Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-19 / 92. szám
1988. április 19., kedd Szívügye a város kultúrája Beszélgetés az elnökhelyettessel Készlet a SZOT-szállóbóI. Kalcsó József rajza Dr. Szigeti Zoltánnal, Gyula Város Tanácsa általános elnökhelyetesével már korábban megbeszéltük ezt a találkozót, s alaposan felkészültünk: kérdésekkel —válaszokkal. Nem túlzás állítani, hogy szenvedélyesen szereti szülővárosát: átveszi annak lüktetését. Bár — tisztségéből eredően — az élet minden területéhez köze van, különösen szívügye Gyula kulturális világa, élete. A hatvanas években fiatal mérnöktanárként tért vissza szükebb hazájába; az Erkel Gimnáziumban tanított, s amellett koreográfusa volt a ma már Európa-hírű Körös néptáncegyüttesnek; sok kiemelkedő siker fűződik akkori munkájához. Ma nem csupán a néptánc — a művészetek valamennyi ága érdekli: nincs olyan jelentős kulturális esemény Gyulán, ahol ne jelenne meg; lett légyen az hangverseny, tárlat vagy író-olvasó találkozó ... Hivatali szobájában ülünk, ő teát, én kávét kortyolgatok, s a bennem régóta motoszkáló, kényesnek tűnő kérdéssel kezdem: — Mondja, nem tűnik kissé talmi csillogásnak, holmi tarka-barka Jcirakodóvá- sárnak a inapfényes-stran- dos nyüzsgés? ön hogyan ítéli meg a város ikulturális rangját, helyzetét .az országban? — Négy éve vagyok elnökhelyettes; elég sokat járom az országot, sok helyen megfordulok. Ha megtudják, hogy gyulai vagyok, lelkesen dicsérik a várost, a várfürdőt, s igazi kultúrvárosnak nevezik Gyulát. Ez, természetesen igen jólesik. Azonban, ha az ember nagyobb felelősséggel elgondolkodik, külön kell választani a jó, a valós értékeket a felszínes, szimpla, felemás értékektől... — Mit tart ön városában valós értékeknek? — Például a 25 éves várszínház egyre igényesebb előadásait. Akik a múlt nyáron látták Háv Gyula: Mohács; vagy Sütő András: Álomkommandó című előadását, aligha felejtik el egyhamar az ott kapott élményt. Rangja van ma már a várszínháznak. Nem véletlen, hogy neves színészek sora örömmel vállal itt fellépéseket, lemondva olyan meghívásokat másutt, ahol anyagilag jobban járnának ... — Igen, ez mind igaz. De vajon mi lehet az oka annak, hogy a publikum nyolcvan százaléka üdülővendég? Hol marad ia gyulai közönség? Eltöpreng. — Sajnos, tény, hogy a gyulaiak érzelmileg eltávolodtak a várszínháztól. Ennek pszichés okai is lehetnek. Talán úgy érzik, hogy ez nem az ő színházuk; hogy Itt a vendégművészek az idegenek számára rendezik előadásaikat. Ennek az elidegenedésnek azonban objektív oka is van: talán gyenge a közönségszervezés is. — Kissé elkalandoztunk ... gondolom, a valós kulturális értékek között mást is találhatunk még. <■ — Szerencsére, igen. A száztízezer kötetes könyvtár már csupán a külsejével és gyönyörű belső építkezésével is esztétikai élvezetet, örömét kelt. Valódi értékeink egyike a felújított Erkel-ház; a megrendítően hatásos, állandó Kohán-tárlat. És természetesen Gyula szimbóluma, a középkori téglavár, melynek megmentésére a város nagy áldozatok vállalásával komoly erőfeszítéseket tesz. Már ebben az évben effektiv, hozzáértő munkálatok kezdődnek itt meg... — A .várjátékokon kívül milyen rendezvények érdemlik meg a kitüntető „valódi kulturális érték’’ elnevezést? — A várszínházhoz hasonlóan az eszperantó nyári egyetem is 25 éves lesz az idén. Gondolom, komoly értékéhez nem férhet kétség. És természetesen ide sorolom a kétévenként szervezett Helikon-ünnepségeket, az EDÜ-t, amikor frissé, üdévé válik a város. — Eddig nagyon őszintén nyilatkozott..., mik azok, amikkel elégedetlen? — A vizuális és a zenei nevelésben kell még rengeteget tennünk. Szakembereink, művészeink sokat fáradoznak azon, hogy a képzőművészet jelen legyen a városban. A nyári művésztáborokra és a jövendő városi képtárra gondolok most. Aggaszt azonban, hogy a fiatalok körében nem folyik megfelelő nevelőmunka. Lehangoló, hogy az évenként megrendezett 8-10 képzőművészeti kiállítást csak egy szűk kör tekinti meg: szinte mindig ugyanazokat az arcokat látom. Igazán nem pénz kérdése az, hogy gyermekeink szervezett tárlatlátogatásokon vegyenek részt — teszi hozzá kissé indulatosan. — A zenei életet milyennek ítéli meg Erkel szülővárosában? — A zeneiskolában komoly színvonalú oktatás folyik. Városunkban gyakran rendezünk rangos hangversenyeket. Ugyanakkor szomorúan kell tapasztalnom, mennyire gyér az érdeklődés a komoly zene iránt, önmagámnak is sokszor felteszem a kérdést: vajon hol vannak azok a fiatal értelmiségiek, akik azzal telepedtek le Gyulán, hogy közel lehessenek a kultúrához?! Valóságos paradoxon: hangoztatják, hogy igénylik a kultúrát, mégsem élnek annak lehetőségeivel. Azt meg egyenesen szégyellem, hogy Erkel Ferenc szülővárosában évek óta képtelenek vagyunk megszervezni egy jó kórust! Pedig, gondolom, a gyulaiak is tudnak vagy tudnának énekelni, ha lenne hol... — De még mennyire... — dünnyögöm halkan, hogy meg ine hallja >—, hiszen jó- páran átjárnak a csabai kórusba ... — Sajnos — mondja sóhatjva — egyelőre nem akad olyan ember, aki szívügyének érezné ezt az ügyet... Pedig nagyon fontosnak tartom az amatőr mozgalmakat: fölbecsülhetetlen a közösségi és esztétikai nevelőhatásuk. Nemesebbé, emberibbé válik az, aki együtt táncol, együtt énekel, együtt játszik embertársaival. — I Gyulán nemzetiségiek is élnek: !németek, románok. Keveset tudunk iaz ő kultúrán életükről.. . — Nem csupán erkölcsileg támogatjuk őket abban, hogy ápolhassák, élővé tegyék saját kultúrájukat. Konkrét elképzeléseink vannak nemzetiségi klubok és tájházak létrehozására ... Hallgatunk megint. Gondolatban visszatérek beszélgetésünk kezdetéhez. — Nem érez némi nosztalgiát néptáncos-koreográ- fus múltja iránt? — A szívem mélyén ma is kötődöm a néptánchoz; örülök a Körös együttes létének, a táncosok külföldi sikereinek, de már nem tevékenykedem ezen a területen. Most a szociológia a hobbim ... Bár — s elmosolyodik — az eszperantó egyetemen, amelynek elnöke is vagyok, fölkértek, hogy tartsak előadást a magyar néptáncról. Örömmel tettem eleget a kérésnek... Temyák Ferenc Mielőtt bármibe is fognék, meg kell állapítanom, hogy az elmúlt heti televíziós műsorok oiyan átlagot hoztak, ami semmiképpen sem dicsérhető, s az oly régen szidott versenyképtelen állapotokat tükrözték. Mindezért természetesen nem a Magyar Televíziót kell kizárólag elmarasztalni. Főztek, amivel tudtak. Hogy az étel nem lett jó, lelkűk rajta. Még szerencse, hogy tavasz van, s már nem is olyan fontos a képernyő előtt gubbasztani. De ha már kellett, nézzük, mi volt az, ami megragadt az emlékezetünkben. Sajtóügyek Régi hódolója vagyok a Stúdiónak. Mindig tud meglepetést okozni, ahogyan most is. Mégpedig, szakmába vágón. Mire észbe kaptam, már röpködtek is a számok, alig győztem jegyzetelni. Hogy műveletlenséggel vádolt állampolgáraink azért évente több mint egymilliárd lapot vásárolnak, olyan lapokat, amelyek zöme deficites. Olvassák, nem olvassák, egyaránt az. S hogy mitől deficitesek ezek a lapok, az a fantáziát, a kezet megkötő sza- szabályozókiban kereshető. Mert — (igen furcsa szempont — a lapok nem nyereségérdekeitek, a sajtót nem tekintik terméknek, azaz, árunak. Az előállítás árai pedig alaposan megnövekedtek, csakhogy a keresztfinanszírozás révén ezt nem érzékelték az olvasók, akik egy esetleges áremelés után markánsabban kifejezhetnék egy-egy laphoz való hűségüket. Szíven ütött, mikor megtudtam, hogy a dupla ár sem vezetne a jelenlegi deficitek megszüntetéséhez. Ami deficit többnyire az emelkedő papír- és nyomdakölltség miatt születik. Mert ugyan mi is lehet a legolcsóbb? A szürkeállomány, azaz a szellemi termék. Hát kérem, ha nem akarok személyeskedni is, azt kell mondjam, nem tudom, mi történik a „lapfronton”. Mert nyer a papíripar, a nyomda, a posta — de mennyit! —, mégis mindenki panaszkodik, holott nyugaton a lapkiadással politikai pártokat lehet eltartani! Nem is folytatom, mert azt hiszik, „hazabeszélék”. Kultúrtörténet Valamikor felhívtam ajánlásunkban a nézők figyelmét egy angofl dokumentumfilm-sorozatra, amely Afrika népeinek 'fantasztikus kultúrtörténeti értékeit tárja fel, s teszi láthatóvá. A sorozat közepére érve nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy jó műsort ajánlottam szíves figyelmükbe. Hiszen egy kontinens népeinek történetével ismerkedhetünk meg, akiket általában „primitíveknek” jelzünk, holott tárgyi, államszervezeti kultúrájuk, felépítésük olykor megelőzte az európai népekét. Mint leg- ; utóbb is láttuk, a hausza népnél a kanoi királyságban már 500 évvel ezlőtt megszületett az omucan, azaz az alkotmány. Érdekes volt végigkísérni kézművességük, szobrászatuk eredetét és csodálatos termékeit, a vasmű- vesség, a kerámia, a szövés és a szövött anyag máig ősi munkamegosztásban születő termékeit, Basil Davidson kutató pedig tudta a mértéket, mennyi magyarázat kell ahhoz, hogy a látvány igazán érvényesülni tudjon. E sorozat mellett például ezen a héten a marikhoz is elvezetett bennünket a Magyar Televízió, és Izraelbe is, ahol az ott élő magyarok helyzetével ismertettek meg bennünket. A bemutatkozás számomra mgelepő és elgondolkodtató volt. Nemigen tudtunk arról, hogy ebben a „frissen” született országban több mint 300 ezer magyar nyelvű zsidó él, és őrzi születési helyének anyanyelvét. A televízió forgatócsoportja jól szerkesztett műsorban tárta fel az ott élők életmódját, kapcsolatát Magyarországgal, és próbálta elemezni sajátos magyarság- tudatát a megszólal tatottaknak. Kinek Hopp? Valahogy nem illik az előbb említett műsorok közé egy sportmagazin, de ha nagyon akarok kapcsolódást találni, hát az Izraelben látott szabadidős klub jut az eszembe. Ami nálunk nagyon hiányzik, így hát mindenféle trükköket be kell vetni, hogy egészségesebb életmódra szoktassanak bennünket. Ezt próbálja meg a négyrészes Hopp!, alcíme szerint életmódmagazin, csak éppen nem tudom, milyen korosztályhoz szólva. Hol gügyögnek, hol magázódnak; Fekete Katalin rendező biztosan tudja, mit akar. Minden esetre, a kedves botlásokon — igaz ülve, de — kitűnően szórakoztam. S mert nem volt a közelemben uszoda, teniszpálya, így Hopp!-on maradtam. Ha e héten valaki úgy dönt, az esti kocogás helyett a képernyő elé ül, ajánlom, nézze meg a Száraz György drámájából készült tévéjátékot, az Ítéletidőt, amely az erdélyi Érchegységben játszódik 1849-ben . . . B. Sajti Emese Egyetemek nyara Megkockáztatom a jóslatot: a legérdekesebb kurzus a veszprémi lesz, az az augusztus eleji egy hét, amelynek munkaerőpolitika adja majd a témáját. Az addigra vélhetően nem csökkenő foglalkoztatási gondok izgalmas vitákat jövendölnek a köz- igazgatási nyári egyetem előadóinak és hallgatóságának. Jóslataimat egy különös kártyapakli lapjainak rar- kosgatásával latolgatom. A pakli borítóját a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat emblémája díszíti, s a következő kérdések kaptak helyet rajta: Tudja-e már, hol tölti a nyarat? Ismeri Magyarország tájait? Tanulna-e magyarul? Szeretne megismerkedni a magyar művészetekkel? Ismeri Kodály nevét? Tud eszperantóul? Tájékozott a számítás- technika alkalmazásában? Érdekli a magyar társadalom, gazdaság és mezőgazdaság? Megismerkedne az urbanisztika és a környezet- védelem eredményeivel? Amíg ki-ki eldönti a kérdésekre adandó válaszát, hadd mondjam el, hogy a pihenés közbeni tanulás és a tanulás közben való pihenés eszményét megvalósító nyári egyetemekről van szó, a TIT-nek azokról a nyári kurzusairól, amelyeknek tavaly húsz városunkban 2647 hallgatója volt. Nehéz válogatni közülük. Talán ezért is döntött úgy a nyári egyetemek titkársága, hogy idejében, már kora tavasszal közzéteszi a kínálatot. Tetszetős formában sikerült. A pakliban különböző nagyságú lapok vannak, szám szerint huszonkettő. Ezek mindegyike egy-egy kurzus nevét, helyét, idejét, tematikáját és a jelentkezéssel kapcsolatos főbb tudnivalókat tartalmazza. És persze azt a nem régi felismerésen alapuló közművelődési szándékot is, hogy a „nyári egyetem nem lehet túlságosan kötött, azaz hagyni kell, hogy a résztvevő hallgatók igénye szerint alakuljon ez a képzés, tanulási forma.” A jelentkezők, az érdeklődők lesznek tehát e kurzusok főszereplői, mégpedig „a kérdező, a tapasztalatait közlő, s a jelenségekről véleményt formáló ember pozíciójában”. Megkeverem a kártyát, átrakom a pakli tartalmát. Időpont, kurzuskezdet szerint «csoportosítva így a győri lap kerül az élre, ott ugyanis már június 13-án megkezdődik az ergonómiai nyári egyetem. Június 27-én Kecskeméten és Miskolcon lesz kapunyitás: a hírős városban a családi ésj óvodai nevelés kölcsönhatásáról hallhatnak majd, a borsodi megyeszékhelyen pedig menedzserképző indul. Július már főidény: népművészeti nyári egyetem Zalaegerszegen, közgazdasági Budapesten, műemlékvédelem Egerben, magyar nyelvet és irodalmat ismertető Debrecenben, a mai Magyarország életét bemutató Pécsett, pedagógiai Szegeden, ifjúsági kurzus Salgótarjánban, eszperantó Gyulán. Katonapolitikával és honvédelmi neveléssel foglalkozó nyári egyetem kezdődik Szolnokon, környezet- és természetvédelmi kurzus lesz Sopronban, a Magyarország a XX. században című előadássorozatnak pedig Nyíregyháza ad otthont. Augusztusban a településtervezési rendszer korszerűsítéséről lesz szó a Savaria urbanisztikai nyári egyetemen SzombathelyenJ a mai magyar filmművészet két jeles alkotójának, Gyarma- thy Líviának és Böszörményi Gézának a munkásságáról Egerben, foglalkoztatáspolitika és közigazgatás kapcsolatáról Veszprémben, a halászat és halbiológia kérdéseiről a keszthelyi Georgi- kon falai között és a népek közös építészeti, kulturális örökségéről Egerben. Nem igazi kártyacsomag az, amelyben nincs egy ász vagy Fekete Péter Ebben a pakliban a Vadgazdálkodás Magyarországon feliratú lapocska okoz meglepetést, Keszthely Ugyanis vadászati téli egyetemnek is otthont ad 1989 januárjában. Nem nehéz elképzelni, hogy a szakmai előadásokat itt gyakorlati programok gyanánt miféle foglalatosságok egészíthetik majd ki... A kedvcsináló kártyacsomag feltehetőleg sokakhoz eljut majd. Ezen kívül az ismeretszerzés e hasznos hazai formáiról a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat megyei szervezete szívesen és készséggel ad bővebb felvilágosítást az érdeklődőknek. Bárki bármilyen lapot emel ki a pakliból, ezen a játékon csak nyerni tud. Juhani Nagy János A hamarosan megnyíló Ladics-ház udvar felöli része: jellegzetes 19. század végi gyulai építkezés Fotó: szőke Margit
