Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1987. december 24., csütörtök Gyuszit a világból minden érdekli t Később egyszer csak belázasodott, szaladgáltam vele orvostól orvosig. A körzeti doktor úr vette észre, hogy valami szívzörejt hall nála. Aztán az óvodából is üzent a gyerekorvos, hogy vigyük a gyulai kórházba vizsgálatra. Folyamatosan visszajártunk kéthetenként, majd 1985 októberében Szegedre küldtek. A szegedi klinikán őszintén beszéltek az anyukával. Marikát minél hamarabb műteni kell. Ha halogatják, nem biztos, hogy megéri a holnapot. Akkor első osztályos volt a kislány. Hazajöttek, a szülők állandóan figyelték a gyereket: mennyire fáradékony, nem kékül-e el, hogy érzi magát? Elérkezett a nap, amikor dönteni, utazni, műteni kellett. Sikerült a műtét, innen Sopronba ment utókezelésre. Szeptember közepén gyógyultan hazajöhetett. — Tőle is elvárjuk, hogy teljesítse a dolgát — mondja szeretetteljes határozottsággal az apa. Hálisten jól van, egészséges. -Velünk örült, amikor az őszön az anyjával kifogtunk a folyóból egy majd félmázsás harcsát. Benne voltunk az újságban is. A feleségemmel évek óta - mindketten véradók vagyunk. Igazából, hogy most nekünk kellett, éreztük a segítőkészség jelentőségét. Sáros pallókon kapaszkodunk Csordásék kicsi házához. A portán betonalapok jelzik, nagy ház épül majd itt is. Az édesapa a téesz- ben dolgozik, nincs idehaza, Aranka, az édesanya gyesen van másfél éves Anikójukkal. Itt a keresztmama, Szebenyi Tivadarné, s eleven, gurulós „dömpere”, a kisfia, no meg a tata, aki hétvégi disznótorra verbuválja a családot. — Ez a fiú, a Gyuszika a szemem fénye, párásodik el az öreg tekintete. — Ö volt az első unokám, majd megzavarodtunk, amikor megtudtuk, hogy beteg a szíve. — Kicsi korában szépen szopott, nyolc hónapig — szól a vékonyka asszony, Csordásné. — Mielőtt született, évekig jártam Szeghalomból naponta két műszakban dolgozni a békéscsabai baromfifeldolgozóba. Azóta, hogy jöttek a gyerekek, folyamatosan itthon vagyok. Kellett is, mert Gyuszikával orvostól orvosig küldtek. Amikor abbahagyta a szopást, állandóan hányt, fáradékony volt, a mellkasa feltűnően kidomborodott. Különben szépen fejlődött, okos, huncut legényke lett. A szőke Gyula elébem áll, úgy magyaráz: — A szegedi kórházban aranyosak voltak az orvosok, a nővérek, a gyerekek is. Csak ott nem lehetett úgy elszólni magát az embernek, mint idehaza. Én már kértem a Jézuskától karácsonyra egy jó nagy kocsit, Anikó meg vonatot. — Óriási puszit nyom a húga arcára, hogy az majd fenékre csücsül tőle. Mondják, így is állandóan potyog, mozog, kúszik-mászik, tele a szeme monoklival. A „jóságban” Gyuszi sem marad el tőle, így nem sok az anyunak a nyugodt perce. — Kicsi lett nekünk már ez a házikó — mondja az asszony. — Tavasszal folytatjuk az építkezést, csak kapjunk hozzávalót. Ősszel, mire Gyuszika iskolába megy, már állnia kellene a háznak. * * * 1987-ben Békés megyében majdnem tízezer liter vért adtak a gyógyításnak a véradók. Áldozatkészségükre jövőre is számíthatnak a betegek, akik úgy is egészségesek lehetnek, mint Marcsi és Gyuszika. Bede Zsóka Újraszülettek Szívműtét után Körülöttünk kicsiny életek, gyerekek, akiknek sorsa, jövője függ a szívük egészséges dobogásától. Van amikor a szív tökéletesen és hibátlanul leszolgálja a rámért időt, s csak egy hosz- szú emberélet során fárad el, kopig, betegszik meg. Előfordul, hogy apró rendellenesség miatt rosszul ketyeg, s ez véget vethet az alig elkezdődött életnek. Manapság gyakran hallunk arról, hogy az orvosok idejében észlelték a bajt, s a természet kuszaságát képesek helyreigazítani. Ehhez jó orvosokra, műszerekre és éltető vérre van szükség. Szeghalmon ezen a karácsonyon két család élete boldogabb az eddigieknél. * * * Balogh Sándorék szép új házban laknak a városban. Apa, anya, három gyerek; két lány, egy fiú, Kormoska, a perzsa cica, ők együtt a szűkebb család. Marcsi nyolcéves, tágra nyílt szemű, hallgatag kislány, End- zsi hároméves, totyogós szöszke. Fiútestvérüket