Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

1987. december 5„ szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete János üzenetei Különféle értékrendek szabják meg világunkat, azok erővonalaiban élünk és alkalmazkodunk, vagy rob­banó erővel ki akarunk sza­kadni, de csak azért, hogy az általunk helyesebbnek vélt jobb értéket teremt­sünk. Fekete János képeivel azt mondja el magáról, ami­lyen ő: azok között az ér­tékrendek között kell élni, amelyek most meghatároz­zák létünket. Koncepcionáli­san új ítéleteket nem tud felállítani, nem is törekszik ilyenre, hiszen igaza van, amikor azt állítja piktúrájá- val. hogy az általános em­ber a kialakított erővonalak között vergődik mindig, s ez a vergődő-vívódás jellem­ző rá leginkább. Ebben az értelemben a képek által felmutatott világ. amelyek az orosházi Petőfi Művelő­dési Központ körgalériájá­ban láthatóak, egy olyan zárt rendszert alkotnak, amelyek erősen kötődnek e közel három évtizedes pá­lyaindulástól a továbbhala­dás kilátásait felvillantó tö­rekvésekhez egyaránt. Le­szűkített élettér, a minden­napi ember élettere, hiszen a mindennapi élés őt is ép­pen ügy köti e szűkített vi­lághoz — amelyből csak időnként alkotói szenvedé­lyének utazásai alkalmából tör ki — mint ahogyan min­dennapjaink kötnek minket az íróasztalhoz, az eszterga­padhoz, vagy a föld meg­munkálásához. Mindez meg­határozó atmoszférát teremt, ő pedig ezt a légkört, ezt a miliőt akarja megragadni, ennek képírója. Tudatosan vállalt magatartás ez. s alig látszik az. hogy erős szándéka lenne a változta­tásra. mert belső lényéből ez fakad, ez határozza meg életattitűdjét, mint ahogyan valamennyien így vagyunk ezzel. Kétségtelen tény, hogy látványosabb egy, a minden­napi élettel szembeforduló ellenpontozás, amely azon­ban egyfajta tragikumra hajlamos alkatból is fakad, s ebben ott van a példáza- tos keresztrefeszítés vállalá­sa, ám Fekete János inkább az apró gyötrődések izzadá- sos éjszakáit vállalja, a szív­infarktusos világ egymástól, embernek embertől elidege­nítő életrégióit villantja fel a tőle megszokott és sajátos eljárással. És mégis azt kell mondani, hogy ebben a ma­gatartásban van valami pél­daszerű is, hiszen képes volt megmutatni, hogy az igazán egyszerűnek való vidéki élet mi módon hozhat örömöt, hogy az amatőr festőség vál­lalásával, alkotótábori és a csoportba szerveződés (Oros­házi Festő Csoport) erős hi­tével mi módon lehet fölé emelkedni a szürkeségen, az önpusztító életmegélés he­lyett. Az amatőrizmus tudatos vállalása nagy-nagy szabad­ságot ad, de ugyanakkor kor­látokat is teremt. Fekete János esetében mindkettő ott van, mert az általa tudato­san vállalt élet és művészi önkifejezése meghatározza létét úgy, hogy régen túllé­pett a pejoratív értelmezésű „amatőr” megjelölésen.. Nem is ildomos ezt itt felemleget­ni, de kétségtelen tény, hogy Orosháza vonatkozásában éppen egy amatőr csoport az, amely nem csupán alkotásai­val, hanem egyéb szervező, rendező szándékoló tevé­kenységével — amelynek kezdettől fogva tagja Fekete János — pontosan kirajzolt képzőművészeti életet terem­tett. S egy művészi pálya- szakaszhoz ez is hozzátarto­zik immár elvitathatatlanul. Fekete Jánostól igen gyak­ran kérik számon az embert, az emberábrázolást. S bár kétségtelen, hogy őt is, mint korunk szinte minden alko­tóját megérintette az avant­gárd szele, vagy inkább már kikísérletezett formakészlete, így ritkán ábrázolja magát az embert figurálisán, de mégis mindig az emberről szól. A gyönyörködő ember­től kezdve az elidegenedett emberig minden változat je­len van. De ez úgy történik, hogy az emberrel kapcsolat­ba került tárgy, vagy a ter­mészet jelenik meg. Ilyen értelemben lesz va­lamelyest gondolati ez a fes­tészet, hiszen jelképekkel beszél. Mióta a szimbolizmus megerősítette bennünk azt az érzületet, hogy jelképek sokasága vesz körül bennün­ket, azóta ez felerősödve él bennünk, vágyunk a sokféle jel és jelrendszerek megérté­se. Mert amióta hiány lett a távlatokba való reális tekin­tés, azóta a végtelenné vá­lás folyamatában az ember világa mindinkább a vergő­dő lezártság lett, ebből te­remtődik az a témasorozat — az olaj vagy az akvarell eszközével kifejezve — amelyben ott a víz, mint a lebegés vágyának megteste­sítője, a növénymotívumok riasztó bogáncstövisekkel ékesítve, emberformájú, de arcnélküli tárgyak, kerítések és házak, valamint a szétsza­kadás jelképei az emberala­kú ágy kettéhasadása, mint a legszebb emberi érték, a nász örökös folytonosságá­nak megszakadása, a világ­teremtés már-már értelmet­lenségének a kifejezése. Ez ami megdöbbenti, ez ami töprengésre készteti a kép­írót. Ez már jaj, ez a tuda­tos változtatási kényszer ki­hívása. De hát jelképek ezek, s e jelképeket be kell fogad­ni, érteni, feldolgozni. Ezt akarja Fekete János. Fülöp Béla Fekete János: Csónakos táj Tomka Mihály: Levelek a Kertből Együtt dobban szivem a lombbal, levél, egynyári fű vagyok, jó a csönd, ha végleg elaludnék, madárszemmel nézne rám a messzi szemfedő ég. * Istenem, nem kell már semmi, oly egyensúlyban a szív, az ész, mintha nem is volna epeíz, csak méz . . . * Folyófű nő, folyók időtlen útja volt e föld, és lesz a végtelenben ... élek, akár e kert számtalan növénye *— kinek a kénye merné eltaszítani felőlem a diófák-karcolta kék levegöeget?! Fekete János: Tokaji utca Bényei József: Négyszögbe zár Nincs számadásom senkivel, halottaimnak tartozom csak. Csupán a félelemtől félek. Kudarcért nem jár szabad szombat. Kaszalendítő ős naivság, — ki vigyáz itt pacsirtapárra? Riad madár csapkod a zabban s vérzik, vérzik, vérzik a szárnya. Hol van az árokparti pad vasárnapesti békessége? Megzsarolt hitem idézhet, egyedül ö — szembesítésre. Ítélni annak van joga, aki mellettem belegörnyedt. Négyszögbe zár a vasbeton s a tükör-álmok összetörnek. Kerülj el, testi fájdalom, — üvölteni már nem szeretnék. Egy fejfa mellett lehetek, sehol máshol vacsoravendég. Nincs számadás, se tartozás. Valameddig még úgy elélnék. Takarj tépett rongyokba hát hiábavaló, hűs reménység. Fővárosi jegyzet Szórakoztat-e a színház? Az elmúlt évtizedben néhányszor be­számoltunk azokról a művelődéspolitikai nyílt vitákról, melyeken a kulturális, művészeti élet időszerű elméleti és gya­korlati kérdéseit boncolgatták az MSZMP Budapesti Oktatási Igazgatóságának ta­nárai és a Művészeti Szakszervezetek Szö­vetségének művészetelméleti és gyakorló aktivistái. Ez év október végén ismét volt egy eszmecsere a Fészek Művészklubban, ezúttal a filmes és a színházi szórakoz­tatás helyzetéről, mai tennivalókról. Saj­nálatos, hogy az oktatási igazgatóságot már csupán Fukász György igazgató kép­viselte. a régi közkedvelt előadók vagy elhunytak, mint Tóth Dezső, Hermann István, vagy nem éreztek kedvet e témá­hoz. A filmes előadó meg távolmaradt. Igaz, a színházi szakemberek sok elméleti és gyakorlati tapasztalatot mondtak el a helyzetről. Neves gyakorlati szakember, Babarczy László, a kaposvári Csiky Gergely Szín­ház igazgató-rendezője, az Objektív Film­stúdió Vállalat igazgatója mindjárt an­nak megállapításával kezdte, hogy köz­tudottan: a jó színház mindig szórakoz­tat. Hogy a kortárs drámákkal is lehet közönségsikert elérni, arra a kaposvári színházat hozta fel. Ügy látja, hogy jól kiválasztott darabbal, ihletett színrevitel- lel meg lehet fogni a közönséget. A ki­mondottan könnyebb szórakoztatást cé­lul kitűző színházak a századforduló tá­ján virágoztak fel, megteremtve a maguk profán, csúfondáros, szemtelen darabjai­kat, kabarészínpadaikat. E műfaj to­vább virágzott a film- és a televízió- szkeccsekben, kurta jelenetekben, termé­szetesen ott, ahol a mord és szigorú poli­tikusok nem ezekkel tőrödnek .. . Bodro­gi Gyula színművész megállapította, hogy a szórakozás magánügy, s egy-egy szín­ház aznapi közönsége becsaphatatlan az előadás értékelésében. Sok szó esik ma­napság az értékről, összetévesztik ezt a minőséggel. Szerinte érték az, amit a kö­zönség azzal minősít, hogy pénzt ad érte. Van Gogh egyik leghíresebb festményé­ért ötszáz frankot kapott, ma ezért öt­milliót fizetnek. A kép minősége válto­zatlan, értéke nőtt fel hozzá. Véleménye szerint sokkalta pezsgőbb lenne a ma­gyar színházi élet, ha minden színház a minimális állami támogatást kapná, ak­kor indulna meg a versengés. Szerinte művészetre a népnek van szüksége, a hatalomnak „csak” a népre. A kritikus, Koltai Tamás az érték, mi­nőség és a kritika viszonyával foglalko­zott. A színházi érték nem azonos sze­rinte a dráma minőségével, a szórakozta­tó színház a legprofibb kell legyen. A szakmai kritika pedig fte azt nézze, hogy az ilyen produkció milyen választ ad a világ éppen időszerű kihívásaira, azt ve­gye szemügyre, hogy a produkció milyen mesterségbeli szintet ért el.. . Szabó Er­vin, a József Attila Színház igazgatója a színházba járást, mint a napi létezésből való menekülést elemezte, csatlakozva Koltai Tamás ama megjegyzéséhez, mi­szerint a néző általában nem bekapcso­lódni akar a problémákba, hanem ki- kapcsolódást keres. Szólt az irányító szer­vek bizonytalankodásairól, valahogy res­tellni valónak érzik a szórakoztató műfa­jokat. Óvott attól, hogy végletes állás­pontot foglaljanak el, hogy vagy a minő­séget áldozzák fel, vagy mord, szűkkeblű korlátokat állítsanak fel a szórakoztató műfajoknak. Hiába volt jelen a színházi élet számos személyisége, az irányító apparátus, vita nem alakult ki az „előterjesztők” véle­kedéseiről. A legtöbb hozzászóló más szakmabeli volt, Viszont ők is a szóra­koztatás szervezeti, minősítési gondjairól beszéltek. Bródy János zeneszerző példá­ul nagyobb választási lehetőség biztosítá­sát kérte a szórakozásban. Péter Miklós, az Országos Szórakoztatózenei Központ igazgatója döntő fontosságúnak mondta, hogy az esztétikáról nem hallott, az ál­talános iskolát sem végzett százezreknek milyen kultúrát, művészetet adunk, s er­re a hivatásra miért nem képezünk ki kellő számú és színvonalas művészt?! Azt is szóvá tették, az ilyen vitákon immár sokadszor, hogy az állami kitüntetések odaítélésénél miért csak másodsorban, ritkán jönnek szóba a legnépszerűbb mű­fajok értékes művészei?! A lényegre tapintott rá Benkő László zeneművész, amikor úgy értékelte: okos dolgok hangzottak el, de ez már a har­madik e nemű eszmecsere volt. Lesz-éaz ilyen vitáknak foganatja? — kérdezte. Az a körülmény viszont, hogy a színészi szakma nem hallatta szavát, mutatja an­nak a másfél évtizedes gyakorlat folyta­tásának szükségességét, miszerint a mű­vészetek valamennyi ágazatát izgató el­méleti és gyakorlati kérdéseit kell a jö­vőben vitára bocsátani. És olyan előadók biztosításával, akiknek érdemes szemébe mondani a tapasztalatokat, akik esetleg lépni is tudnak. Varga Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom