Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-23 / 19. szám

1988, január 23., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Capri szigetén temették el Haan Antal, a múlt századi festészet jeles alakja Haan Antal 1827. január 5-én Békéscsabán született. Apja. Haan János családjá­val Sámsonházáról (Nógrád megye) telepedett át Békés­csabára 1818-ban az eltávo­zott evangélikus lelkész he­lyére. Az anya, Petényi Ju­dit Mária szintén lelkész­családból származott. Az apa a lelkészi feladatok el­látása mellett a közösség gyarapodását segítő tevé­kenységet is folytatott. a lucerna, a dohány és a se­lyemhernyó-tenyésztés meg­honosításában is jelentős ér­demeket szerzett. Kötődésük Békéscsabához a gyermekek révén az idők folyamán csak erősödött. Haan Jánost 1855- ben Lajos nevű fia követte a lelkészi munkában. Haan Lajos teológiai tanulmányait Jénában végezte. Itthon le­velező tagja lett a Tudomá­nyos Akadémiának, főjegy­zője a magyarországi evan­gélikus egyháznak, széles körű egyházi és történeti kutatást. írói tevékenységet folytatott. A legidősebb fiú, Vilmos ügyvédnek tanult, 1848 májusában jogtudó ta­nácsnoknak is megválasztot­ták. Albert pedig városi ír­nok és levéltáros volt. Haan Antal tehát igen széles látókörű, művelt csa­ládból indult. Elemi tanul­mányait Békéscsabán vé­gezte. majd a szarvasi evan­gélikus gimnáziumba ke­rült. Ez az intézmény azzal is kiemelkedett a többi is­kola közül, hogy tanárai kü­lönös gondot fordítottak a tehetséges fiatalokkal való foglalkozásra. A rajz terén tehetséget mutató diákok számára hozták létre az ún. rajztanodát, Zsilinszki Mi­hály és Lányi Gusztáv ve­zetésével. Haan Antal a rajztanodéban szerezte mű­vészeti alapismereteit. Biz­tos rajztudásával kiemelke­dett tanul'ótársai közül, és ez egyértelművé tette szá­mára a művészi pálya vá­lasztását. Elhatározását a család is támogatta. így már 18 évesen a bécsi akadémia hallgatója lett. 1845 októbe­rétől 1846 novemberéig a festészeti osztályon Leopold Kupelwieser és Ferdinánd Georg Waldmüller tanítvá­nya. Tehetségére már a rö­vid bécsi időszak alatt- fel­figyeltek tanárai. Ennek el­ső bizonyítéka Waldmüller- nek áz a levele, amelyet a magyar országgyűléshez in­tézett 1847-ben a magyar művészet felvirágoztatása ér­dekében. „ . . . Bécsben jó pár fiatal embert gyűjtöttem magam köré. hogy művészeti okta­tásban részesítsem őket. . . Az előrehaladás, melyet ezek a növendékek elérnek, valóban a legcsodálatosabb, és olyan tehetségeket fej­leszt ki, amelyek sikere két­ségbe nem vonható. E ta­nítványok között néhány magyar is van, és éppen ezeket kell a legkiválóbban közé sorolnom. Tehetségük és fényes előrehaladásuk ar­ra a határozott jóslatra jo­gosít. hogy teljesen kiképez­ve és abba a helyzetbe jut­va, hogy gazdag tehetségü­ket érvényesíthessék, művé­szetük mezején nemzetük dicsőségére tisztelt nevet fognak szerezni.” Az öt felsorolt művész: Zichy Mihály, Honély An­tal, Petries Sámuel (Orlai), Haan Antal és Jakobey Ká­roly. A bécsi biedermeier stílus legtekintélyesebb kép­viselőjének pártfogása két­ségkívül nagy elismerést je­lentett, de szinte semmilyen eredményt nem hozott. 1848- ban az Életképek hasábjain Pap Gábor ismételten fel­hívja a figyelmet Waldmül- ler beadványára. Türelmet­lenül szorgalmazta a hazai művészet, első helyen a fes­tészet támogatását. Haan Antalról a következőket ír­ta, kiemelve csendéleteinek, táj- és arcképeinek termé­szethűségét: ..Benne a hon egy második Markót fog nyerni, ha pártfőgolandja.” A hazai művészeti élet ki­alakulása jószerével még meg sem indult, amikor a szabadságharc bukása hosz- szű hallgatásra ítélte művé­szeinket. Haan a szabadság- harc alatt őrmesterként ak­tívan is részt vett a har­cokban. Nyilván ez a tény is erősen befolyásolhatta ab­ban. hogy számos pályatár­sához hasonlóan külföldön keressen magának megélhe­tést. Itáliát választotta, csatlakozva az ott élő szá­mos magyar művészhez. Ez az első itáliai periódusa az 1840-es évek végétől 1862-ig tart. Itáliában a nagy rene­szánsz mesterek alkotásait tanulmányozta, járta vidé­keit, szívesen rajzolt Róma, Velence környékén, de el­jutott Nápolyba is. Stúdiu­main itáliai tájakat, parasz­tokat örökített meg. Festmé­nyei közül ekkor születtek az itáliai emberek életéből vett jeleneteket megörökítő képei. Itáliából küldi haza a Pesti Műegylet kiállítására 1854-ben a „Judit Holofer­nes fejével” c. képét. Itá­liai tartózkodását átmeneti­nek tervezte. Pontosan nem tudjuk, hogy mikor érkezett haza, de 1862-ben már biztos, hogy Békéscsabán tartózkodik, mivel innen ír barátjának, Orlai Petries Somának Pest­re. Levelében hosszan szól a hazai művészeti életről alko­tott véleményéről. „A pesti művészéletet nem a legra­gyogóbb színben fested le, bizon nem is irigylendőbb kenyér a miénk, de ha már egyszer reá adtuk a fejün­ket, nincs egyéb hátra, mint tűrés és kitartás. — Én itt, az igaz, munkával meglehe­tősen el voltam látva, de mindig itten mégsem marad­hatok. Jelenleg Orosházán festek néhány arcképet, s csak rövid időre jöttem el Csabára, jövő héten ismét visszatérek oda; de már a telet semmi áron nem szeret­ném az Alföldön tölteni, s minthogy módomban nin­csen, hogy külföldre utaz­zak, nincs egyéb hátra, mint Pestre menni. Tudom, hogy nem nagy jövendő nyílik ott számomra, de éppen ezért nem fogok várakozásomban csalatkozni, mert hogy úgy mondjam, nem várok sem­mit. Hogy közietek lehessek, ez az egyetlen körülmény, mely oda vonz, mert meg­untam az olyan emberek tár­saságát, kiknek egyetlen él­vezetük, enni. inni, kártyáz­ni.” Nincs tudomásunk arról, hogy eljutott-e Haan Pestre. Tudjuk viszont, hogy 1873-ig megbízások kötötték szülő­városához. Ekkor kapta az evangélikus egyháztól azokat a megbízásokat, amelyeknek eleget téve megfestette az addigi egyházi tisztségvise­lők portréit és az evangéli­kus kistemplom oltárképeit. Ma öt festményt őriz az egy ház e portrékból. A város te hetős polgárai is igyekeztek maguknak emléket állítani, és portrémegrendelésekkel látták el. Dolgozott a Stark, Sztraka és Zahorán család számára is. Az említett oros­házi megrendelőkről nincs adatunk. Tudjuk viszont, hogy Aszalay László egri ka­nonok arcképét készíti 1867- ben, majd Aszalay Józsefét 1868-ban. Festőnk tehát eb­ben az időszakban portré­megrendelésekből él. ami bi­zonyítja, hogy az arcképfes­tés terén már jelentős mű­vészként tartják számon. Te­hetségének első hazai elis­merése is ekkor születik. A Nemzeti Múzeum Képcsar­noka történeti anyagának gyarapítására Raffaello, Ti- ziano, Veronese műveinek másoltatását tervezik. Haan Antalt bízta meg a kormány a másolatok elkészítésével. Második itáliai útja az 1880-as évek végéig tart. Feltételeznünk kell, hogy már ekkor foglalkozott a végleges letelepedés gondo­latával. mert csak rövid idő­re tért haza 1884 őszén. 1885. január 21-én már Cap- riból ír barátjának. A Stark Adolfhoz írott olaszországi levelekből 10 darabot őriz a békéscsabai evangélikus egy­ház levéltára. Az utolsó le­vél 1887. február 16-án Cap- riban íródott, Haan halála előtt egy évvel. A levelekből kiderül, hogy Itáliában sem biztosított szá­mára a festészet megélhetést. A letelepedés — 1886-ban birtokot vásárolt Capriban — nehéz anyagi körülmé­nyek közé sodorta, ennek megoldására Békéscsabáról érkező megrendeléseket is elvállalt. A levelek tanúsága szerint ekkor már nem so­kat és nehezen dolgozik. Em­lékezet után festette Bartóky László és a Keresztessy há­zaspár portréit. Hivatkozik eg.y amerikai barát megren­delésére, ami öt-hat képre szól. A Bartóky-portré kivé­telével a többi sorsáról nem tudósít. Annál többet foglal­kozik a birtok betelepítésé­vel, Csabáról hozott Stark- féle szőlőt, nápolyi rózsákat ültet, de úgy tűnik, mindez nem kárpótolja a hazai kör­nyezet elvesztéséért. Gyak­ran tér vissza a hazatérés gondolatához. „Ha tudnám, hogy Csabán, Nagyváradon vagy Aradon annyi munkát találnék, hogy költségem megkerülne, szí­vesen oda mennék a jövő ősz felé, ha élek.” (1886. ja­nuár 13.) „Bizony, már csak nagyon ideje lenne, hogy Csabára menjek, mert félek, amire az artézi kút elkészül, már ismerőseim nagyobb része nem él ... ” (1887. február 16.) Letelepedése véglegessé vált. többet nem tért haza. Ám birtokát már nem élvez­hette sokáig, 1888. május 9-én meghalt. Capri szigetén temették el. Verasztó Antal: A „vidék” Komoly dilemma előtt ál­lok. Mint igaz tollú felfede­ző kerültem ebbe a helyzet­be. Mi is az én problémám valójában? Kicsi országunk tájairól szeretnék szót ejte­ni. sajátos párhuzamokra gondolva írás közben. Magyarországon születtem, szeretem a hazámat, soha semmi áron meg nem tagad­nám! Csak hát... eg.y kis baj van. Időnként olyan ér­zésem támad, tőlem tagadják meg. A rádió és a televízió az, amely leggyorsabban ad­ja tudtomra, van is hazám, meg nincs is. Ha diplomáciai eseményről tájékoztatnak, akkor van! Mert a hazánk­ba látogató idegen államfő megérkezik Budapestre. Ha külkereskedelemről, idegen- forgalomról, vagy nemzetkö­zi sporteseményről tudósíta­nak, még mindig van ha zám. Megemlítik, hogy van Más esetek kapcsán már alig-alig. Egy friss esemény jut eszembe leghamarább. 1987 szilveszterén a televízió nyilvánossága előtt — sok év után végre igazságosan — kisorsolt ÁB-bébik kettőről öt főre való „szaporodását” az illetékes „a vidéki és bu­dapesti születési arányszám'’ helyes figyelembevételével indokolta. Ez a dolgunk is a helyére került, mondhat­nánk, mondjuk is! De miért vidéki, miért nem országos születési arányszámról be­szélünk?! Meg is lehet for­dítani az egyébként helytálló indokolást. Az országos szü­letési arányszámból Buda­pest ilyen arányszámban ré­szesül. Napilapban olvasom: „Az ország tíz vidéki nagyváro­sában." Még véletlenül sem az ország tíz nagyvárosában, nem hazánk tíz nagyvárosá­ban és nem egyszerűen csak tíz nagyvárosunkban. Vajon miért nem?! Kinek jutna eszébe ezt a tíz nagyvárost Budapesten keresni?! Lázál­maimban Magyarország víz- és földrajzát egy, a Hírközlő eszközeinkből gyakran tájé­kozódó pedagógus ekképp ok- tatgatja: Magyarország két részből áll: úgymint főváros­ból és vidékből. Tévedés ne essék, főváro­sunkat is szeretem. Büszke vagyok rá, mert nemcsak hazánk, de Európa egyik leg­szebb fővárosa a miénk. Fő­város, ahol elsőként mutat­juk meg magunkat a ha­zánkba érkezőnek. Nem so­kat tévedek, ha nyolcmillió­ra becsülöm azon honfitár­saim számát, akik — velem együtt -— csak vendégként fordulunk meg gyönyörű fő­városunkban. Nem vagyok nyelvész, de bizton állíthatom, a VIDÉK szónak a magyar nyelvben megvan a maga tisztességes, becsületes helye, rangja. Nem élhet meg a nyelv nél­küle. Használjuk a maga he­lyén. A ránk köszöntött ne­hezebb időszakban még in­kább szükség van arra, hogy közös erőfeszítéseink köze­pette országot, hazát, népet érezzünk magunk körül, ne pusztán vidéket. Annál is in­kább, mivel megyéink ipará­ban és mezőgazdaságában tisztességes erőfeszítéssel megtermelt forintmilliárdok is a közös létfenntartást, a közös gondok enyhítését, a talpon maradás nemzeti ér­dekét szolgálják. Jól tudjuk — nem is olyan nagyon ré­gen — a vidék fogalma alatt mit értettek hazánkban. Va­lami olyat, ami elől mene­külni kellfett, ha az ember önmagát megvalósítani, a társadalmat gyarapítani akarta, s erről nem az ország különböző vidékein élők te­hettek. Jegyzetem végén beval­lom, nem szégyellem, hogy a „legnagyobb magyar falut” vallhatom szülőhelyemnek. Azt a vidéket, amit Viharsa­roknak is szokás nevezni. B. Túrok Margit Haan Antal: Olasz táj Haan Anteil: Önarckép

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom