Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
o 1988. április 30., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET „Tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem mintázhatni...” A szobornak kell a tér Csepregi Zoltán műtermében, Kaszaperen Az az áprilisi nap rosz- szul kezdődött. Alig raktuk el megkönnyebbülve a meleg holmikat a szekrények felső polcaira, újból elő kellett venni mindent, téliesen öltöztünk fel, és mégis fáztunk. Éjszaka jég verte az ablakokat, délelőtt meg — útban Kaszaperre — hó esett. És azon a napon temették Barcsay Jenőt. Jólesik a meleg Csepregi Zoltán szobrászművész otthonában. A műteremben, ahol leülünk, a sűrű fekete felhők ellenére meglepően világos van. Hogy is fér be ennyi fény és ennyi portré, szobor a lakószobának sem túl tágas műterembe? Pedig nincs itt minden, hiszen csak két éve költözött a művész Szarvasról Kaszaperre, új otthonába. Meg aztán nem is szerencsés az a szobrász, akinek művei vele maradnak örökké, hiszen a szobornak hely kell, tér kell, oda való. Arra kérem Csepregi Zoltánt, utazzunk egy kicsit térben és időben Szarvasnál is távolabbra, meséljen a kezdetről, meg arról. milyen a szobrász sorsa a diplomától az élet derekáig, és azon túl. — Az Arad megyei Pan- kotán születtem. Voltí egy szobrász a községben, nem tudom, aztán mi lett vele. Nála láttam a szobrokat, a rajzokat egészen kisgyermekkoromban. és nagyon izgatott, amit csinált. Ügy éreztem, nekem is valami hasonlóba kell fognom, hogy szobrokban! tudnám legjobban kifejezni magam. Tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem mintáz- gatni, ismerkedtem az anyaggal, a formával. Később Mohácsra kerültünk, 1951-ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, 1957-ben végeztem. Első tanárom Szabó Iván volt, tanított Barcsay is. A diplomával mint fiatal képzőművészek valósággal kikerültünk az utcára; egykét évig próbáltam úgy éldegélni. aztán nem bírtam tovább, elmentem Pécsre, kiarakatrendezőként jártam a kis falvakat Baranyában. Később Szarvasra jöttem. 1969-től a vas- és fémipari szövetkezetben dolgoztam betegségemig, 1986-ig. Most nyugdíjas vagyok. * * * A szobrász Szarvason végre otthonra lelt; 1976- tól a megbízások is rendre érkeztek. Az első a gimnázium előtti Vajda Péter- szobor. Az öntözési kutató- intézet alsó kertjében, a Körös-parton áll. dr. Gruber Ferenc portréja, majd a vasipari szövetkezet harmincéves jubileumi emlékműve következett. Szalag Mihály portréja 1985. novemberében, Petőfi Sándor mellszobra 1986. március tizenötödikére készült el. Akkor már érezte, hogy bal karjában valami nincsen egészen rendben. Nehezebben mozgott a véső, de a fáradtsággal magyarázta. Sajnos. tévedett, kórház, műtét... Ennyi hát a múlt, s ami ezután következett, az már au jelen, és Kaszaper. A Szarvason látható műveken kívül máshol nem találkozhatunk Csepregi Zoltán szobraival. Igen, a szobornak hely kell, tér kell, már a munka megkezdése előtt jó tudni, hová készül, hol fog állni az a portré, mellszobor, figura. És magához a munkafolyamathoz is hely kell, nem kevés, s bizony drága anyagok kellenek: kő, bronz. Költséges művészet. Ráadásul kiszolgáltatott — az anyagiakon túl ízlésnek, szemléletnek, s egyáltalán annak, hogy eszébe jut-e valakinek, magánszernrély- nek vagy intézménynek —, hogy dolgozószobáját, irodáit, könyvtárát, kertjét, tereit szobrokkal ékesítse. Ügy tűnik, az ilyesmi ritkán jut az emberek eszébe, manpság, ilyen pénzszűkös időkben pedig egyre ritkábban. De nem volt a helyzet korábbi korokban sem sokkal rózsásabb, mert egy-egy festményre mindig hamarabb gondoltak, mint mondjuk egy mellszoborra. Az idők változnak, és velük a kor ízlése, akárhogy is van, a szobrász megbízások nélkül boldogtalan. Ahogy beszélgetünk, egyre szőkébbnek érzem körülöttünk a kis műtermet. Túl sok tehetséget, lehetőséget érzek ide bezárva a gipszmintákba. Egyik-másik portré bronzosan ragyog, pedig gipsz, nincs kiöntve, csak befuttatva; igazi fénye biztosan a kész bronzszobornak lenne. Az Olvasó nőt a sarokba ültette alkotója; elképzelem, hogy egy könyvtár, vagy iskola elé sokkal jobban illene. A polcon a kisebb portrék és figurák: Apám, Feleségem, a patinázott Női fejj Madách, Bartók, egyik kedvenc zeneszerzője, és a művész leánya a felső sorban. Alatta a hosszú ruhás nőalak címe „1900”, Niké, a győzelem istennője, anya és gyermeke Pávaszem címmel. Az apjáról készített portréval elégedett a művész, úgy van vele, ahogyan Szalay Mihály özvegye a férje szobrával: szinte hallja a hangját... — Terveim vannak, szeretnék még sok szép szobrot csinálni — mondja Csepregi Zoltán, s közben a bal kezét nézegeti, tekintetében remény és aggodalom. — Főleg a portrék érdekelnek . .. Igen, a szobrászattal szemben kicsit igazságtalan1 a sors, mert a szoborhoz annyi minden kell: tér, idő, anyag. Költséges alkotás. Egy festmény esetleg néhány perc alatt elkészül, de a szoborhoz sokszor hónapok kellenek. Hallgatom a szobrászt, s közben igyekszem elképzelni a munkafolyamatokat, amelyekről beszél. Nehéz így benn, a műteremben ülve magam előtt látni, mit is jelent a gipszforma, a mosás, a cizellálás, a negatív és a többi műteremtitok. Annyi azonban világos: hosszú az út a mintázástól az öntésig, összetettségében kicsit az öttusára emlékeztet a szobrász dolga, mert az öttusázónak sem elég, ha csak úszni tud . . . * * * Az utcákat, a tereket figyelem — már útközben hazafelé, a délutáni napsütésben. Túl sok hely nem kiált szobor után ezen a szakaszon, Kaszapertől Békéscsabáig. Itt nem, de biztosan akadnak olyan közterek megyénkben, ahol „otthon” lehetne az az Olvasó lány, a Bartók-portré, vagy más tudós, művész szobra. Niedzielsky Katalin Szokolay Zoltán: Kora tavaszi éjszaka Az arc mögül előkerül a múlt idő jele, s gyermekkorommá édesül vén Thalész tétele. Az égen úgy leng fenn a csend, halálom tudhatom, mint láncon színezüst kereszt, átokra alkalom. Véletlen tört el egy pohár, véletlen létezünk, szerelmeskedni kár, ha már szög verte át kezünk. Szabályaimba úgy futok, akár az üldözött, s hiába bontom, nincs titok a kőlapok mögött. Csak keresztek, háromszögek, tudássá léiTyegült emlékkörök és feledett jelek, kövér betűk. Ikszipszilonra gondolok, száz éve láttam őt. Mivé olvadtok, elhagyott, tilalmas hómezők? Ágh István: Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Reviczky Gyula: Jelszó Munkára fel, versenyre fel, Magyarhon ifjai! Amit ma végezhettek el, Kár elhalasztani. A gyors idő is ép' olyan, Úgy űz ma holnapot: Mint habra folyvást hab rohan, Fel hát! Dolgozzatok! A perc, ha tűnt, meg nem kerül Annak, ki ácsorog. Fut az idő szünetlenül. Kereke zúg, forog. S elsöpri, aki véle nem Tud lépést tartani. Fel hát, jövendő nemzetem. Magyarhon ifjai! Dicsőn végezni: rajtatok Múlik s nem másokon. Mit boldogult apáitok Megkezdték egykoron. Teher, nyűg enmagának is, Ki csak lustálkodik. Magának is, honának is Él, aki dolgozik. Csepregi Zoltán: Niké Pávaszem
