Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-16 / 169. szám
miasm 1988. július 16., szombat Tóth Lajos: Az első jutalom Anekdoták a századelő Tótkomlósáról Amikor Annát felvették a tanítóképzőbe, szüleivel el- iertétben, egyáltalán nem örült, bár életrajzában külön hangsúlyozta, hogy kislány kora óta vonzódott a pedagóguspályához. Tudta, mindez hazugság. Azért jelentkezett a képzőbe, mert tanulmányi eredményei alapján ide juthatott be a legkönnyebben, ha már a ma- máék annyira akarták továbbtanulását. Sem a pedagógiai szemináriumokon, sem a gyakorlóiskolai hospitálásokon nem bírt közelebb kerülni a „pályához”. A kollégiumban is hol nevethetnékje volt, hol meg bosszankodott, amikor szobatársnői áradoztak a gyerekekről, a hivatásról. Nem tudta eldönteni, meg- játsszák-e magukat, vagy valóban hiszik is, amit mondanak. Most, a félévi vizsgák után tanítási gyakorlatra küldték ki ebbe a kis „isten háta mögötti” faluba. Falu? Valamiféle tanyaközpont egy tsz-ben, amelynek iskolájában, hogy-hogynem, már harminc éve ittragadt egy „öreg megszállott”: Bartos tanító úr. Még az iskolát is róla nevezték el az utóbbi időben az itt lakók. Először nem ide kellett volna jönnie, de a „Bartos- féle” két tanerős iskolából a kartársnő szülési szabadságra ment (éppen most!), őt pedig meggyőzte a képző igazgatója (naná!), hogy töltse itt a gyakorlatot, ez nagyszerű „próbatétel” lesz. Már a megérkezés se volt valami bizalomgerjesztő. Az állomástól öt kilométernyire fekszik az iskola. Senki se várta. Ha a tsz autója nincs az állomáson, az első hízómarha-szállítmányt vagoní- rozták be, gyalog kutyagolhatott volna ki. Tanácstalanul álldogált nehéz, túlzsúfolt bőröndjével a bejárat előtt, amikor az autóból kinéző sofőrtől megkérdezte, merre van a Bartos-féle iskola. A fiatalember, miután végignézett Annán, egyből harapott a stopra. Amikor a mögötte ülő főállattenyésztő is rábólintott, betette Anna bőröndjét, majd elindultak. — Maga az új tanító néni? — kérdezte a sofőr, miközben Anna takaros mellét, combját gusztálgatta a visszapillantó-tükörből. — Csak év végéig leszek itt. — Kár! Anna nem válaszolt. — Nagy kár! — jegyezte meg célzatosan a sofőr. Anna elkomorodott. A kényszeredett csendet a főállattenyésztő törte meg. — Meglátszik, hogy borjúkötélen vagy! Mindketten jót nevettek, csak Anna lett még komo- rabb. Most már a sofőrnél jóval idősebb főállattenyésztőben is felébredt az ördög. — Hogy-hogy ide a préri- re? — nyomta meg az utolsó szót. — Miért? Itt nem emberek élnek? — vágta oda Anna, mert bosszantotta, hogy holmi kis alkalmi útitársat látnak benne, akinek esetleg még többet is el kell tűrni, mert föl méltóztatták venni. Erre a főállattenyésztő is elcsendesedett. Kínosan teltek a percek, s végül mindannyian fellélegeztek, amikor a sofőr megszólalt: — Itt vagyunk! — állította le a motort a kikopott makadámút szélén mintegy negyedórái zötykölődés után. Bartos tanító úr se aznapra várta. Éppen vége volt a tanításnak, amikor a bőröndöt cipelő sofőr bekísérte Annát az épületbe. A tanító már a lakása felé igyekezett a folyosón, de az érkezők kopogására visszafordult. — Meghoztam az új tanító nénit! — tette le a bőröndöt a sofőr, s már ment is. Még annyi időt se hagyott Annának, hogy megköszönje szívességét. „Ha nem haverkodtál, minek a pitizés utólag, kicsikém?” — gondolta magában kifelé sietve. Óh, óh! — mentegetőzött Bartos tanító úr. — Azt hittem, csak holnap jön. — Vannak még jólelkek! — jegyezte meg Anna, s elmondta, hogyan került ide a szövetkezet autóján. A tanító nyomban bemutatta a „birtokot”, ahogy beszélgetés közben megnevezte iskoláját. Szép, tiszta, két- tanitermes épület. Ízléses dekoráció a falakon, köztük néhány dicsérő oklevél. Az ablakokban virágok. A padok is ápoltak. Látszott, hogy a „gazda” rendet tart. Anna a tanító egyik-másik megjegyzésére rá-rábó- lintott, néhány elismerő mondat is kicsúszott a száján, hiszen nem azt a riasztó sivárságot látta, mint amit ide jövet elképzelt, de a vizit végén mégis viszolyog- va haladt a folyosón a tanítói lak felé. Az itteni körülmények, tanítási feltételek olyan messze estek a gyakorlóiskola pedagógiai klímájától, mint Makó Jeruzsálemtől. Bartoséknál ebédelt. Eta néni, az idős tanító felesége férjéhez hasonlóan, nagyon barátságos volt hozzá. Mindjárt felajánlotta, lakjon náluk, s teljes ellátást is kap. — Legalább addig is lesz egy kislányom — mondta. Az enyimek már kirepültek. Bevezette abba a szobába, amelyben korábban lányai laktak. Régimódi, masszív bútorokkal berendezett helyiség csípős, de elviselhető naftalinszaggal. Mellette fürdőszoba, meg angol WC is. Igaz, a tartályba minden reggel a tanító úrnak kell felciipelni a vizet. Ebéd után átmentek egy másik szobába, ahol Bartos tanító úr könyveinek birodalmában estig traktálta a pedagógia örömeiről szóló fejtegetésével. „Nagyszerű hivatást választott, kedvesem!” — ismételgette az öreg, s annyit beszélt a tanyai gyerekek felelősségteljes neveléséről, hogy Anna alig bírta elnyomni ásítását. Még vacsora közben is folyton azt magyarázta, init, hogyan kell csinálni, mert „nem minden van úgy a gyakorlatban, ahogy teletömték a képzőben a fejüket.” , , Sokáig nem bírt elaludni az első este. Különös, nyugtalanító melankólia ült a lelkére. Hogyan bírja itt ki a tanév végéig? Másnap elkezdte a „pályát”. Nem ment könnyen a tanítás. Ott volt azonban mögötte a „szakaszvezető”. Ha Bartos tanító úr csendes foglalkozást tartott a felsősöknél, többször is átnézett a „kis kolléganőhöz”. Délután elemzés, tanácsadás órákon át. Este pedig Eta 'néni unos-úntalan elhangzott fontoskodását kellett hallgatnia: mennyire nem kis gond egy vidéki tanító fizetéséből három lányt kiházasítani. Mire vázlatírás után a gyér villanyfénynél kivörösödött szemmel lefek- hetett, teljesen kimerült. Számolta a napok múlását, mint amikor még annak idején a Jézuskát várta. A napok, hetek azonban lassan vánszorogtak. Néhányszor hazautazott a szüleihez. Otthon nem panaszkodott, barátnőinek azonban elmondta, jó helyen van, de el se tudja képzelni, hogy a diploma után odakerüljön. A pedagógusnap előtti csütörtökön Bartos tanító úrnak be kellett utaznia a járáshoz, így Annára maradtak a gyerekek. Az egyik szünetben bottal is nehezen csoszogó nénike kopogtatott be a terembe. A tanító urat kereste. — Csak estére jön haza. — Levelet kellene írni. Nem küldik az öregségit. Mindig a tanító úr ír helyettem, mert.... én csak egy osztályt jártam. A hosszúra nyújtott szünetben Anna megírta a Nyugdíjintézetnek a sürgetést. A nénike megköszönte, majd elcsoszogott. Anna még a következő órán is rágondolt. Maga előtt látta a töpörödött nénikét, amint reszketős kézzel alig tudta odakanyarítani nevét a papírra. A buksi fejű elsősökre nézett. Szavakat másoltak a tábláról. Annak a néninek csak idáig futotta. Élénkebben kezdett verni a szíve. Életében először nehezedett rá a pedagógus pálya felelőssége. Bartos tanító úrnak nem mondta el az esetet, de az már hazafelé megtudta a nénikétől, hogy milyen aranyos kis tanító néni jött a Bözsike helyébe. Az ünnepen virágot hoztak a gyerekek. A kis Balogh Mari két csokrot nyújtott át Annának. — Ezt én hoztam, ezt pedig a nagymama küldi. — Ki a te nagymamád? — Akinek meg tetszett ír-' ni a levelet. Bartos tanító úr is.hallotta a beszélgetést. Ránézett Annára. — Ez az első jutalom! — mondta mosolyogva. Lefekvés előtt Anna hosz- szasan nézte a vázákban felélénkülő sok-sok virágot, hiszen mindegyik gyerek hozott neki. Ügy látta, Balogh néni néhány szál vörös tulipánja virít a legszebben. — Micsoda kis apróságok szereznek örömöt! — motyogta, majd eloltotta a villanyt. Messze van még szeptember, addig túl kell lenni az államvizsgán is, de máris úgy érezte, megfogta ez a parányi fészek, ahová már eljut a villanyfény, de nagyon kellenek az értelem lámpagyújitói. A Népújság egyik számában olvasgattam a „Múltról valló tárgyaink” című cikket, és kedvet kaptam arra, hogy néhány apróságot én is közöljek Tótkomlós község egy-két igen jellegzetes alakjáról, akikkel még az első világháború idején történtek érdekes esetek, amelyek — úgy gondolom — kár lenne, ha örökké elvesznének a feledésben. Gyakori emlékeim közt kutatva felötlik bennem az akkori Tótkomlós néhány érdekes falusi típusa, akikre már csak a legidősebb kpm- lósiak emlékeznek. — Itt van mindjárt Karkus Pali bácsi, olyan 40 holdas kisgazda, akit az erősen kreol bőre és csillogó fekete szeme miatt Fekete Karkusnak hívtak. (Itt jegyzem meg, Komlóson volt vagy 10-12 Karkus, akik mindegyike megkapta a maga ragadék- nevét. Többek közt volt Csirkés, Sztarejsi, Bajúszos, Huszár, Fürer, Csabai stb. stb. Karkus.) A mi Karkus Pali bácsink leginkább fukarságáról és félelmetes étvágyáról volt nevezetes. Ami az étvágyát illeti, meg is látszott rajta, mert jól megtermett növésével, különösen kövérségével közel járt a 120 kg-hoz. Számtalan esete közül elmondok néhányat. * Pali bácsi, úgy ránézve egy jóltáplált perzsa sahra emlékeztetett. Ami a fösvénységét, ravaszságát illeti, mintha a Vas Gereben „Ga- rasos arisztokrácia” című regényéből lépett volna elő. Egyébként sokat adott arra, hogy tekintélyesnek lássék és az egyszerűbb emberek illendően megsüvegeljék. Ezért majdnem naponta sötét ruhában, hóna alatt a rézveretes énekeskönyvvel, az ügynek megfelelő méltósággal ballagott végig a komlósi Rákóczy-uccán (az akkori idős emberek Sklenár utcának hívták, mert a főtér felőli sarkán Iritz Jakab üvegesboltja volt a század- fordulón. Sklenár = üveges). Ilyenkor mi gyerekek megszeppenve bámultuk fényesre vikszolt hatalmas box-csizmáját, amely méretre nem volt kisebb, mint a mi 7 literes vízhordó kannánk. Mielőtt azonban Pali bácsi elindult hazulról, gondosan szemügyre vette háza táját, nehogy a mihaszna cseléd, vagy családtag valamit elsinkófáljon. Így például, a nagykamrában levő búzatároló „kasznyában” levő búzacsomó tetejét szépen, egyenletesen elsimította és a sima felületre ujjával rárajzolta: Karkus Pál. Ezek után nyugodtabban ment a templomba. De amíg ott a Tranastius gótikus betűit böngészve dicsérte az Urat, odahaza furcsa dolgok mentek végbe. — Ugyanis, a konyhapénzzel szűkén ellátott gazdasszony 3—4 szakajtó búzát kiemelt a csomóból, utána szépen elsimította, majd gondosan ráírta: Karkus Pál. Felesége így tudta a háztartás költségeit kiegészíteni. — Mikor Pali bácsi az áhítatról hazatért, a búzán ott ragyogott a szignál: K. P. Így a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt és szent volt a béke! * Idősebb korában Pali bácsi, mivelhogy „rehoma” kínozta telt végtagjait, át-át- rándult néhány napra a szomszédos Gyopárosfürdőbe gyógyulás végett. A fürdőhely pincérei hamar kiismerték Pali bácsi gyengéit és mivel jót mulattak óvatos és gyanakvó természetén, szűkmarkúságán, az öreg egykettőre tréfáik céltáblája lett. — Egy esetben egy adag pörköltet rendelt, amelynek ára 1 pengő volt. Az adag egy részét el is fogyasztotta. Mikor az evést megelégelte, ravaszul leszámolt az asztalra 70 fillért és hátratekintgetve lopakodott a fürdőmedence felé. A pincér, sejtve a turpisságot, az asztalhoz sietett és utánaszólt: „Pali bácsi, a pörkölt ára 1 pengő, ez meg itt csak 70 fillér!” Erre Pali bácsi sértődötten megállt és mint aki biztos a dolgában, jó komlósi magyarsággal így fakadt ki: „De nem az egészet megettem!!” * Az idő 1925 volt. A színhely a tótkomlósi hetipiac. A sok sátor között tekintélyes helyet foglaltak el a bazárosok és a gyolcsosok sátrai. Pali bácsi megállt egy bazáros sátor előtt, ahol a legkülönbözőbb hasznos apróságok kellették magukat megvételre, és kinézett magának egy alkalmatos nadrágtartót, amelyet a „tulaj” inasgyereke készséggel felgombolt terjedelmes törzsére. Mivel a méret megfelelt, megkérdezte, mibekerül. Hát a „magas” ár hallatára Pali bácsi szinte sl- sápadt és a nadrágtartót az elülső gombokról sietve leszerelte és erélyesen követelte, hogy a hátsó gombolást az inasgyerek intézze el! De a huncut kisinas kajánul nevetve elszaladt és a sátor mögé bújt. Mivel senki nem akart segíteni, Pali bácsi hátul földig lógó „hósentrágerrel” hangosan toporzékolt a sátor előtt. A nagy lármára nagy csődület támadt, kárörvendve nevetve a látványon. Erre a szűkmarkú vevő kénytelen volt kifizetni az összeget. Fizetés után a gombolkozás is megtörtént és Pali bácsi jónak látta gyorsan távozni, dühösen dohogva, az ingyencirkusz színhelyéről. Szokolay Kálmán nyugdíjas kékfestő Várkonyi János: Kadri bácsi Bényei József: Nappal jön Verdes az idő szárnya takarj be éjszakára asszonyt melegeddel őriző két szemeddel Takarj be pirkadásig nappal jön napra másik s félelmeim fakadnak sugarában a napnak takarj hát egész napra szükségem van hajadra estéiig a szemedre asszonyi melegedre Ez a felvétel 1909-ben készült. A Povázsay és Szokolay-féle evangélikus iskolák épülete látható rajta, és az akkori tanítói kar, családtagjaikkal. Az épületet az 1940-es években lebontották. Karkus Pali bácsi is járt erre...
