Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5., szombat

(Folytatás az 5. oldalról)

irányába hat, s ezáltal is a bizonytalanság- érzetet növeli. A pszichológus pontosan tudja, hogy a nem kezelhető és nem uralható bizonytalanság, a programtalanság és a beszűkült jövőképzet a legkedvezőtlenebb háttér az energikus cselekvéshez, az erőfeszítések koncentrálásához.

Mindezeknek a tüneteknek és jelenségeknek, amelyekkel szemben természetesen jelentős és olykor kellőképpen nem is méltányolt ellentendenciák működnek (mint az alulról induló társadalmi és önszerződés megannyi változata, az intézményes politikai formák megújulásának sürgetése, a neokollektivisztikus tendenciák és a helyi mozgástér bővülése, a vállalkozási-gazdálkodási formák változatosabb alakzatai stb.), ismétlem, mindezeknek a jelenségeknek a „közös nevezője" az „emberi tényező”, s főképpen annak minőségi állapota — ezúttal a lehető leggazdagabban és legteljesebben értelmezve e kifejezés tartalmát.

Ezért is tartok attól, hogy valóságunk elemzésének ez a dimenziója, ez a különös és minden társadalmi létszférát és cselekvési módot átható „közös nevezője” köny- nyűszenrel az „ügyeletes jelszó” sorsára juthat, vagy racionalisztikus illúziók forrásává válhat. Szögezzük hát le: az önmagában szemlélt ember, az elkülönítve kezelt „emberi tényező”, ha kiszakítjuk az éppen adott társadalom közeli és távoli hagyományaiból s történelmi kötöttségeiből, a működő gazdasági és társadalmi struktúrákból, szellemi-ideológiai és kulturális klímából, s eképpen tekintjük az átalakítás tárgyának, csakis kudarcok vagy naiv illúziók táplálója lehet, rosszabb esetben pedig a kényszerítés, a hatalmi nyomás és az erőszak kiindulópontjává válhat.

Hiszen az illúziók ritkán teljesülnek, s ilyenkor mindig hajlandóság mutatkozik a „csináljunk végre rendet” logikájának érvényesítésére, miközben természetesen — s éppen ez lehet csalóka — valóban közóhaj mutatkozik a rend, a biztonság, a kiszámíthatóság, az áttekinthetőség iránt. Csak éppen sohasem szabad megfeledkezni a „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet” József Attila-i óhajáról és reménységéről.

Mire gondoltam, amikor az imént illúziókat emlegettem? A közelmúltban járt a kezemben a vezető szovjet pszichológiai folyóirat utolsó száma. A vezércikkében ez olvasható: „Az országunkban végbemenő átépítési folyamat azt a problémát tűzi a pszichológia tudománya elé, hogy gyorsan és kardinálison alakítsa át az emberek pszichológiáját” (Pszichologicseszkij zsur- nal, 1988., 1., 3. old.). Figyeljenek a szavakra: gyorsan és kardinálisán. Hadd tegyem tüstént hozzá, ennek az illuzórikus felfogásnak nem lehet alternatívája a „sohasem”, az „alig belátható jövőben” lemondó és bénító rezignációja, hanem csakis a józan és realisztikus, a cselekvésről soha le nem mondó — s ha kell sziszifuszi — erőfeszítés.

Mi a teendő és merre menjünk?

Mielőtt tovább fűzném a gondolatmenetet, hadd tegyek egy rövid, alkalmi kitérőt. Hazai szellemi, ideológiai-eszmei s tudományos életünknek van néhány különös és nyugtalanító jellegzetessége, amely nehezíti a tisztánlátást és a cselekvés elsőszü- löttségi jogának érvényesítését.

Mintha^ sajátságos versengés folynék a kimondható határainak tágításáért a megtehető elvégzésének a rovására. A jelenség persze teljességgel érthető! A tabudontö- getés a korábban kimondhatatlan (vagy csak annak vélt) birtokba vétele elkerülhetetlen, s emellett hasznos és szükséges is. De mintha a „kibeszélés” eufóriája, az egymásra licitáló s már-már a sportban dívó versengés alakját öltő „ki tud nagyobbat, erőteljesebbet, kritikusabbat mondani” hevülete elfedné a fontosabbat, a lenini gondolatot: „nincs számunkra fontosabb, mint

annak nyomon követése, mi és milyen mértékben valósul meg az életben”.

A beszéd, a locsogás, az értekezletesdi és tanácskozásosdi országa lettünk, alighanem annak arányában, ahogyan gyakorlati tennivalóink sokasodtak. Félreértés ne essék: tudom, hogy az okos szó is tettértékű, de az arányok mégiscsak felbillenni látszanak. Főleg akkor, ha annak is tudatában vagyunk, hogy az állampolgárt felnőttként kezelő társadalmi nyilvánosságunk még mindig távol van attól, hogy elégedettek lehetnénk vele.

A diagnosztikus, helyzetelemző és leíró vívmányaink kétségtelenül számosabbak, mint a realisztikus cselekvési alternatívák kidolgozásában elért eredményeink. Márpedig ha főképpen a diagnózis, a kritikus helyzetkép felállítása terén versengünk, mindig tér nyílik a látványosság hajszoló, feltűnést kereső — sőt, olykor tendenciózus — kivagyiság előtt, holott mind fontosabb lesz Illyés intésének megszívlelése: az a fontos, „hová mész, ecsém”. A helyzetmegítélésben még igencsak hasonlóképpen vélekedők útja rendszerint az e kérdésre adott válasz szerint ágazik el. Elemi, politikai és ideológiai érdekünk, hogy az eszmecserék és viták fő tétje mindinkább az alternatívák, a „mi a teendő”, a „merre menjünk” síkján folyjék: ellenkező esetben előnytelen koalíciók és átmeneti szövetségek verbuválódhatnak.

A múltra nézve mindig könnyebb egyetérteni, mint a jövőre nézve. Olykor a bibliai Lótra emlékeztetünk: mind egyre hátra nézünk, s — főként a művészetekben — szinte hozzátapadunk a közelmúlt évtizedekhez, a már-már diialógikusan mitologikussá növesztett „ötvenes évekhez”. De a múltban sem azt fürkésszük elsősorban, ami a mai radikális szocialista reformgondolat szerves elméleti és politikai előzménye, hanem azt, ami jogosan elvetendő, nem folytatható, s marxi értelemben véve kigúnyolandó.

A jelen, a múlt és a jövő egészséges arányú jelenléte a szellemi életben és a mindennapi tudatban elemi előfeltétele az egészséges társadalmi közérzületnek és cselekvési készségnek. Ama bizonyos „ötvenes években” egy illuzórikus és demagóg-ideologikus jövőkép, amelynek szinte szimbóluma lett az a bizonyos aranytojást tojó tyúk, lebegővé és megfoghatatlanná tette, zárójelbe illesztette a jelent, s „felfalta” a múltat, durván elszakítván a belőle eredő szálakat. Ma viszont mintha á „túlsúlyos” jelen és a valóban lidércnyomásként ránk nehezedő múlt „falná fel” a jövő arculatát és a jövő képzetét.

Ne áltassuk magunkat! Mindezek a fejlemények meghatározott közszellemet tartanak ébren, s táplálói a rezignált pesszimizmusnak, a jóvátehetetlenség hangulatainak. Márpedig effajta szellemi-pszichológiai közegben — ha tartóssá válik — kiszikkadhat az emberi tényezőben rejlő minden esélyünk. Pedig ezen a honi tájon igencsak ismerősek ezek a szavak: a múlt nincs hatalmunkban, de a jövőnek urai lehetünk.

Persze hogy tett a múlt megváltása, a fehér foltok eltüntetése, a kimondás is! De csak akkor, ha tudjuk, minek a jegyében történik, s mi következik a kimondás után. Ezért kellene áttörnünk az imént vázolt tendeciák ördögi körét. Ehhez viszont újjá kell születnie a programalkotó és stratégiai gondolkodásnak és teoretikus erőfeszítésnek. Egyebek közt az ember problémái kapcsán is!

Párbeszéd a kutatók között

Közhelyszámba megy, hogy az ember problémája a modern tudományosság egyik középponti, komplex kérdése. Égető időszerűsége egyaránt ered a teoretikus gondolL kodás immanens mozgásának igényeiből, s a radikális reformok korszakába lépő, „létező szocializmus” kritikai önreflexiójának és tervező-stratégiai gondolkodásának gyakorlati szükségleteiből. Az előbbi a marxizmus filozófiai-antropológiai hagyományaihoz, s azok sorsához kapcsolódik, az utóbbi kérdéskört szokásszerűen az „emberi tényező” a szubjektív faktor aktuális szerepének keretei között vizsgáljuk.

___

A marxizmus reneszánszának a boldog emlékezetű ’60-as években megfogalmazódott lukácsi reménye egyebek között a filozófiai antropológiai problematika vissza- hódításában nyilvánult meg. Az SZKP XX. kongresszusát követő átmeneti elméleti- ideológiai fellendülés — részben a marxizmust „kívülről” ért bírálatok hatására, hogy tudniillik nincs önálló elmélete az emberről, a szubjektvitásról — az egész nemzetközi marxista gondolkodásban kiélezte az ember helyzetére vonatkozó kérdéseket, és sokirányú elméleti erőfeszítéseket serkentett, amelyek hol a filozófiai személyiségelmélet, hol az antropológia, hol a szociológia vagy a pszichológia keretébe illeszkedtek.

Az e munkákban foglalt kérdésfelvetések módszeres elemzésére e helyt természetesen nincs mód; ez önálló tanácskozást igényelne. Figyelmet érdemel azonban, hogy e témák kapcsán mily eleven és folyamatos dialógus folyt a nyugati országok marxistái és a szocialista országok kutatói között. E mozgás kétirányú és kölcsönös volt. Elegendő Séve és Althusser írásaira s azok gyors hazai megjelentetésére utalni. De ekkortájt kezdett Nyugatra átszívódni és figyelmet kelteni a Vigotszkij-iskola hagyatéka, a kései Lukács, majd utóbb Bahtyin munkássága. Ez a folyamat azonban megtört, s a ’70-es évek elejétől számos egyebek között szubjektív — ok miatt is visszahanyatlott. Éspedig épp akkor, amikor egyre inkább kiéleződtek az „emberi tényező” működésmódját érintő gyakorlati kérdések. Ez a fejlemény szorosan összefügg 1968 hatásával, valamint a Lukácsiskola sorsával és önálló elemzésre érdemes utóéletével. Minden bizonnyal célszerű volna, ha a megszakadt s részben erőszakkal szétszakított szálakat újra felvennénk, s helyreállítanánk e területen is a marxista tradíció folyamatosságát.

Mély meggyőződésem, hogy nincs okunk revízió alá venni a marxista emberkép alapvető szemléleti kiindulópontját: az ember s az „emberi lényeg” társadalmiságának és történeti-kulturális meghatározottságának feltevését. Ámde ennek a felvetésnek a konkrét értelmezéséhez oly sok idejétmúlta hordalék tapadt, hogy sürgető feladattá vált a korszerű, a modern tudományosság eredményeivel számot vető értelmezésmód kialakítása.

Itt is igaz, hogy a marxizmusnak minden nagy tudományos felfedezéssel új alakot kell öltenie. A leegyszerűsítések és vulga- rizálások — amelyek egyébként közvetlenül érintették a széles értelemben vett nevelés ügyét, a felvilágosító és a propagandamunkát — abban foglalhatók össze, hogy az a szemlélet az embert olyannyira elvont szociologikus kategóriává párolta, olyannyira korlátlanul plasztikus és képlékeny lénynek vélte, hogy ennek révén mind létének naturális-biológiai előzményeitől és előfeltételeitől elszakította', mind pedig a társadalmi egyén sajátos belső természetét, individualitásának, szuverén öntételezésének és belső ellenállásának tényét is mellőzte. Amint arra Sárfalvi Béla vitaírása meggyőzően utal, mindez a külső természet emberi kezelésében érvényesülő korlátlan szabadság képzetének hiedelmére is vonatkozott.

fl modern biotudományok szerepe

A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy napjainkban éppen a biotudományokban zajlanak a Legdinamikusabb változások; itt bontakoznak ki egy új tudományos áttörés körvonalai. S bár az ember eredendően társadalmi lény, ez mit sem változtat azon, hogy egyúttal nem szűnik meg a törzsfejlődés terméke, s a természet része maradni. Meglehet, célszerű lesz, ha az embert következetesen bioszociális lénynek tekintjük.

Mármost kétségtelen, hogy a modern biotudományok (a neuropszichológia és — fiziológia, a biokémia, a genetika, az etológia, s egy különös hibrid tudomány — a szociobiológia) eredményei mind tágabb övezetekben hívják ki a társadalomtudományi ihletésű tudományok szemléletét és képviselőit. Meggyőzően tanúskodik erről a Janus című folyóirat legutóbbi számának széles körű interdiszciplináris vitája a szociobiológia ember- és társadalomképéről.

Magam is úgy vélem, hogy e születőben lévő integratív vizsgálódási terület megalapozatlan túláltalánosításai, analogikus eljárásai és spekulatív építményei alapos okkal bírálhatók. S ha még azzal is számot vetünk, hogy itt nem elemezhető okok miatt a hazai szellemi életben az ösztönelvű mélylélektani iskolák némiképp megkésett, s ezért egyben-mósban provinciális divatját éljük, bízvást elmondhatjuk, hogy a közeli jövőben az emberrel foglalkozó tudományok a biológiai diszciplínák mind erőteljesebb nyomása alatt fognak fejlődni.

Sok tekintetben igazat kell ezért adnunk Grastyán Endrének, aki ezt írja: „...az ember természetének radikális újrafogalmazása a biológiai felfedezések jelenlegi stádiumában elodázhatatlan feladattá, vált.” E kérdésekben a marxista gondolkodásnak különösen óvatosan és körültekintően kell eljárnia, megőrizvén nyitottságát a ma még

el nem dönthető — viszont új és új eredményekkel kecsegtető — szaktudományos eredményekkel szemben. Semmiképpen sem volna kívánatos, hogy valamely szaktudomány, vagy tudományos irányzat a marxista filozófiai emberkép adekvát megfelelőjének nyilváníttassék, amiként az a pavlo- v izmus esetében történt.

Egyébként módfelett tanulságos és elgondolkoztató, hogy az említett vitában a teológusok és a marxista pozíciót elfoglaló kutatók képviselték a legélesebb elutasító álláspontot a szociobiológiával szemben. A marxista filozófiai antropológiában vagy a filozófiai ihletésű személyiségelméletben szembe kell szegülnünk minden olyan tendenciával, amely úgy véli, hogy a marxista emberkép magas absztrakciós szinten megfogalmazott, általános szemléleti támpontjait kivonhatjuk a konkrét szaktudományok ellenőrzése alól, szatudományokan egyaránt értvén a biotudományokat és a társadalmitörténeti diszciplínákat. Az újrafogalmazást az utóbbiak eredményei is sürgetik, s nemcsak a biotudományoké, amelyekre Grastyán utal.

Hiszen hasonló ösztönzések más irányokból is érik az emberről formált képünket. A modern pszichológia szinte minden jelentős áramlata meghaladta a behavioriz- mus és a pavlovizmus mechanikus determinista materializmusét. Az embert következetesen úgy szemléli, mint aktív, választó és döntéseket hozó, a maga élethelyzeteit és személyes valóságát tevékenyen megteremtő, szimbólumrendszereket alkotó és használó lényt, amelytől mi sem áll távolabb, mint az, hogy egyszerűen külső ingerekre reagáló automatának, s a külső hatásokkal korlátlanul befolyásolható lénynek vélhetnénk.

Ennek fonákjaként viszont felerősödtek a teljességgel indeterminista — a korlátlan önmeghatározási esélyben, autentikusság- ban bizakodó — szélsőségesen individua- lisztikus tendenciák, amelyek az emberi létezés egyik dimenzióját — a szabadságét és az aktív önteremtését — egyoldalúan fel- duzzasztják és abszolutizálják.

Bizonyosra vehetjük hát, hogy a közeli években az emberről folytatott viták új lendületet kapnak; ezt egyszerűen ki fogja kényszeríteni a modern tudomány fejlődésének logikája csakúgy, mint az említett gyakorlati kényszerek. S ez egy okkal több, hogy a hazai tudomány is minél több oldalról, támadáspontról közelítse meg valóságunk e legbonyolultabb jelenségét: az embert. Ezt pedig csak a korszerű szaktudományok színvonalán állva lehet megtenni, s e követelmény alól a filozófiai és a társadalomtudományi gondolkodás sem kaphat felmentést.

Bz új ember mítosza

Az ember problémája végül is a történelemben jelenik meg, ott bontakozik ki, s csakis ott ragadható meg a maga életteli konkrétságában. De talán célszerű volna, ha ezúttal csupán a „szocialista történelemre” szűkítenénk figyelmünket. Ennek az immáron több évtizedes történeti korszaknak mintha lenne egy rejtett belső logikája.

A forradalmi munkásmozgalom néhány világosan megfogalmazható feltevéssel lépte át a szocialista fordulat küszöbét, bármilyen volt is annak konkrét történeti alapja. Feltette, hogy a nép túlnyomó többsége objektíve érdekelt a szocialista fordulatban, s ezt előbb vagy utóbb szükségképpen fel is kell ismerniük, hiszen ebben történelmi szükségszerűségek fejeződnek ki. Ügy vélte, hogy a forradalom nyomán kiépülő társadalmi struktúrák, gazdasági és politikai viszonyok — lévén mindinkább emberi és emberhez méltó létfeltételek — mintegy spontán hatásukkal, már-már automatikusan s viszonylag rövid történelmi idő alatt új emberi minőségeket hoznak létre: a munka új ösztönzőit, a közéleti igényt, a társadalmi szolidaritást és kollektivizmust, s az emberi viszonylatok humanizál!. alakját.

Természetesen mindez egybefonódott „a tudás hatalom” régi munkásmozgalmi jel- szavában foglalt hiedelemmel: a közműveltség térhódítása, a szellem és a tudomány a szocializmus természetes szövetségese, az új emberi minőségek létrejöttének támogatója. S végül mindez társult azzal a feltevéssel, hogy a szocialista folyamatok alapján és keretében egy világtörténelmi- leg új embertípus, egy normatív mérceként is működő embertípus jön létre, amelyet „szocialista embernek”, „kommunista embernek”, „szovjet embernek” vagy egyszerűen csak „új embernek” neveztek. Miközben maga ez a normatív képzet az „új emberről” sohasem vált kellően kidolgozottá, illetőleg koronként más és más jellegzetességei kaptak hangsúlyt. A húszas évek messianisztikus és aszkétikus világforradalmárától, aki magánlétének és közlétének viszonyait egyaránt gyökeresen át kívánta alakítani, hosszú út vezetett a sztálini korszak fegyelmezett, a szerkezetbe betagolódó „csavaremberének” képzetéig.

Kétségtelen, hogy mindezek az előfeltevések, amelyeknek alaposabb szemügyre vételétől el kell most tekintenünk, szükségképpenivé tettek egy következetesen opti- misztikus, fhessianisztikus, de történetileg és pszichológiailag hiteles képzetet az „új ember” eljöveteléről. Még ha sokan, miként a fiatal Lukács is, tudták, hogy Hebbel Juditjához hasonlóan ezen az úton a tevékeny humanizmus nevében olykor a

(Folytatás a 7. oldalon)