Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. június 11., szombat Mit jelent külföldön magyarnak lenni? Négyszemközt Pátkai Róberttel, az Angol Evangélikus Egyház elnökével — Ervin öcsémet kérték, hogy Békéscsaba újra rendezéséhez tanácsaival nyújtson segítséget. Hazatelefonált, hogy jön. Rá egy hétre párizsi lakásán gázrobbanás történt. Az égési sérülésekbe belehalt. Az iroda tágas és derűt áraszt. Odakint oszladoznak a fellegek. Az ablaküvegen felszikrázik a nap. ö is derűs ember. Gesztikulál, eltökélten magyaráz. De ezek a szavak! Bár súlytalanul, szinte csak neszezve, alig hallhatóan, mintha véletlenül röppennének fel, a lélek mélyéből, az akarat ellenére, de annál kérlelhetet- lenebbül jelzik, hogy a szíve mélyén ott izzik a szomorú emlék. Róbert J. Pat- kai, azaz Pátkai Róbert, az angol evangélikus egyház lelkészszentelési joggal felruházott elnöke azért utazott Békéscsabára, hogy részt vegyen a megyei könyvtárban öccse, Pátkai Ervin neves párizsi szobrász posztumusz kiállításán. — Hárman voltunk testvérek. Én vagyok a legidősebb. Békéscsaba számomra az ifjúságot jelenti, az esz- mélés korát, a pályaválasztást. Ide jártam gimnáziumba. — Emlékszik még a tanáraira? — Hogyne. Szeberényi tanár úrra. Nemzedékek nőttek fel az ő keze alatt. Már a háború előtt is Cibaknak becézték egymás között a diákok. Tanárom volt Csák Pista bácsi, angolra tanított. Soha sem felejtem el, amikor a Dóveri sziklákról mesélt. Tudja, amikor a hajó közeledik az angol partokhoz, azok a fehér sziklák ... — Hogy lett pap? — Szüleim vallásosak voltak, de nem az ő hatásukra lettem azzá. Én döntöttem így. A Veszely-híd közelében volt egy diakonissza otthon. A gimnáziumból egy ízben oda látogattunk. Akkor nagyon megfogta a lel- kemet a vallási érzület. Bejelentettem édesanyámnak, hogy pap leszek. 1949-ben történt. Akkor még nem gondoltam, hogy rázós idők jönnek, különösen erre a pályára nézve. 1954-ben végeztem el a Teológiai Akadémiát Budapesten. — És az öccse? — Ervin 12 éves volt, mikor édesanyánk meghalt, ök ketten, Katalin húgommal éltek Békéscsabán. Ervin verseket írogatott, üveglapra rajzolgatott. Mikor elvégezte a gimnáziumot, szín- művészeti főiskolára jelentkezett. Nem vették fel. Eljött hozzám Albertirsára, ahol segédlelkész voltam. A vasútnál dolgozott, és szorgalmasan látogatta a vasúti szakszervezet képzőművészeti körét. Egy napon agyagot vásárolt 10 forintért, ami akkoriban nagy pénz volt, és megmintázta az én fejemet. Akkor már az Ipar- művészeti Főiskola felvételére készült. Eltökélte, hogy szobrász lesz. Édesanyánk halálával nehéz helyzetbe kerültünk, de Vilma néni, aki Angliában élt, mindig támogatott minket. — Akkor is, amikor kiment Angliába? — Mindig segített, de én is szorgalmasan dolgoztam. Londonban kezdtem a szolgálatot. Egyszer késő este, amikor vidéki utam egyikéről hazaérkeztem, a feleségem elébem állt és azt mondta: — A családod is evangélikus, velünk is kellene törődnöd. — Ennek a szorgalomnak köszönheti a karrierjét? — Soha sem vágytam karrierre. A rám bízott feladatot azonban lelkiismeretesen elvégeztem. Sokat köszönhetek a tanáraimnak. Kitűnő képzést kaptam a pesti teológián. 1977-ben választottak meg az Angol Evangélikus Egyház elnökének. Angliában 50 ezer ember tartozik a felekezethez, 11 nemzetiség, észt, lett, litván, ír, magyar, lengyelí dán, kínai, német és mások, szóval 11 nemzetiség. Magyarok mintegy hétszázan lehetnek. — Hány magyar él Angliában? — Körülbelül 25 ezer. Főleg Londonban, Manchesterben és Bradfordban. — Mit jelent magyarnak lenni külföldön? — Nehéz kérdés, még nehezebb szavakkal rá válaszolni. Nézze, az öcsém nevet szerzett magának Párizsban. Igaz, Párizs mindenkit befogad. Olyan mint egy hatalmas kohó, mert mindenkit magába olvaszt. Párizsban több mint ötvenezer művész él, s közülük kiválni legtöbbször a lehetetlenséggel határos. Ervin öcsémnek azonban nemcsak tehetsége, hanem hite és hallatlan nagy akaratereje is volt. Pedig miután elvégezte az Ecola Nationale Su- périeuere des Beaux Arts- ot, senkitől sem fogadott el támogatást. Nagy ambícióval dolgozott, s alkotásainak eredetiségével magára hívta Párizs figyelmét. Megkapta a modem szobrászat nagydíját. Rábízták Párizs elővárosának, a Morne le Vallée-nak megtervezését. francia állam lovagrenddjjjJJCn tette ki. És mégis, milyen boldogsággal újságolta, hogy Békéscsabán kikérték a tanácsait, hogy számítanak rá. Pedig Békéscsaba és Párizs között van némi különbség. De hát a gyökerek! — Ez jellemzi a külföldi magyarok többségét? — Ügy hiszem, igen, ámbár vannak, akik teljesen ki akarnak vetkőzni, például angolokká akarnak válni. Ez azonban nem megy. Az angolok mások, más a vérmérsékletük, a viselkedésük, mások a tradíciók. Akik ezt az utat választják, azt hiszem, csak vergődnek. Nehezen találják meg a helyüket, vagy egyáltalán nem találják. Aztán jön a következő generáció, és kezdi kutatni a gyökereket, a múltat, hogy honnan származik. Én angolul beszélek, de magyarul érzek, és magyarul gondolkozom. A tudat, hogy tartozom egy néphez, erőt ad, hogy megálljain a helyemet. — És a nyelv? Meg lehet-e őrizni az anyanyelvet idegen környezetben? — A családban magyarul beszélünk. A feleségem is magyar. Van két fiam és egy lányom, ötéves korukig egy mukkot sem tudtak angolul. Az iskolában tanulták meg. Érettségizni viszont magyar nyelvből is érettségiztek. Több éven keresztül Londonban én voltam a magyar nyelv érettségiztető tanára. — Hát a következő nemzedék? — Remélem, az unokáim is tudni fognak magyarul. Ez a család felelőssége. — Milyen a kapcsolata az angliai magyarokkal? — Londonban magyar istentiszteletet tártok. Sok magyar ismerősöm van. Dr. Domokos Mátyás londoni nagykövettel, aki Békés megyében, Muronyban született, időnként találkozom. Most kaptam tőle egy meghívót, hogy Amerikából hazahozzák Bartók Béla hamvait, és Southamptonban tiszteletére koncertet rendeznek. Ha az ember magyar szót hall Londonban, hevesebben jjezd dobogni a szíve. Múltkor egy asszony elesett és feljajdult. Odarohantam hozzá, s noha angolul beszélt, tudtam, hogy a fajtám, mert a jaj szót senki sem tudja „olyan fájdalmasan kimondani, mint a magyar. És az is volt. Én azt vallom, bárhova is vessen a sors, mi, magyarok nem engedhetjük el egymás kezét. De, ahogy az emberiséget sem lehet általában szeretni, ugyanez vonatkozik a magyarsághoz való tartozásra is. Néha apró ügyekben, de mindig konkrétan, s leginkább a szükségben mérettetik meg ez a szeretet, ez az összetartozás. — Miniszterelnökünk, Grósz Károly a közelmúltban Angliában járt. — Nagy érdeklődéssel néztem a televíziót és olvastam a sajtót. Jó visszhangja volt, pozitívan értékelték. Van egyfajta magyar büszkeség, ez akkor is van, ha nem beszélünk róla. Mikor először készülődtem, hogy hazalátogatok, tele voltam izgalommal és félelemmel. Azt hiszem, akkoriban idehaza követtek, hogy hova megyek, kit látogatok meg. Több mint húsz évvel ezelőtt történt. Azóta sok minden megváltozott. Számomra ígéretesnek tűnik, ami ma Magyarországon történik. Tiszta szívvel mondhatom, hogy itthon érzem magam. Persze, erős a családi kapcsolat is, amely Katalin húgomhoz fűz. A család nagyon fontos. Ez élteti az egyént és a nemzetet. — És a politika, hiszen az Angliáról szóló hírek néha jelentős pártharcokról tudósítanak? — Nem politizálok, de szavazni én is szavazok. Azt mondják Angliában, hogy a Jó Istenre mindent rá lehet bízni, de nem a szavazást. Az embernek felelősséget kell éreznie a társadalom iránt, és helyzetünktől függően vállalnunk kell sorsunk irányítását. Nem mindegy, mi történik egy országban. — De az országok között sem. Mi a véleménye a moszkvai találkozóról? — Tagja vagyok a Brit Egyházak Tanácsának, és az Európa kelet—nyugati albizottságnak. Nagyon fontosnak tartom a két világhatalom közötti párbeszédet. Az emberiségnek nincs más alternatívája, csak a béke. Ezért van olyan nagy szerepe a népek közötti megértő kapcsolatoknak. — Hogyan látja Magyar- országon az evangélikus egyház helyzetét? — Az egyház nincs társadalmi rendszerhez kötve. De minden társadalmi rendszerben meg kell találnia a helyét. Én úgy látom, hogy Magyarországon az én egyházam is új eszmélődésen megy át. Hűségesebben pró- bál-saját identitása tisztább fenntartásával erkölcsi érték lenni népünk számára is. A Szovjetunióban is jelentős változások történnek. A pravoszláv egyház most ünnepli ezeréves fennállását. A nyíltság, ahogy erről az eseményről a Szovjetunióban beszélnek, nagy bizakodással tölt el. * * * Ezzel pontot is lehetne tenni az interjú végére, csakhogy ez inkább amolyan szabadul csapongó beszélgetés volt, s utólag kapta meg a formát, egy őszinte kitárulkozás, megható pillanatokkal, mély átéléssel, meleg, közvetlen emberséggel, ami Pátkai Róbertét jellemzi. Meditáció több szólamban a saját sorsáról, a külföldön élő magyarokról és a fiatalon elhunyt öccséről, aki úgy tervezte meg Párizs egyik elővárosát, mintha szobrot alkotott volna. Serédi János Fotó: Gál Edit Mindenki tanköteles * t Beszélgetés az íróval Ezekben a hetekben sugározza a televízió a Mindenki tanköteles című csehszlovák filmsorozatot. Az Orbis csehszlovák sajtóügynökség munkatársa Markéta Zinnerová- val, a sorozat szerzőjével beszélget. Zinnerová televíziós szerző. Az említett sorozaton kívül írt tizenkét gyermekkönyvet, több film-, televízió- és rádiójáték forgató- könyvet, s művei hanglemezeken is megjelennek. Elsősorban a gyerekek kedvelt szerzője. — Iskolai környezetből vette a témát. Miért? — A Csehszlovák Televízió felkért, hogy írjak egy sorozatot az iskoláról. Az eredeti elképzelés nyilván a tanítói szoba történetének bemutatása volt. A megbízás birtokában azonnal elfogott az a bizonyos alkotói bizsergés. S ez nálam azt jelenti, hogy az adott témát egyszerűen muszáj feldolgoznom. Azt hittem, hogy ehhez mint három gyermek anyja — kettő közülük már iskolaköteles —, megfelelő minősítéssel rendelkezem. Ez az elképzelésem persze, ahogy az iskola területére léptém, azonnyomban megváltozott. Rájöttem, hogy sem anyai, sem írói minősítésem nem elég ahhoz, hogy sorozatot írjak az iskolai és családi közegről. Elképzeléseimben csupán csak akkor állt be a megfelelő változás, amikor sikerült kigondolnom a címét: Mindenki tanköteles. Mi ugyanis mindnyájan valamilyen módon kötődtünk, vagy kötődünk az iskolához. Ez a cím lehetővé teszi, hogy a sorozatban minden szerepélhessen, ami az iskolával összefügg. Hosszas konzultációk után több olyan általános jelenségről szereztem tudomást, mint például a tantestületek elnőiesedése, a pedagógusok túlterheltsége, a nevelés súlypontjának át- tblódása az iskolára, a válások számának növekedésével összefüggő problémák. — Sorozatával mit akart kifejezni? — Ügy fogalmaztam meg, hogy mindenki — tanítók, szülők, gyerekek — számára elég hely jusson önmaga kifejezésére. Az egyes résztvevők szemszögéből írtam meg; nem kizárólag a dolog szakmai oldalát néztem, hanem, hogy kiderüljön belőle, milyen emberek vagyunk, Sok mindent akartam kifejezni vele. Meg akartam mutatni például a fiatal férfiaknak, hogy a gyermekek tanításával, nevelésével való foglalkozás nem is olyan hiábavaló dolog, s hogy azt is hivatásként lehet felfogni. Arra törekedtem, hogy felhívjam a társadalmi szervezetek — a legfelsőbb intézményeket is beleértve — figyelmét arra, hogy a tanítókat védeni kell, hogy legyen élég erejük a fiatal nemzedék nevelésére. Azt is szeretném — s éppen ez munkám vezérmotívuma —, hogy minden generáció és minden társadalmi csoport kölcsönösen megértse egymást. Bizonyos fokú toleranciára vágytam. Mert ott, ahol nincs megértés, előítéletek születnek, s gyakran fölöslegesen elítéljük azokat, akiket nem értünk meg. Dana Menciková (Orbis—MTI—Press) MOZI II halálosztó Régen, a mozi fénykorában — a harmincas, negyvenes években, de még később is egy jó darabig — a színész, a filmcsillag volt az első személy. ö vonzotta, csalta be a hatalmas tömegeket a vetítővászon elé. Mindegy volt, miről szól majd a film, a lényeg, hogy az isteni Garbó, vagy Lollo- brigida a főszereplő, netán Garry Cooper, Clark Gable és sorolhatnám még a többi nagy nevet. Aztán a rendezők rukkoltak egyre előbbre, de igazából akkor sem kerültek hátrább a sztárok a moziba járók többségének a szemében. Ilyen sztár ma Arnold Schwarzenegger, ilyenné lett nálunk is, mire A halálosztó hozzánk került. Az óvodás gyerek is tudja — talán jobban, mint sok felnőtt —, hogy ő az a testépítésben világhíres férfi, aki a filmre adta a fejét. S mikor pár hónappal ezelőtt Magyarországon forgatott, erőteljes alakját bárki megismerhette a képeslapokból. Így, bár a reklám sem hiányzott, nagy várakozás előzte meg ezt a fantasztikusnak hirdetett amerikai filmet. S aki bemutatót látott belőle, felkészülhetett a könyörtelen gyilkolásra és ez sem ellene szólt, tekintve, hogy manapság kelendő áru az erőszak. Bőven kijut belőle a valóságban is, nemcsak a moziban. De ez a film is jól példázza, hogy a kevesebb több lett volna, mert amikor az esztelen öldöklés ekkora méretet ölt, szinte hatását veszti. Különösen, ha az okára csak úgy a film közepe táján derül fény, és az is pusztán any- nyi, hogy a Terminator — ő a Schwarzenegger alakította Rossz — csupán utasításit hajt végre. Teljesen szenv- telenül, mint egy gép, ami nem is meglepő, ha már tudjuk, hogy az is, ám olyan tökéletes kiadásiban, hogy az „emberi” külső burok: hús és vér. Csak legbelül rejtezik a szerkezet. A köréje épített mese zavaros, s annyiban fantasztikus, hogy változnak az idősíkok, hol 2029-ben, hol meg 1984-ben vagyunk, amikor a későbbi pusztulásnak még nyoma sincs. Él viszont az a nő, Sarah Connor — Linda Hamilton játssza meggyőzően —, aki majd fontos szerepet tölt be évtizedek múlva, a porig rombolt Los An- geles-i harcok idején. Az ő megmentésére jön vissza az időből Kyle Reese — azaz a jóképű Michael Bien — a Jó megtestesítője, ö is, mint a Term-na tor, tiszta pucéron, mert csak így, születésszerű- en lehet közlekedni a különböző idők között. Felöltöző- , síik viszont már nem probléma. Az emberek, még a rendőrök is halomra halnak küzdelmük közben, a személyi és időviszonylatok nehezen tisztázódnak, a sok gyilkolás és a kölcsönös hajsza tölti ki a vásznat, az utóbbi is csupa borzalom. S eléri azt a fokot, amire már utaltam, s ez még azzal is jár, hogy az ember önkéntelenül is olyan fantasztikus filmekre gondol és vágyik, mint volt az E. T., meg a Csillagok háborúja. Amelyekben még elképzelhető személyekkel történtek a fantasztikus, de mégis hihető események, egy képzelet szülte, ám valónak tűnő mesevilágban ... Vass Márta
