Békés Megyei Népújság, 1988. május (43. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-03 / 104. szám

1988. május 3., kedd Munkásarcok Négy neve volt a gyárban Április 7-én dolgozott utoljára. Leszázalékolták 51 évesen. Nem bírta a talpa- lást, már délelőtt 10 órától olyan volt a lába, mint egy mozsár. Több műtétje is volt. Az a íőér, amely a lá­bát táplálja, elzáródott. Pró­bálták tágítani, de nem sok sikerrel. Az orvosok azt mondták, elhal a lába, ha nem műtik meg, de az is le­het, hogy menthetetlen, az amputálást nem kerülheti el. Könnyebb munkára javasol­ták. A vállalatnál fel is aján­lottak részére egy diszpécse­ri széket, de nem fogadta el. Az íróasztal és környéke ne­ki, aki megszokta a szabad mozgást, a műhely hegesztő- lángfüsttől átitatott levegő­jét, olyan lett volna, mint a börtön. Különben is. az em­ber 51 évesen nem tagad­hatja meg önmagát. Járta volna a műhelyeket, kereste volna a munkalehetőséget, hogy segítsen. >— Jancsi nagyszerű em­ber — mondja egykori fe­lettese, Csepregi Pál, a Bé­késcsabai Mezőgép békés­csabai gyárának vezetője. Jól lehetett vele dolgozni, mert mindig segítőkész volt. Sosem azt kereste egy-egy feladat során, hogy ezt vagy azt miért nem lehet meg­csinálni, hanem visszakérde­zett: Palikám, hány darabot kértek, és mikorra? És a kért alkatrész, részegység, munkadarab az általa jel­zett időben ott volt, dolgoz­hattunk. A műhely, ahol Gálik Já­nos művezetősködött. nélkü­le éli tovább életét. Vajon hiányzik-e az ott dolgozók­nak? Kedves, barátságos történetek szóLnak róla, te­hát szerették. Embersége, kedvessége, tettrekészsége, példamutatása, munkaszere­tete, konstruktőri ambíciód nélkül a csabai gyár most szegényebb. Az ő kezében a legkeményebb acél is meg­hunyászkodva hajlott. Olyan varattal hegesztett, amelyet csodáltak. Égett a kezében a munka, és ezt a hallatla­nul nagy és -felelősségteljes munkaszeretetet környezeté­re kisugározta. Abban a mű­i helyben egyszerűen nem le­hetett nem jól dolgozni. Nem ismert lehetetlen fel­adatot. Adódott úgy, hogy létszámhiány miatt a he­gesztőműhelyben gondok voltak. Beállt a többiek kö­zé. és húzta maga után a mezőnyt. Minden műhely­ben otthonosan mozgott, mindenhez ért, ami a vasas szakmában csak előfordul. Véletlenül lett lakatos. Péknek készült. Szerette a friss kenyeret, amiből gye­rekkorában sosem volt ele­gendő. Nyolcán voltak test­vérek, apjukat korán elvesz­tették, s szövőnő édesanyjuk egy fizetésből csak úgy tud­ta eltartani őket, hogy köz­ben nekik is dolgozniuk kel­lett. Gyerekkorában Zakar pék­nél gyúrta a tésztát. Amikor a pék nem sütött, ment a nagynéni, vagy a nagybácsi nagyréti tanyájára, és kis mindenesként húzta az igát. Hordta a trágyát a tehenek alól, söpörte a disznóólát, etette a jószágokat. Nyáron az aratásban segített, mar­kot szedett, összehordta a kévéket, friss vízért szalaj- tották. Este hullafáradtan zuhant az ágyba, de a fel­kelő nap már a jószágok között érte. Azután jöttek az inasévek. Nyíregyházán kapott helyet az MTH-ban. Nyáron, ami­kor hazajött, már a ház kö­rüli lakatos munkát. tűz4- helyjavításokat csinálta. A szomszédoknak is dolgozott. Összejött egy kis pénz, tél­Szép kelméből öröm varrni Köröstarcsán a községi tanács segítségével 13 évvel ezelőtt varrodát rendezett be a Békéscsabai Kötöttáru- gyár. Nagy volt az öröm akkoriban, hiszen — a bedol­gozókkal együtt — mintegy 100 asszony és leány talált -helyben munkaalkalmat. Kíváncsi voltam, hogyan él­nek, mit dolgoznak, s mit jelent manapság varrónőnek lenni egy községben. Egyik verőfényes szép tavaszi reggelen érkeztem a varrodába. Az üzemcsarnok­ban csendben, minden fi­gyelmet a munkára összpon­tosítva dolgoznak a délelőtti műszakosok. Megszokott, gyors mozdulatokkal irányít­ják gép alá a fürge ujjak a szép finom kelméből sza­bott darabokat, s végül lét­rejön a késztermék. A min^ fadarabok arról „vallanak”, hogy a legújabb divatnak megfelelő szép holmikat varrnak, egyebek között plüss pulóvereket, számta­lan színben és fazonban sza­badidő-ruhákat, férfipizsa­mákat, női hálóingeket, mi­niruhát shorttal. — Én házasság révén ke­rültem ide Mezőberényből — magyarázza Kopány László- né blokkvezető. — Nagyon megszerettem az ügyes ke­zű, szorgalmas munkáskol­lektívát. Lánykoromban Bé­késcsabára jártam dolgozni, de ma már a két gyerme­kem és férjem mellől na­gyon nehéz lenne az ingá­zás. Szeretek varrni, varró­nőként kerültem ide 1976- ban. Odahaza is varrók, így az áremelések ellenére is szépen, divatosan öltözköd­hetünk. A munkahelyünk stabil, a keresettel elégedett vagyok, jól kiegészíti a csa­lád jövedelmét. — Sokat dolgozunk, tőkés exportra is. A központtól minden segítséget megka­punk a munkánkhoz. Egy tény: nagyon oda kell fi­gyelni a munkára. Azelőtt is arra kértek bennünket, hogy a mennyiség mellett a mi­nőségre is ügyeljünk. De most még sokkal kritiku­sabb szemmel nézik a mi­nőséget. mint bármikor, mert csak így tudunk a ve­vőink igényeinek megfelel­ni. Szilágyi Lászlóné — aki a varroda első „fecskéi” kö­zé tartozik — augusztusban megy nyugdíjba: — Nagy kár, hogy ily hamar eltelt az idő — mondja Emma néni. — Na­gyon szeretek itt dolgozni. Azelőtt a Békéscsabai Ruha­gyár bedolgozója voltam. De kollektívában dolgozni egé­szen más. A legbonyolultabb munkadarabot is merem vál­lalni, mert szakemberek se­gítenek. Igaz, hogy nem ak­kor ülök géphez, amikor én akarok, folyamatosan kell ledolgozni a nyolc órát, de ha jó a kollektíva, gyorsan meg lehet szokni. A norma bizony szigorú, de én büsz­ke vagyok arra, hogy a ko­rom ellenére hozom a 100 százalékot. Megszoktam a jó puha kötött kelmét, amiből öröm varrni. Szorgalom, re úgy-ahogyan fel tudott készülni a család. Említette, hogy nővére azért nem ment férjhez, mert keresetére a családnak szüksége volt. Hú­gára viszont az egész család neheztelt, mert igent mon­dott a kérőnek, így szegé­nyebbek lettek a kereseté­vel. A ház amelyben lakik, két keze munkája. Ez volt az első ház, amit épített, de nem az utolsó. — Két fiam van. Ide mel­lénk szeretném, ha építené­nek. Nagy ez a porta, jó lenne őket is, meg az uno­kákat is magunk mellett érezni. Segítenénk is nekik a feleségemmel. — E szép tervek megva­lósításában betegsége nem hátráltatja? — Tudja, amikor kétoldali sérvvel műtötték, azt mond­tam: János, vége az emel- getéseknek, cipekedésnek. Meg is álltam néhány hó­napig. Egyszer a munka he­vében apró szúrásokat érez­tem az ölemben. Egy hét. két hét, s elmúlt. Nem bír­tam ki. hogy ne menjek a többiek közé. De mondja, mit ér az élet tervek, bol­dogulásra serkentő elképze­lések és munka nélkül? Most úgy érzem, könnyebb a helyzetem. Napközben pi­henhetek, nem sürget sem­mi és senki, hogy ezt vagy azt csináljam. Szép lassan, módjával, mire kell, min­dennel elkészülök. A munkahelyen négy ne­ve volt. Amikor főnökei tár­gyaltak vele valamilyen fel­adatról, rendszerint János volt, a Janit akkor használ­ták legtöbbször, ha a gyár „tarkavarjúzni” ment, a jól végzett munka kollektív megünneplésére. A vele egyidős szakiknak egysze­rűen Jancsi volt, a fiatalabb nemzedék pedig csak főnök­nek szólította. — Hiányzik a gyár? — Hazudnék, ha azt mon­danám, hogy nem. Ügy ér­zem magam, mint a hal szárazon. A gyár volt az én közegem, ott éltem le az éle­tem. A munkássors soha­sem volt könnyű. Hát még ha úgyszólván a semmiből kellett a jólét forrását meg­teremteni? Mi meg akartuk csinálni, és meg is csinál­tuk. Nem dolgoztunk hiába. A gyár a termékeivel ma ott van a piacon, a külpia­con is! És ez nagy szó. Dupsi Károly kézügyesség és jó érzék kell a varráshoz. No meg a gya­korlat teszi a mestert. A fiataloknak nagyon kell iparkodniuk, hogy a legjob­bak közé felküzdhessék ma­gukat. Mi idősebbek szíve­sen segítünk. Egyik gépnél fiatal lány, a 19 éves Szeliczki Zita varr: — A Béköt szakmunkás- tanulója voltam három évig. Békéscsabán tanultam és szerettem meg a szakmát. Azért jöttem Köröstarcsára. mert Körösladányban lakom, ide könnyebb az átjárás. Nem bántam meg. Nagyon jól érzem itt magam, kiváló a kollektíva. Nem csak a fiatalok, de az idősebbek is szívesen fogadtak, segítettek a beilleszkedésbe, amit ez­úton is köszönök. A fizeté­sem is megfelelő. — További tervek? — Szeretnék egy-két év múlva férjhez menni, gyer­mekeket szülni. Bárhol élek majd a férjemmel, megtalálom a módját, hogy a szakmában dolgozhassak. Már most is sokat varrók magamnak és a családnak, ami jó kis jövedelemkiegé­szítés. A beszélgetésekből kide­rül: érdemes volt létrehozni a varrodát Köröstarcsán. A biztos kereset mellett a kol­lektív együttérzés sok örö­met okoz. Nem csak a mun­kapad mellett vannak együtt nyolc órán át, azon túl is. A szépen berendezett kul­túrtermükben összejövetele­ket, ünnepségeket tartanak, együtt, családostól járják az országot, megismerik ha­zánk legszebb tájait, ahova egyénileg kevesebben jut­nának el. Egy-egy kirándu­lás felejthetetlen élmények­kel gazdagítja a tarcsaiak életét Ary Róza Gondolatok a tervezett bérreform elé Mostanában arról folyik a nagy vita, hogy a bérpoliti­kusoknak változatlanul a dogmává merevedett tétel szerint kell-e gondolkodni­uk: tudniillik, hogy eloszta­ni csak annyit lehet, ameny- nyit megtermelünk. Ez ugyanis lényegében azt je­lenti, hogy az emberektől és a gazdálkodó szervezetektől változatlanul elvárjuk a gazdasági növekedés telje­sítményekkel történő „meg­előlegezését” annak ígéreté­ben, hogy majd a remélhető növekedés gyümölcsét is él­vezhetik. Ez azonban a ré­gebbi, még a „jobb" idők­ben is beváltatlan, ezért az­tán manapság már hitel nél­küli ígéret. Mindez azért említendő, mert a legkülönbözőbb bér­szabályozási és jövedelem­elvonási módszerek rendre ismétlődő kudarcából már rég le kellett volna vonni azt a következtetést, hogy ösztönözni csakis a fordított logika alapján lehetséges: az emberek és a gazdálkodó szervezetek számára olyan garanciákat kell teremteni, amelyek egyértelmű biztosí­tékai annak, hogy a perspek­tivikus anyagi boldogulás­hoz csakis a teljesítményeik növelésével, csakis a több és főleg a jobb munkájuk révén juthatnak el. Elvben Igen, a gyakorlatban nem A magyarországi bérpoli­tikának — így a konkrét bé­rezési gyakorlatnak is — ál­talános hibája, hogy elvileg elismeri és szorgalmazza, praktikusan azonban eluta­sítja és kizárja a tényleges teljesítmények szerinti bér­differenciálást, illetve annak lehetőségét. Az 1985-ös keresetszabá­lyozási kísérlet is részben amiatt bukott meg: bizo­nyos körökben képtelenek voltak elviselni azt, hogy a módszer alkalmazásának eredményeként, alig fél év alatt, jelentős bérdifferenci­ák alakultak ki az egyes munkahelyek között. Az emiatti aggályoskodásnak — s az ezt követő ellenintézke­déseknek — sajnos már ha­gyományai vannak nálunk. A gazdaságirányítási re­form eredeti koncepcióját legelőször azok támadták — és nem eredménytelenül —, akik nem értettek egyel a személyi jövedelmek valósá­gos és erőteljes differenciá­lásával. Ettől függetlenül, a reform mégis elindított egy olyan folyamatot, amelynek következtében megélénkült a munkaerőmozgás, mert a vállalatok anyagi helyzete nagy hirtelen differenciáló­dott, s csak a nyereségfügg­vényében fizethettek bért. Rögtön akadtak és felléptek olyan politikai erők, ame­lyek ezt 'keményen, s me­gint csak nem eredmény nélkül tették szóvá, történe­tesen a hetvenes évtized el­ső éveiben. Az ilyen és rendre megújuló törekvések­re vezethetők vissza a sűrűn ismétlődő állami beavatko­zások, a központi költségve­tésből történő egyszeri bér­emelések, amelyek a ma­napság már megengedhetet­len és elviselhetetlen bér-, illetve kereset-nivellációt erősítették. Hol a tűrőképesség határa ? A nivelláció hirdetői és a gyakorlati nivelláció kicsi­karói tetszetős és lényegé­ben támadhatatlan politikai érvvel hadakoznak, mond­ván, hogy az erőteljes diffe­renciálás a társadalom tű­rőképességébe ütközik. És valóban: néhány évvel ez­előtt, sok ezer embert meg­kérdezve, a kutatók arra az álláspontra jutottak, hogy a társadalom legkülönbözőbb munkahelyeken és beosztá­sokban dolgozó tagjai nem szívelik az erőteljes diffe­renciálást, óhajuk, hogy az alacsonyabb keresetűek töb­bet, a magasabb fizetésűek pedig lényegesen keveseb­bet keressenek. Amiből is ugye az következik, hogy a jobb fizetésűektől vegyenek el azért, hogy a „szegényeb­beknek" adhassanak. Ebből a gondolkodásmód­ból teljesen hiányzik a tel­jesítményelv, hogy a na­gyobb és hasznosabb telje­sítmény mindenképpen több fizetséget érdemel. De miért is ne hiányozna ez az ösz- szefüggés a lakossági gon­dolkodásmódból? A magyar­országi bérpolitika soha nem akceptálta a feltűnően ki­ugró, kitűnő egyéni telje­sítményeket, soha nem ösz­tönözte a kreativitást, az anyagi haszonnal kecsegtető vállalkozókedvet. A közvéle­mény tehát minden ilyen tö­rekvéstől tart, s ez politikai­lag könnyen félreérthető, a félreértésekből pedig hibás intézkedések születhetnek. Új alapelvek kellenek A politikailag is szándé­kolt bérreform elméleti ki­dolgozóit szerencsére mind­ez nem nagyon, zavarja. Egyértelműen elvetik a köz­ponti bérgazdálkodás min­den lehetséges variációjának fenntartását. Abban Is több­kevesebb az egyetértés, hogy a remélhető bérreform nem jelenti a korábban használa­tos szabályozási módszerek valamelyik változatához va­ló visszatérést, mert akkor megint csak nem lehet előbbrelépés az ösztönzés­ben. Óvatosan kezelik a bér- gazdálkodás radikális libe­ralizálásának lehetőségét, te­hát. a minden szabályozás nélküli bérgazdálkodást. Vi­szont új elemként és egyre többször jelenik meg a mun­káltatók és a munkaválla­lók — illetve ezek érdek- képviseleti szervezeteinek — közös megegyezésen alapuló bérmegállapodása, mint sa­játságos szabályozási esz­köz és módszer. Magyaror­szágon ez vadonatúj dolog lenne, s akik egyelőre óva­tosan kommentálják az ez­zel kapcsolatos javaslatokat, azért is óvatosak, mert egy­részt tudják ugyan, hogy az ilyesfajta egyezkedés a fej­lett tőkés államokban gya­kori, ám azt is tudják, hogy korántsem problémák nél­küli módszer. Ma még nem tudni, hogy a magyarországi bérreform végül is milyen formában ölt testet. Az viszont nyil­vánvaló, hogy ez a reform tovább nem halogatható, s az is nyilvánvaló, hogy tel­jesen új irányban kell elin­dulni. A szakmai és a politikai dilemma sokkal összetettebb, és a kérdés úgy hangzik: sikerül-e végre olyan bér- politikai alapelveket kidol­gozni és elfogadtatni, s olyan bérezési gyakorlatot meghonosítani, amely való­ban megfelel a legalapve­tőbb, eddig is sokszor hang­súlyozott — ám gyakorlati­lag mindig is mellőzött — kritériumnak, miszerint a bér. mint egyfajta költség a sok egyéb között, a gazda­ság bonyolult egyensúly- rendszerének szerves, ám csak egyik része. Merev szabályozásával jottányit sem segítheti az egyensúlyi helyzet megteremtését, kor­látok nélküli liberalizálásá­val pedig ösztönzési funk­ciójának érvényesülése is veszélybe kerülhet. Maradna még egy nagyon lényeges kérdés, s ha ez az olvasónak eszébe jut. akkor okkal-joggal fogalmazhatja meg: ha egyszer Magyaror­szágon mindig is a pénz­hiányra hivatkozva maradt el a racionális bérszabályo­zás. akkor most. a gazdasá­gilag vitathatatlanul nehéz esztendőkben ugyan miben reménykednek a bérreform előkészítői? A válasz roppant egysze­rű: ha már ma kidolgozott lenne a bérreform, és akár holnap bevezethető lenne, akkor ehhez nem feltétlenül kellene sokkal több pénz! A jelenlegi bérkeretet kellene ésszerűbben fölhasználni. A többi pénzt majd azok hoz­zák — hozhatják —, akik nemcsak képesek a hasznot hajtó teljesítményekre, "de azt is belátják, hogy a lé­nyegesen több fizetség elle­nében egyrészt érdemes-, másrészt meg elemi érde­kük többet és jobban dol­gozni. Vértes Csaba ANTENNARENDSZEREK MŰHOLDPROGRAMHOZ. A BHG Híradástechnikai Vállalatnál, az NSZK-beli Hirschmann cégtől vásárolt licenc alapján rövidesen megkezdik olyan közös­ségi antennarendszerek előállítását és forgalmazását, amelyekkel műholdprogramok is fog­hatók. Képünkön: szerelés alatt — az antennarendszerhez tartozó — beltéri egységek MTt-fotó: Balaton József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom