! Persze, a múltra hogyan is emlékezhetnének a mai 40 évesek! Mégsem hiszem, hogy teljesen igaz lehet, amit Sirnó Sándor mond, hogy: „ ... a fiatalok bizalmatlanok, mert amit az idősebb generáció negyven éve csinál — nem kelt bizalmat.” Persze, igaz. Rengeteg kivetendő is volt tevékenységünkben. Ezt, a manapság gyakran összehívott veterántalálkozók is vallják. Résztvevői akkor voltak fiatalok, amikor az „akkori” öregek nem értették a történéseket, és úgy akarták folytatni felszabadult életük építését, ahogyan az 1919-ben abbamaradt. Aztán később, ha a koalíciós korszakban le is intették őket szándékuk beteljesítésétől, majdnem úgy folytatták a „leintök” is történelmünk alakítását. Nosztalgikusan nézünk már ezekre az időkre, és kevesen vagyunk (vannak!), akik ma is elismerik, hogy a „szubkultúrát” egyáltalán nem lehetett azon az úton megközelíteni, ahogyan akkoron maguk is elképzelték, persze vezetőik útmutatásai alapján. Pereg a diafilm, s a látottakat összevetve a mával, jelenlegi aszalódó életszínvonalunkkal, mégis azt kell mondani: a pergetett képek, a város, a megye megannyi nagyszerű eredményének hétköznapi katonái között azért az első sorokban voltak ezek a veteránok, akik sokszor úgy érzik: csak a rubrikák kipipázása végett hívják meg őket ezekre az ösz- szejövetelekre, amúgy még egy állandó klubhelyiségük sincs, ahol naponta egy- begyűlhetnének sakkozni, kártyázni, vagy egyszerűen elmerengeni a múlton, oldván saját feszültségeiket is, ami a mából adódik. A mából, amit így, vagy úgy — sokszor a bűntudat okoz sokuk számára sokkot — maguk is alakítottak. Aztán mintha mindez elfelejtődne, amikor a diafilm vetítése véget ér, az összehívó pártbizottsági képviselő kiegészíti a látottakat, s fűz még néhány szót azon kívül is az általános helyzetünkről. Utána a valóban sokat tapasztalt (de ki veszi ezt valójában figyelembe?) emberek, öreg harcosok soraiból hozzászólók szavai, panaszai már szinte el sem fémek a szűk kis tanácskozóhelyiségben, ablakot kellene nyitni, hogy kitóduljanak, és hallhassák azok is, akiknek tulajdonképpen hallaniuk kellene. Mert ugye, úgy lenne jó, ha végre minden ott csapódna le és intéződne el, ahol az ügyek sorsát intézik. Szóval megkezdődnek az összességükben valamennyiünk közérzetét károsan befolyásoló, a politikai hangulatot is aláaknázó jelenségek segítő szándékú elmondásai, hogy erre (ezekre) azért jobban figyeljen a politikai vezetés, mert ezek a jelenségek még egy lapáttal többet tesznek a tűzre, és legtöbbjük olyan, amit minden új szabályozórendszer, meg átrendeződés, meg intézményi jobb ösztönzés stb. stb. nélkül is meg lehetne változtatni, mert egyszerűen törvénytelenségből, hanyagságból, érdektelenségből, „elítélendő” nyereségvágyból származnak. Mint például a „Nézzen utána a pártbizottság: miért raknak ki a rosszak helyett olyan szeméttároló konténereket, amelyeket még az erős fiatalok sem tudnak kinyitni, melléje öntik a lakásból lehozott szemetet, s emiatt bűzlik az egész környék.” Vagy: „Nézzenek utána, miért csapják be sok helyen — tisztelet a kivételnek — az amúgy is állandóan dráguló árucikkek mellett az áruházak pénztárainál a vásárlókat. Szemtanúja voltam., hogy egy ízben 1500 (!) forinttal többet számlázott a pénztáros, aztán a vevő reklamálván ezt, elnézést kért.” Vagy: „Működjön hathatósabban a fogyasztói érdekvédélem, mert mi a magyarázata annak, hogy egyik napról a másikra 50 forintot kérnek öt darab Szuper Szilver pengéért, ami ugyanolyan minőségben egy héttel azelőtt csak harmi.nc- egynéhány forint volt.” És sorolják, sorolják észleléseiket, melyekből tulajdonképpen nem is az élmondott szavak, észrevételek az érdekesek, a fő mondanivalójuk, hanem az elfojtott indulatok csengenek ki: hogyan juthattunk el idáig!? Aztán kérik: miiben lehetnek segítségére a pártnak. Hát igen. Abban, hogy figyelmeztessenek: ti csináljátok jobban.! Fiatalok vagytok, van rá erőtök, de úgy csináljátok, hogy gyerekeitek előtt ne kelljen. „vakarózni” majd, mint most nekünk, akik azért mégiscsak csináltunk valamit. Hol jól, hol rosszul egy sok-sok évtizedes hatástól befolyásoltan, s lám, e hatások még ma is élnek itt is, ott is. Ezeken a találkozókon (veterán, nyugdíjas) úgy jelentkeznek, hogy ma is a pártbizottságok segítségét kérik a felszólalók a helyi, apró, ám jogos visszásságok elintézésére (a régi beidegződés alapján, amikor még a pb-k intéztek mindent), és nem azokhoz a szervekhez fordulnak, amelyeknek hivatalból! dolguk a hibák, fogyatékosságok, hanyag ügykezelések stb. gyors megszüntetése. M eddig él még bennünk (mindannyi- ónkibam) ez a régi beidegződés ? Ma már eljutottunk odáig, hogy nyíltan és bárhol beszéljünk észleleteinfcről, kezdjük visszanyerni Én-jeinket. Úgy vélem, ezt „kiteljesíteni”, helyrerakmi minden szinten a politikai intézményrendszer megújhodásának első számú követelménye. Ott nyilvánítani véleményt (önállót, mert sok még a bólogatójános!), elmarasztalni a rosszat, s javallatni a jobbat, ahol mindez jelentkezik, hiszen a politikai intézményrendszer megváltoztatásának, megváltozásának alapja ez. Persze csak alapja, valójában ennél jóval több még a régi terminológia forgatásában is, mert hadd mondjam ki: nem „/elvállalni”, „lerendezni.” szükséges közös dolgainkat, hanem magyarul beszélni, és tenni értük, lehetőleg úgy, hogy később se fájjon vissza. Varga Dezső
