Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-17 / 40. szám
1988. február 17., szerda Bécsi operett Robert Stolz módra Vénusz selyemben Magyarországi bemutató a békéscsabai színházban Álomkép? Valóság? Operett... Morvay ráírna cs Géczi József ' Fotó: Gál Edit Kezdetben (harminc-harmincöt éve) volt a megszokott színház: próza és operett, s kettő között valahol a zenés vígjáték. A prózát amolyan küldetésnek vette a színház, az operettet népszórakoztatásnak, a zenés vígjátékot pedig ennek is, annak is, mikor éppen hogyan volt ildomos értékelni egy-egy színi évadot. A békéscsabai színházi múlt (félmúlt) is hasonló képet mutat, hacsak azzal a különbséggel nem, hogy itt szinte kötelező volt alkalmazni a „kulturáltabb helyekről érkező lenézést”, miszerint nem kell ide más, csak operett. Ez azonban koránt sem izgatta az operett híveit, akikről kiderült közben, hogy nem a régi librettók fenséges hercegeiért, grófkisasszonyaiért vannak oda. hanem a muzsikáért, mert tudják (vagy csak érzik), hogy a zene feloldja a lelket, a zene valami egészen különös, szép világba vezet el, a zene (és a vele töltött idő) kikapcsol a robotos valóságból, megenyhíti a gondokat és különös, de erőt is ad arra, hogy megint és újra meggyürkőzzünk az élettel. Hogy aztán ez jószerével csak a leírt szavakban volt rózsaszínű, könnyű és derűs, az operett (akárcsak születésekor, régen) felkerült arra a listára, amelyen a harmonikusabb élet gyógyszerei sorakoztak. később pedig egy másik listára is, amely a „nemkívánatosakat” tartalmazta. Mint minden tévedésről, erről is kiderült azonban, hogy kár volt kitalálni és belemagyarázni, de hát a kitalálók és bele- magyarázók látszólag sokan voltak (?!). Hogy miért kell itt, most, Robert Stolz Vénusz selyemben című nagyoperettjének kritikájában erről írni bevezetőt, és nem a zeneszerzőt dicsérni, vagy a primadonna eleganciáját, hangját, a rendező leleményeit és nagyvonalúságát, biztos szakmai érzékét, netán a karmester és a zenekar, mi több. a koreográfus remekléseit? Egyszerű a válasz: mert hamarosan sor kerül erre is, másrészt pedig rjem árt felemlegetni még tanulságul sem azt az időt, amikor Robert Stolz és operettje elképzelhetetlen lett volna, mint műsordarab egy vonalasnak hitt magyar színház házatáján. A történelem (közelebbről a színháztörténelem. még jobban leegyszerűsítve: az élet) újból és rendre számos jelét adja annak, hogy ideig-óráig tűri csak a manipulációkat, az életidegen, az emberi természettől idegen dolgokat; nos, ez a bizonyos történelem is bizonyítja, hogy az indokolatlan „csak”-ok letűnnek az élet színpadáról, miként letűnt az is, hogy az operett (pláne azok, amelyekben a már említett notabilitások is előfordulnak szereplőként) népellenes műfaj. Miután sem átgyúrni, sem megszüntetni nem lehetett (a slágerek is makacs dolgok!), a nagyoperett újra jogot kapott a létezésre, és visszatért a békéscsabai színház körforgós deszkáira, túlélve azt a válságot is, hogy egy régebbi igazgatóság szélnek eresztette az akkor igencsak jó zenekart, mondván: soha nem lesz szükség már rájuk. A Vénusz tehát felöltötte selymét, és zürichi világpremierje után ötvenhat évvel eljött Békéscsabára, a Jókai Színházba, ahol Rencz Antal (az utóbbi évek nagy operettvonulatának — Szabad szél, Leányvásár, Cigánysze- relem — rendezője) a bemutató előtti hetekben még arról nyilatkozott, hogy „óriási ellenzékkel” kellett megküzdenie azért, hogy az operett színre kerülhessen. Amikor azonban felcsendültek a próbateremben a Stolz-muzsika első ütemei, az ellenzék megszelídült, és (feltehető) titokban maga is rajongójává vált a bécsi operett megújítójának, Robert Stolznak. Ilyen egyszerű lenne hát a színházi világ? Ilyen könnyen győzik meg egymást a vitapartnerek? Koránt sem! De miként a tények, a sikerek is makacs dolgok, és a Vénusz selyemben békéscsabai bemutatója kétségtelenül siker volt. A fanyalgók megkereshetik a hibákat, mert vannak hibák, hiszen nincs előadás hiba nélkül. A fanyalgók lenézhetik az „operettet kedvelő” csabai publikumot, csak azt felejtik, hogy volt itt már hosszú vastaps más alkalommal is (ne borzoljuk a kedélyeket darabcímek felsorolásával, melyeket ugyancsak kitörölhetetlenül megőriz a színházi emlékezet) ; a fanyalgók sok mindent tehetnek, csak egyet nem: egy világsikerű szerző értékeit nem kisebbíthetik. Ez a békéscsabai előadás nyilván sokkal szerényebb, mint lehetett a zürichi operaház ősbemutatója, ami természetes, hiszen a két műintézmény nincs egy kategóriában. Mondják azonban, hogy az akarat és a szív csodákra képes (habár a hegyek megmozgatását némiképp idealista túlzásnak tartom), így aztán megfelelő bizakodással vártam, hogy a zenekar megszólaljon, és a pillanatot, amikor kezdődik a játék. A már leírt sorokból nyilván kiderül, hogy jól szórakoztam, hogy az előadást minden kétséget kizáróan besorolhatom negyediknek a Rencz- rendezte operettsikerekhez. És most — a részletekről. Az operett sokkal jobban mese, mint bármi más. Mese, a valóság építőkockáiból, kitalált történetek zenés gyönyörűséggel átszőtt megjelenítése, ok az ábrándozásra, az emlékezésre, a jókedvre, izgalomra, álmodozásra — lehet választani. Ha pedig mese, tele van a perc varázsával, zenei varázslataival főként, hiszen a történetre alig-alig, de a nagy slágerekre évtizedekig, vagy még tovább is emlékezik a közönség. A Vénusz selyemben hősnője, a szép és makacs Jadja Milewska Pa- lotay lengyel hercegnő, aki örökség révén megszerzi az, 1948—49-es szabadságharcban „kompromittált” Teleki gróf birtokát. Ám a politikai széljárások minden időkben az újabb érdekviszonyok okán változnak, Teleki gróf fia visszakapja birtokát, és megérkezik, hogy azt nemcsak jogilag, hanem gyakorlatban is átvegye. A szép lengyel grófnő és az inkognitóban érkező gróf egymásba szeretnek. Közben a Rózsa Sándor ihlette Puszta Sándor nevű betyárvezér is beavatkozik a cselekménybe, hogy tovább fokozódjon a „feszültség”, alkalmas legyen a szituáció finom pikantériára, tüzes cigánytáncra, és az érdekkompromisszumok szerelmi magyarázatára is ... Persze, operett. És a Stolz- muzsika’ Valami különlegesen csillogó, amerikásan bécsi, bécsiesen magyar és magyarosan olasz (de lehet spanyol is); a zeneszerző mestere a stílusbravúrnak, a hangulatok zenei kifejezése oly fokon valósul meg nála, ami nemcsak a világsikert indokolja, hanem azt is, mitől volt Magyarországon a 'század első három évtizedében olyan otthonos. Hogy a békéscsabai előadás szerényebb, mint a zürichi lehetett, biztos. De, hogy ez az előadás ezen a színpadon méltó folytatása a megelőző három nagyoperettnek, az viszont tény. A játék íve töretlen, a rendeMedgyesegyháza, Vas- ás Faipari Szövetkezet Munkahelyi művelődés A medgyesegyházi tanács ez év januárjában értékelte a nagyközség gazdasági egységeinek 1987-es közművelődési és oktatási tevékenységeit. Az értékelésről született dokumentum általában alkalomszerűnek ítéli az egyes gazdasági egységek kulturális tevékenységét. Az ilyesmi sajnos ma már kevésbé szemetszúró, hiszen lassan általános jelenség a munkahelyeken a kultúra háttérbe szorulása. Annál meglepőbbek azokban a dokumentumokban szereplő következő sorok: „A Vas- és Faipari Szövetkezetben évek óta hatékony, kiegyensúlyozott a közművelődési tevékenység, dolgozóik érdeklődéssel fogadják a kulturális eseményeket.” Kincsre találtunk volna? A kérdéssel Fodor Mihályt kerestük meg, a szövetkezeti bizottság elnökét, aki egyúttal a községi közművelődési és kulturális bizottság elnöke is. — Annyi bizonyos, hogy szövetkezetünk múltját ilyen szempontból nem kell szégyellnünk — mondta. — Hajdani elnökünk Szocialista Kultúráért kapott kitüntetése is bizonyítja ezt. Persze ez még 1981-ben volt. Azóta sok minden változott, rosszabbak lettek a gazdasági feltételek, a sok plusz munka miatt kevesebb az emberek szabad ideje, stb. Mi azonban ilyen körülmények között is igyekeztünk megőrizni a megőrizhetőt. Kirándulásainkat (amire azért még most is van jelentkező) megpróbáljuk értékes ismeretek forrásává tenni. így jutottunk el tavaly például a Rákóczi-várhoz, a Kazinczy-emlékhelyhez, vagy Kossuth szülőházához. Szervezünk vetélkedőket, ajándék könyvekkel serkentjük a könyvtárlátogatást, s ha elegendő igény van, néha-néha jön egy-egy színházlátogatás is. — Általában mennyi pénzt fordítottak vagy fordítanak közművelődésre? — Egészen pontos számokat csak a VI. tervidőszakról tudok mondani. Ekkor 800 ezret terveztünk, de a költség- vetés szerint 1 milliónál is többet töltöttünk közművelődésre. Azóta is számos dologra kellett volna pénz, de az önerő már kevésnek bizonyult. Közel 100 ezer forintos országos és megyei segítséggel azonban elkészülhetett ifjúsági klubunk. Büszkék vagyunk rá, mert pezsgő klubélet folyik itt. — Szükség van-e a szövetkezetükben át- vagy továbbképzésre? — Nálunk mindig is jellemző volt egy bizonyos mértékű munkaerőmozgás. Nos, mi célul tűztük ki, hogy a kiáramló gyengébb munkaerőt vagy új belső munkafelosztással, vagy kívülről hozott képzettebb dolgozóval helyettesítjük. És bár régen bárkinek a továbbtanulását kivétel nélkül támogattuk, ma csak ott segítünk, ahol ez a szövetkezet érdekeivel is találkozik. Ez sajnos gazdasági kényszerhelyzet . . . —írvar— Kner-könyv ez is Szállnak a szerelmesek Jean Cassou esszéje Chagallról A mindig lassúnak becsmérelt magyar könyvkiadás most kitett magáért. Chagall születésének századik évfordulójára megjelentetett egy francia könyvet a zsidóból orosszá, oroszból franciává lett mesterről, s e könyv eredetileg 1982-ben látott napvilágot Párizsban, öt év pedig elég rövid „átfutási idő”. A szerző, akinek magvas és nagy szókincsű szövegét Balabán Péter fordította könnyed és fordulatos magyarra, a francia esz- szé egyik klasszikusa. Mondhatni, minden együtt van ahhoz, hogy tökéletes Chagall-könyvet tartsunk kezünkben, abból a könyvtípusból, amelynek lényege: feleslegessé teszi polcunkon a téma egyéb feldolgozásait. Hiszen benne van ebben Chagall híres gyermekkora, a háztetőre mászó és répát rágcsáló nagypapával, aki később hegedűssé alakult, hogy karrierjét egy népszerű musical címadójaként fejezze be. Megtudjuk, hogy amit Chagall fest, a mese, meg pszichoanalitikusan értelmezhető látomás is, ami nem mond ellent egymásnak. Részletesen értesülünk az első párizsi időszakról, aztán a forradalom Oroszországéban töltött évekről, kubizmusra emlékeztető kíAz álom. 1927 sérletekről, valamint arról, hogyan lett a mester az első szürrealista. Cassou időrendben követi végig a festő életét, kellő teret szentelve a fontos megbízásoknak, freskóknak, üvegablakoknak, könyvterveknek. Minden lényegest megtudunk a tehetséges feleségről, Belláról, és végül ízelítőt kapunk a Chagall-önélet- rajzból. amely oly közel áll szemléletében a képekhez. A képek minősége — a Kner Nyomda munkáját értve ezen — jóval egyenletesebb, szebb a „magyar átlagnál”. Chagall annak idején fenntartotta magának a képeiről készült nyomatok imprimálásának a jogát, megmutattatta magának a tipografált terveket, mert nem tűrte el, hogy gyenge minőségű reprodukció, csúnya könyv jelenjék meg róla. A könyvben időrendi sorrend nélkül kerültek egymás mellé a képek, és lehetetlen nem észrevenni, hogy az ifjú és az idős művész munkássága más súlycsoportba tartozik. Hogy az 1960 utáni színpompás képeken jól bevált ötletek kerülnek igazi, mély összefüggés nélkül egymás mellé, ha úgy tetszik, aprópénzre váltva a véres verítékkel kiküzdött, egységbe forrt chagalli világot. (Az aprópénzen itt nem kicsiny összegeket kell érteni.) El kell még jönnie annak a kornak, amikor egy műkereskedelmi érdekektől, nosztalgikus emlékektől vagy kultúrpolitikai megfontolásoktól független zés fantáziadús (a technika, tehát a műszak, kiválóan követi és valósítja meg elképzeléseit). a szereplők énekesi teljesítménye, színészi játéka színvonalas, a kórus (hangban, táncban, játékban) nem keservesen ösz- szehozott háttér, hanem élő, eleven közeg, nélkülözhetetlen rész. A címszereplő, a primadonna Morvay Pálma (a szövegkönyv fordítója is!) játékán, énekszámainak előadásán látszik, hogy a Vénuszból egy osztrák színházi széria már mögötte van, mely talán arra is jó volt. hogy Stolz muzsikájának lényegét még jobban megérezze: magabiztos, legalább annyira jellemzi az elegancia. mint a líraiság, de hát ebben a mesében pontosan ilyen Jadja, a lengyel hercegnő. Igaz Tünde (Mizzi) és Sövény Tibor (Körösházy hadnagy) kettőse lendületes, derűs, vidám: oda kell figyelni rájuk. Gálfy László (báró Oroszy) játékosan, fölényes (jó értelmű) rutinnal alakítja cselekménymozgató szerepét. Géczi József (Teleki gróf) néha mintha küz- dene a Stolz-dalokkal, Kincses Károly (Puszta Sándor betyárvezér) pedig óhatatlanul is Zrínyire, a szigetvárira emlékeztet... A kisebb szerepek élén Kalapos László papkarikatúrája eredeti, Farkas Tamás, a be- tyáirtitkár Bambuschekként ugyanúgy. Felkai Eszter koreográfiái a táncképek színvonalára nőnek fel (cigánytánc, farsangi tánc), a díszlet és jelmeztervező, Gyar- mathy Ágnes operetthez illően tervezett, a karmester, Németh Gyula zenekarával együtt lényegült át Robert Stolz zenei világába. Nem lenne rossz ötlet pár évadon át Stolz-operetteket is játszani, hogy pótoljuk azt, amit a harmincas évek óta elmulasztottunk. Talán nem is lenne az ötletnek „óriási ellenzéke”, a Vénusz után. Sass Ervin Mózes átveszi a törvénytáblát. 1950—52 kutató kimondja: Chagall 1907 és 1947 között — főként az első évtizedben — a század festészetét meghatározó mesterek egyike, viszont amit később festett, és ez csaknem ennyi időt ölel fel, az a kellemes díszítő- művészet területére tartozik. Némelyik mű meg egyenesen „bilduska” — amolyan kulturált faldísz — az igazi Chagallokhoz képest. S ha majd lesz egy ilyen kutató, azt fogják rá mondani: támadja Chagallt. Pedig az ilyen szétválasztás épphogy védi a mestert — sikeres önmagától. Sajnos, a művészek akkor izzadják ki igazgyöngyszemeiket, amikor küzdenek, nyomorognak ... A siker rossz tanácsadó. (Corvina) Székely András
