Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

1988. május 7., szombat o igmui&w­Kovács György: Körös-parti elégia Andódy Tibornak üzenem Látod barátom: itt élek már egy éve Vasárnapi harang kong s mint egy elhagyott aranyásó-telep sivár a máskor nyüzsgő hangyaboly sirokkó-lehű fuvallat kavarja a homokot sivatag-világos ég alatt ősállat-behemót masináink nyugtalan hétvégi álmukban mocorognak zajos bádoglemezt görget a kósza szél ez még valódi békesség is lehetne ámde szeretet-éhség s egy furcsa nyugtalanság osztoznak magányomon el kell hát indulnom valamerre hogy álmaim kínzókamráját kerüljem el a hídfőnél megállók az alkotnyatban fényév-messzi csillagok ragyognak az égbolton és a víztükörben magányom feszíti a zengő méla csend s a végtelen űr tündöklő nyugalma (Köröstarcsa, 1980) Tóth Bólint: Illusztráció Benyó Judit: Extázis alkonyaiban A Köröstájban is nem egyszer vendégszereplő köl­tő kötetének címe nem árul el mindent a tartalomról. Egy dolog azonban az első versek olvasása után bizo­nyossággá válik az olvasó­ban: Benyó Judit alkonyati extázisában is igyekezett jól tájékozódni és megtalálni a maga költői útját. Végül is ennek köszönhető, hogy ab­ba az önvallomásos lírai környezetbe vezet be ben­nünket, melyben otthonosan mozog: „A halál se jó, / mikor az embert a vágy nó­gatja járni." A költő harmadik verses­kötetében jó két évtizednyi líratermésének válogatását olvashatjuk. Benyó Judit al­kotásaira is áll a régi sza­bály: valamiről, vagy vala­kiről csak az előzmények, előjelek ismeretében szabad magunknak véleményt, ké­pet alkotni. Megérzéseim szerint Be­nyó Judit költészetének elő­jelei nem a kötetben kere­sendők. Mert verseiben nemcsak fájó önmagát ad­ja, de olykor elébe vág életünknek, mert a költők idejében szeretnek felkészül­ni mindenre, hiszen a ké- sedelmeskedésnek nagy az ára. „Még nem késő az élet­re készülődni, / az út végén egy kivilágított temető áll." Szó sincs arról, hogy Be­nyó Judit elkötelezte volna magát a komor húrok pen­getésére, de az alkotói fele­lősséggel bíró költő kényte­len számot vetni a rene­szánszát élő erőszak, és az emberiséget bármikor el­pusztítható atomborzalom szerepével. „En vagyok ez a bevérzett-sebű flótás, / lé­lekszakadva fújó, l halott és élő keveréke.’’ Mivel költészete érzelem­központú, szerelmi líráját hiteles és jogos szenvedély- lyel tudja tolmácsolni. „Sze­relem- / jóillatú, friss széna, önfeledt elragadtatás, / csukottszemü gyönyör-élet, / darázs-vágy, mérgezett ének.” Költői képeit és szerepeit nagy átéléssel váltogatja. Mégis ismerősként tűnik fel előttünk a szerelem és el­múlás országútján. „Szavam is illatos, szép, / mint a vi­rág, / virágok anyja az anyám.” Másutt: „Futottam hozzád éjjel, este / futottam magamat mentegetve / bá­nattal teli a csizmám!" Az élet által felvetett kér­désekre sajátos érzelmi töl­tésű verseiben adja meg a választ. Poétikai határvona­lai nem átléphetetlenék. Egyre bővülő költői látóha­tárába befogta a modem el­idegenedés, a kozmosza vi­lágba fejlődés veszélyének érzéseit is, de Benyó Judit mindvégig a jelen oldalán marad: „dermedten nézem a fényeket, / szinte látom a jövő lézervárosát, / a robot­embereket 7 imbolygó, tíz­emeletes óriásházakat / a szurokfekete éjszakában." Mire letesszük kezünkből a kötetet, hajlamosak va­gyunk Benyó Judit lírai kí­váncsiságával szemlélni a körülöttünk lévő világot, s: „látni akarjuk, hogy gyűlik meg hajunkban az ölelés, ' hallani akarjuk az éjszaka porceláncsengőit.” (A szerző kiadása, Buda­pest, 1988. A címlapot és a rajzokat Benyó Ildikó grafi­kusművész készítette.) Zsadányi Lajos: Intés Az irodalom, közművelő­dés ügyét szolgáló kiadvá­nyok szerkesztése, kiadásá­nak felvállalása minden­képpen elismerésre méltó cselekedet. A hajdúhadháztéglási Föl­di János nagyközségi könyv­tár kiadványának impresz- szumában Irodalmi füzetek megfogalmazással találko­zunk. Ez sorozatot vagy legalábbis több füzet kiadá­sára való elkötelezettséget sejtet. Az elsőt, Zsadányi Lajos válogatott verseit In­tés címmel kereshetjük. A költő ötvenedik születésnap­jára prezentált válogatás mottóját maga a szerző szolgáltatja: „Nem szétszór­ni kell, gyűjteni / Derűt, örömet, szépet, Ami tiszta és emberi: / A részt és az egészet.” A költészet és a népmű­velés Zsadányi Nagy Lajos életében szorosan együvé tartozik, olvashatjuk a kö­tet bevezetőjében. Hogy ez mit és mennyire sokat je­lenthet, csak akkor érezhet­jük át igazán, ha arra gon­dolunk: az ezzel ellentétes lehetőség elvben éppen ilyen egyszerűen hangzik. Elkötelezett költővel ál­lunk szemben, az emberiség jövőjéért érzett aggodalom mindvégig jelen van költé­szetében. Verseiben a képi lüktetés erősíti a mondani­valót. Sajnos néha úgy tű­nik, szárnyalásának maga szab határt, ennek ellenére nem személytelen költészet az övé. Békés megye szü­lötte, viharsarkinak vallja magát: „Arra megyek Vi­harsarok, / amerre csillagod ragyog, / amerre a szülőföl­dem ... / Lehajolok, hogy köszöntsem!’’ Ez a kis kötetnyi váloga­tás önmagában nem elég a megmérettetéshez, de elég az ajánláshoz, a befogadás­hoz. Kellenek ezek a versek, mert: „Napsugaras utakon vándorol a fájdalom ...szív­verésed hallgatom / s meg­enyhül a bánatom.” Olvas­suk együtt! (Debrecen, 1987. Kiadja a hajdúhadháztéglási Földi János nagyközségi könyv­tár.) Gyevi Károly: Kié marad a ló? Gyevi Károly születésénél fogva Békés megyei kötődé­sű. A kiadók és könyvter­jesztők rossz szokását mel­lőzendő, a kötet elejéről (borítójáról és „füléről”) hi­ányoznak a költőt és művét bemutató sorok. Ezt ellensú­lyozandó a szerző a hátsó borítón igyekszik néhány szellemes gondolattal önma­gáról el-, verseire pedig rá­terelni a figyeLmet. A költő kilétét illetően egyébként nem kell sokáig bizonytalanságban marad­nunk. A négy ciklusra osz­tott kötet első ciklusának el­ső verse címéhez híven, tar­talmában is Impresszum. Hogy kié marad a ló, azon nem csodálkozom. Inkább a ló neme lep meg, illetve a kö'ltő átváltozási képességé­nek széles, kuriózus skálája. ... „De holnap megváltozha­tok, átváltozhatok, s lehetek lucerna is, netán tehén. / Ma azonban ember vagyok. Izgága felderítő. A költői felderítő munka összegzését olykor doku­mentatív leírásban kapjuk vissza, de előfordul, hogy a veretesnek induló mondani­valónak mire érezni kezdjük a zamatét, egy-egy pillanat­ra magunkra hagy a költő. Másutt a mívesebb hangvé­tel hiánya okoz veszteségér­zetet az olvasóban. Gyevi Károly legfőbb költői eré­nye a többarcú emberi hu­mánum. „Mérsékelten len­gedező kísérleti gázokat te­relünk, / Sziklás szigeteinket bevetjük 1 Nyilakkal, parity- tyákkal, dárdákkal, atom­bombákkal 1 ... nyugalom van / Lám csak még falevél se mozdul f Csak a rettegés- csak a rettegés Alattom- b an.” A kötetben szereplő versek érzelmi távolsága leggyak­rabban a halál és a szere­lem között mérhető. Erre legjobb példákkal a „Paj- koskodó-pajzánkodó” cik­lusban találkozhatunk. Ütbaigazítás híján csak gyanakodhatunk, hogy a kö­tetben szereplő több mint kilencven verset egy több évtizedes költői pálya vers­terméséből válogatták. E feltételezést látszik alátá­masztani az a tény is, hogy az 1986-ban napvilágot lá­tott „Elkísérnek a csillagok” c. antológiában Gyevi Ká­roly egy tucat verssel szere­pelt. Ezek a versek e kötet­ben is hiánytalanul megta­lálhatók. Akárhogyan is áll a do­log, mindenképpen érintke­zési pontok ezek a versek alkotójuk és az olvasó kö­zött. Akárcsak az alkotó és pajzán hősei között. Akik csak azért mondtak igent a nekik szánt szerepre, mert tudták, a költő nem akarja, hogy igazán romlottak le­gyenek: „Julika néni, a te lábad mindig egészen föl­dig ér? — kérdezte Gá­bor — és Julika / zavartan nyúlt az ollóért.” (Gábor a borbélynál) A kötetben található ver­sek lelki nyomjelző hatását illetően nincsenek kétsége­im. A ráhatás mértékének megállapításában minden kedves olvasó illetékesebb nálam. (Antikva, Budapest, 1987. Kiadja a Hazafias Népfront III. Kér. Bizottsága Krúdy Gyula Irodalmi Köre) Verasztó Antal Bertalan Ágnes: Emlékek és suttogások (Részlet egy készülő önéletírásból) A mozdulatok a külső vi­lággal való kapcsolatunkat fejezik ki, a tárgyak érintése az ismerkedés, hogy majd, az idők árján a tárgyak meg­hódítása a kétkezi munká­vá, alkotássá váljék. Vallom én is, és nálam mégis nem kivétel ez a szabály, csak valahogyan később alakult ki, formált alkotóvá, mint sok más, hasonló korú gye­reket. Mert az első évtize­demben nagyon bizonytala­nok voltak a mozdulataim, mintha minden tárgy ellen­ségem lett volna. Kiesett a kezemből — nem én ejtet­tem el! — a tányér, a lábas füle mintha másik helyre csúszott volna amikor meg akartam fogni. Emlékezetes ma is, amikor egész tál sült halat leborítottam a konyha földjére. A tál fehér porcelán volt. S még har- minc-valahány évesen is, a lábas pörköltet, itt, Ugrán, az akkor amolyan nyári konyhában, az ötvenes évek­ben. Valakik voltak nálunk, s a háromlábú primuszon főztünk. Apukám segített a tálalásban. Kint ebédeltünk a ház előtt, ő hordta amit kellett, én melegítettem . .. S leborult bizony az akkor téglával padlózott földre. Megírtam a Szabó Pál szi­várványaiban ezt az esetet, amikor jött Apukám a pör­költért, én visszafelé kap­kodom a levegőt, ő alá­markol, belevágja a lábasba, s mig ettük, hajtogatta, hogy: Bözse, jaj, de jó! És nevetett. Én a primusz há­rom lábára fogtam, meg a nagy lábasra, de tudom: a kapkodó, mindig siető, de bizonytalan mozdulatom volt az oka. A seprű otthagyta a sze­metet a földön, pedig igye­kezettel próbáltam egyen­getni, hogy rendesen végez­zük el a dolgunkat. S ez volt A Nevetés, amit csak én hallottam, éreztem, mert a tárgyak nevettek ki en­gem, és nem az volt a neve­tés, amit elnevetett a szom­széd kislány, Irma, vagy az öcsém, Palkó. Vagy bárki, aki körülöttem mozgott, élt. A húsdarálót — például — jó tizen-valahány éves ko­romban tudtam összeszerel­ni, vagy a tojás szikját a fe­hérjétől elválasztani. Az el­ső kézimunkám egy kis gyolcsdarabból szakította ki Anyukám, öt-hat éves lehet­tem, be is szegte, amolyan... zsebkendőnek. A kezembe igazgatta, megmutatta a száröltést, hogy így varrjam körül. Az öltéseket igyeke­zettel apróztam, de bizony elég nagyok lettek. A cérna piros volt. De a nagy igye­kezetemmel egyenes vonal­ban sorakoztak az öltések, és ez volt a fontos. Egy ké­sőbbem „tálcaterítőm” meg­maradt, aminek a közepén két „dominó” táncol. Ezt egyik nagynéném, Anyu­kám húga, Ica — varrta ki világoskék cérnával, csak a négy sarkában levő kereszt­szemes mintát varrtam én. Az öltések bizony nem pasz- szolnak. De a száröltéses mintába már be tudtam se­gíteni Anyukámnak tíz évem körüli időben. Emlékszem, éjjeliszekrény-terítőket varrt, szintén száröltéssel és sárga cérnával, körülcakkoz- va a szélét. Sárgával, mert az első bútora — majd ké­sőbb lesz róla szó — sárga, barna cirmókás volt. No, de még az első piros­sal varrott zsebkendőnél tar­tok. Egyik unokatestvérem — Szabó Agnes, Apukám idő­sebbik nővérének a velem egyidős lánya, Ilonka — jött, s elvette tőlem a gyolcsdarabkát, s elhullá- mosította az igyekezetemet. Olyan lett, mint a szélkor­bácsolta tó. És kinevetett. Mintha azt akarta volna ez­zel a nevetéssel kifejezni: teljesen mindegy, egyenes-e egy vonal, vagy nem. Ne­kem akkor is, most is na­gyon fontos, hogy a vonalak úgy vonuljanak, ahogyan kell, a tárgyak ne éljenek külön életet tőlem, min­den ott legyen, ahol kell, rendeltetésüknek megfele­lően és ahogyan azt én ren­dezem. Önmagamért. Az ember ott legyen és úgy, ahogyan kijelölte útját, he­lyét — akár önmaga, akár a sorsa. Vagy ... jelkép volt ez a meghullámosított vonal? El­törni egy ember akaratát, az akaratot, amivel — nem is meghódítani, de együtt élni akar a világ minden élő és élettelen lényével? Hiszen a világot két tényező alkotja: a szellem — avagy a lélek — és a tárgy. De a szellem még valahol kívül van a kö­rön, de benne él már a gyer­mekben is az igénye, más­képpen nem elevenítené meg a holt tárgyakat a kép­zelete. Hogy például: a lá­bas is él, de nem szeret en­gem, nem akar velem len­ni, élni. Vagy például a sö­tétség. Amit képzeletbeli alakokkal népesítettem be, árnyékai voltak a valónak, mert nyúltak, gomolyogtak. Nem féltem a sötétségtől. A félelmet nem ismertem tu­lajdonképpen, ma sem, csak a: rettenetét. Az pedig egé­szen más. Nem dobbant na­gyobbat a szívem, amikor őszidőn lemásztam a kemen­cébe, hogy összegyűjtsemaz aszalt szilvát. A sötét csak kemény bádoglemez, ami, ha hozzáérek, kong, semmi­be zuhanó ürességgel. Az üresség mögött pedig teljes és tökéletes az ismeretlen­ség. Benne vagyok,' mozgok, és mégsem tudom megfogni. A színek és neszek éltek bennem, velem igazán. Ezek ringattak, mert szerettek, suttogtak nekem, s a sutto­gás lobogott, a lobogás si­mogatott. Az első emlékem a színek­ről másfél éves koromból való. A huszonnégy, huszon­ötben toldott egy nagyobb, egy kicsi, s a kicsiből nyíló kisverandára széles küszö­bön lépegettem kifelé, az első cipőmben! A cipő bar­nás-piros volt, a széles kü­szöb sötétbarna. Azóta is szeretem a barna színt, me­legnek érzem, puhának. Ma­gát a tényt, hogy első cipő és hogy egyáltalán cipő, és hogy küszöb, csak nagyko­romban tudtam meg. Anyu­kám, Édesnagymamám, is ott volt, de csak éreztem a kö­zelségüket, nem láttam őket. Kétéves voltam, amikor avatták a harangot. Az első világháborúban elvitték a mienket is, mint a haran­gokat az időben. Apukám az ölében vitt fel a toronyba. öleltem a nyakát, a lépcsőt se tudtam, hogy az lépcső, csak a felfelé menés szédü­letét éreztem. Rácsodálkoz­tam a toronyóra óriási ko- loncaira. De ezekből a per­cekből is csak Apukám szür­ke kabátjának színe, a kö­löncök piszkos-szürkéje ma­radt meg, és a szédület, Apukám karjainak ölelése, mint a biztonság. De csak később tudtam meg, hogy akit ölelek, s aki ölel, az az Édesapám. Azt mondták, úgy mond­ták — Anyukám ama 1975- ös levelében is úgy írja; jó kislány vagyok, voltam. Nem tudom. Az biztos, hogy engedelmes voltam, igye­keztem mindent megtenni, amit kértek tőlem, de még­sem hiszem el, hogy valami rendkívüli jóság lett volna bennem. Több, más, mint másban. Azt tudom, hogy nem tudtam felfogni mi az, hogy élek, mi az, hogy: vi­lág, emberek, nem tudtam igazán benne élni, lenni. Mindig álmodtam, imetten is, álmomban is — a szerin­tem, még gyerekszemmel is — csodálatosan szép és jó világot. Az biztos, hogy mindezt az álmot csak a valósághoz tudtam mérni, vagyis azt álmodtam tovább, amit Anyukáméktól láttam. Egy különbség volt: abban az álomvilágban nem volt sírás. Akkor még nem tud­tam, hogy a későbbi életem nagy vágya az volt, hogy: mennél kevesebb sírás le­gyen az emberi szívekben. Verseskönyvek az országból

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom