Békés Megyei Népújság, 1988. április (43. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-16 / 90. szám

1988. április 16., szombat o GHEES­Mátyás ß. Ferenc: Ugye, ma korán hazaérsz? (A táj egyhangúságából, mint görbe rándult fekete kezek, csupasz fák villantak a szürke dombokon ... Az­tán elsuhant mellettük a le­égett kútgém, s az asszony tudta, hogy alig negyven ki­lométer van még hazáig.) A férfi döntött: hirtelen sárfröccsentő kanyarral be­tért a mellékútra. A kocsi kegyetlenül bukdácsolt a traktor vájta nyom tara jokon, aztán rugózva nekifeszült a dombra kapaszkodó, kanyar­gós szakasznak. „Most” — gondolta a férfi, és megkér­dezte: — Szeret kocsikázni? Az asszony néma maradt. Az ablakot figyelte, melyre apró cseppekből gyöngyhálót vont a testükből kicsapódó meleg. Miután a hamuzóba nyomorította cigarettáját, kis röhögő Micky Mause-1 raj­zolt az ujjával az üvegre. Fián járt az esze: aznap töl­tötte ötödik életévét... — Én sokat vihetném er- re-arra, csak azért kér­dem ... Persze, kizárólago­san magától függ, kedves ... Gyufaláng lobbant, ismét füsttel telt meg az utastér. — Egy magamfajta, diszk­rét barát — folytatta a férfi —, aranybánya a maga ko­rában ... — magyarázta, közben finoman lassított, és jobbját az asszony mellé csúsztatta. — És láttad, ked­ves, én szó nélkül felvette­lek, amikor leintettél... Megugratta a kocsit, a gyorsulás hátra szorította az asszonyt, aki önkéntelen, ka­paszkodó mozdulattal magá­hoz ölelte a férfi matatni in­duló kezét, ám mielőtt még a férfi kihasználhatta volna sofőrtrükkje előnyeit, az asszony visszanyerte egyen­súlyát, és a férfi keze fejére nyomta frissen gyújtott ci­garettáját. Valahogy igazságosnak érezte a rá zúduló szitkokat, és sajnálta a vén kamaszt, akit kénytelen volt megéget­ni trónján: volánja mögött, és szeretett volna segítem rajta, legalább annyival, hogy megnyugtassa: „sajná­lom”. De a férfi kiszállt a kocsiból, és az autó mögé vonult. Tanácstalanul nézte elgör­bült cigarettáját, majd a jegygyűrűjére tévedt a pil­lantása, melyen hiába pró­bált fellobbanni a felhőkkel küszködő, apadó fény. Las­san, nagyon lassan emelte ajkához a cigarettát, és vé­gig követte a gyűrű útját... „Hát nem látta, hogy férj­nél vagyok?” — kesergett magában. A férfi bekönyökölt az ab­lakon. Orra, mintha az útra- figyeléstől nyúlt volna hosz- szúra, elválasztójelként me­redt közéjük. Füle mögül ápolt, ősz tincsek kunkorod- tak, homlokán izzadságcsep- pek csillogtak. Az asszony megelőzte: — Egy nő arcáról leolvas­ható, hogy mit lehet vele, és ... — Szálljon ki! — A maga korában már érthetne annyit a nőkhöz... — Kiszállás! Maga megér­kezett ! Az asszony elsápadt. Tu­lajdonképpen csak most lát­ta be, hogy teljesen a másik hatalmában van. Nyílt me­zőn, távol az országúttól, messze a várostól, s e késő délutáni órákban remény sincs arra, hogy valaki erre vetődjön... Tálán bölcsebb Jétt volna eltűrni, hogy ta­pogassa egy kicsit, talán csak be akart nyúlni egy csöppet, úgy, menet közben, de ha­ladnának, hazafelé haladná­nak ... Talán nem is akart többet egy kis simogatásnál, fiatalságára emlékezni, meg­idézni azt... Sietve összemarkolta dol­gait, és kiszállt; cipője bele­mélyedt a sárba, összegom­bolta mellén orkánkabátját, és szó nélkül elindult. Hideg, áprilisi szél kapta mellbe, reszketősével elő­bukkantak könnyei is. A ne­héz, ragacsos domboldalon alig-alig haladt előre. Megnézte óráját. Minden hiába! Késő este lesz, éjsza­ka, mire hazaér. De előbb ki kell evickélnie ebből a sár­tengerből ... És megmagya­rázhatja-e Táborkariak, mi­ért nem tartotta be ígéretét? Hiába való próbálkozás len­ne elmondani, miért késett el születésnapi vacsorájáról; a gyermek úgysem értené meg, hogy édesanyja nem mindenható. A dombtetőn megtorpant. Megpillantotta a végtelen sárba fúlt világot. Körös-kö­rül dombkoszorú sötétlett, s ameddig ellátott, felszántott, barázdált ragacs borított mindent. Gémberedett ujjaival alig tudta előkaparni táskájából cigarettáját. Háttal fordult a menetiránynak, mert belát­ta, hogy széllel szemben aligha lesz képes életben tartani a gyufa lángját. Mi­után rágyújtott, lenézett, hogy felmérje a megtett utat, és meglátta a helyben álló kocsit. „Világos! — kristályoso­dott ki agyában. — Vissza­vár! Azért volt a kaján mo­soly, a győztes tekintet. Várja, hogy megkezesedjem, és visszakönyörögjem ma­gam a kegyeibe ... Hát in­kább a halál.” Csökönyös erővel támadt fel újból a haragja. Bizser­gése melegítőn járta át tes­tét. Hirtelen, fordulattal el­indult, de majdnem elvágó­dott: sárba ragadt cipője visszafogta. Erőszakos, forró könnyek szöktek szemébe. Kérgénél fogva tépte ki el­maradt cipőjét és felhúzta. Közben féllábon ugrált, mint a kockázó gyermek. Még egyszer visszapillantott a kocsira, aztán otromba, túl­méretezett léptekkel neki­vágott a sötétségbe lejtő út­nak. Ügy érezte, sikerülni fog. „Ha belegebedek, akkor is!” — határozta el. (Kora délután telefonált haza, hogy megbeszélje fér­jével Tiborka születésnap­ját.) Most visszacsengett fü­lébe a gyermek kérdése: „Ugye, ma korán hazaérsz, anyúúú?”... összeszorította fogait, és lépett, lépett... * * * Testét viszkető izzadság verte ki, érezte, amint le­csorog a hóna alatt; ruhája hátára tapadt, csak lábát nem járta át az erőfeszítés melege, sőt, lábszárában gör­csös remegésbe kezdtek az izmok. Nem mert megállni szusz- szanásnyira sem, mert a sű­rűsödő éjszaka, a kihalt vi­dék, egyszerűbb, az öregecs- ke férfi iránt érzett irtózat- nál közönségesebb félelmet ébresztett benne. Mintha gyermekkora rettegett sötét­szobája nőtt volna roppant méretekben köréje ... Szem­ben, az ég világosabb hátte­rén kirajzolódó domb a gyil­kolni kész torzszülött képé­vel azonosult egy őrületes pillanatra... De egyelőre még uralkodott magán, és vigyázva kerülte, hogy meg­nézze képekben felvillanó gondolatait. Ám lassan-las- san erejével együtt idegei is felmondták a szolgálatot. Az út kanyarodott. Menet közben érezte, hogy tágul a keréknyom. „Biztosan farolt a traktor, amikor befordult.” Fogalma sem volt, mióta követi a nyomot. Ziháló tü­deje, akadozó lélegzete, ki­száradt torka, s mind job­ban reszkető, fáradt lábai arra vallottak, hogy több órája már... Követte a nyomot, mert nem mert ki­lépni belőle, félt, hogy a vak éjszakában elvéti az utat, s akkor menthetetlenül elté­ved. A traktornyomnak el kell vezetnie őt valahova, akárhova, csak emberek kö­zé érkezzen ... Tulajdonkép­pen azt sem tudta, hogy a város felé halad-e... S ha nem? Futásnak eredt. Nem gon­dolt semmire, sárra, ember­re, útra, időre, egész valóját egyetlen vágy töltötte be: menekülni a szörnyű bizony­talanságból! Táskája fájdal­masan csapódott oldalához, térde meg-megroggyant, az­tán megbotlott valami sár- hányásban és elesett. Véde­kezőn nyöszörögve kucoro- dott össze, mint hálóba me­redt, rémült kisvadak, s ek­kor bevallotta — már nem voltak kétségei —, hogy túl­értékelte erejét. Az öreg úrvezető vi győri arcát látta maga előtt, s azt kívánta, bárcsak mellette ülhetne a meleg, biztonságos kocsi­ban ... Bármi áron is ... * * * Először azt gondolta, hogy kimerült szervezete lop vö­rös foltokat kisírt szeme elé, de amint közelebb tántor­gott, felismerte a hamisítat­lan macskaszemeket. Nem ujjongott, s ahelyett, hogy erőre kapott volna, izmai el- ernyedtek, s majdnem ösz- szerogyott. Később sem em­lékezett, hogyan érte el a traktor utánfutóját, de elér­te (!), nekidőlt az oldalának, és behunyta a szemét. Nyel­ve félig nyitott szájába szá­radt; lélegzete égette mell­kasát ... Agyagkorsó koccant fo­gaihoz. Hagyta, hogy szaba­don csorogjon le torkán a víz, s csak nagy későre csukta össze ajkát. — Honnan kerül maga ide? — kérdezte a micisap- kás. — Autóstoppal... De ki­tettek ... — Kicsoda? Vállat vont. — De a rendszámát csak tudja?! Tagadólag ingatta fejét. — S akkor ... Most mi­hez kezd? Az asszony megragadta a traktorista karját. A motor­házból kiszűrendő gyenge fényben is látszott, hogy menten elsírja magát. — Kérem, nagyon kérem, vigyen innen ... — Persze hogy! — vála­szolta és micisapkája alá túrt a traktorista. — Csak meg kell várja, hogy kija­vítsam ezt a dögöt. Tudniil­lik beadta a kulcsot. — Kérem, nagyon kérem, vigyen innen — ismételte meg az asszony — Meg... Megfizetem — emelte fel táskáját. — Menjen már! Érezte, hogy erős karok nyúlnak hóna alá, és fel­emelik. Amint talpa érintet­te a tehertér szalmával bo­rított deszkázatát, elengedte magát és elterült. Tudta, hogy a micisapkás is fent van, de ezzel már nem volt ereje törődni. Első, félszeg érintésére a hátára fordulta melléje terített vattakabá­ton, és nem akart ellenkez­ni... Végre biztonságban érezte magát. A traktorista, miután be­takarta, leugrott és vissza­tért motorjához, az asszony pedig összeszorított fogak­kal várakozva végül álomba keseregte magát. Amikor felébredt, dübörgött az éj­szaka. * * * Otthon nagy halom mosat- lan fogadta. Levetette sáros gönceit és kinyitotta az ablakot. Nem volt éhes, bár reg­gel óta egyetlen falat sem járt szájában; mégis bele­ivott a tejeslábasba. Kiráz­ta a hideg. „Itthon vagyok — gondol­ta. — Végre itthon...” Kikészített vacsoráját visszatette a hűtőszekrény­be, és csendesen nyitva az ajtót, bement a szobába. Tiborka felhúzott térdek­kel aludt. Mellette Donald kacsa vigyorgott, plüsspofá- ján csillogott az ablakon be­áradó neonfény. Miközben betakarta mindkettőjüket, könyökével fellökte az éjje­liszekrényre állított vázát. Hatalmas koppanással esett a parkettre. — Mi az úristent csapsz akkora lármát?! — révedt fel a férje. — Ha nem tud­nád, nekem reggel ötkor csörög az óra! Aztán mindent ismét keb­lére ölelt a csend. Az asszony pedig úgy érez­te, dübörgő traktorok vonul­nak izzó homloka mögött. A kortárs magyar dráma alakváltozatai örvendetes jelenség, hogy a kortárs magyar drámairoda­lom, s a színház végre egymásra talált. Már jórészt a múlté az a terméketlen vita, „kié” a dráma: az irodalomé, vagya színházé? Ha előadják: immár „egyiké” sem, hiszen telje­sen új — színházművészeti — minőség keletkezik, s abban egyaránt benne van az író, a rendező, a tervező, a drama­turg, a színészek, s a többi munkatársak teljesítménye. Ez a kölcsönhatás fölfedezhető a nyolcvanas évek vala­mennyi érdemleges drámai alkotásában. Illyés Gyula egyik utolsó színdarabja, a Sorsválasztók is a színházzal való ter­mékeny együttműködés jegyében született. S hogy mennyire így van, bizonyítja, hogy a mű alapgondolata egy egész sor kortárs magyar színdarabban rezdül tovább: valami általá­nosabb, mások által is fölfedezett, fontosnak érzett monda­nivalót fejezett ki Illyés. „Rendezni az igazságot még akkor is, ha maga a hazugság az élet!” — mondja Illyés egyik szereplője, történetesen épp színházi rendező (s a főhős pe­dig: a színész!). A morális tartás, az erkölcsi igényesség a kortárs magyar dráma legfőbb üzenete. Azzal összefüggésben is, hogy kik vagyunk, mik vagyunk? Nem véletlenül kérdezi már a cím is Szakonyi Károly darabjában: Ki van a képen? A Svédor­szágból hazalátogató Péter szembesül itt múlttal és jelennel. Az „ismerd meg magad!” ógörög intelme fogalmazódik meg Nádas Péter egészen más stílusú, kevésbé hagyományos szerkezetű, dlőadásmódú Találkozásában is, hasonlóképp Kornis Mihály Kozma című tragédiájában (nem véletlenül foglalta kötetbe három darabját Kornis Ki vagy te címmel). S ha tetszik: a Tamási Áron „népi szürrealizmusát” lebilin­cselő költői erővel folytató Sütő András Advent a Hargitán című munkájában is a megismerés, a különféle nemzedé­kek azonosságának és eltéréseinek rádöbbenésszerű föltá- rulása a központi mozzanat. „Vallj színt!” — fogalmazza meg a legfőbb morális parancsot Illyés Gyula már említett szereplője, Tibor, a rendező. „A kívülállás illúzió!” — szö­gezi le Péter, Szakonyi főhőse. Nem lehet állásfoglalás nél­kül élni, döntéskényszerek hálója borul ránk, győz meg er­ről Szabó Magda is a Szent Bertalan nappala című drámá­jában, mely a kamasz zseni Csokonai Vitéz Mihály, a „kö­lyök” Debrecenből való eltávolítása kapcsán a „kisebbik rossz”, egyszersmind a nagyobb közösség érdekének a vá­lasztását, a kompromisszum örök kötelezettségét ábrázolja rendkívül izgalmasan. Ugyanígy nyúl a kérdéshez Hernádi Gyula a Hagyaték című darabban: Arisztotelész, Nagy Sán­dor filozófus-nevelője kénytelen vállalni a politikái „be- szennyeződés” végül halálba taszító folyamatát, nem határol­hatja el magát attól a helyzettől, amelynek kialakításában réáze volt. S e felelősség századok múlva is csorbítatlan ér­vényét jelzi az a meghökkentő fordulat, amellyel a dráma lezárul. A színház, mint ház, szoba — gyakori helyszín a kor­társ magyar dráma előadásainak színpadán. Ezek a „házak” és „szobák” egyszersmind történelmi helyszínek. „Ugyan­abban a házban vagyunk” — mondja Mária, a Találkozás (Nádas Péter) egyik szereplője: „ugyanannak a háznak” a la­kói a Kozma összeterelt emberei ás: mi magunk. Jelenünk­kel és riiúltbeli élményeinkkel, örömeinkkel és szorongása­inkkal. „Történelmi szoba” voltaképp a Halleluja című Kor- nis-darab helyszíne is: több nemzedék egymásba folyó tu­datvilága elevenedik meg itt. Leromlott ház udvarán játszó­dik Spiró György Csirkefej című, fölkavaró drámája, egy olyan ház udvarán, amelynek jószerivel még számtáblája sincs, a postás elkerüli. Kiszolgáltatottság, öröklött nyomo­rúság termelődik újra a szemünk láttára; azok akaszkodnak össze, gyötrik egymást, akikben pedig a közös helyzet le­küzdésének igénye kellene, hogy fölébredjen. A „ház” foga­lomkörébe sorolható két „kastély-darab” is. Márton László Kínkastélya Spiró hatalmas szatíraregényének, Az Ikszek egyik eseménysora nyomán íródott. Vedlett kastély a hely­szín: Boguslawski, a szakmai, politikai, emberi bonyodal­makban, cselvetésekben fölőrlődött, kivénhedt színész játszik itt rögtönzött darabot alkalmi társulatával, s a nézők a ha­talom képviselői ugyan, de székük meglehetősen ingatag. A „kínkastély” egy kölcsönös kiszolgáltatottságra épülő — s ezért összeroskadással fenyegető — rendszer jelképe. Nem kevésbé az — de valamelyest még szilárd alapokon nyugvó — az a ,jkastély”, melynek környezetét Forgách András György mutatja be Franz Kafka műve nyomán (A kastély). Az állapotrajz későbbi érvényére való utalás itt is — mint Hernádinál — megjelenik. És ház a parlament is. T. Ház! című dokumentumjátékában Kiss Irén (aki a Tamási-féle vonulat gazdagítója csakúgy, mint Sütő András) 1887/88, a Tisza Káimán-i korszak országgyűlési csatározásainak meg- idézésével figyelmeztet a nemzeti önállóság, azonosságtu­dat megőrzésének soha el nem évülő feladataira. Ami pedig minden idők nemzeti drámairodalmának legfőbb köteles­sége, stílusirányzattól, színházi eszménytől függetlenül. Milyen tehát a kortárs magyar dráma? Tartalmi-formai sokfélesége nyilvánváló, társadalmi szerepvállalása is egy­értelmű. Gyönge színdarabok persze nálunk is születnek, de a fejlődést mégiscsak az említettekhez hasonló, nem ke­vés számban íródó munkák határozzák meg. Kőháti Zsolt Molnár Antal: Tanya Arcok közelről Verasztó Antal Ez a második alkalom (az utóbbi tíz évben), hogy Ve- rasztó Antal vendége va­gyok, közügyben. A közügy a költészet. A délután azzal kezdődik, hagy egy Illyés Gyula-albu­mot nézegetünk. Az írófeje­delem „betegen is erős kéz­szorítással — Illyés Gyula” dedikációját meghatottan ol­vassuk újra és újra, nagyso­kára fordítva a szót arra, amiért valójában találkoz­tunk. Tíz éve, 1978. január else­jén jelen meg az első versed itt a Köröstájban, Szülőhe­lyem címmel. Azt írtad: „ ... a régi ház végén állva / nézem, hogy a távolban / minden összeér ...” Messze van-e még az a távol? — Ha úgy érted, hogy megközelítettem-e elképze­léseim távolát, akkor azt kell mondanom, hogy köze­lítem, de a távol bizony még távol van ... Azért tör­tént egy és más tíz év alatt. Például rájöttem: olyan ver­seket kell írnom, hogy bárki magáénak fogadja el azokat. Hogy azt is meg kell lát­nom, ami sért, ami rossz, hogy nemcsak virágos ág a költészet. Az első, tíz év előtti meg­jelenés óta merre olvasták még Verasztó Antalt? — Több megyei lapban is, a debreceniben, a salgótarjá­niban, a zalaegerszegiben, a kecskemétiben, aztán a Ké­pes Újságban, később az Űj Aurorában is helyet kaptam. Több antológiának lehettem szerzője, verseim olvashatók a Budapesten kiadott Isza­lagfény című verseskönyv­ben, és 1986-ban az orosházi Petőfi Művelődési Központ kiadásában megjelent első könyvem is, a Megkezdett beszéd. Tudom, minden érdekel, ami irodalom, de a helytör­téneti kutatás is kedvelt te­rületed. — Több helyi kiadvány után most azt vállaltam, hogy megírom az orosházi ipari szövetkezetek történetét. Már látom, hogy ez időben is óriási feladat! És az irodalmi élet Oros­házán? Ahol születtél, ahol élsz, ahol dolgozol? — Alakulóban. Persze, ezt tíz, vagy húsz évvel ezelőtt is ugyanígy elmondhattuk volna. Tavaly volt itt egy kitűnő kezdeményezés, Fü- löp Béla, a gimnázium igaz­gatója, úgy tudom a helyi áfész anyagi közreműködé­sével irodalmidélután-soro- zatot kezdett az Alföld presszójában. Három alka­lommal volt ilyen és igen si­keres volt mind a három. Aztán abbamaradt. Szeret­ném tudni, hogy pénz hiá­nyában, vagy valami má­sért?! Mivel magyarázhatók az ilyen torzó vállalkozá­sok? Reményeimben ott van még a Darvas József Tár­saság is ... A napokban megkaptad a Munka Érdemrend bronz fokozatát: gratulálok! Az öröm lelkesít, mondják. Té­ged mire? — Arra, hogy vállalt munkámat még jobban vé­gezzem, hogy tovább írjam a Nesszebár-dalökat és ösz- szekötözzem az életem szét- bomlott szálait. Sass Ervin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom