Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-03 / 53. szám
1988. március 3., csütörtök Az 1838. évi természeti katasztrófa a Duna völgyében Százötven évvel ezelőtt minden korábbit felülmúló természeti katasztrófa — jeges árvíz — pusztított végig Magyarországon a Duna mentén. Az 1837—38-as tél az átlagosnál jóval hidegebb és csapadékosabb volt. A Budapest alatti Duna-szakasz rendkívüli elfajultsága miatt 1837. december 22-én megállóit a jég a Tolna melletti éles kanyarban, és az álló jég már 1838. január 5-én Pestig ért. Ennek következtében a Duna kilépett medréből és Buda egyes mélyen fekvő utcáit 60-90 cm magasan elöntötte. Ez már figyelmeztető volt a közelgő nagy veszélyre. Elősegítette a folyam beállását a január 4—5 és 13—14-én lehullott 90 cm vastag hó. Közben lassan — egy hét múlva — visszatért medrébe a folyó. Ezután tartós hideg következett és a rendkívül megerősödött jégtakaró újabb, veszedelmesebb kiöntés rémével fenyegetett. Különösen súlyossá tette a főváros helyzetét a Csepel-sziget csúcsánál, már a folyam beállásakor keletkezett jégtorlasz. A jég teljesen ráült az ún. Kopaszi zátonyra, és az egész jégtömeg egy testté állt össze és eltorlaszolta a Duna medrét. Február 23-án hirtelen megenyhült az idő. Az Országos Építési Főigazgatóságnál nyugtalanul néztek a jégmegindulás elé, mert tudták, hogy a Dunán a jég- torlódásos árvizek milyen nagy veszedelmet jelentenek. A pesti oldalon a legalacsonyabb részeken az 1775. évi legmagasabb vízálláson felül 1,30 m magasságú, keményen összevert, homokból és trágyából (!) véd- töltést építettek. A mélyebben fekvő városrészek lakosait felszólították, hogy házaik kapui előtt gátat készítsenek, a földszinten található ingóságaikat magasabb helyekre helyezzék, magukat élelemmel, csónakkal lássák el. Közben kiürítették a veszélyeztetett helyeket. Március 5-én a Bécs fölé érő jégtakaró torlódva, akadozva söpört lefelé a Dunán. Az első kárt szenvedett település Dunamócs volt, de minden településbe betört a fékevesztett folyam. Nyer- gesújfalubán 75°'n-a, Táton 84° o-a, Párkányban 92n'n-a, Nánán 940«-a dőlt össze a lakóházaknak. Hasonló nagyarányú károk keletkeztek a lakóházakban Visegrá- don. Esztergomban, Vácon és Szentendrén. Legtöbb helyen a lakosság minden ingósága az árvíz martaléka lett. összesen 32 települést pusztított végig az árvíz a főváros feletti folyószakaszon. Budán március 6-án lépett ki újra a Duna a medréből, és elöntötte Tabán, Víziváros és Ó-Buda mély-fekvésű részeit, 8-án már csak csónakkal lehetett itt közlekedni. A folyton emelkedő víz a budai Fő utcában a földszinti ablakokon ömlött be, és a Víziváros néhány mély fekvésű utcájában a kapuboltozatot is elérte. Pesten ekkor még a Váci- és a Soroksárigát biztosan állott. A Duna jeges víztömege folyamatosan érkezett, de a csepel-szigeti jégtorlasz át- törhetetlen- nek bizonyult. 13-án este 6 órakor a vízállás már 8 cm- rel meghaladta az 1775. évi legnagyobb vízállást. Este 9 óra tájban az áradó víz a Vigadó tér környékén meghágta a töltést. Elöntésre kerültek a belvárosi utcák. Éjféltájban félrevert harangok zúgása adta hírül, hogy a Vácigát átszakadt. A kiömlő víz a Terézváros felső része felé tartott. Március 14- én hajnali 5 óra tájban átszakadt a Soroksári-gát, és most már három oldalról ömlött a víz a városba. A Ferencváros percek alatt víz alá került. Pest külvárosai (Teréz-, József-, Ferencváros) túlnyomórészt vályogházból állottak. A padlásokra és a háztetőkre menekült lakosság helyzete hamar kétségbeejtővé vált, mert az elázott viskók jó része beomlással fenyegetett. Az utcák benépesedtek csónakokkal és dereglyékkel, és ezek mellé kerítéskapuk, hirtelenében összeácsolt tutajok, mosótek- nők és más vízi járművek szegődtek. A fékevesztett áradásban másfél napon keresztül — mint valamely üres tartály — nyelte a város a roppant víztömeget. Második éjszaka borult az árvíz súlytotta városra. A reggel elkezdődött házbe- omlások egész éjjel kísérteties dübörgéssel folytatódtak. Március 15-én reggel 8—9 óra között a Terézváros közepén egyesültek a városba több irányból betört vizek. A menekülő lakosságot csónakokkal a szilárdabb építésű középületekbe és a magasabb fekvésű helyekre szállították. Az események során szép példáját adták az önzetlen segítőkészségnek Wesselényi Miklós, Ráday Gedeon, Eötvös József, Länderer Lajos és mások. Wesselényi, a mentési munkák vezéralakja, naplójában drámai leírásban örökítette meg a szörnyű pusztítást: „Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt.” Wesselényi életet mentő emlékét a belvárosi Ferencesek templomának Kossuth Lajos utcai oldalfalán 1905-ben elhelyezett dombormű őrzi (Holló Barnabás műve). Az árhullám a pesti szakaszon március 15-én 22—23 óra között 929 cm magasságban tetőzött. 165 cm-rel haladta meg az eddig nyilvántartott legmagasabb, 1775. évi árvizet. Március 16-án megkezdődött az apadás, de a vízborítás a pesti oldal nagy részén 6 napig, Budán csaknem 2 hétig tartott. Az árvíz alatt kb. 50 ezer fővárosi lakos lett hajléktalan, a Duna jobb és bal oldalán a 30 négyzetkilométer nagyságú terület elöntése során. A halottak száma 151 volt. A vízborítás legnagyobb mélysége — több mint 3,5 méter — a Nyugati pályaudvar helyén, továbbá a József és Ferenc körút mentén volt. A Belváros 203 cm, a Ferencváros 260 cm, a Józsefváros 216 cm, a Terézváros 208 cm és a Lipótváros 150 cm-es átlagos vízborítást kapott. Pest 4254 lakóházából 827 nagyon megrongálódott, 2281 összedőlt. Buda 2489 házából 262 rongálódott meg nagyon, és 204 dőlt össze. Óbudán 762 volt a lakóházak száma, 274 rongálódott és 397 dőlt össze. Legtöbbet szenvedett a Ferencváros, Józsefváros, Terézváros és Óbuda. Március 16-án a főváros alatti Duna-szakaszon, Budafoknál az egymásra tornyosult jégtömegek ismét magasra duzzasztották a vizet. A kitörő víz első áldozata lett Albertfalva, itt minden ház elpusztult. Csepel községnél a lakosságnak a töltésmagasítással 4 napig sikerült a kiöntést megakadályozni, de végül itt is a jeges ár győzött. Rövid idő alatt összedőlt a házak 95°/n-a, a víz elöntötte a Csepel-sziget felső részét. Március 18-án a Tököl alatti gátszakadás elsöpörte a Csepel- sziget egész alsó felét az ott lévő településekkel. A mederben lefolyni nem tudó víztömegek 15-20 km szélességben árasztották el a Duna bal oldalán húzódó mély fekvésű területeket. Éjszaka meglepetésszerűen betört a víz Kunszentmiklósra, Szabadszállásra és Fülöpszál- lásra. Itt emberáldozatot is követelt az ár. Lejjebb sem tudták a gvenge árvédelmi töltések a vizet visszaszorítani. A Duna menti községek mélyebb részei kivétel nélkül víz alá kerültek. Március 22-én a Dunaföldvárnál kilépett víztömeg Baja felett tért vissza a mederbe. A Tolna alatti borrévi kanyar — ahol a jég először akadt el — március 24-ig áttörhetetlen jégtorlasza okozta a Sárköz pusztulását. Mohácsnál a jeges áradatot a város közepén, a mai tanácsháza vonalán állították meg, rögtönzött gátakkal. Itt 320 ház rongálódott meg és 227 dőlt össze. A jégtorlaszokat maga előtt söprő víztömeg hosszú szakaszon — még a Dráva- torok alatt is — magas maradt, és elöntötte a part menti területeket. Egyes mély fekvésű részeken még májusban is víz borította a vidéket. Az 1838. évi pest-budai jeges árvíz a főváros történetének — mind magassági, mind kártétel szempontjából — legnagyobb árvízkatasztrófája volt. De nemcsak a fővárosban, hanem a Duna egész hosszában minden eddigit messze meghaladó méretével 109 Duna menti településen pusztított végig. Rommá dőlt a Duna mentén 10 215 ház, és erősen megrongálódott 3816. Góg Imre Az 1838. évi árvíz által borított terület a fővárosban HONGSZÓRÚ »Hogy vagy?” — érdeklődött volt munkatársam, mikor összefutottunk az utcán. S én mondtam volna, hogy megnőttek a gyerekeim, hogy elköltöztünk régi lakásunkból, vagy mit tudom én... Ám ismerősöm már nyújtotta is a kezét, hogy siet, pedig — tette hozzá — jó lett volna beszélgetni egy kicsit. Valóban így érezte? Nem tudom. De azt sokszor tapasztalom, hogy manapság nemigen jut időnk arra, hogy figyeljünk másokra, s az, hogy magunkról beszélgessünk. Pedig, ha valamikor, hát most igazán rászorulhatunk embertársaink segítségére, vagy legalábbis a megértésre, az együttérzésre. Mert olykor a bajban az is elég. Mindez szombat délelőtt jutott eszembe a Családi tükör ... című műsort hallgatva. /Mert — ha tehetem — mindig meghallgatom Juhász Judit műsorát. Meghallgatom, mert felüdülést jelent, mert szeretem azt a közvetlenséget, azt a humánumot — 'lám, ezt a szót is hogy elfelejtettük! —, mellyel riportjait válogatja, műsorait készíti. Vajon a csiitri leányzó, aki nemrég belémfolytotta a szót, mikor „lelkizni” kezdtem vele, mit szólna ahhoz a vallomáshoz, melyet legutóbb a Dunakesziben élő Cseke család tagjaitól hallattunk? A hétköznapokról beszéltek, arról, hogyan értik meg egymást a gyerekek, s a szülők, s arról, miiként nyerték meg az Országos Egészségnevelési Intézet vetélkedőjét? Kis barátném lehet, hogy le- gyiinteine rá, ám biztos találna e vallomásokban számára vonzó, érdekes mozzanatokat. Mert hiszem, tudom, hogy ilyesmit is hallgatnunk kell ahhoz, hogy tanuljunk egymástól, Tanuljunk megértést, türelmet, s megtanuljuk, miként 'lehet a családi együttléteket kellemessé, emlékezetessé tenni. Sok minden más is elhangzott e fél órában, de a legnagyobb élményt számomra ez a beszélgetés jelentette. A Mit üzen a rádió? ... című műsorból is csupán egy riportot említek meg, egy olyan asszonyról, aki nemrég vesztette el a férjét. A — szinte hihetetlen — történet dióhéjban: a férj a nagyszülőkhöz indult egy délután. Nem tért haza. Az asszony elindult, hogy megkeresse. Érdeklődött a munkahelyen, a nagyszülőknél, a rendőrségen ... Semmi eredmény. Teltek, múltak a napok, a feleség mór az őrület határán vélt, mikor végre hírt kapott uráról — de milyen hírt! —, meghalt: a kórházban. Két hétig feküdt eszméletlenül, egy baleset után, s bár a kórház dolgozóinak feltűnt, hogy a 'beteget senkii nem látogatja, eszükbe sem jutott, hogy esetleg elfelejtették értesíteni a családot azok, akiknek ez dolga lett volna. Adminisztrációs hiba — intézhetnénk el ennyivel a megdöbbentő históriát —, ám nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni az özvegy szavait, az asszonyét, akiitől még azt a lehetőséget is elvették, 'hogy férje mellett legyen utolsó óráiban,, s tisztességgel elbúcsúzzon tőle. Szélsőséges esetről szóltunk az imént, s ha nem is ilyen tragikus, de legalább ennyire szélsőséges témákat dolgozott fel Kőszegi Gábor, a vasárnap délelőtti Mi van? ;.. című műsorban. Különösen érdekes volt a Szűcs Gyuláról készített riport. A keresztrejtvény-szerkesztő, humorista vallomása túlmutatott egy életúton. Szólt többek között arról, hogyan tréfálta meg ismerőseit, felhasználva utánzó képességét. S a tanulság itt sem maradt el: tréfálkozni is csak így lehet — ízlésesen, szellemesen —, hogy vidámságot cscempésszünk mások életébe. Mert vannak durva, kegyetlen tréfák is. . . És vannak Olyanok, melyeknek „szerzői” komolyan veszik a vicclapba il’lő ötletet. Ilyen is volt a műsorban: iratmegsemmisítő gépet készítenek, s forgalmaznak, húszezerért (!). S hogy van-e, akii megveszi? Nos, reméljük, ennél fejlettebb humorérzékkel, bírnak a vállalatok illetékesei ... Természetesen Heti ajánlatunk ... imár korántsem tréfából- kerül e jegyzet végére, hiszen valóban vonzó a választék. Hadd emeljek ki a kínálatból néhányat.. . Ma este „Széljegyzetek a békéscsabai konferenciáról" alcímmel a Kossuth adón sugározzák az „Erkölcsi kérdések a mai magyar társadalomban” című műsort. Az egyéni boldogulásról, a munkás- szállásokon élők hétköznapjairól szól holnap délután a Kossuth adón a „Család nélkül” című műsor. N. A. Még csak 42 éves... Most, hogy a televízióban láttam a 100 perc című műsort, újra elszomorodtam azon, hogy az összhalandóságban tragikusan „vezetünk” Európában. Bevallom, már a nyáron foglalkoztatott az a gondolat, hogy az élet sűrűjében kutassak; megnézzem, hogyan telik el egy tipikusnak mondható falusi ember egy-egy napja. Ugyanis megállapították, hogy társadalmunk e rétegében az elmúlt tíz esztendőben, megren- dítően sok férfi halt el négy ven öt-ötven éves korában ... Hadd adjam közzé tapasztalataimat. Hajnalban kel. Gyúródottén, fáradt-borostásan. Kibotorkál a konyhába, fölteszi a négyszemélyes kávéfőzőt a palackos gázrezsóra. Aztán a „dugaszból” pálinkásüveget kotor elő, s a saját termésű, méregerős kisüstiből bekap néhány kupicával. Rögtön utána rágyújt egy „Munkásra”. Mire elszívja, kiszörtyög a kávé is. Beleönti egy nagy bögrébe. Amíg hűl, bekapcsolja a „Szokolt”, hogy tudja, mennyi a pontos idő ..., aztán újabb két-három kupica, aztán a hatalmas adag kávé és újabb cigaretta: „Nemcsak a pájinka, hanem a fekete is kívánja a cigit...” Ügy érzi, elmúlt a fáradtsága; szervezete átmelegszik, izmai engednek merevségükből. Szájában a füstölgő cigarettával kilép a házból. Még alig szürkül, de már ott táblából az ólak körül. A vén kakas összecsapkodja szárnyait, és harsány hangon ébresztőt kiált; a kismalacok visítani kezdenek, a kocák mély hangon röfögnek. Vödrökkel megy vissza a konyhába, vizet melegít, moslékot készít táppal, darával. Cipeli a nehéz vödröket az éhes malacnép vályújához. A szárnyasokat is megeteti. Egy darabig könyökölve nézi a világosodó hajnalban, hogyan esznek a jószágok. Néhány perc múlva visszaoson a konyhába, újabb néhány kupica, újabb cigaretta ... Csöndesen csukja be a kaput maga után, hadd pihenjen még egy kicsit a család. Felül a biciklire, indul a gazdaságba dolgozni. Reggeli nélkül. Délig még bírja a reggeli doppinggal, bár tizenegy körül úgy érzi, mintha éhes lenne. Inkább rágyújt, ki tudja, hányadikra. Ennivalót sem hozott magával, pedig lett volna mit: otthon, a kamrában kólbászfüzé- rek lógnak ... A gazdaságban ebédhez szólít a kolomp hangja. Turkál az ételben, néhány falatot sikerül lenyomnia. Délután már csak lézeng a sertésólak között. .. Végre letelik a munkaideje; felül a rozsdás, nyikorgó biciklire. Sertésólaktól lucskos gumicsizmájával gépiesen tapossa a pedált. A presszónak csúfolt, koszos kocsma előtt megáll, belép: — A szokásost — szól jellegtelen, fakó hangon. A csapos bólint, s kiönti a deci rumot, s felnyit egy üveg sört: — Tessék — mondja közömbösen. A rumot két „harapásra” lenyeli, utána leönti a sör felét. — Kérek még két üveggel, elviszem. — Elteszi, a táskát a nyakába akasztja; vált néhány szót, rágyújt és hazaindul... Otthon van már a család; a két iskolás úgy tesz, mintha tanulna, A felesége pillantása egy pillanatig elidőzik a borostás, ráncos-barázdált arcon, aztán újra a munkája fölé görnyed: bedolgozó a háziipari szövetkezetben. — Megyek, megnézem a jószágot — semmit sem szólnak rá. Kimegy a konyhába, óvatosan előveszi a pálinkát, kortyint egy jókorát; sörrel öblíti le... Később eszik egy darab kolbászt, jólesik neki; újabb sör, rágyújtás. Lassan elfoóbiskal'; arca sápadt, sárgás színű halántéka horpadtan lüktet... Egy félóra múlva horkant egyet, feláll, kimegy a jószághoz. Látja, hogy közben a felesége már etetett. Visszamegy közéjük. — Agyondolgozod magad a gazdaságban — morog rá a félesége. Nem szól semmit. Több mint húsz éve élnek együtt; azalatt nem volt sok mondanivalójuk egymásnak, de másnak sem. Visszamegy a konyhába, megissza a maradék sört, aztán ledől. Hallja, hogy azok bekapcsolják a tv-t. Utoljára a Mágnás Miskát látta ..., ezzel alszik el,, s hogy reggel újra kezdje: pálinkával, feketével ... A vasárnap az jó: akkor megborotválkozik, tisztát vesz; táblából, aztán elmegy a „presszóba”. Estére már mindnyájan sokat isznak; hurutos gyomruk nem kívánja, nem bírja az ételt. Hazabotladozik estére, A kultúrházból kemény diszkózene üvölt. — Ugrálnak a marhák — dünnyögi. A konyhában dől le egy kopott ágyra, horkolva alszik, sápadt- sárga arcán olyan a veríték, mintha halott arcán lenne ... Hétfőn újra kezdi, ha reggel sikerül felébrednie. Hátha: hiszen még csak negyvenkét éves múlt... Ternyik Ferenc
