Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

1988, május 14., szombat NÉPÚJSÁG MOZI Minden ceremónia nélkül átadták a csabai „Téglá”-t Nem az számít, ki az ügyes Konditanfolyam Csorváson A ma negyvenévesek kö­zül. is sokaknak ifjúkoruk máig tartóan kedves emlé­ke fűződik a békéscsabai, a népnyelv szerint ma is csak ,.Bohnék"-nak nevezett Orosházi úti művelődési házhoz. Még a tánczeneka­rok megjelenésekor, vala­mikor az ötvenes években építették a később Kulich Gyula nevét felvevő tégla­gyári „kultúrotthont”. ame­lyet aztán — az ismert gaz­dasági kényszerek miatt — 1986-ban eladott az üzemel­tető, a Tégla és Cserépipari Vállalat a Békés Megyei Ta­nácsnak. Az épület a me­gyei művelődési központ ke­zelésébe került; a vállalati (szakszervezeti) művelődés folyamatosan, egy év múltá­val költözött ki, illetve te­lepült át a pár száz méter­re odébb fekvő gyáregység szociális épületébe. Most ünneprontás lenne felidézni a két évvel ezelőt­ti hangulatot, amely a bé­késcsabai közművelődés ve­zető népművelői között ural­kodott. Elég legyen annyi: nem öntötte el őket az öröm eufóriája. Egy meglehetősen „lerobbant" (bár részlege­sen az átadást megelőző években már-már reprezen­tatívnak nevezhető belső építészettel felújított), új funkciójának aligha megfe­lelő, épületgépészetileg szin­te használhatatlan épület- együttest vehettek át (mert szinte muszáj volt!), amely­nek például a nagytermé­ben a tűzcsap évek óta áz­tatta a falat . . . Üj név került, ha nem is a cégtáblára: a Békés Me­gyei Művelődési Központ „Tégla” Közösségi Háza. Je­lezve ezzel azt a folytonos- s'ágot, amelyet ez az intéz­mény korábban betöltött Jamina — tehát a kerület — életében. Ezzel együtt megindult a tervezés is: ho­gyan (és mennyiből, főkép­pen: MIBŐL) lehetne más­sá, alkalmasabbá tenni az intézményt. Ügymond hiva­talosan ez év januárjától az MMK-é az Orosházi út 32. szám alatti ház. S akkor már több hónapja folyt a re­konstrukció is, a városi ta­nács költségvetési üzemének kivitelezésében, a megyei tanácsi tervező vállalat ter­vei alapján. Az átadást ’88 őszére ígérték. Tegnap, május 13-án tör­tént meg tehát az, amelyre — hadd fecsegjek ki egy „szakmai” titkot — lassan már években mérhető idő óta várnak: nem csak a népművelők. Nem volt ün­nepség. „szokásos" ceremó­nia. A hétköznapok sorát ta­lán csak az bontotta meg. hogy tegnap itt tartotta megszokott heti munkaérte­kezletét az MMK, s nem a Luther utcai székházban. Az igazi ünnep az lesz — mert manapság csak az lehet! —. ha azok, akiknek mindez a megyei tanács tízmilliós tá­mogatásával épütt-készült, birtokba veszik. Ha elfogad­ják. Van mit, s az vonzónak, már-már csábosnak nevez­hető . . . A színpadtechnikai szem­pontból „professzionálissá” kialakított nagytermen kí­vül (amelynek műszaki át­adása sem történhetett még meg a kivitelezés fogyaté­kosságai miatt; de várható­an még az ősszel „beléphet” az MMK nagyrendezvények­re alkalmas egyetlen ter­me!) négy 40-100 embert be­fogadó kisterem fogadja az érdeklődőket, Közülük kettő elsősorban klubok, szakkö­rök, tanfolyamok befogadá­sára alkalmas, a legnagyobb alapterületű pedig tanácsko­zások megtartására. A ne­gyedik a Napsugár és a Tü­csök bábegyüttesek otthona lesz. Az emeleten megújult — elsősorban műszaki-tech­nikai szempontból — me­gyénkben eleddig egyetlen videostúdiója. Mellette kap helyet a számítógépterem. Visszatérve a földszint be­mutatására: az előteret úgy alakítják ki (berendezése napok kérdése), hogy ott — a délutánonként nyitva tar­tó büfével együtt, amelyhez május 15-től kerthelyiség is tartozik a kerületben élők kérésére — elsősorban a fiatalok és az idősebbek szá­mára találkozási hely le­gyen. Az udvari részben ki­alakított terembe költözik az MMK maga nemében egyedülálló anyaggal rendel­kező szakkönyvtára és mé­diatára (filmek és videofel­vételek, hanganyagok). S ami még hátra van, de — az ígéretek szerint — nem fog késni: a nagyterem belső kiképzése (Szabadosné Szászfalvi Ilona belső épí­tészt kérték fel erre a há­lás feladatra), az épület- együttes teljes külső vako­lása. Mindez persze nem sokat ér, ha önmagáért való. Mi tehát az a tartalom, amely- lyel szeretnék megtölteni a megszépült, tágasnak is ne­vezhető művelődési házat ? Pál Miklósné, az MMK igazgatóhelyettese és Pocsa- jiné Fábián Magdolna osz­tályvezető, a „Tégla” veze­tője adott erről tájékozta­tást. — A Luther utcai köz­ponti épületünk és a Békési úti nemzetiségi klubházunk mellett ez a harmadik egy­ségünk. Három funkciót szánunk a „Téglá”-nak. Egy­részt ez lesz az otthona az összes, technikával kapcso­latos közművelődési formá­nak úgy is, mint megyei módszertani központ. Ehhez járul az is, hogy valameny- nyi, ezt a kört érintő fel­szerelésünket, szolgáltatá­sunkat kölcsönözzük, bérbe adjuk. Másrészt, mivel az MMK-nak ez az egyetlen nagyterme, itt szándékozunk a jövőben minden, a nagy- közönség érdeklődésére szá­mot tartó műsort megren­dezni. És értelemszerűen folytatni akarjuk a hagyo­mányokat: ismét a rockkon­certek színhelye lesz a „Tég­la”. Ezen túlmenően fóru­mot szeretnénk biztosítani a megye amatőr művészeti együtteseinek, csoportjainak is. Harmad-, de nem utolsó­részt alapvető kötelességünk Jamina lakosságának igé­nyeit is kiszolgálni. Febru­árban, az intézményünknél szakmai gyakorlatukat töl­tő egyetemisták segítségével széles körű felmérést vé­geztünk. így az itt lakók igé­nyeit — úgy érezzük — is­merjük. Otthonává és segí­tőjévé szeretnénk válni min­den lakossági — például egyesületi formában jelent­kező — kezdeményezésnek is. S természetesen fogadni akarjuk az itt korábban is működő közhasznú köröket, klubokat, csoportokat. Ügy tervezzük, hogy bér­be adjuk helyiségeinket — ha kell, a nagytermet is tel­jes felszereléssel, úgymond „reklámáron” lakodalmakra —, bármilyen közösségi ren­dezvény céljára. Ügy ha­tároztunk, a megszépült in­tézmény megismertetését nem bízzuk a véletlenre: a jövő hétre meghívtuk a ke­rület tanácstagjait, a mai és volt kiscsoportvezetőket, tár­sadalmi aktívákat, akikkel külön is megbeszéljük az el­képzeléseinket — javaslatai­kat várva, azt azok alapján alakítva. S természetesen számítunk az itt és a város más kerületeiben lakók ér­deklődésére, látogatására is. Szeretettel várjuk, fogadjuk Nemesi László Fotó: Gál Edit Ha kultúráról beszélünk, általában csak a szellem művelésére, a tudományok­ra, vagy a művészetekre gondolunk. Pedig az egész­séges életmód, a test ápolá­sa, építése is épp annyira e fogalomkörbe tartozik. Gon­doljunk csak az ókori görö­gök testkultuszára, vagy a mind máig élő antik mon­dásra: „Ép testben ép lé­lek”. Mi magyarok sok min­denben állunk a világrang­lista élén, úgy mint az al­koholizmus, a dohányzás, vagy épp a válás területén. De hogy a testnevelés, test­mozgás, s egyáltalán az ed­zettség tekintetében élen járnánk, azt senki sem állít­hatja. A legnagyobb gond az, hogy bár a testmozgás­hoz hazánkban adottak a feltételek, tornatermek, csar­nokok általában jó, vagy közepes szintű felszereltség­gel, de hiányzik a kellő em­beri akarat és igény, hogy ezt maximálisan ki is hasz­náljuk. Csorváson azonban úgy tűnik, mégis vannak, akik igénylik a testkultúrát, hi­szen lányok-asszonyok ké­résére született három évvel ezelőtt a női kondicionáló torna gondolata A heten­ként egy alkalommal össze­gyűlő, mozogni vágyóknak Szabó Mihályné, általános iskolai tanár tart foglalkozá­sokat a tornacsarnokban. Mint elmondta, ezekre az órákra szerda esténként bár­ki bejöhet, hiszen nincs rög­zített névsoruk, és fizetni sem kell. A TIT fedezi ugyan a pedagógus óradj- ját, de ettől függetlenül a részvétéi — hogy a vonz­erőt megőrizzék — ingyenes. — Egy-egy alkalommal húsz-huszonkét ember min­dig összegyűlik — mondja. — A korosztály rendkívül vegyes, a hetedik, nyolcadik osztályos kislányoktól, sőt, a fiatal anyukák picinyeitől kezdve a majdnem nyugdí­jas korú asszonyokig akad­nak résztvevők. Többen iro- dások, vagy legalábbis ülő­munkát végzők, akiknek bi­zony felüdülés a mozgás. Ugyanakkor a tornászó anyuka követendő példa is egyúttal a vele érkező gyer­mekének. Sajnos, ahogy hal­lom, sokan azért nem jár­nak ide, mert attól félnek, hogy valami miatt szégyen­be maradinak, pedig itt nem az számít, ki a kimagaslóan ügyes, hanem, hogy mozog­jon. hogy szánjon hetente egy órát a testének edzésé­re... Szabónétól azt is megtud­juk, hogy már csak néhány éve van nyugdíjig, s a sok munka miatt bizony éppen jól jött számára a Romániá­ból érkezett Incze házaspár segítsége, akik mind az is­kolában, mind itt, a torna­csarnoki „konditanfolya- mon” folyamatosan részt vállalnak tevékenységéből. Incze Katalinnal, a község új testnevelőjével, a zenés bemelegítő gyakorlatok után sikerült beszélgetnünk. — Egy hónapja érkeztünk Nagyszalontáról férjemmel és kislányommal — mondja. — Itt Csorváson kaptunk állást, szolgálati lakást. Az emberek nagyon kedvesek voltak, a vezetőktől az egy­szerű emberekig mindenki segíteni próbált élelemmel, ruhával, amivel tudott. A férjem már teljes óraszám­ban dolgozik az általános is­kolában, mint testnevelő ta­nár. én pedig csak a jövő tanévtől kapok — ahogy ná­lunk mondják — teljes ka­tedrát. Addig amolyan jolly- joker vagyok, hol ezt, hol azt helyettesítek, vagy épp eljárok ide Szabónénak be­segíteni a konditornába ... Elmondta, örömmel látja, hogy ezekre a foglalkozá­sokra néhány általános isko­lás kislány is eljár, önként vállalva a heti plusz egy óra testmozgást. — ... Ennek azért is örü­lök, mert általában véve rö­vid magyarországi ittlétem alatt azt tapasztaltam — magyarázza —, hogy a ma­gyar gyerekek zöme elég gyenge állóképességű. És ebben főleg a kevésbé szi­gorúan vett testnevelés a bűnös. Sok az indokolatlanul felmentett, és sok a gyakor­latokat elkomolytalankodó, lagymatag mozgású gyerek. Ebben a pillanatban érke­zik mellénk a kézilabdázás­tól lihegő Püski Lászlóné védőnő, miiközben így só­hajt: hát, ez jól esett! Saj­nos, elég rendszertelenül tud eljárni — vallja —, pedig régen sportolt, így hiányzik neki az állandó mozgás. Az­tán még hozzáteszi, hogy véleménye szerint sokkal többen is lehetnének, ha ki­csit nagyobb lenne a tanfo­lyam körüli propaganda . . . Závogyán Andrásné még gyesen van. s amikor csak tud, lejön kisfiával a torna- csarnokba. — Ügy érzem, az otthoni munkát is jobban bírom, ha rendszeresen tornászom, frissebb vagyok, nem fára­dok el olyan hamar. S ha ez a lehetőség továbbra is meglesz, a gyes után is szí­vesen jövök ... A testi egészségre, vagy a vonalaikra igényes lányok- asszonyok feltehetően ki­egyensúlyozottabbak, maga­biztosabbak, vagy épp igé­nyesebbek az élet más terü­letein is. A kétezeréves mondás az ép testről és lé­lekről mindmáig őrzi az ősi igazságot, miszerint a kul­túra nemcsak a szellem mű­velése ... Magyar Mária Hótreál Egek! Hol vagyunk mór a „cinéma vérité”-től... ? ! Ügy látszik, ezt ma — ez­után —, nálunk úgy kell mondani: „hótreál”... Az, akkor, ott: azzal bolygatta meg a kedélyeket, hogy be­legázolt az élet sűrűjébe, és megmutatta a mindennapo­kat a periférián, közelképek­kel. De mit nem kell végig­nézni immár egy új (de) ge­nerációs magyar filmben...! Szintén közelről, alulról, a visszájáról, a hátulja fe­lől...! „Mik vogymuk?” — ha ősi nemzeti kérdésünkre Szabó Ildikó új filmje alap­ján próbálnánk válaszolni, hát eléggé vigasztalan volna a felelet! Próbáljuk inkább továbbra is hinni azt, hogy léteznek szerencsésebb ka­meraállások, ahonnan épü­letesebb felvételeket lehetne készíteni a mai fiatalokról. Jó, jó, biztosan meg kell örökíteni ezeket a szélsősé­geket is jelenvaló napjaink­ból. Az én magánemberi, lelki szépérzékem viszont most jajveszékel és azt nyö- gi-'könyörgi, 'hogy ne! Ne ennyi tömény érzéketlensé­get azokból az obszcénsé- gékből, lelki gnómságokból. amiktől egyébként óvnunk kellene az utánunk jövő­ket!!! De nincs mese: eme kora­érett ferdélkedéseket lám a magunkénak kell tekinte­nünk. Fiataljainkat pedig olyanoknak, mint amilyen arcot festenek nekik, rájuk, újabb film (által is terjesz­tett) divatjaink. Milyennek? Alaktalannak. jellegtelen­nek, kedélytelennek és ki- úttalannak — végül is: arc nélkülinek. Adott esetben egy űzött- vad-nézésű, istenvert, sittes ifjút látunk. A másik fény­kép: az emberek közötti vá­kuumban forgolódó húgocs- ka tanácstalan ábrázata. Azután egy sóvár pederaszta szerencsétlen, bájolgó képét látom még magam előtt. És persze Béri Aryt. Ügy lát­szik, őt most már mindig kell látnunk! Ugyanazzal az okos-blazírt pózzal, és ugyanazokkal az oktalan, vak kitörésekkel. Ki tudja, miért és meddig még ?! Egy­szóval, a csoportkép elég gyászos! Azért a mai fiatalok még­sem ilyenek tán? Ilyenek is vannak, de a film, mint tö­megek felé sugárzó média, jól tenné, ha nemcsak az alámerült, REF-es, sittes elemek pokolraszállásót köz­vetítené ilyen kipirult izga­lommal. Kéne már tiszta és követhető eszményeket és mintákat is mutatni! Elég baj az, hogy a világban — világunkban — jól megfész­kelte magát a nihillizmus; legalább ott ne terjesszük, ahol elkerülhető lenne! Én úgy éreztem, hogy engem itt ijesztgetnek — a fiata­lokkal! Pédig elég lenne csak félni, félteni. Mit is? Nos, éppen ezt kellene ke­resni a fiatalok közt, mert — még — ott van! Kötve hiszem viszont, hogy ebből a Hótreálból a fiatalabbak épülnek majd. Ellenkezőleg! Az idősebbek pedig egészen biztos, hogy nem fogják tőle jobban ér­teni a maiakat. Akkor meg minek?! Egy dologra azért le merem tenni az obulust: Másik János filmzenéje pá­ratlanul eredeti hangokat és hangulatokat talált. Csak egy jó film kellene hoz­zá ...! Valami hót-jó, vala­mi hót-emberi... (pleskonics) Vigyázat, dobom! „A korosztály rendkívül vegyes.. Medicinlabdás gyakorlatok következnek ' Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom