Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-16 / 143. szám
198». június 16., csütörtök | ír ra-T------------------------------------------------------------------------------------------------------------a------------1 2 ] a Já s & Ördögi kör Újkígyóson Nincs telefon, nincs adminisztrátor, az igazgató mégis életvidám Márciusban a tótkomlósi úttörőcsapat fúvósai vendégszerepeitek a művelődési házban. Ez itt egy térzene ... — ... Itt pedig szemétdomb volt — mutat az újkígyós! művelődési otthon bejárata mellé Kardos István, a ház igazgatója, amikor kérésünkre bemutatja a falu művelődési centrumát. Az ódon épület falai még mindig kopottak ugyan, de ma már tiszta, gondozott udvar övezi, nyoma sincs a hajdani hulladéktemetőnek. — Tudja, a döglött macskától kezdve a konzerves- dobozokig minden volt itt — folytatja a visszaemlékezést. — Valahogy idekaptak az emberek. Este, sötétben besettenkeditek két vödör szeméttel1, aztán megrakodtak egy kis tűzifával (ami a mienk volt persze), és hazamentek. Az „egyéb nyomok” pedig arról tanúskodtak, hogy akinek „sürgős dolga” akadt, hát idejött, és elvégezte. Volt, akit rajtakaptam, és elmagyaráztam neki, hogy fél méterrel ■ beljebb van lehúzhatós angol vécénk, talán ott mégiscsak kulturáltabb lenne... De hát állandóan nem lehetett éjszakai ügyeletet tartani! A kaput is teljesen értelmetlen lett volna bezárni, amíg a másik oldalon nincs kerítés . . . Ezt mára már szerencsére megoldottuk, és így sikerült felszámolni a kultúra cseppet sem kulturált környezetét. . . A ház belsejében a folyosó, a nagy- és kisterem, az iroda falai frissen festettek. — Sajnos csak lassan haladunk az ilyen renoválással, mert borzasztóan kevés a pénzünk — magyarázza az igazgató az irodában. — ígéretet kaptunk a külső vakolás felújítására is, először kora tavaszra, de most már lehet, hogy csak késő ősz lesz belőle... És ezért senki sem hibás, hiszen a pénz mindenütt egyre nehezebben jön össze. Nekünk például évi háromszáznegyvenezer forintból kell gazdálkodni, úgy, hogy ebben a bérünk is benne van. Ennek a pénznek egy részét pedig saját magunknak kell „kitermelnünk”, s talán ez a legnehezebb ma a közművelődésben. Mert az embereknek van igényük, el is jönnek a rendezvényekre, de csak akkor, ha ez nem horribilis összeg számukra. Ha drága az előadás, nincs közönség, ha olcsó, vagy ingyenes, akkor mi vagyunk veszteségesek... ördögi kör! Mint népművelő azonban azt hiszem, a kultúrából nem szabad üzletet csinálni, ezért azt a megoldást választottuk, hogy kevesebbet szervezünk, de azt általában ingyenesen. Mert végül is a kultúra oldaláról nézve az a fontos, hogy minél többen megismerjék mondjuk Chrudinák Alajost, nem pedig, hogy mi ebből a művelődési ház anyagi haszna. Ezután a közönség összetételére terelődik a szó. Az igazgató szerint leginkább az általános iskolás korú gyerekekre, vagy a nyugdíjasokra lehet számítani. Az idén öt-hat kiscsoporttal kevesebb indult, mint az elmúlt évben, és főleg a dolgozó korosztály alkotta szakkörök számolóditak fel. Az ok egyszerű. Kevés volt a jelentkező. És a következtetés sem nehéz: a munkaidőn túli háztáji vagy kisgazdaság nem hagy elegendő időt és kedvet az ilyesmihez. — Viszont annak is örülnünk kell — mondja Kardos István —, hogy a fiatalok vagy az idősebbek ilyen lelkesek. Ügy vagyok vele, ha már minden korcsoportból csak egy ember lesz megszállottja később annak, amit itt tanult, akkor már nem csináltuk hiába. Egyébként pedig az ország sok nagyvároséban lehet találkozni Újkígyósról elszármazottakkal, akik igen komoly vezető állásokat töltenek be. És erre joggal büszke a nagyközség, hiszen ez azt bizonyítja, hogy sok értelmes, jó képességű gyerek születik nálunk. A gyerekekkel kapcsolatban egyetlen dolog bánt. Az éveken keresztül hagyománnyá lett hangversenysorozat nemrégen megszűnt, mert a nehezedő gazdasági helyzetben a Filharmónia kénytelen volt megvonni Újkígyóstól, az ifjúsági hangversenyeket. Persze, hogy ezt pótoljuk, időnként meghívunk egy-két zenekart, mint például márciusban a tótkomlósi úttörő- csapat fúvósait, de hát ez nem pótolja a korábban megszokott előadássorozatot. Az igazgató arcát, gesztusait figyelem. Energikus alkat, életvidám, még akkor is, ha a gondokról beszél, olyan igazi népművelő. Sajnos, mint mondta, a legkevesebb ideje épp a szó legszorosabb értelmében vett népművelésre, az emberekkel való közvetlen kapcsolattartásra marad. — Százfelé keli aprózód- nom — tárja szét a karját. — Amikor a gázt szerelték, a legutolsó könyök csőig mindennek személyesen kellett utánajárnom. Aztán itt volt a festés, ami ismét intenzív jelenlétet igényelt. Most adminisztrátorom nincs, én végzem helyette a munkát. Úgy hiszem, egy telefon sokat könnyíthetne a dolgomon.. De miből? Majd százezer forint egy bekötés! Már arra is gondoltam, hogy a tanácstól, vagy az egészségháztól kellene áthozni vonalat, de azt se tudom, ez kivitelezhető-e? Voltam a távközlésnél, ahol meg sem hallgatták, mi az elképzelésem, azt mondták, írjak egy. megrendélőt. írnék, de én éppen azt akartam megtudok érdemes-e? Szóval ilyen hétköznapi dolgokra megy el rengeteg időm . . . És mégis szervezi, teszi, amit lehet. A faluért. Pedig ő nem is újkígyósi. Gyuláról jár át naponta, ahol többször is kapott már állásajánlatot. Miért marad? — Nyolc éve dolgozom itt — mondja —, és a főnökeimtől, a tanácstól mindig nagy szabadságot kaptam. Azt tudom, hogy itt megvalósíthatom elképzeléseimet, nem kell akadályoktól tartanom. És ez egy olyan erős kötelék, hogy bizony nem tudnék gondolkodás nélkül hátat fordítani... Magyar Mária Koszta Rozália kiállítása Budapesten Jó tudni, hogy a festői pályák — karrierek — sorsa zömmel a műteremben dől el. Amikor a művész megtalálja saját kifejezési eszközeit, alkot, és van is mondanivalója. Igaz, ahhoz, hogy a művek eljussanak a befogadó közönséghez, sok „körülménynek” kell jól alakulnia. Nem árt, ha a csillagok kedvező állása is segít, de az bizonyos, hogy benne kell nyüzsögni a hétköznapok sűrűjében. Külön teher a pálya alakulásakor, ha valaki nem „nyüzsgő típus”. Ilyenkor még inkább saját erejéből, tehetségéből kell felragyogtatni műveit. Koszta Rozália az utóbbiak közé tartozik, s ha mégis egymás után nyílnak a kiállításai, az a megtett útjának, önmagáért beszélő eredményeinek köszönhető. Szerencsére gyakran adhatunk hírt, hogy a megyében és távolabb a szűk pátriától. képeivel a közönség elé lép. Rozóka ilyenkor a szerénység és az öntudat egyéni varázsával van jelen. Figyeli a közönség reagálását — eljött-e a „szakma?” —, mondanak-e valami újat. szépet azoh a megnyitón, s hogy ismételten megbizonyosodjon: érdemes színekbe és formákba átültetni a lélek legnemesebb sugallatait. Most a fővárosban, a Műgyűjtők Galériájában látható közös kiállítása Pátzay Máriával és Orosz Jánossal. Ahogy formálódik a világ, úgy vibrál gyors rezgésszámmal, színesedik a művészeti élet. A Műgyűjtők Galériája például olyan társulás (kft), amely a hazai mesterek műveinek forgalmazása mellett az értékek felkutatásával, menedzselésével, és a jövő klasszikusainak bemu- tatásval foglalkozik. Rangot ígérő, igényes vállalkozás. A Dohány utcai galériában Pátzay Mária csendéletei és Orosz János portréi mellett Koszta Rozália ismert, mégis új arcait mutató piktúrájá- ból látható ízelítő. És mivel a galériában vásárolni lehet, az árkatalógus szerinti húszezertől ötvenezer forintokért bizonyára néhány Koszta- kép is új gazdára talál. A. T. Angol tábor Mezőhegyesen Július 11—23-ig angol nyelvi tábort szervez a József Attila Általános Művelődési Központ és a Mező- hegyesi Mezőgazdasági Kombinát. Hollós László, a művelődési központ igazgató- helyettesének tájékoztatója szerint olyan felnőtteknek szánják ezt a kéthetes tanfolyamot, akik vagy középfokú nyelvvizsgával már rendelkeznek, vagy pedig erre készülnek, tehát nyelvi kondicionáló és felkészítő kurzusról van szó. Délelőtt négy, délután két nyelvórát tartanak majd, s közben lesznek szabadidős programok is: video, számítógép, helytörténeti séta. színházlátogatás Gyulán, és sportolási lehetőségek (tenisz, lovaglás, úszás). A haladó szintű nyelvi tábort a szegedi egyetem oktatói és amerikai tanárok vezetik, több amerikai egyetemista is besegít a nyelvoktatásba. A mezőgazdasági kombinátban volt már angol nyelvtanfolyam két-három éven át, s elsősorban innen várják most a nyelvi tábor hallgatóit, de más érdeklődőket is Mezőhegyesről, sőt, az egész országból, A művelődési központ szórónyagai- ra, röplapjaira sokan reagáltak : a szervezők 30-40 fős csapatra számítanak. N. K. HANGSZÓRÓ Egy gyönyörű versről Már megint a költészet, megint unalmas téma. Mondhatja a tisztelt olvasó is (de ugye, nem túl sokan mondják?!), és mondhatta a rádióhallgató is kedden délelőtt, amikor a hétről hétre kitűnő Társalgó szerkesztő-műsorvezetője, Sumonyi Papp Zoltán egy izgalmas rozsnyói riport után Vas Istvánt kereste meg, csevegnének keveset Hajnal Anna Ballada a szomjúságról című verséről. A vállalkozás korántsem érdekfeszítő, mór akinek nem érdekfeszítő. Még csak az sem mondható vigasztalónak, hogy akinek nem az, bárha belehallgatott volna, csak megfogja egy verssor zengése, egy különös-szép gondolat magasra szárnyalása. Bárha belehallgatott volna, akii nem hallgatott bele, hanem átcsavarta ri.tmusosabb- ra a keresőgombot. Persze, nem lehet ezt csak úgy megítélni! Mostanában sokszor elhangzik (bizonyos múltbéli, közelmúltbéli hibákat is elemezve és magyarázva) a szó, hogy „volumta- rizmus”. Nos, ha közelesan jól fordítjuk, akkor valami olyasfélét jelent, hogy „nem elég akarni, tenni kell”, vagy olyasmit, hogy amit nagyon akarunk, az sem jön el magától. Nos, tehát voluntarista lennék, ha azt állítanám, hogy manapság már mindenkinek verseket kellene olvasni és hallgatni, és nem rockritmust, mert ez is kelil(ene), meg az is kell(ene). Bizony, ez is meg az is, az élet (és az élethelyzetek milliója) egyszer ilyen, egyszer olyan. Úgy szép, ha sokszínű körülöttünk a világ, és ebbe a sokszínűségbe egyre több minden belefér. A vers azonban „iritkásan” fér bele. És ez a „ritkásan” is erős szépítés, ami megint csak nem helyénvaló, de hát úgy szeretné az ember, hogy az a lélek is épüljön, az is legyen gazdagabb, és sokan érezzék a csodát, amikor verset hallgatva-olvasva megborzongunk, és hideg futkos a hátunkon... Hogy aztán ez a hideg milyen forró lehet, hogy ez a borzongás miféle gyönyörű pillanat, azt a Társalgó kedden délelőtt bizonyította. Elment Vas Istvánhoz, hogy ébressze emlékeit Hajnal Annáról, aki „nem kielégítően él a köztudatban, és nincs még egy költő, akinek értéke és árfolyama olyan távol állna egymástól”. Jó volt ott ülni Vas István és Sumonyi Papp Zoltán asztalánál, jó volt Hajnal Annáról hallani, aki (ahogyan a Magyar Irodalmi Lexikon is írja) „az első költőnőnek, Sapphónak örököse . . .” Hogy ki volt Sapphó, most ne bonyolítsuk, az S-betűnél megtalálható a Világirodalmi Lexikonban, fogadjuk el Vas Istvánnak, hogy az összehasonlítás megtisztelő és indokolt. De hát (tényleg) mit ér most Hajnal Anna okán a költészetről beszélni? Már azt az értékviszonylatot is kicsontoztuk, hogy egy kezdőrúgás és 87 vers egyenértékű, amihez csak azt tehetnénk hozzá, hogy (általában) nem siker manapság a vers; akkor megér-e egy rádiójegyzetet? Hajlanék arra, hogy nem, de aztán megint csak eluralkodik bennem a makacsság -és a hit, hogy mit szólna ehhez József Attila? Vagy Hajnál Anna, aki ötven esztendeje írta azt a versét, mely a beszélgetés alaptémáját szolgáltatta, és a versnek az a címe, hogy Ballada a szomjúságról. Gyönyörű vers, bizonygatás nélkül gyönyörű! A költőnő (hiszen Sapphó örököse!) vállalva nőiségét a szavak muzsikájának nyelvén mondja el a szerelem múlhatatlan- ságát. Íme: „Bocsáss meg legszebb álomképem, /Áthur- coltalak ezer égen, Magam se tudom mit akartam, Kerestelek minden alakban, Itass meg, szeress, te keress meg, Halj velem szomjan drága Herceg”. Berek Katalin mondta zenélve, sisteregve, megindultam Az ember el se hitte, hogy egyetlen versre ennyi időt szán a Kossuth rádió ezen a napsütéses júniusi délelőt- tön. Köszönet érte. . Sass Ervin fl peresztrojka harmadik évében (I.) Moszkva tízmilliós világváros Az ember mindig érdeklődéssel kíséri a szocialista országok legnagyobbikának, a Szovjetuniónak életét. Különösen így van ez a nyolcvanas évek második felében, amikor Mihail Gorbacsov főtitkár vezetésével egy új, dinamikusabb társadalom megteremtésén fáradoznak a baráti országban. A peresztrojka és glasznoszty jelzőikkel illetett új társadalmi átalakulás több jele már ma is mutatkozik, de még nagyon sok akadályt kell leküzdeni ahhoz, hogy a Szovjetunió utolérje a tőkés világ vezető országait a gazdasági fejlődés ütemét tekintve. Májusban két hétig közelről ismerkedhettem a Szovjetunió életével, az ott élő emberek sorsával, az orosz kultúra évszázados kincseivel. A főváros, Moszkva napjainkban több mint nyolc és fél millió lakosú világváros. A zavartalanabb közlekedés végett egy 110 kilométeres körgyűrű veszi körül a várost, így aki csak átutazik Moszkván, elkerülheti a zsúfolt belterületet. Moszkvát a XII. századiban alapították, és a XV. században lett Oroszország fővárosa. Néhány évszázad után, 1712-ben Szentpétervár (a mai Leningrad )lett a főváros, egészen a nagy októberi szocialista forradalmat követően 1918 márciusáig. A Szovjetunió fővárosává 1922- ben jelölték ki Moszkvát. Első látogatásunk a Lenin- hegyre vezetett, ahol az 1980-as olimpia idejére szép falut terveztek, ma már ezekben a házakban lakások vannak. A Lenin-he- gyen található a Lomonoszov Egyetem, amelynek építését 1953-iban fejezték be. Napjainkban több mint száz országból tanulnak itt fiatalok. Több mint negyvenezer hallgatója van az egyetemnek. A szovjet főváros két egyetemén, és 79 főiskoláján mintegy 600 ezer diák tanul. A Moszkvába látogató idegen nem hagyhatja ki programjából a Lenin Mauzóleum megtekintését sem. A mi csoportunk egy szombat délelőtt kereste fel a nagy gondolkodó emlékhelyét. Hosz- szú, kígyózó sor állt a mauzóleum előtt ezen a napon is, csakúgy, mint az év valamennyi napján. Utunk az ismeretien katona sírja előtt vezetett el, ahol a 13 hős város neve is olvasható a köveken. Érdekes moszkvai szokás, hogy a fiatal házasok első útja az ismeretlen katona sírjához vezet, ahol elhelyezik a hála jeléül a menyasszonyi csokrot. A Vörös téren mindig sok a turista, ezrek keresik fel a Va- szdlij B’iazsennij székesegyházat és a Kremllel szemben levő GUM áruházát. Utazásunk során alkalmunk volt találkozni, egy baráti beszélgetésen az Országos Tervhivatal kutatóintézetének egyik közgazdászával. A szakember elmondta, hogy rendszeresek a kétoldalú kapcsolataik a Moszkvába látogató szocialista országbeli csoportokkal. Nagyon őszinte és nyílt válaszokat kaptunk. Többek között megtudtuk, napjainkban az egy dolgozóra jutó átlagkereset 201 rubel. Differenciált a bérezés, a munkások átlagkeresete 210 rubel, míg az egészségügyi dolgozóké mindössze 185. Éppen emiatt ápolónőhiány nehezíti a gyógyító munkát. Az orvosok bérét 1986-ban emelték, jelenleg mintegy 250 rubel a havi átlagjövedelmük. A Szovjetunióban egyes területeken terjed a hálapónzjelenség. Az egészségügyi ellátás állampolgári jogon ingyenes, az egyes rendelőkben viszonylag nagy a zsúfoltság. Nyolcéves, állandó munkaviszony után a táppénz 100 százalékos. Emiatt jó néhányan „élnek is” ezzed a Lehetőséggel. A moszkvai KGST-székház. Reméljük, » változások elősegítik a szocialista gazdaság megújulását
