Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
1988. április 23., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tóth Ernő: Noé Kihúzom-e a lutrit? Legalább negyven esztendeje kiment már a divatból a szólás, hogy úgymond „kihúzza valaki a lutrit”. Ami korántsem azt jelentette, hogy az említett személy nyer majd valamilyen sorsjátékon. Azzal volt rokonértelmű, amit egy később elfogadottá vált mondás, a „kihúzza a gyufát” hordoz, vagyis, hogy póruljár, más változata szerint „ráfázik”. Mivel pedig időnként az írásaim miatt megkapom a magamét, legutóbb valaki teljes névaláírással, sőt. postai irányítószámmal is hitelesített levélben azt jövendölte: „Uram, előbb-utóbb kihúzza a lutrit!” És hogy ne kínozzon a bizonytalanság, azonmód megírta, mivel szolgáltam rá erre. íme! „Föltűnt, hogy maga nagy kedvvel nyúl példákért a sportélethez. Jobban tenné, ha ettől tartózkodna. Nem azért, mivel töbször játszottunk egymás ellen az egyik lőrinci pályán, s mindig volt szerencsém magát hidegre tenni. Ez eddig a mi magánügyünk, és utoljára is belőlem kis híján profi focista lett. A nagyobb baj, hogy maga nem szakértő a sportban. Komoly ember nem foglalkozik olyasmivel, ami számára arabul van. Egyszer még kihúzza emiatt a lutrit. És a mi korunkban ez ugyebár ... mit részletezzem? .. Ezt írta szigorú szavú jóakaróm. Tüstént visszaemlékeztem labdarúgás közbeni találkozásainkra. Hát. ott sem volt éppen vajszívű. Recsegtek a csontok, ahol ő té- rült-fordult. Máig érzem egy páros lábbal történt bemutatkozásának emlékét... És mégis. . . Csakugyan vonzza valami a toliamat a sportvilághoz. Mi lehet az a mágneses erő? ... Talán az, hogy ott egyszerűbbek a dolgok. A kiválasztásban — ez természetesen főként a versenyzőkre vonatkozik — csak módjával lehet szerepe a származásnak. Kétlem, hogy egy miniszterhelyettes akárcsak bizonytalan kísérletet is tenne arra, hogy vézna fiúgyermekét, aki érdeklődik a boksz iránt, bepro- tezsálja a nehézsúlyú ökölvívó-bajnokság döntőjébe. Nem is volna rá módja, meg különben is. miért püfölhetné laposra fiacskáját? ... A sportpályán kevesebb a titok, mint az élet más területein. Még a vezetők rátermettsége vagy alkalmatlansága is hamarabb és nyilvánvalóbban ismertté válik, mint mondjuk a tanácsgépezetben. Hallottunk arról, hogy ki miért ígérkezik megfelelőnek egy megyeszékhely legfelsőbb igazgatási posztjára, és miért kellett valakinek egy idő múltán vennie a kalapját, ha vadászni ugyan tudott, de a városépítésben többnyire bakot lőtt? Gondoljuk csak el, minő égzengés kíséretében távozott Mexikó után a magyar foci kapitánya, és milyen Golgota várt itthon Sebes Gusztávra, mert csapata Bernben nem érte el az egyedül elfogadhatónak vélt első helyet ... Ugyanakkor a magyar ipar nem egy páncélos csatahajóját lehetett zátonyra futtatni úgy, hogy a kormányos még csak dorgáló szót sem kapott a nyilvánosság előtt. Ha nem rövid vajúdás után, de csak napvilágra kerültek bundaügyek is. Sőt, furfangos honfitársunk, a totókirály is leülte már a magáét. De a suttyomban fülbe súgott mendemondákon kívül tudunk-e többet veszteségesre sikeredett gazdasági évek után is kacsalábon forgó magánvillákat építtető szövetkezeti vezetők pénzforrásairól? Ki fejti meg a talányt, hogy akik koldusbotra juttatnak egy közös gazdaságot — az esetek egy részében —, miért élnek mint Marci Hevesen? A sportban a dicsőség és a kiemelkedés vágya tüzeli azt, aki a rajthelyre áll. Büszke önbizalom fűti a versenyzőt. hogy azonos feltételek mellett — mert tehetségesebb. szorgalmasabb, keményebb akaratú, mint társai — ő lesz az élen, vagy éppen a legelső. Nem úgy. hogy telefonon odaszólnak az érdekében. Ügy, hogy mérhető, mindenki által ellenőrizhető teljesítményt nyújt. Életem egyik legkeserűbb fölismerése, hogy nálunk csúszópénzzel majdnem minden elintézhető. Nemcsak az, hogy valaki mérete és ízlése szerinti öltönyhöz jusson. Bárki tud olyan ügyeket fölsorolni, hogy itt és itt, ez meg ez vesztegetés révén jutott lakáshoz, egyetemi felvételhez, életmentő gyógyszerhez, irigyelt álláshoz. Kétlem, hogy olimpiai bajnokságot hasonló úton- módon szerezhetett volna valaki. Bár joggal köthet bele valaki az itt leírtakba. Véletlenül nehogy azt írjam már: a stadionok körül csak a szentlélek lovagjai buzgólkodnak. Hát nem is. Mint gyanútlan kívülálló és a bizalmas tájékoztatókra el sem jutó ember gyanítok egyet- mást. Például a külföldi utazások körüli machinációkról. Hisz egyik-másik sportküldöttségünk akkora kísérőcsapattal ered útnak, mint hajdan némelyik napkeleti császár. De ez nem maradhat titokban. Néha önnön személyüket is leleplezik a maguk fontosságát szerfölött nagyratartó mecénások, akik, — ne feledjük! — az én pénzemből, az olvasó pénzéből bőkezűek. Láttam a napokban egy tablót egyik sportegyesületünk bajnokságot nyert csapatáról. Az egész ország tud arról, hogy a szakmai sírgödör széléről hozta el a társaságot a hipnotikus hatású tréner. Csoda történt, ám a tabló főhelyén azok szerepelnek, akik a pénzt csúsztatják a csapatnak, s a „futottak még” sorban fedeztem föl a varázslatot végbevivő mester fotográfiáját, s csak a „népség-katonaság" helyén mutatták be a küzdőtéren lezajlott ütközetek hőseit. Azokat, akik esélytelenekből váltak diadalmasokká. A sportolókat. Egyszóval.. . Rang és cím szerint megy a megbecsülésnek ilyen szerény külsősége is. De szelídebb és szolidabb arányokban, mint egyéb régiókban. Hiszen a labdajátékok legtöbbjében, ha rendre nem sikerülnek valakinek a húzásai, lecserélhetik még a sztárokat is. Az egész nézősereg szeme láttára. És azok lemennek a pályáról. Nem kíséri őket olyan szöveg, hogy „érdemeik elismerése mellett”, és nem kerül kitüntető medália csatakos dresszükre. És a lehívott játékos — legalábbis hinni szeretném — a mérkőzést követően nem futkos a helyi tanácshoz, pártszervezethez, szak- szervezeti bizalmihoz panaszkodni. Hogy ő bizony mindenkinél jobb, de a csereként beküldött klubtárs ennek, vagy annak az ivócimborája, rokona, vagy szeretője. Mert a társadalom egyéb pályáin éppen az alkalmatlannak bizonyultak mögött szoktak nagyon is befolyásos pártfogók állni. Olyanok, akik a családi, cinkosi.és egyéb összefonódások révén íratlan véd- és dacszövetségben védik fondorlattal megszerzett helyeiket. Ám ők — ezt javukra mondom — nem is igényelnek maguknak fair play-dí- jat. A sportban többnyire lát- nivalóan egyszerű az igazság, tiszteségesebbé tehető a küzdelem, és könnyen fölismerhető csapatjátékok esetében, hogy ott mindenki egyazon célért izzad, szenved és győz, ha győz. Bár másutt is ilyen nyilvánvalóan egyszerűek volnának a célok, eszközök. Bajor Nagy Ernő A magyar film történetében is lezárult az a korszak, amelyet a konszolidáció, a kiegyenlített fejlődés, a kevésbé tettenérhető ellentmondások periódusaként tartottunk számon. Nyolcvanas éveink második felére bebizonyosodott, hogy a szocialista fejlődés gyökeres reformja, új alapokra helyezése nélkül ugyanolyan válságjelenségekkel számolhatunk, mint amilyeneket addig csak a — sematikusan leírt — tőkés társadalommal hoztunk összefüggésbe. A magyar dokumentumfilm legújabb vonulata ezt a fölismerést teszi nyilvánvalóvá, s hozzá képest a játékfilm olykor csak halvány ismétlésnek hat. Dokumentumfilmjeink múlt és jelen hiteles képével igyekeznek szembesíteni bennünket. nézőket. Sára Sándor hatalmas filmfolyama — Sír az út előttem című alkotás — a hazájukból elkerült székelyek hányattatásait örökíti meg; itt a . kamera szinte valamiféle „filmes jegyzőkönyv” készítését szolgálja. Beszélő arcokon elevenedik meg az utóbbi csaknem fél évszázad történelme, s csak néha szakítja meg a vallomásokat egy-egy — korabeli — híradórészlet. Hasonló módon nyomozza a történelmet — de már valamelyest könnyedebben. a jegyzőkönyv puritán tárgyilagosságát meghaladva — Magyar Bálint és Schiffer Pál A Dunánál című alkotásában. A színes filmszalagon dunapataji származású, illetékességű vallomástevők beszélnek életükről, s az összefonódó sorsokról az országos kép helyi változata rajzolódik ki: üldöző és üldözött feltételezi egymást kölcsönösen, hittel, vagy számításból elkövetett súlyos vétkek tárulnak föl. És a Duna menti summázat úgy hangozhatnék, ahogyan Radnóti Miklós fogalmazta: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”. Ilyen összefüggésben az egyéni bűntelenség is viszonylagos. A Gulyás fivérek megrendítő alkotása, a Törvénysértés nélkül az 1951—1953 közötti kitelepítésekről is ezt igazolja. (Ä kényes tárgy ábrázolásának érde me — furcsa módon — játékfilmé: először Bacsó Péter foglalkozott vele néhány esztendeje a Te rongyos élet! című tragikomédiájában.) Itt nem makulátlan mártírok szenvednek egytől- egyig elvetemült martalócok fogságában. A helyzet sokkalta bonyolultabb. Maguk a meggyötörtek vonják le a becsületes következtetést, évtizedek múltán: túl kell lépni a szörnyű élményeken, nem szabad a „fogat fogért” bosszúfolyamatát továbbvinni. Ami nem jelenti azt — amire a film ironikus címe is utal —, hogy jogilag, politikailag, emberileg elmaradhat az utólagos igazságszolgáltatás. Mert — valójában — elmaradt. A vétkeseket — kiváltképp a fő vétkeseket — nemigen vonták felelősségre. S ahol nem tabu a múlt, ott többé a jelen sem az. Be lehet vallani, hogy — bizony — nálunk is tízezerszám akad kábítószerrel élő, félresodrottan vergődő fiatal, mint a sántikáló, nyomorúságában még a hitle- rizmussal is rokonszenvező Attila. Vitézy László Úgy érezte, szabadon él című filmjének szereplője. Fény derülhet arra: miként vélekednek egyesek arról társadalmunk vezető rétegiben, hogy a köz szolgálata jogos kiváltságokkal jár, s ezek öröklés útján, lelkifurdalás nélkül áthagyományozhatok. Erről szól Magyar József: A mi kis ügyeink című alkotása. Elénk tárulhat egy folyamat, amelynek során a nyugdíjazott ózdi vezérigazgató, s az utcára tett munkás hasonlóképp vesztesnek tekintheti magát — csak a tét és a következmény nem azonos. Ez derül ki Almási Miklós: Szorításban címet viselő alkotásából. Súlyos gondokkal küszködő, de felnőni törekvő magyar társadalom ábrázolását adják ezek a dokumentumfilmek. Fölkorbácsolják indulatainkat, de a megtisztító lehiggadást, a katarzist is szolgálják. Ekként kell tehát őket fogadni, mert fontos részei, munkáiéi a stabilizálódás, kibontakozás nemzeti célkitűzésének. Kőháti Zsolt Tóth Ernő: Szent Ivón-éji ólom Kiss Ottó: Vers: helye-nincs szavak Fényreklámok és betonberregés. A csend, a fű, az est — elköltözött. Egy kocsma — ketrecbe zárt röppenés — a cél előtt, mögött, között: maradt. A tájba hajló idő megszökött. Meddig maradnak velünk a szavak? Bevallva múltat és jelent Gondolatok a katarzist szolgáló dokumentum filmekről
