Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
NÉPÚJSÁG 1988. január 30., szombat o Nagy Mihály Tibor: Képek a varázstükörből 1. Szaffinak arca kő, tompa fényű topáz. Szaffi gyönyörű nő, áramokra vigyáz. Hullámok hátán ő ül: mezítelen szívű lovas . .. Vihar venné el nőül, de szive csönd és magas. 2. Zeng parton hegedűkő, csöndje aranyló alkony. Aranyló hegedűkő alkonnyá érő arcom. Utam nincs tőle-hozzá: daloló hegedűkő. Rezgése tesz szabaddá, a szabad egyedül 6 .. . 3. Csigamárványból oszlop: nyugalmas egyetlenség. Aki fényéből lophat: szívében nevethetnék. Nincs idő. Tér: csak oszlop, szerelmes csigamárvány, szerelmes hallgatását átsüti a szivárvány. 4. Komor az éj. A csillag hiába lobbant gyertyát. A Hold verőfényében fekete koporsóm hozzák. Szívem fekete gyolcsban piros riadót dobban: sohase voltam jobban! 5. Szivárvány, csigamárvány, elszakadozott fátylak. Csodálják bátor élők az elpusztulni is bátrat... Zöld erdő, ringó fenyves ... Isten az ok, a tettes én, csak én lehetek már. 6. Az égkő türkizbe vált át: kinek a sejtelme volna? Az égkő rubiniba vált át: minek a tükre volna? Égtükör kékbe vált át! Miféle sejtelem volna? Ó, ó, az óceáné . .. 7. Szél iramlik és borzol kócos homlokú tengert. A hanyatló alkony fényét issza a víz, s a csendet. A hold hajló éjszakáján ringat a tenger páfrányt, ringat áttetsző páfrányt... — A magyar népi építészet Rohanó korunkban, a hihetetlenül nagyranőtt lakáséhség nyomán városban-fa- lun új házak, lakások ezrei épülnek szerte az országban, amelynek eddig a nehezedő gazdasági körűimének sem tudtak gátat szabni. Jól is van ez így, hiszen az új lakás korszerű, egészséges, kényelmes. Majdnem ennek arányában azonban fogynak a régi épületek, a legértékesebbek szabadtéri múzeumba kerülvén. Pedig népünk régi építészete is része történelmünknek, hagyományainknak, érdemes az ápolásra. ha lehet a megőrzésre, de tudományos feldolgozásra mindenképpen. A magyar népi építészet kutatásának jelentős múltja van, eredményei nemzetközi mércével is kiemelkedőek. Mégis szűkölködik összefoglaló művekben. Ezért hiánypótló dr. Barabás Jenő és dr. Gilyén Nándor most megjelent műve: A magyar népi építészet. A szerzők összegzik az eddigi ismereteket, nem lezárják, ezért alapul szolgálhat a további kutatások számára. A könyv öt nagyobb részből állt össze. Az első a népi építészet természeti és társadalmi-gazdasági meghatározóit tárgyalja. Mint minden emberi alkotás, az építészet is bonyolult történeti folyamatban formálódott és öltött koronként és helyenként nagyon eltérő megjelenési formát, de a természeti feltételek is jelentősen befolyásolták a népi építészet alakulásait. Jó példa erre az éghajlat: Kö- zép-Európában, közelebbről a Kárpát-medencében a téli hőmérséklet szükségessé teszi a fűthető lakóház építését, a vastag, jó hőszigetelésű falakat, födémeket, tetőket. Befolyásolta a népi építészetet a tájban fellelhető építőanyag is. Az ország nagy 'részén például kő nem fordul elő, de ahol volt, a köznép ott sem használta, mert nem ismerte megmunkálásának a módját. Fa és föld viszont mindenütt rendelkezésre állt, megmunkálásuk is könnyebben elsajátítható volt. Ilyen és hasonló fényezők miatt a népi építkezések alakulását csak egy-egy korszak teljes társadalmi-gazdasági. környezeti összefüggés-rendszerében érdemes vizsgálni. A második rész az épületek fajtáit ismerteti, részletesen szól a lakóépületek alakulásáról (egyhelyiséges lakás, több helyiséges épület), és a gazdasági épületekről (pásztorépítmények, istállók, egyéb állattartási épületek, csűrök, termény- és takarmánytárolók, terményfeldolgozó és egyéb gazdasági épületek, borpincék), és az épületek elhelyezkedéséről. A harmadik fejezet taglalja az épületek műszaki megoldásait, a falazatot (földfalak, favázas falak, boronafal, kőfal, téglafal), a tetőszerkezetet (bogárhátú tető, szelemenes tető, szarufás tető, székes tető stb.), a födémet, a füstvezetést és az egyéb szerkezeteket (ajtók, ablakok, falifülkék, padló, kerítések, kapuk, kutak). A negyedik rész az épületek formáival foglalkozik, elsősorban az utcaképpel, az épület tömegével, tetőformájával. homlokzatával, tornácával és a különféle díszítésekkel. Az utolsó rész á magyar népi építészetet korszakokra differenciálja, és a táji típusok kiformálódását ismerteti. Az albumszerű könyv szövegrésze mindenki számára — aki szereti a népi építészetet — izgalmas, érdekes, jól érthető olvasmányt nyújt. 314 rajz és fénykép magyarázza, illusztrálja a szöveget. A fényképeken ábrázolt épületek, épületrészek bepásztázzák az ország egész területét, ki-ki találhat benne számára ismerősét, kedves emlékeket ébresztgető- ket. A könyv másik óriási érdeme a szépsége. Jó papíron készült .igényes tördeléssel, nyomással (Kossuth Nyomda). Egy-két helyen zavarbaejtő a számozott képek nem következetes elhelyezése, de gyorsan megszokható. Kritikaként talán az hozható fel, hogy a képek mérete általában túl kicsi, nyilván az volt a cél, hogy az óriási anyagból minél több bekerülhessen. Pedig a felvételek közül egyesek1 megérdemelték volna a nagyobb nagyítást, maga a könyv pedig legalább néhány színes felvételt is. Akiket érdekel az építészet, érdekel a történelmük, és szereti a szép könyveket, ajánljuk, szerezze be könyvtárába — amíg kapható. (Műszaki Könyvkiadó) H. J. T. Ágoston László: Emlékek párbeszéde — Elhoztam nektek megmutatni a fiamat — mondtam csak úgy ímagam elé, és letettem a sírra a kis szalmavirág koszorút. — Nézzétek, Mamikám, milyen ike- ménykötésű, szép gyerek! Büszke vagyok rá, az én fiam. a! legkisebb dédunokátok. Alig tizenhárom hónapos, és hogy fut, hogy érdekli a világ ... — Mi is büszkék voltunk rád, kisfiam — hallottam valahonnan az időn és téren túlról nagyanyám halk hangját. — Te voltál a reménységünk, amikor apádat kivitték a frontra, és naponta jöttek a gyászhírek. — Olyan szőke a haja, akár öreganyádé volt, amikor megismertem — súgta nagyapám. — Amikor (meglestem őket a piszkebokrok mögül .. . Hogy sikongattak, mert megláttam a lábuk szárát. Guggolva iszedték, és felhúzták a szoknyájukat. — Hagyd már el, Jani — szemérmeskedett nagyanyám. — (Miket! nem beszélsz a kisgyerek előtt? ... — Ezt rám érted, Mamikám. vagy a fiamra ?l — kérdeztem. >— Tudom, neked mindig én leszek a kisgyerek. Húszévesen is az voltam. A széltől is óvtál volna ... De lásd; szemem körül már egyre gyűlnek a szarkalábak. A fejemről lassan elkopik a haj, fogaim közt sok az idegen, s ha északi szél fúj, ropog a derekam, recseg a térdem. A lányok, akiknek hajdan az anyjukkal fogócskáztam, csókolomot köszönnek és bemutatnak a vőlegényüknek. — Az én térdem is ropogott — szólt nagyapám —, a derekamat is elnyűtte a fűrész, meg a tnagy ropánt gyalu, de la gerincem sohase hajlott. Hogy állsz a becsülettel, fiú? Ember lettél-e, vagy csak annak képzeled magad? — Én neveltem azzá, amíg tudtam —i válaszolt ‘helyettem az apám. — Hittem benne és mellettem állt. A halálos ágyamon is biztatott; tartsak ki, jön a tavasz, és elvisz magával szőlőt metszeni. Jól tudtam én, hogy nincs több tavaszom, ö is tudta, de táplálni akarta bennem a reményt, és mosolygott a szája, bár láttam a szemében a kínt. Rajtam ember már nem segíthetett. — Eh, mellébeszélsz megint! Nem azt kérdeztem, én, hogy téged szeretett-e? Azt jól tudom. Meg tud-e állni saját lelke tükre előtt?! — Hiszem, hogy így Van, és ne torkoljon le folyton! Végtére is két évvel többet éltem, mint maga — dohogta apám. — Többet, de minek? Ha értelmesen éltél, a duplája is kevés. Ha nem, az egész pocsékba veszett. Ezt próbáltam az eszedbe vésni egész életemben, te gyerek! Ideje lenne már, hogy megtanuld, legalább ideát. — Amit magától tanultam, Apuska, mind átadtam neki. Igaz, én *nem voltam ulyan kemény ember, mint maga, és olykor a hitem is elveszett — szontyolodott el apám. — Az pedig nagyon fontos. Hit nélkül semmit sem ér az ember. Hát jól figyelj, kisunokám! Mindegy, miben hisz az ember, csak Emberhez méltó legyen. Amikor átlőtték a lábamat, és a geny- nyedt sebben kukacok nyüzsögtek, én hittem abban, hogy újra ijárni fogok, és m Szibériából isi hazajövök. Hittem és akartam. Mások azt mondták rá, csoda. Én tudtam, hogy magamnak köszönhetem. Hittem, hogy saját műhelyem lesz, és saját gyalum. Évekig güriztem érte, dé megszereztem. Hittem, íhogy emberhez méltó életet kell élnem, és amikor az oroszok újra aj kezembe adták az ezerszer elátkozott puskát, tudtam, kire kell lőnöm vele. — Egy szóra állj meg, kérlek, Nagyapa! Gyerek voltam még, amikor elmesélted, hogy láttad futni a cárt, és láttad golyózáporban a téli palotát. Meséld el újra a múltat, és ha látod onnét, ahol most vagy, mondd el a jövőt! Segíts nekem, hogy hinni tudjak, segíts, ha elfog engem is a kétely. Kérlek, add nekem az emlékeidet, hogy én is átadhassam a fiamnak! — Szívesen megtenném, de nem lehet. | Csontszám nem szólhat, csontkezem nem simogathat többé. Mi csak azt tudjuk, amit te is; a benned élő emlékek vagyunk. lAddig élünk csupán, amíg ti, élők1 emlékeztek ránk. Láttam, és jólesett látnom, hogy dédapád sírjára is jutott egy csokor virág. Még ők is élnek, bár az arcuk egyre halványabb. Itt vannak velünk. Fiad, aki most a fűvet tépdesi apró kezével a sírhantunk mellett, emlékezni fog ránk, s majd Vjeled, általa élünk tovább. — És mondd, ha látod, az én harcom értelmes-e? — Csontszemem nem lát, dé porszívem úgy érzem, benned dobog. Nincs harc, mely értelmetlen lenne, ha emberi. Ezt tanítsd meg a fiadnak, kisunokám! Feleségem friss vízbe tette a szegfűket, és! némán várt mellettem. Hozzám tipegett a fiam, s mintha megértette volna az emlékek párbeszédét, rám emelte csillogó szemét, és azt mondta: apu. Szavak, szavak Fecskevárás, télidőben Január, február. Jön a nyár? Didergőn morzsolgatjuk napjainkat, számontartva minden reményt, hogy lám, ha csak tyúklépésenként is, de fogy a sötétség, terebélyesedik a fény. Egyszer el kell múlnia minden télnek, megjön a tavasz, ha nem is érdemeljük. Elolvadnak a fagyos gondolatok, nagyot nyújtózhatunk a friss melegben, és nem is értjük majd, hogyan lehettünk kábák, kishitűek. Ó, de jó lesz, mélyeket szippantani virágok bódító illatából, gyönyörködni az életben, és tudni, hogy van értelme a fáradozásainknak. Eljön, bizonyosan eljön az idő. Túl kell élni minden telet! Hallgatom édesanyám történeteit. 82 éves, tehát a gyerekkorára emlékszik leginkább. Tabánban éltek — hová lett azóta a csöppnyi városka? —. s éppen Ferencz József volt a császár, az apostoli király. Mennyi, de mennyi „uralkodó” váltotta egymást egyetlen ember életében is! Gének kérdése csupán, és egy kis szerencse, hogy túléljünk jót, rosszat. Közben persze, fogya az élet, nem mindegy tehát, hogyan sáfárkodunk az idővel. Most az aktív várakozások korát éljük. Részt kell venni sorsunk formálásában, hiszen ha csak kesergünk, köny- nyen összecsap fejünk fölött a világ. Félresiklott, kollektív _ábrándok után, az egyszemélyes háborúcskák, a hadüzenet nélküli, tülekedő kis mindennapi tépelödések zaja dörömböl idegeinken. Lehet ezt bírni sokáig, sérüléstől mentesen? Hiszen az ember közös célokra hivatott, egymás örömére tud csak igazán kiteljesedni! Van- nak-e igaz eszméink, hitünk, és van-e bennünk lélek, lelkesedés, túllépni a visszahúzó, ragacsos időkön? Hatalmas tölgyfa haldoklását siratom. Látott elvonul- nulni sokféle nációt, nemzedékek sokasága pihent meg árnyékában, talán még arra is felhasználták, hogy vastag ágaira egymást aggatták az emberek. Most sűrű penész borítja kérgét, díszes lombkoronájának több mint a felét megette a szennyeződés. Néhány év, és ki se zöldül többé, elkorhad, szétmálik. Megborzadok, hiszen az én tüdőm ág-bogaiban is ugyanaz a sűrű, kormos levegő pilleg, csontjaimban ólom sokasodik, agyam hazug szavak ingerük. Mennyi vajon az ősi tartalék, amelyet még nem raboltunk el önmagunk alól? Elég-e a remény, hogy jóra kell fordulni mindennek? Ki tudja, hány kihűlt csillag kószál az égen. amelyek nem érdemelték meg a ragyogást? Hideg-verejtékes. vacogó álmaimban még ad egy kis megnyugvást, hogy valahol távol, gyanútlan fecskepárok figyelnek ösztöneikre. Lassan megbizsereg bennük a mehetnék, és elindulnak hozzánk, haza. Frissen cikáznak majd a levegőben, ők. a könnyed vándorok, s nem értik, miért aggódunk mi, verébhűségűek. Hiszen a csodák mindig váratlanul jönnek, csak ki kell érdemelni. . ... Andody Tibor 'V.:'VV' Kass János: Hamlet Verebélyi Gréta: Arc Hárommilliárd közül egy: naphoz hasonló, földhöz hasonló, hozzám hasonló, viharban, szélben megtöretett: reggel keresztjén virágzik. Tündöklik tükörként egybeállva: atomokból épült, tűzből épült. Védelme vagyok. Est se kuszálja. Arcom mellett hallgatag arca. Fényességébe öltözöm.
