Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-09 / 137. szám
1988. június 9., csütörtök dz elnök Budapesten, a kuusankoskiak Békésben Nem sokkal a kuusankos- kiak érkezése után landolt az elnök, Mauno Koivisto gépe Ferihegyen, és indult díszmotorosok kíséretében a fővárosba, a Parlamentbe. A kuusankoski népfőiskola hímző- és csipkeverő körének asszonyait, lányait az orosháziak küldöttsége fogadta, majd autóbusszal vágtak neki a kétszáz kilométeres útnak, az egykori, „legnagyobb magyar faluig”, ahol a Finnországban tavaly ősszel járt orosházi hímzőasszonyok várták északi rokonainkat nagy-nagy szeretettel. Ez a „nagy-nagy"szeretet mégha túlzásnak tűnik is, akkor is igaz. tapasztalhatni (azt hiszem) Budapesten ugyanúgy, mint ezekben a papokban Békésben, ahol huszonnyolcán „finlandiak” ismerkednek a magyar Alföld nevezetességeivel. az emberekkel, a mai magyar élettel. Mint ahogyan a küldöttség vagy inkább kedves vendég- csoport. vezetője. Marja Pur- monen, a kuusankoski népfőiskola tanára említette: — Két napja vagyok Magyarországon, baráti szeretet övez mindenütt, és a lehetőség. hogy megismerjem, hogyan élnek a magyarok? Mondhatom, jó érzés látni, mennyire természetesen, hogyan őrzik életmódbeli hagyományaikat. Nálunk Finnországban. az életszínvonal jobbulása sok mindent megváltoztatott. Körülöttünk már egyre kevesebb az eredeti, a finn hagyományokra emlékeztető tárgy, szokás, hangulat. Persze, nem panaszkodunk, mert aki okosan él, az megőrzi és vigyáz a hagyományokra. Ezt tesszük a népfőiskolán. ahol az Orosházán is bemutatkozó hímző- és csipkeverő asszonyok, lányok ősi finn motívumokat elegyítenek a mai élet jellegzetességeivel, melyek azért ugyanúgy finnek, mint a régiek. A vendégek kedden a békéscsabai megyei könyvtárral ismerkedtek, majd Gyulára áutóbuszoztak, ahol a belvárosi katolikus műemlék templom volt az első úticél. Az 1700-as évek végén épült templom új freskói különösen elnyerték finn vendégeink tetszését. Innen a hatszáz éves gyulai várba mentek, bejárták a vártörténeti és várostörténeti kiállítást, majd a Várfürdő volt a következő és kellemes időtöltés helyszíne. így történt, hogy kedden az elnök, Mauno Koivisto Budapesten, honfitársai pedig Békéscsabán, Gyulán jártak, és elindultak az első képeslapok is Kuusankoski- ba, hogy hírt vigyenek az otthoniaknak: a déli testvérnép megkülönböztetett szeretette! és barátsággal fogadta őket, és mutatja be a vidéket, a városokat, ahol él. Külön öröm volt számukra, hogy a gyulai várban is felfedezteti egy kézimunkakiállítást, sokan nekiláttak a „jegyzeteléshez” is. a magyar motívumok kelendőek Finnországban . . . Kuusankoski és Orosháza kulturális kapcsolatai (mint hírlik) tovább bővülnek: augusztusban öt orosházi fotográfust hívtak meg a finn városba, kiállításra. Jövőre pedig, ha minden jól alakul, a Petőfi Művelődési Központ ifjúsági fúvószenekara utazik északra. Sass Ervin „Kétszázhetvenezer kötet tára” Békéscsabán. Középen Marja Purmonen, a kuusankoski népfőiskola tanára Gyulán, a belvárosi plébániatemplomban. Itt is kattogtak a fényképezőgépek Török kori edények a gyulai várban. A vidék egykori népéletét bemutató kiállítást is érdeklődéssel nézték Fotó: Gál Edit R szeghalmi zenetanár Minden hangnak örülni tud Minden délután zene hallatszik a szeghalmi művelődési központban. Kiss Tamás, miután a Vigh Matild Általános Iskolában énekzene óráit megtartotta, délután — kollégái segítségével — fúvószenekart vezet. Munkájának eredményeiről szájról-szájra terjednek a városban a hírek. Ahogy benyitunk a művelődési központ ajtaján, rögtön hangokat hallunk. Köny- nyen megtaláljuk a zenekart a nagyterem színpadán. Előbb külön-külön játszanak a szólamok, majd együtt a zenekar. A nyolc—tizennégy éves gyerekek egyszerre figyelik a kottát és a zenekar- vezető kezét. Megdöbbentő a fegyelmezettségük. Elsőnek kamaradarabot próbálnak, majd indulót, végül örökzöld rock and roll slágerrel fejezik be a délutáni közös gyakorlást. Kora esti órában ülünk le Kiss Tamással otthonában. Alig kell kérdezni, szívesen beszél a munkájáról. Néha meg-megáll. gondolkozik egy szón. Nála, ahogy minden hangnak, úgy a szavaknak is a helyén kell lenniük. Ahogy mesél, néha elmosolyodik. Derűs, magabiztos embernek látszik. — Berettyóújfalui születésű vagyok, ott jártam általános iskolába. Harmadik osztályosok voltunk, mikor bejött hozzánk egy tanár bácsi, megkérdezte, ki szeretne zenekarban játszani? A kö,- vetkező évben már az úttörőzenekarban voltam, de nem csak én, az osztályunkból összesen tizenketten. Közösen muzsikáltunk délútónonként, együtt voltunk reggeltől estig. Ez óriási ösz- szetartó erő volt. Azt tudni kell, hogy a berettyóújfalui Európa egyik legjobb fúvószenekara. Itt tíz évet játszottam. „Injekció”-nak nevezem azt, amivel itt beoltottak, és az ember úgy érzi. ezt tovább kell adnia. Olyan példaképek voltak előttem, akiket érdemes követni. Előbb Kovács Kálmán, az első trombitatanárom, majd Szilágyi Péter. Debrecenben Kökényessy Miklós tanított előbb a zeneművészeti szakiskolában. később a Liszt Fé- renc Zeneművészeti Főiskolán. — Szeghalomra hogyan került? — A főiskola elvégzése után nagy dilemma előtt álltam. Berettyóújfaluban zenetanári állást ígértek, és a Debreceni MÁV szimfonikus zenekarban játszottam volna. Tudtam, hogy oda visz- szamenni, ahol növendék voltam, csodálatos érzés. De kíváncsi voltam, mire vagyok képes egyedül. Választani akartam egy olyan helyet, ahol meg tudom mutatni, mit érek. Erre megfelelőnek bizonyult Szeghalom. Már négy éve élek itt. — Milyen zenei hagyományai vannak a városnak? — Több jó hírű énekkara volt és van ma is, régóta folyik zongoraoktatás, és működött egy öntevékeny rézfúvós zenekar is. — Hogyan fogadták a gyerekek az új zenetanulási lehetőséget? — Sikerült annyira elfogadtatni a fúvósműfajt, hogy 1987 szeptemberében háromszoros túljelentkezés volt. Harminc gyerekből csak tízet tudtunk felvenni, mert nem volt több hangszerünk. Az igény hatalmas, mondhatom, hogy Szeghalmon sikk lett zenét tanulni. Pedig ez a munka rengeteg lemondással jár. Ezek a gyerekek korán reggel kelnek. A reggeli gyakorlás a minőséget szolgálja. Délután jobban tudnak játszani, ha aznap már „befújták” magukat. A mércét magasra kell állítani, nem szabad belenyugodni a középszerűségbe, mert ezek a gyerekek tehetségesek. Az első komolyabb bemutatkozásunk 1987. áprilisában volt Békéscsabán, a megyei úttörőzenekarok találkozóján, azt mondják, sikeresen szerepeltünk. — ön nemcsak zenetanár ... — Jó dolog, ha az embernek a munkája a hobbija, meg tud újulni. Akármilyen fáradtan jövök haza, minden nap van sikerélményem, vagy a Békéscsabai szimfonikus zenekarnál — ahol első kürtös vagyok —, vagy ezt a sikerélményt megtalálom a délelőtti énekórákon, vagy a délutáni zeneoktatás adja meg. Örülök annak, ha valamelyik gyerek egy új hangot ki tud fújni, ez ad erőt a másnapi kezdéshez. A Vígh Matild Általános Iskolában a pedagógus kollégáimtól minden segítségei megkapok, és együtt örülünk az eredményeknek. A gyerekek szülei minden áldozatra készek. A nejem óvónő, vele mindent meg tudok beszélni. Gyakran este hétig, fél nyolcig próbálunk, ilyenkor háromszor is megmelegíti a vacsorát. Az ő segítsége nélkül nem tudnám csinálni: ez nem egyszemélyes munka... (molnár) Pontos ritmust és levegővételt kér tanítványától Kiss Tamás Fotó: Oravszki Ferenc HANGSZÓRÓ Tudomány, művészet és politika Az elmúlt hetek során, tudósok, politikusok, írók nyilatkozataiban többször is felfigyeltem egy nagyon hasonló, vagy egyenesen azonos megállapításra. Sokszor különböző témákat fejtegetve kijelentették, hogy társadalmi fejlődésünk, történelmünk „félformáira”, „félmegoldásaira”, válságtüneteire az írók általában hamarabb figyelmeztetnek, mint ahogyan a politikai hatalom képviselői tájékoztatják a közvéleményt. S bár e jegyzetnek természetesen nem célja semmilyen formában a művészet valamiféle felsőbbrendűségének a hirdetése, annyit mindenesetre be kell látni, hogy akár nemzeti irodalmunkat, akár a világirodalmat lapozzuk fel, a legjelentősebb írók, költők élete, munkássága mindig is szorosan összeforrt hazájuk sorsával, társadalmi fejlődé-) sével, a kor politikai küzdelmeivel. Ugyanígy számos példát találunk a legnagyobb költők „próféta” képességére, vagyis arra, hogy éles szemmel fedezték fel nem csak koruk valóságának ellentmondásait, hanem jó előre figyelmeztettek következményekre, sok esetben megjövendölték azt, ami később valóban bekövetkezett. Az íróktól, költőktől származó figyelmeztetést, jövendőmondást többnyire sehol sem vették elég komolyan, vagy legalábbis nem időben. A szívből fakadó, féltő szavakért sokszor — de sokszor! — nem köszönet járt, hanem csak legyintés, sőt betiltás, börtön. Aztán előbb- utóbb tisztázódtak a dolgok, „rehabilitáció”, és a könyvek újra megjelenhettek, a színdarabokat újra elővehet- ték a színházak. Történészek, szociológusok, pszichológusok felkészült, bölcs tanulmányaival, fajsúlyos tények bizonyításával gyakran hasonló a helyzet. De vajon miért jó egy adott hatalomnak, egy politikai vezetésnek, ha a tudományt és a művészetet nem tekinti egyenrangú partnernek, és jó-e ez egyáltalán. Kemény önvizsgálat, bátor szembenézés a múlttal és a jelennel, egyenes, őszinte beszéd legégetőbb társadalmi gondjainkról', kritikus hangnem — a rádió Vasárnapi Újságának jellemző vonásai. A legutóbbi számban igen figyelemre méltó beszélgetés hangzott el Sándor Iván az ünnepi könyvhétre megjelent esszékötetéről, melynek címe „Leperegnek a nyolcvanas évek”. Megdöbbentő kijelentések, „örökös utólagosságról”, arról, hogy Magyarországon, s általában Közép-Európában úgy hozta a történelmi fejlődés, hogy a társadalmak fölülről, centralikusan alakultak ki, s ennek következtében mindig egy utólagos, megkésett reagálás indult meg a változtatás érdekében. Eszmefuttatás „a történelem szörnytalpai”-ról, jellegzetesen magyar, „kifejletlen, torz, instabil” formáiról — és arról, hogy ezekre a mggyar írók közüj többen időben figyelmeztettek. Példák a régmúltból és legújabbkori történelmünk még egészen friss eseményeiből. Meggyőzően hangzott a magyarázat, miszerint „meg- késettségünk”-nek, „gazdasági lecsúszottságunk”-nak itthon és a nagyvilágban egyaránt az az egyik fő oka, hogy nálunk a tudományos és művészeti gondolkodás, a szellemi erők háttérbe kerültek. Bibó Istvánról, a meggyötört, de mégis tiszta erkölcsöt megőrző és a közösségért változatlanul tenni akaró tudósról én még nem hallottam ilyen méltatást. Alkotás és közéletiség, társadalom és haladás, művészet, tudomány és politika kapcsolatát elemezték tulajdonképpen a beszélgetések, akár egy könyvheti premier, akár egy interjú formájában kerültek is terítékre. S amiről a tudós eszmecsere, a filozofálgatás szólt, éppen annak volt szépirodalmi megformálása.több kiváló hang- játék az elmúlt napokban. Az Amerikai cigaretta, Csurka István 1972-ben írott hangjátéka a Gobbi Hilda rádiós szerepeiből sorozatban hangzott el szombaton. Aki meghallgatta, maradandó élményként őrzi meg hosszú idők rádiós kínálatából'. Érdekessége a darabnak — és a témának —, hogy amikor a művészet és a közéleti szereplés közös példájaként említem, nem csak a szerzőre gondolhatok, hanem az egyik fő szerepet alakító Gobbi Hildára is. # A Szegedi Stúdió szombat reggeli Alföldi Tükrében is szerepelt olyan riport (Cseh Éva Szabó Pál biharugrai házában beszélgetett a sárréti író életéről, munkásságáról Bertalan Ágnessel, Szabó Pál leányával), amely alkotás és közéletiség, írás-és politika viszonyát igyekezett — gondolom — felvillantani. Sajnos, nem túl sok sikerrel' Niedzlelsky Katalin
