Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
1988. május 28., szombat szigorú egykedvűséggel nézi az enyészetet maga körül. Nemes Dénes és jómagam korántsem vagyunk ilyen egykedvűek. A víz az évek során térképet mintázott a falon, amely sok helyen szemérmetlenül levetette vakolatruháját, megbotránkoztatva a látogatókat, akik hébe-hóba azért csak bekéredzkednek körülnézni, ha már oly szépen berendezték 1981-ben az iskolamesteri lakást... A két hátsó iskolaterem úgy áll, mint legutóbbi itt- jártamkor: üresen. Csak a fal lett még vizesebb, s a látvány még lehangolóbb. Az ide szánt kiállítási anyag évek óta bedobozolva várja kései premierjét. Hogy meddig? Talán már nem sokáig. Nemes Dénes legalábbis bizakodik. — Amikor átkerültem ide. a szakközépiskolába, akkor már nyilvánvaló volt, semmi nem válik valóra az eddigi megállapodásból. A helyi tanács a további helyre- állításokhoz nem adott pénzt. A megyei tanácstól nem kaptunk státuszt. A múzeumi szervezet nem vette át a múzeumot. Az épület állapota pedig csak romlott tovább. Ezért kértük, adják ki nekünk ..albérletbe". így is lett. Átadták. Ha rosszhiszemű lennék, úgy fogalmaznék, örömmel. S hogy hogyan birkózott meg a feladatokkal az iskola? Hát nem egykönnyen. S most jön csak az igazi erőpróba . . . — Az innen-onnan össze- kunyerált pénzecskékből eddig a kertet csinosítgattuk. Nem várhatunk tovább, most már az épület sorsát kell rendeznünk. A Műemléki Felügyelőségtől hetvenezer forintot kaptunk, úgyhogy nekiláthatunk a szigeteléshez, a vakoláshoz, a festéshez. a csatornázáshoz . . . Szóval lesz munka bőven. Hangjából akkora elszántságot érzek kicsengeni, hogy már azt sem tartom korainak, hogy elkészült a tábla, amely közhírré teszi majd a heti háromszori nyitva tartást. — Ha elfogy a pénzünk, majd „kalapozunk" — teszi hozzá mosolyogva. Eddig is ezt csináltuk, nem lesz újdonság. Megéri, higgye el... És ettől kezdve csak a tervekről beszél. Hogy a két hátsó teremben bemutatják Békés iskolatörténetét a középkortól napjainkig. Hogy az udvaron mintakert lesz, játszóházzal az ovisoknak. Hogy a kis bonatikuskert bizonyára az iskolások kedvelt kirándulóhelyévé válik. Hogy a szabadtéri előadótéren még a vetítést is lehetővé teszik. Hogy a környezetvédelmi szakkörök paradicsoma lehet az iskolamú- zeum, annál is inkább, mert a pincében — majdan — terrénumokat, akváriumokat kívánnak beállítani. — Tudja, azt mondják, pénz nélkül mulatni bajos. De olykor nem is a pénz, hanem az egyetértés hiányzik. Mert ha az megvan, már lehet új és olcsóbb megoldásokon meditálni... Persze ne higgye a kedves oLvasó, hogy az iskolamúzeumot csak Nemes Dénes tartja szívügyének. Akadtak segítői eddig is, s lesznek még, akik felsorakoznak, hogy valósággá váljanak a „Nemes” törekvések. Szerencsére, hiszen hogy októberben megnyissák végre „igazándiból” az épületet, sok mindenre szükség lenne: — A munka zömét meg tudjuk csinálni magunk, de faanyag és faipari szakmunkás kellene a kiállítás bútorzatának elkészítéséhez . . . **###########* Tiszavirág-életűnek bizonyult a békési Iskolamúzeum. Annál hosszabb ideje, immár hét esztendeje vajúdik újjászületése, melyre sokan várnak a városban. És bizakodnak. Abban, hogy ha ismét megnyitják, szép kort ér meg, s valóban Békés büszkesége lesz. Nagy Ágnes Reméljük, lány lesz! Néhány hónapja már játsszák filmszínházainkban ezt a kedves, nagyon emberséges olasz—francia filmet, s hogy még mindig vásznon van, az hiánycikkjellegét bizonyítja. A békéscsabai Szabadság moziban előtte éppen egy mindent elárasztó, újabb amerikai rémfilmelő- zetesét lehetett látni, és szabályosan felsóhajtottam, amikor megjelent végre Mario Monicelli filmjének nyugalmat árasztó első képe. A népes forgatókönyvírógárda mintha egymást licitálta volna túl szellemességben, ötletességben. Egy percet sem lehetett unatkozni, mégis egyfajta méltóság, nyugalom, állandóság vonult végig a filmen. Középpontban egy családdal, amely olasz módra népes, hangos, amelynek tagjaival mindig történik valami, akikben — mint. minden emberben — megfér egyszerre a jó és a tuba is, akik figyelnek is egymásra, meg nem is. szóval igazi, élő figurák. Leonardo gróf ősi birtokán több generáció él együtt, és többnyire nők. Akik a maguk erejére, szorgalmára támaszkodva élik mindennapos, majdnem szürke életüket. Ahány férfit szerepeltet a rendező, az mind vagy hibbant. vagy tékozló, kivéve talán a grófnő kedvesét, egykori számtartóját, aki viszont kicsit mulyának tűnik. (Mármint a sok nő körében.) A filmben nem történnek ..nagy dolgok”. Pedig autóbaleset következtében meghal a gróf. a nagylány teherbe esik egy balfácán nyelvészprofesszortól. a nagybácsi megszökik az öregek otthonából, a két apró gyerek meglóg a közeli koncertre, a gazdasági csőd ott lebeg a fejük felett, a családfő szeretője követeli adósságát, tehát zajlik az élet. Ezt a sokféle bajt pedig olyan derűvel, toleranciával, emberszeretettel és megbocsátással mutatja be Mario Monicelli kitűnő szereplőgárdájával, hogy az embernek megnő az életkedve. Micsoda sztárparádé, s mégis micsoda csapatmunka! Liv Ullman megejtően bájos, okos még dühkitörése közben is, Catherina Deneuve még mindig csodaszép, Philippe Noiret kacagtatóan ballábas és tehetetlen, Bernard Blier olyan huncutul dilis, hogy azt már nem is lehet fokozni. Jó őket látni, tréfás párbeszédüket hallgatni, amellyel legalább másfél órára elűzik a gondokat. A bevezetőben említettem, hogy lassan hiánycikknek számít a humánus, az emberi gyengeséget kifigurázó, tiszta szívből fakadó, humoros film. Pedig a fiatalok, akikkel együtt ültem a moziban. ugyanolyan felhőtlenül tudtak ezen a színes történeten nevetni, mint a tapasztalt felnőttek, akik már alaposan megismerhették az élet fonákságait is. Mennyivel jobb lenne ilyen, és ehhez hasonló filmekkel, kulturáltan, felszabadultan nevelni, formálni őket! Sajnos, most más filmes ízlés járja. Amire tódulnak a fiatalok. Mint a vásznon először megjelenő rettenet, A halálosztó.. . B. Sajti Emese Szatmári Gergely, a Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke némi csodálkozással szemléli, milyen lelkesen körmö-, löm a jelentés egyik bekezdését. Nem sejti, hogy ez az első igazi reménysugár, mely az iskolamúzeum sorsának nyomon követése során felcsillant előttem: „1987-ben a városi tanács, a megyei múzeumi szervezet és a békési ipari szakközépiskola között létrejött megállapodással került az iskola kezelésébe azzal, hogy a helyreállítást saját erő felhasználásával befejezi, és a tervezett funkciójának megfelelően működteti. Az iskola által vállalt háromszázezer forintos helyreállítási költségekhez az OMF hetvenezer forinttal járult hozzá. A helyreállítás a tervek szerint 1988. október 1-jéig befejeződik ...” Mikor a jegyzeteléssel végzek, Szatmári Gergely a vizsgálat előzményeiről is mond néhány szót. — Tudja, a békésiek nagyon szívükön viselik a műemlékek helyzetét. Annyi fórumon meggyőződtem erről-, hogy úgy döntöttünk, ideje vizsgálatot indítanunk, hogy megállapítsuk: a műemlék. illetve a műemlék- jellegű épületek megőrizték-e eredeti értékeiket, megfelelő-e hasznosításuk, s mennyire biztosított kultúrtörténeti értékük megóvása .. . Sorolja az észrevételeket, s a tanácsokat, melyeket az iskolamúzeum mielőbbi megnyitása érdekében adnak. Hogy a kivitelezéshez egy felügyelő beállítását javasolják, s hogy megfelelő biztonsági berendezést is kell alkalmazni. De mindezt már nem tudom kellő érdeklődéssel hallgatni. Megnyílik hát, hamarosan megnyílik — örvendezek magamban —, s már a tervek kezdenek motoszkálni a fejemben. a szép elképzelések, melyek valóra válhatnak. Ismét (vagy inkább végre?) kitárják a nagyközönség előtt a jobb sorsra érdemesült iskolamesteri lakás kapuit. *############> 1981. október 7. E napon nyitották meg a népi építészeti tanácskozás tiszteletére Békés egyik „büszkeségét” (akkoriban úgy gondolták, az lesz) az iskolamúzeumot. Ám a gyűjtemény. s az annak otthont adó 1880 körül épült népi műemlék tündöklése nem tartott sokáig. Sőt. A múzeum azóta is „zárva tart 1986 januárjában már foglalkoztunk az iskolamúzeum sorsával. Akkori riportunkban a helyi tanács művelődési osztályának vezetője elmondta: „Nem zárkózunk el a segítség elől, de — folytat ta — egészséges együttműködést várunk a múzeumi szervezettől’'. S egy határidő el is hangzott az 1986- os riportban: „Mindenesetre, ha ők is segítenek, október 1-jén megnyithatnánk az iskolamúzeumot”. A segítség úgy látszik elmaradt (nem is volt sok remény rá), így az épület állapota azóta is romlik. Gazdája évekig nem volt, hisz a múzeumi szervezet nem vette át az épületet. „... az épület befejezése, az évek során keletkezett állagromlás helyrehozása, a telek rendezése, s a működést biztosító garancia előtt mi nem vesszük át az iskolamúzeumot ...” — nyilatkozta akkori riportunkban a múzeumi szervezet illetékese. Nos. a garancia elmaradhatott, mert a múzeum azóta is ... S hogy miért próbáljuk most ismét kibogozni az összekuszálódott szálakat? Két okból. Az egyik, hogy a népi ellenőrzés nemrég vizsgálta a város műemlék és műemlék jellegű épületeinek hasznosítását, megóvását, s az erről készített jelentésben visszaköszöntek az évekkel ezelőtt felvetődött, mondhatni már „muzeális” problémák. Másrészt azért, mert végre méltó gazdára lelt a mostoha sorsú épület, s bízunk benne, ha mecénások is akadnak, hamarosan véget ér az iskolamúzeum kálváriája. Lássuk tehát előbb a népi ellenőri jelentést. A vizsgálat 1988 áprilisában fejeződött be, ekkor fogalmazódtak meg az iskolamúzeumról az alábbi tapasztalatok: „Az épület tulajdonosa a városi tanács, jelenlegi vezetője az ipari szakközépiskola." Nemes Dénesi az 1986-os riport idején, a Jantyik Mátyás Múzeum igazgatójaként ismertem meg. Most, mint az ipari szakközépiskola igazgatóhelyettese viszi tovább az iskolamúzeum ügyeit. A jócskán leromlott, de még így is sok látványt ígérő, tiszteletet parancsoló múzeumban találkozunk. A falon lógó képről György-Kovács Béla, az egykori tanító és felesége Fotó: Gál Edit Nemes Dénes: .......most már az épület sorsát kell rendeznünk” M OZI Hét esztendeje kezdődött Iskolamúzeum — még mindig zárva
