Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-12 / 293. szám

1987. december 12., szombat

KÖRÖSTÁJ

NÉPÚJSÁG

KULTURÁLIS MELLÉKLET

a jeles elődökhöz méltóan

Vojtech Kondrót:

Júniusi csillag

(Fábry Zoltán emlékének)

1.

Ös dallam s új, mai ének! — világot járt, el-eltévedt, majd meg itthon messze réved: más határt lát, más vidéket.

Falun csöndesek az éjek.

Virraszt: — messze néz magában.

Az életben s a halálban, felmérte a mindenséget.

2.

Kerítés-sorok, ország-udvarok, alkuk és perek! —

Ö gazdálkodott. ..

Könyvek milyen fán teremnek?

Ki szüretel? Szivárvány az esőben? Ültetni vagy irtani vagyunk többen? Csáléra bajszot ki reméltet?

Felszakadt vers fél-ígéret.

Apámnak kezdtem írni még: — „keresztvitel lám, az élet, s a vége rossz, fájó derék”.

3.

Fényes júniusi csillag! —

Reggel hűvös harmat csillog, s kopognak ünneplő szavak.

Közöttük hallgatsz egymagad.

(1987. júniusa) •

Papp Lajos fordítása

Belső tűzzel

Bizonytalan vagyok, hogy vajon egyáltalán szükséges-e bemutatni Vojtech Konró- tot Magyarországon az irodalom barátainak, a szlovák és a magyar szellemi kapcsolatok dolgai iránt érdeklődők körében?Nem csupán arra gondolok, hogy Vojtech Kondrót ebben a körben sem először jár, hogy szinte rendszeresnek mondhatók találkozói magyar, illetve magyarországi olvasóival... (Hadd jegyezzem meg, hogy ez a pontosítás nem fölösleges, hiszen tudjuk: Kondrót szenvedélyes gonddal követi a magyarországi szlovák nemzetiség kulturális életét, és szerkesztőként sokat tett azért, hogy a magyarországi szlovák litera- tura hajtásai otthonra találjanak bratislavai kiadókban, ottani irodalmi orgánumokban is.) Az sem elhanyagolható tény, hogy Vojtech Kondróttal több, nemzedékéhez tartozó magyar költő bensőséges barátságban él, amelyet a kölcsönös fordítások is hitelesítenek, de kÖT ti őket (hogy egyetlen példát említsek: Veress Miklóst) az alkotásról vallott hasonló nézetek, az ars poeticák rokonsága, a világlátás azonossága. Nem véletlenül bukkan fel Kondrót egyik versében a vágy: vajha Ady és Hviezdoslav amúgy lélek szerint elbeszélgethettek volna, s nemcsak híres és kapcsolatainkban mindenképpen sorsfordulót jelző verses üzenetváltásuk létezne... Ez a motívum már Kondrót költészetének egyik lényegi tulajdonságára utal, nevezetesen arra, hogy ez a költő otthon akar lenni a világban.

S engedjék meg, hogy köz- bevetőleg már pontosítsam saját szerepemet ezen az esten: dehogyis mutatom én be Kondrótot, régi barátunkat, jó ismerősünket, ha szabad így kifejeznem magamat: testvérünket, hanem inkább megjegyzést tennék több mint két évtizedes irodalmi pályafutásához. Talán azért is megtehetem ezt. mert mi sem először találkozunk, jártam Kondrót vendégszerető bratislavai házában, sétáltunk a Jankó Král' park fái alatt, a Petőfi és a szlovák poéta szobrai közötti utat többször megtéve, s beszélgettünk át néhány budapesti éjszakát is, Nagy Lászlóról, Tóth Árpádról és Arany Jánosról cserélve véleményt.

Otthon lenni a világban

— ez a kívánság az irodalomnak mondhatni örök vágya, sokféleképpen valósítható meg. Képzelhet magának a költő egy furcsa álmot, a valóságot kikapcsoló, ellentmondásait feledtető, az eszményeket realistaként felfogó világot. És vannak, akik vállalják, farkasszemet néznek a valósággal, konfliktusaival, millió bajával és millió szépségével. Nem a romantikát óhajtják, hanem adott világunkat. Kondrót — nem utolsósorban Laco No- vomesky nyomán — ez utóbbi lehetőséget választotta. Tudatos költő, aki nem tagadja ösztöneit sem, de értő pillantással méri fel a világot. Intellektuális költő. Versei tele vannak irodalmi, képzőművészeti hivatkozásokkal. Párbeszédet folytat magyar poétákkal, például Nagy Lászlóval, akit fordított. Máskor Tóth Árpáddal járja a Tátra ösvényeit. Vilém Závadát, a cseh költőt idézi, amint egy budapesti ifjúsági klubban felszólal. Feltűnik Robinson Jeffers neve, s rögtön utána az előző szlovák költőnemzedékek oly korán eltávozott egyénisége, Ján Kosira. Ez Kondrót mércéje a világ számára. A Csallóközben és Bratislavában, az Alföldön és a Tátra hegyei között úgy akarja otthon tudni magát, hogy semmit nem szeretne elveszteni a hajdani mesterek humanizmusából, gazdagságából. Tudja jól Kondrót, hogy a világban nemcsak ezek a mesterek éltek, élnek és hatnak. Számára azonban úgy értelmes a lét, úgy otthonos a világ, ha a humánum és a szocializmus határozzák meg az ember értékét.

Kondrót pontos költő. Meglehet azért, mert fizikát és matematikát tanult az egyetemen, majd különféle iskolákban maga is ezekre az egzakt tudományokra oktatta a nebulókat. Bizonyos, hogy a természet- tudományos műveltség pá- rosulása a költészettel, látásmódosító erőt jelent. Mindenesetre Kondrót nem láthat ott titkosat a természetben, ahol más kollégái értetlenül állanak egy-egy jelenség előtt. De azért eltúlozni sem szükséges a természettudományos kultúra és a humán műveltség találkozását, mint ezt jó húsz évvel ezelőtt, a Snow által kezdeményezett „két kulfú- ra"-vitákban sokszor tettük. Kondrót — azt hiszem —

alapvetően azért olyan pontos kifejezéseiben, világlátásában, mert költői természete ilyen, mert vannak ennek hagyományai a szlovák poé- zisben (megint Novomeskyre hivatkozhatok) és mert a műfordító nehéz mestersége ugyancsak erre szorította.

Kereken tíz kötet — ez a nem is kicsiny könyvtár

jelzi Vojtech Kondrót magyar fordításainak gyűjteményét. (De fordított ő csehből is, Karel Sys verseit, nemzedékének egyik legérdekesebb prágai poétáját. S ha netán valaki azt hinné, hogy csehből szlovákra

fordítani egyszerű dolog, lévén ezek nagyon közeli rokonnyelvek, pillantson csak a Slovenské Pohladynak szinte bármelyik számára,

ahol meglehetősen élénk disputák zajlanak erről a témáról.) Mit is fordított? Most cez Dunaj címmel a csehszlovákiai magyar költők antológiáját jelentette meg (1968). Azután Kassák Lajos következett (Kon zomrie, vtáky sa rozletia, 1971.) Az a Kassák, aki a szlovák baloldali avantgarde folyóiratának, a Daynak az első számában magyarul közölte versét, majd a da- visták ugyanúgy, mint a

magyar baloldal meglehetősen heves párbeszédet folytattak a költővel. Weöres Sándor, Babits Mihály, Illyés Gyula, Nagy László, Tóth Árpád következett ezután, közben nem feledkezett meg szlovákiai magyar pályatársairól sem: összeállította a Muzny-vek című antológiát, illetve részt vett Tőzsér Árpád válogatott verseinek szlovák megszólaltatásában.

Illyés léVélben köszönte meg fordítójának munkáját, amikor a Tazka zem példánya eljutott hozzá. Ebben a levélben olvasható egy mondat. „Bár hozzájárulhatna a két nép őszinte összebarát- kozásához ..„Priznám sa teda i ja, ze mi v celej mo- jej doterajsej prekladatels- kej práci o nie iné vlastne nikdy nesio” — ez a Kondrót kommentárja Illyés óhajához. Azt viszont tanúsítanunk kell, hogy ez a Kond- rót-féle magyar könyvtár nagvon-nagyan sokat tett azért, hogy történelmi bizonytalanságok oldódjanak, hogy a kölcsönös bizalom és barátság atmoszférája legyen a meghatározó irodalmaink érintkezéseiben.

Az élet véletlenje úgy hozta. hogy ismerhettem

a magyar költészetet tolmácsoló szlovák költők három nemzedékét is. Emlékszem, hogy egyszer egy budapesti presszóban milyen izgatottan beszélt a már agg, mégis ifjú hévvel szóló Ján Ponican arról: fordította. fordítgatta a Toldit (tudomásom szerint kéziratban maradt ez a munkája), de elégedetlen ezzel, s mégis ennek a műnek meg kellene szólalnia szlovákul is. Ján Smrek a bratislavai Luxor egyik asztalánál — Állami Díjjal is koszorúzott szlovák Petőfi-, Ady- és József Attila-fordí- tása után — hetven valahány évesen Arany balladáinak titkait feszegette. Nem áll már Szlovákia fővárosában a Kriván, a régi Dax fogadó épülete, amelynek kávéházában Emil Vo- leslav Lukác jelenlétében a felhevült Pavel Horov nekem szegezte a jogos kérdést: tudjuk-e mi, magyarok, hogy mit köszönhetünk Lukácnak? Milyen fontos esemény volt, amikor Ctibor Stitnicky szlovák Radnótija megjelent, s jó érzés, hogy most Az ember tragédiája után Madách Mózesét is lefordította.

Ebbe a sorba illeszkedik Vojtech Kondrót fordítói munkássága. Méltóan a jeles elődökhöz, és jelentősen gazdagítva is a szlovák magyar fordítások módszertanát, gyakorlatát. Lehetetlen nem észrevennünk ezeknek a vállalásoknak a szigorú tervszerűségét. .. Lukác mintegy átfogó pillantást szervezett-fordított a magyar líra egészére, Smrek a legnagyobbak triászát szólaltatta meg. Kondrót figyelmének középpontjában pedig a Nyugat első és második generációja, illetve kortársai állnak.

Magyarul az egyik legszebb szlovák vers Ján Ponican Az olvasóhoz című alkotása, Illyés Gyula tolmácsolásában. Ebben olvashatni a következő sorokat:

Jövök a Polyanáról,

igazság

követeképp,

emberi szavam ember

ajkára jutva lesz szép.

Gondolom, hogy ez a kívánság minden igaz költészet, így Vojtech Kondrót esetében is igáz.

Ne higgyük azonban, hogy valami partikularizmus érvényesül, amikor mi, magyarok Kondrót költői munkásságának (amelybe magától értetődően beletartozik műfordítói tevékenysége is) magyarérdekűségéről beszélünk. Beszélhetnénk Vojtech Kondrót internacionalizmusáról is, hiszen milyen szép versei vannak orosz tájakról; fordult ő verses üzenetben ukrán költőbarátjához is. És az is félreérthetetlen, hogy Kondrót internacionalizmusa milyen forrón és szétválaszthatatlanul ötvöződött össze a szlovák táj, a szlovák ember, a szlovák haza szeretetével. Tóth Árpáddal ő a maga szlovák Tátrájában sétál. A világban is természetesen, szlovák szemmel néz szét. akár Prágában, akár Moszkvában, akár Budapesten, netán Békéscsabán teszi ezt. Hát az nem patriotizmusáról tanúskodik, hogy a határokon túli szlovák írástudók fejlődését is figyelemmel kíséri? Ha Kondrót magyarságképét ilyen összefüggésekbe állítjuk — s ugyan milyen más koordinátarendszert használhatnánk? —, akkor világos, hogy a költő pontosan ott bizonyítja humanizmusát, ahol a históriában a legtöbb fájdalom fakadt, internacionalizmusa azzal lesz ékes, hogy népeink múltjában azt akarja érvényesnek és követendőnek tudni, ami összeköt, össze kell hogy kössön bennünket. Egyáltalán nem véletlen, hogy Vojtech Kondrót nemrég szép versben tisztelgett a szlovákiai vox humana óriása, Fábry Zoltán előtt. Hiszen ugyanazt a vox humanát, ugyanazt a közös történelmet vallja örökségének és programnak a jövőre nézvést.

Az pedig egyáltalán nem udvariasság, ha befejezésképpen azt az adósságot említem fel, amely a magyar irodalom adóssága Vojtech Kondróttal szemben. Szomorúan kell konstatálnom a tényt: Kondrót- nak nincsen magyar kötete. Nem állíthatnám, hogy a magyar nye'lvű kiadásban Bratislavában és Budapesten általában elhanyagolta volna a század szlovák költőit, hiszen önálló kötetekből ismerhetjük meg — egyebek között — Laco No- vomesky, Emil Boleslav Lu- kac, Vojtech Mihálik, Miroslav Válek, Milan Rúfus, Pávol Koys, Lubomir Fel- dek munkásságát. Ebből a névsorból is hiányzik Kondrót neve, s egyáltalán nemcsak szerény viszonzásaként azoknak a szolgálatoknak, amelyeket költészetünknek tett, hanem saját jogán, poézisének belső tüzét. eredetiségét tekintve.

E. Fehér Pál

Elhangzott a budapesti Csehszlovák Kulturális Központ estjén, a költő Jelenlétében. Megjelent a pozsonyi Dj Szó 1987. november ZO-i számában.

Rang minden mennyiségben

Talán nem túlzók, ha azt mondom: kis terjedelmű,

mégis páratlan közleményt olvastam nem is olyan rég egyik országos lapunkban. Bocsánatkérést. A szöveg szerint cikk jelent meg korábban az újság hasábjain, s egy híres sportvezető neve elől elhagyták benne a doktori címet. Ezt a szóban forgó férfiú sérelmesnek találta, bírósághoz fordult, s íme a vétkes orgánum hamut szórt önnön fejére.

Eszem ágában sincs megfricskázni a doktort, aki móresre tanította a ludas hírlapírót. Mégis gondolatok egész madárraját rebbenti föl elmémről az eset. Csupa olyat, melyek a címek és rangok újmódi reneszánszára utalnak. Volt már a kezemben hivatalos levél, amelyben arról értesítették a címzettet, hogy bérlakásának beázását egyelőre nem tudják megszüntetni. Az

aláíró neve alatt azt olvastam, hogy kerületi tanácsos. Az a csúfondáros ötletem támadt: ha már tanácsos, miért nem tanácsolta a címzettnek — hasonló ügyeivel forduljon a jövőben a sóhivatalhoz.

Szívbéli barátomnak mondhatom az elmúlt negyven év legjobb újságíróinak egyikét. Annyiszor kitüntették, mint egy kezdő tábornokot, megkapta az összes titulust, amit csak magyar hírlapíróra ruháznak. De életében nem volt külön szobája a szerkesztőségben. Pályájának utolsó negyedszázadát rovatvez.etőjének előszobájában töltötte másodmagával.

A szobák . . . Rangot elsősorban azok jelentenek a legtöbb ember szemében, nem az, hogy valaki doktor, akadémikus vagy aranytollú zsurnaliszta. Azt hiszem, hazánk népességének lélekszámához, gazdasági

helyzetünkhöz mérten Magyarországon található a legtöbb elegáns hivatali szoba. Elég megfigyelni a tévéhíradóban nyilatkozó ilyenolyan középszintű személyiségek környezetét. Középszintű? Sokat mondtam. Előfordul a képernyőn falusi tanácselnök olyan szobában, hogy onnét két minisztériumot el lehetne vezetni. Néha a szanálás előszobájában szédelgő szövetkezetek második, harmadik" emberét láthatjuk az egyszerűséget messze elkerülő környezetben.

Ügy hozta a sors, hogy rövid ideig ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztam egy emberrel, aki korábban a sajtón kívül magas állást töltött be, de ott csődöt mondott. Hát hozzánk helyezték. Életkora, előző pozíciója és nem csekély ösz- szeköttetései folytán vezető állásba került. Lehet, hogy már csak azért is, mivel mint riporter, vagy vezér- cikkíró egy pillanatig sem állta volna a sarat.

Nos, a mi emberünk azzal kezdte tevékenységét, hogy reprezentatív szobát, különleges telefonokat és titkárnőt kért. A szerkesztőség vezetője, aki egy telefonfülkénél alig nagyobb helyiségben írt, tárgyalt, s úgymond „reprezentált”, rös- tellkedve mondotta: itt bizony olyan nagyhírű vezetők is, mint Szabó Pál vagy Fehér Lajos olcsó, egyszerű bútorok között és minden luxust elutasítva dolgoztak . .. Erre a jövevény ke- vélyen valami olyat mondott, hogy ennyi meg ennyi ezer forintos ember, és őt különleges környezet illeti meg.

Ha nem is pompát, de jobb szobát, bútort kerítettek számára, mint bárkinek. De ezek révén se vált belőle, nemhogy második Bálint György, de még csak az eL- fogadhatóság mércéjét elérő újságíró sem. El is került a pályáról.

Kétségtelen, nehezebb a rang és cím után sóvárgók helyzete olyan mesterségekben, ahol az ember nagy nyilvánosság előtt végzi a

munkáját. Mert — bocsánat a példáért — színigazgatóvá mégcsak lehet valaki személyes kapcsolatok, baráti támogatás révén. Kinevezés kérdése az egész. Mindig is volt, mindig is lesz rá példa. De Honthy Hannává, Svéd Sándorrá, Bajor Gizivé nem nevezhettek ki senkit. Ők tehetségük, szorgalmuk, kötelességtudásuk révén a közönség egyetértésével váltak azzá, amik voltak, és akiket holtukban is becsül az ország.

Természetes, hogy a művészéletből merített példák különleges helyzetű és sugárzású személyiségekre vonatkoznak.

Az emberek többsége különösebb titulus, imponáló körülmények nélkül végzi a dolgát. Tanít, terhet hord, gépet javít, szövőgyár zajában keresi kenyerét, utcát takarít, folyószámlát vezet, vízvezetéket szerel. S jóllehet, az igazán odaadó és minőségi munka tartósan nem marad minden visszhang nélkül — a köz számára nem ez a fontos. Hisz, hogy visszatérjek a betűvetőhöz, a legkiválóbbak egyszerűen elhagyták nevük elől a kemény tanulással szerzett doktori címet is. Mint Jókai, Eötvös Károly, Németh László, vagy Illés Endre. Erlern pedig — holott nem is jártam arrafelé, ahol a tudósi címeket osztogatják — nem ritkán szólítanak levélben is, élőszóban is doktor úrnak. Egyszer falusi közönségtalálkozón, amikor valamelyik idős felszólaló doktor titulussal illetett, megkérdeztem, honnan aggatta rám ezt az általam meg nem érdemelt szép címet. Ő megbocsátó mosollyal felelte: „Sejtem, hogy nem az. De ezentúl akkor hadd mondjam tanácsos úrnak. Ügy nem olyan szégyenletesen csupasz a neve.”

Zavaromban elnevettem magam, és hirtelen a bolondos Szomory Dezső jutott eszembe, aki vénkorára a harmincas évek végén mél- tóságos úrnak szólíttatta magát. . . Lehet, hogy a rangkórságnak sohase lesz vége?

Bajor Nagy Ernő