Békés Megyei Népújság, 1988. március (43. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-16 / 64. szám
1988. március 16., szerda o EB23SS Nincs valakinek tízmillió forintja? Terjeszkedik az AIE Biogáztól a keverőpultig A több mint száz- meghívott közül mindössze tizenöten voltak kíváncsiak tegnap délelőtt a megyei könyvtárban bemutatkozó Alkotó Ifjúság Egyesülés (AIE) tevékenységére és megyei terveire. A megyei tanács KISZ-bizottsága, és az MTESZ Békés Megyei Szervezete által rendezett találkozón az AIE igazgatója, dr. Bőle Dezső tájékoztatta az érdeklődőket az egyesülés munkájáról. Az igazgatóval előadása után beszélgettünk: — Az egyesülést 1981-ben 15 millió forintos alaptőkével a KISZ KB és az akkori Állami Fejlesztési Bank alapította. A vállalati törvény szerint az egyesülés A kategóriás, országos hatáskörű műszaki-fejlesztő vállalat. Az AIE fő feladata kezdetben az Alkotó Ifjúság pályázati rendszer pályamunkáinak rendszerezése, terjesztése és forgalmazása volt, de a szervezet fejlődése hamar kinőtte a pályázat kereteit. így lett feladatunk, hogy a műszaki megújulás, az innováció folyamatába való bekapcsolódással a hozzánk benyújtott újdonságokat, találmányokat, és más szellemi alkotásokat piacképessé, hasznosíthatóvá fejlesszük. Időközben rájöttünk, hogy a vállalatok jelén gazdasági helyzetében a találmányok iparszerű megvalósításában az egyesülésnek is közreműködnie kell, így alakultak ki olyan tevékenységek is, mint a lízingtevékenység, gépbérlet, költségátvállalás stb. — Minek köszönhetjük Békés megyei bemutatkozásukat? — Az egyesülésnek 12 városban van már úgynevezett területi képviselete. Békés megye a Csongrád megyei, szegedi képviseletünkhöz tartozik. A közeljövőben — egy éven belül — Békéscsabán is szeretnénk irodát nyitni. Az ezzel járó szervezési feladatokat a Csongrád megyei képviseletünk kapta meg. — Az egyesüléshez tavaly mintegy ezer javaslat, ötlet érkezett. A témák háromnegyed része magánszemélyektől származik. Ha például felkeresi önöket egy ötletember, zsebében egy találmánnyal . .. — ... akkor először is választ adunk arra, hogy találmánya jó vagy sem. Ezért nem kérünk pénzt. Másodszor, megvizsgáljuk, hogy látunk-e benne üzletet? Ha igen, akkor ajánlatot teszünk a hasznosítás módjára. — Azt, hogy mely találmányból lehet jó üzlet, ki, vagy kik döntik el? — Az egyesülés mintegy száz szakembere, mérnöke, közgazdásza vizsgálja, és értékeli a benyújtott munkákat. — Mi volt eddigi legnagyobb üzletük? — Jelentőségét tekintve egy szombathelyi feltaláló munkája. A találmány a kommunális szeméttelepekből nyerhető biogázt hasznosítja. Egy-egy szeméttelepből 15-20 éven át e módszerrel olyan energiamennyiség nyerhető, ami egy kisebb gyár fűtési és energiaellátását 70 százalékban fedezi. Az Vevők vagyunk címmel kiállítás nyílt tegnap Budapesten, a Rákóczi úti Ipari Bemutatóházban. A Termeltetők Tanácsa 1979-től rendezi meg rendszeresen azoknak a termékeknek a bemutatóját, amelyekre hazai gyártókat keresnek. A csaknem 10 esztendő alatt 11 milliárd forint értékű többletáru került e kiállítások révén a bolthálózatba. Dr. Bcílc Dezső Fotó: Gál Edit országban egyébként 11 helyen működik ilyen biogáztelep. — Eddigi legnagyobb bukásuk? — Másfél éven át egy világszínvonalú hangtechnikai berendezést, egy keverőpultot finanszíroztunk. A feltalálókkal végül is nem tudtunk megegyezni, s ezt 1,5 millió forintunk bánja. Ráadásul a másfél évnyi előnyünk is elveszett, s így a berendezés újdonságértéke is csökkent. — Olvasom a tájékoztató füzetükben, hogy az egyesüléshez kerülő ötletek legnagyobb része a gyakorlat jelenlegi szintjén műszaki abszurdumnak bizonyult. Melyek ezek a kivitelezhetetlen találmányok? — A műszaki abszurdumnak két kategóriája van. Az egyik, ha a találmány a tudomány mai állása szerint megvalósíthatatlan. Tehát például örökmozgókkal nem foglalkozunk. A másik, ha az öt'let a mai hazai ipari fejlettség szintjén megvalósíthatatlan. Ma már például nem érdemes egy chipen. vagy egy nyomtatott áramkörön gondolkodni. E területen elrohant mellettünk a világ. — Az AIE-nek tavaly 375 milliós árbevétele volt, és IS milliós nyereséget ért el. Mérlegeredményeiket évente hirdetés formájában közzéteszik a lapokban. Minek köszönhető ez a fajta nyíltság? — Ügy gondoljuk, hogy a vállalati eredmények, főbb adatok közzététele elengedhetetlenül fontos a bizalom megteremtéséhez. Különösen igaz ez a pénz- és bankügyletek esetében. Persze, ha veszteségesek lennénk, valószínűleg nem kérkednénk az adatainkkal. Egyébként a nyereségünkön fele-fele arányban a KISZ KB és az Állami Fejlesztési Bank jogutódja, a Budapest Bank Rt. osztozik. — A korábbi évek eredményeit összehasonlítva megállapítható, hogy az egyesülés dinamikusan fejlődik ... — A mi dinamizmusunk nemcsak a saját teljesítményünknek köszönhető. Egy jobban prosperáló, a szellemi tőkét, az innovatív ötleteket gyorsabban és eredményesebben hasznosító gazdaság esetén kevesebb munkánk lenne. Hornok Ernő A Termeltetők Tanácsába tömörült vállalatok elsősorban arra törekednek, hogy csökkentsék a hiánycikkek számát, s ez az eredmények tanúsága szerint több esetben sikerült is. Emellett ma már nemcsak egyszerűbb termékeket, hanem költségesebb felszerszámozást igénylő gyártmányokat is termeltetnek az iparvállalatokkal és a szövetkezetekkel. Gyula, Csatorna utca. Alig háromszáz méter hosz- szú, kétoldalt sűrűn beépítve házakkal. A 29 lakóépület mozaikszerűen helyezkedik el az út mellett. A régebbiek — összesen huszonhét — betonalap nélküliek, szinte ráépültek az esős időben sártengerré váló útra, az újabbakat már beljebb húzták fel. Víz- és gázvezeték van az utcában, de szennyvízcsatorna — mint a város legtöbb helyén, — nincs. Járda mindkét oldalon található, betonlapokból összerakva. Közvilágítás csak annyi, hogy az éjszaka hazabotorkáló el ne tévessze a házát; a kulcslyukat megtalálni már nem segítenek az utcai lámpák. A Csatorna utca tehát — kinn a város szélén, nem messze a sportpályától — nem jobb, igaz, nem is rosszabb adottságú, mint Gyula legtöbb utcája. Igaz, van két előnye a többivel szemben. Az egyik, hogy városszéli- sége ellenére is közel van a központhoz, különösen piaci napokon, lévén vagy háromszáz méterre az árushelyektől. A másik előnye, hogy csendes. A forgalmas, zajos útvonalak nagy ívben elkerülik, jóllehet, nem esik tőlük messzej mert az autós, ha ki akar érni például a 44-es útra, még di- rektbe sem igen van ideje kapcsolni, máris fékezhet. Ám mostanában mintha meg-megtörne a csend arrafelé. S a gyulaiak közül is — akik még nem tudták, most egyre többen megtanulják — merre is van ez az alig ismert Csatorna utca. Valóságos vihar kerekedett körötte, egy út megépítése okán. Olyan útról van szó, amelyet a városi vezetők gáláns ajándéknak tekintenek, szemben az utcabeliekkel, akiknek mindez büntetésnek, vagy legalábbis nemkívánatos ajándéknak tűnik. De hagyjuk el most a Csatorna utcát, s beszélgessünk egy kicsit a 44-es főútvonalról, annak is a városon áthúzódó szakaszáról. Intézményes őrület Története van ennek is, mint sok másnak. Ott kezdeném — ahová egyébként a mai gyulaiak zömének emlékezete már el sem ér — a városi kisvasúinál. Annál a kis „kávédarálónál”, amely naponta többször bepöfögött Vári felől a városba, s végigzörögve a Szent István utcán és a Béke sugárúton, a vasútállomásnál fordult vissza. Piaci napokon ezen jöttek a kofák tele kosarakkal, friss áruval megpakolva, fel a városba. No de egyszer az idill is véget ér! Így múlt ki ez a kisvasút is. Kimondatott rá a „halálos ítélet”. Azzal vádolták meg, hogy szétrázza a Szent István úti és Béke sugárúti házakat, s a kórháznak sem tesz jót, meg a „csillag” melletti kis- templomnak sem, ha naponta többször végiggördül a tövükben. A síneket felszedték, a kocsikat, s a mozdonyt elvitték. Az! így ütött sebek azóta sem hegedtek be a város lelküle- tén. (S a virágok sem jöttek vissza soha többé, melyek ott virítottak végig, a sínek mentén.) Ám a csend, aminek névé- • ben az ítéletet hozták, nem tartott sokáig. Megnyílt a határ a forgalom előtt, s egyre kedveltebbé vált a Gyula—Varsánd határátkelőhely. Nemcsak az úrvezetőknek, hanem a fuvarosoknak is. Jöttek a teherautók, idővel pedig a kamionok. Utóbb már 35-40 tonnás szerelvények. Ahogy beérnek a városba — nem tudom kell-e sorolni — lakótelep, szociális otthon, gimnázium, általános iskola, kórház és szakmunkásképző mellett robognak el, zajt csapva, nyaranta port kavarva, esős időben pedig sarat felcsapva. Egyik- másik intézmény falától alig pár méterre „söpörnek el”. Benn a város közepén alig tudják bevenni a „halálkanyart”. Gyula e legforgalmasabb és legszerencsétlenebb (annál talán csak a Szent László—Semmelweis—Dob utca találkozásának forgalmi rendje elviselhetetlenebb) kereszteződésében gyakran van jelen a csoda. Mert csak azzal magyarázható, hogy nincs a mostaninál több baleset és halott. Erre az intézményes őrületre — egy üdülőváros kellős közepén, kórház tövében és iskolák között kamionút — nincs magyarázat. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a város legalább 20 éve könyörög segítségért, az áldatlan állapot felszámolásáért. Mindhiába. (Sokszor eltűnődtem, mi lenne, ha egyszer a tanács hozna egy határozatot, hogy holnaptól, vagy harminc nap vagy három hónap, vagy egy év elmúltával nem engedi be a városba a kamionokat. Mert félti gyerekeit, öregeit, betegeit és — bocsássák meg neki — a házait és a nyugalmát. Tudom, ez lehetetlen, valószínűleg törvényellenes is. De lenne rá erkölcsi alap. Mert volt türelmi idő. Húsz év. Majdnem egy fél emberöltő!) Mégis, mintha az alagút végén fény csillanna: a kamionok ultimátumot kaptak. Sajátos módon született ultimátumot. Amit bírt a város. azt nem bírta a százéves kishíd a Bárdos-patak fölött, kinn a város szélén. Szétrá- zódott. Ideig-óráig még áll, de ha nem segítenek rajta, egyszer csak beszakad. Az isten legyen azzal, aki épp alatta sétál! A híd felújítása tehát elkerülhetetlen. A forgalmat természetesen arra az időre el kell terelni. Vagy egy ideiglenes hídra, vagy egy terelőútra. Az előbbi megoldás olcsóbb, de csak addig látni hasznát, amíg a felújítás folyik. Az utóbbi drágább, de abba több, más gondolat is belefér, történetesen egy végleges kamionút kiépítése. Vagyis olyan terelőút, amelyiken a felújítás után is mehetnének — a városközpontot elkerülve — a kamionok. Kamionok a hálószoba mellett És most térjünk vissza a Csatorna utcára. Térjünk vissza azért, mert a terelőút — a tervezők szerint — ezen haladna keresztül. Nyomvonalát tekintve a leglogiku- sabbnak tűnik, mert a legrövidebb út erre kínálkozik. Máskülönben — a lakók szerint — már kevésbé logikus a terv. Az ügynek természetesen ezúttal is vannak előzményei. Egy 1979-es város- rendezési tervben, a város- központot elkerülő útvonalat már a Csatorna utcába tervezték be. Ám akkor az ott lakók — azért-e mert nem ismerték a tervet, vagy pedig azért, mert egyszerűen nem hittek a megvalósíthatóságában — nem tiltakoztak ellene. Most viszont annál hangosabban. Saját egyéni érdekeiket ■ nézve joggal. Egyetértenek ugyan azzal, hogy meg kell szabadítani a városközpontot a nagy forgalomtól, de hozzáteszik: ezt ne az ő nyugalmuk kárára tegyék. Ráadásul — érvelnek az utcabeliek — a Csatorna utca alkalmatlan átmenő forgalom lebonyolítására. Ha ugyanis a mindössze 14 méter 60 centi keskeny utcába 8 méter szélességű utat építenek, á járművek alig valamivel több mint három méterre dübörögnek el a házak (ismétlem. zömében nem betonalapú épületek) falától, a legtöbb helyen a hálószobák mellett. A lakók az Országos Építésügyi Szabályzat megszegésével és a környezetvédelmi előírások megsértésével (a rendeletileg előírt környezetvédelmi tanulmányterv elkészíttetésének elmulasztásával) vádolják a tanácsot, és — mivel tartanak az épületek szétrá- zódásától — megoldásként legalább az utca egyik oldalának a kisajátítását javasolják. Egyelőre hiába, mert a tanácsnak erre nincs pénze. Csak egy idővel beváltható kötelezvényt hajlandók aláírni a városi vezetők: ahogy romlanak a házak, úgy fizetnek kártérítést. Közben arra emlékeztet a tanács, hogy az 1979-es városrendezési terv elfogadása óta csak úgy enged építkezni az utcában, hogy a jelenlegi közel 15 méter helyett 35 méterre legyenek egymástól a szemben lévő házak. Vagyis ahogy lebontják az öreg házakat, úgy szélesedik majd az utca, s felel meg a szélessége mindenféle előírásnak és szabványnak. Csakhogy — mondják a lakók — ha ilyen ütemben folyik az építkezés (1979 óta mindössze 5 új ház épült az utcában), akkor negyven-ötven év múlva lesz ideális szélességű a Csatorna utca. És addig? Ki tudja! Egyelőre folyik a kompromisszumkeresés. Ám amit az egyik fél annak tekint, azt a másik nem. És viszont. A tanács vezetői január 11-én találkoztak először a lakókkal. Elmondták, hogy lényegében ingyen kap az utca szilárd útburkolatot, korszerű közvilágítást, szükség esetén kártérítést (a házak rongálódásakor), ha kérik, sebességkorlátozást, és az utcabeliek megnyugtatására, környezetvédelmi tanulmánytervet. A lakók viszont nem akarnak „kedvezményezettek” lenni, inkább nyugalmat szeretnének. És, hogy „megússzák” az építést, körbenéztek, és más terelőutat javasoltak. Bár mindegyik jobb nyomvonalon — lakott területen kívül — haladna, a legegyszerűbb megoldás is tízmillióval többe kerülne a Csatorna utcainál. Keserves szavazás lett volna Az útépítés körüli huzavonával az utca tanácstagjának az interpellációja nyomán a városi tanács testületé is foglalkozott. De, mert az útépítés engedélyezése vagy megtiltása nem tartozik hatáskörébe, csak afölött dönthettek a tanácstagok, hogy elfogadják-e az interpellációra adott választ vagy sem. Azt a választ, ami egyébként újabb „kompromisszumot” tartalmazott: csak a híd átépítéséig közlekedhetnek a Csatorna utcai terelőúton kamionok. Azt követően csak a lakók hozzájárulásával. Mindaddig, amíg az utca szélessége a tervezett 35 métert el nem éri. Vagyis 40-50 évig — ahogy az utcabeliek számolták. De hát a terelőúttal „megfenyegetett” emberek ezt egészen egyszerűen nem hiszik el. Azt mondják, lehetetlen. hogy egy negyven milliós beruházást évtizedekig ne használjanak. Ez megengedhetetlen. A tanács tagjainak többsége egyébként — ki ilyen, ki olyan lelkiismerettel — megszavazta az interpellációra adott választ. Hála istennek, csak arról, s nem a Csatorna utcáról kellett szavazniuk. Mert ha mégis, akkor az keserves szavazás lett volna a — viharos jelenetektől így sem mentes — február 23-i tanácsülésen. Hisz racionalitás áll szemben racionalitással. Egyfelől a Csatorna utcaiak igaza, másfelől a tanácsé. Hogy miben rejlik a tanács igazsága? Az útépítés anyagi hátterében. A városnak ugyanis nincs több pénze pár milliónál. Ehhez kapja kiegészítésként — az útépítésben érdekelt szervektől — a negyvenig hiányzó többit. Vagyis, ha nincs terelőút, a pénz sem jön, mert nincs mihez. S akkor marad az ideiglenes híd és az évtizedek óta tartó ka- mionos felvonulás, keresztül a városon. El szabad-e engedni a pénzt? Másfelől, fel lehet-e áldozni a Csatorna utcaiakat? Sakknyelven szólva: patthelyzet van. A tanács a környezetvédelmi tanulmánytervben, az utcabeliek a mindenhova elküldött leveleik erejében bíznak. És abban, hátha valakinek mégis lesz tízmilliója az általuk javasolt terelőútra. Tényleg, nincs valakinek véletlenül tízmillió forintja? Arpási Zoltán „Vevők vagyunk” kiállítás nyílt Egyelőre csak álom — kinek jó, kinek rossz álom Fotó: Szőke Margit