csak fotóról látjuk, kórházi kivizsgáláson van, a szülők éppen most indulnak érte. Tavaly júliusban a városi Vöröskereszt titkára, Giricz Lajos Marcsiért és Csordás Gyuszikáért szólította rendkívüli véradásra az embereke*. Több mint százan jöttek azonnal a Fehér Lajos Tsz-ből Erős Józsefné szavára, majd a Sárréti Tejüzem, a helyi posta dolgozói és a többi helybeliek. Július 30-án Gyuszit, 31-én Marcsit ráüthették a szegedi klinikán. — Ügy magyarázta az adjunktusnő Marikám betegségét — meséli a szemrevaló Baloghné — képzeljem el, mintha egy élősködő körülfogná a virág gyökereit, hogy elpusztítsa. Ügy vette körül a betegség a kislányom szívét. Rendellenes nyílás volt a szívében, és az egyik részére mű-szívburkot is kapott. Nem tudom én ezt szakszerűen elmondani, csak nagyon féltem, nehogy elveszítsem a gyerekem. A férjem sofőr a tejüzemben, én a postán dolgoztam a kicsi lányunk születéséig. Ügy döntöttünk, itthon maradok ezután, nevelem a gyerekeket, a keresetemet meg pótolom a háztáji sertéstartással. .Jobb lesz így a családnak. Marikám kisebb korában rnandulaműtéten is túlesett, akkor nem vették észre a szíve rendellenességét. Marcsi, Endzsi és Kormoska Fotó: Kovács Erzsébet a testvéri szeretet megszépíti az életet A karácsony a béke, a szeretet és a család ünnepe. E nagy eseményre valamennyien felfokozott izgalommal készülünk, igyekszünk pénztárcánkhoz mérten kisebb-nagyobb ajándékokkal kedveskedni családtagjainknak. Nincs nagyobb boldogság, mint a fenyőfa alatt kibontani a selyempapírba csomagolt holmikat. A testvéri szeretet azonban minden ajándéknál, minden forintnál drágább kincs. Ez alkalommal három Csicsely lányt kerestünk fel, akik a legnagyobb békességben, boldogságban élnek együtt, a szeretet ünnepére várják a többi testvért is, a nagy fa alatt mindenki megtalálja a maga ajándékát. — Régebben egyedül éltem itt — magyarázza Ilonka néni. — Ez volt a szüleim háza. Tizenegyen voltunk testvérek, nyolcán ma is élünk. Én a Tevan nyomdában voltam tanuló, majd berakónő, több mint 60 éven át. Nagyon szerettem a munkámat, a Inyomdában megkaptam az anyagi és erkölcsi megbecsülést; 62 éve vagyok szakszervezeti tag. A 60. évfordulóra emlékplakettet kaptam, és pénzjutalmat. Az idén is felkerestek, mert betegség miatt nem tudtam elmenni a nyugdíjastalálkozóra. Jól esik, hogy nem feledkeznek meg rólam. A forint is jól jön, de még inkább az emberi szó, a ibarátság. — Igen, a mi családunkban a szeretet a legfontosabb — veszi át a szót Sovány Jánosné, a vendégtestvér. *— Drága jó szüléinktől ezt örököltük. Veszekedést soha nem hallottunk, pedig nagy szegénységben éltünk. Édesapám napszámos ember volt, járt kubikolni, aratni, csépelni, jól tudott számolni, ezért legtöbbször ő volt a bandagazda. Véres verejtékkel, FAX-kölcsönnel építette fel a családi házunkat. A vályogot is saját kezűleg verte. A sors kegyetlen iróniája: 1944. szeptember 21-én befizettem az utolsó részletet a postán, két óra múlva lebombázták a házunkat, és benne pusztult édesapánk. Édesanyám sokáig beteg volt, de azért zokszó nélkül nevelt minket. Jó emberek fogadtak be, egy év alatt négyszer költöztünk, amíg valahogy felépült a régi ház. — Innen mentem férjhez, sokáig itt laktunk a férjemmel, a gyermekeimet a testvéreim nevelték. Én is, ők is hazajárunk ide, segítünk, ahol csak lehet. De hadd mondjam el — nem szégyen a szegénység, csak kellemetlen —, bizony olykor mi kérünk kölcsönt kisnyugdíjas nővéreinktől, és ők boldogok, hogy adhatnak. — Csak azért tudunk adni, mert hárman együtt élünk •— avatkozik a beszélgetésbe Mancika néni. — Évekkel ezelőtt Ilus megbetegedett, én eljöttem ápolni, és itt maradtam. Aztán én is beteg lettem. Eljött özvegy testvérünk, Erzsébet gondozni minket, s ő is itt maradt. Soha nem veszekszünk, jól megértjük egymást. A kis nyugdíjból minden hónapban egy bizonyos összeget beadunk a konyhára, a többivel szabadon gazdálkodunk. Egyikőnk bevásárol, a másik főz, a harmadik takarít. Munkamegosztás van nálunk. A kertet is mi gondozzuk, nyáron valóságos liget ez az udvar. Kvasz Jánossal lakunk egy udvarban, vele is jól megértjük egymást. — Tessék csak elképzelni — gondolkodik Ilonka néni ■—, ha mindannyian külön-külön élnénk, mennyi kellene lakbérre, villanyra, fűtésre. És a koszt is olcsóbb, ha együtt fő három személyre az ebéd. Arról nem is szólva, hogy nem ismerjük a magányt, ami a korunkbeli emberek jó részének nagy keserűsége. Én már el sem tudnám képzelni egyedül az életemet. Ismerjük egymás szokásait, bogarait — mert kinek nincsenek? — és alkalmazkodunk egymáshoz. — Nincs olyan nap, hogy valamelyik testvér, vagy rokon, ne látogatna meg bennünket. Így azért mégiscsak elvisel- hetők a nyugdíjas évek. Hivatalokba nem járunk, ügyesbajos dolgainkat Soványné intézi, ő a legfiatalabb Csicsely lány. — És karácsonykor? — Természetesen együtt ünnepelünk. Az ajándékokat megvásároltuk, úgy dugdossuk egymás elől, mint a gyerekek. Nem az a fontos, hány forintért vettük az ajándékot, hanem az, milyen jó szívvel adjuk. Az egészben az a legszebb, hogy szeretjük egymást, lessük egymás gondolatát, igyekszünk örömet szerezni a másiknak, öregek és betegek vagyunk, de a testvéri szeretet megszépíti életünket. A mienkhez hasonló boldog nyugdíjaséveket kívánunk mindenkinek, és eredményekben gazdag, boldog új esztendőt 1988-ra. . Ary Róza Erről írtunk... és írunk Karácsonyi statisztika, 1960-ból és 1987-ből BOLDOGSÁG „Persze statisztikailag kimutatni azt, hogy egy évben mennyire növekedett a boldogság aránya az elmúlt esztendőhöz viszonyítva, nem lehet. De mégis tájékozódásul érdemes közöl- i ni, hogy ebben az évben, 1960. január 1-től november 30-ig Békés megyében 3599 házasságot kötöttek. Valószínűtlennek látszik az, hogy már azt az egy házasságot. nem kötik meg, ami a 3600-hoz hiányzik. Sőt, elképzelhető az is, ^Tiogy most decemberben meglepően túl is teljesítik az „előirányzott” normát.” Ha a boldogságra a házasságkötések számából kellene következtetni, akkor nemigen dicsekedhetnénk. Az idén ugyanis eddig 2 ezer 498 házasság köttetett megyénkben. Ez bizony jóval kevesebb, mint az 1960-as, még akkor is, ha az elkövetkezendő napokban még néhányan kimondják a boldogító igent. A házasság- kötések száma 76-tól folyamatosan csökkenő, a ’80-as években 2800 körüli átlagon stagnált. Ehhez képest az idén „alulmúljuk” magunkat. GYULAI KOLBÁSZ A FÖLD KÖRÜL „A Statisztikai Hivatal és talán a Gyulai Húsipari Vállalat pontosan meg tudná mondani kilóra és dekára, mennyi gyulai kolbászt termeltek egy esztendőben. Az eddigi adatok szerint kilencezer mázsáról szól a jelentés, és ha elgondoljuk, hogy a gyulai kolbászt nemcsak Békés megyében szeretik, hanem másutt is, akkor már igazán játszhatunk a számokkal is. Mert milyen hosszú is lenne, ha a gyulai kolbászokat, mind a kilencezer mázsát, egymáshoz kötöznénk, vajon hányszor érné körül az öreg Glóbuszunkat? Ha földrajztudásomban nem tévedek, akkor a Föld egyenlítője 40 ezer kilométer, és „tudjuk” azt is, hogy egy kiló gyulai kolbász egy méter, akkor az olvasó is könnyen kiszámíthatja, hogy kilencezer mázsa hány méter? Kellemes karácsonyi számítgatást.” A karácsonyi számítgatást most is megtehetjük, igaz ■— már ami a számokat illeti —, egy kicsit nehezebb lesz a dolog. Viszont, most már zsebszámológépek, vagy akár számítógépek is segítenek ebben sok családnál. A Gyulai Húskombinát eddig Összesen 2720 tonna, azaz 27 200 mázsa gyulai kolbászt értékesített. (Aki hatvanban kiszámolta, hogy hány méter, annak azt a számot most csak hárommal meg kell szoroznia, s megkapja, hányszor tekeredne a gyulai kolbász a Föld körül.) LOTTÓZZUNK EGYÜTT „Pénteket eddig szerencsétlen napnak tartották, de mióta Fortuna istenasszony erre a napra tette heti névnapját, így a lottózók közül több százan és több ezren nemcsak szidják, hanem áldják is. Ebben az évben a megyében közel nyolcmillió szelvény talált gazdára, és december 30-án már éppen kétszázadszor sorsolják majd a lottót. Ez alatt az idő alatt megyénkben majdnem 12 millió forintot fizettek ki nyereményként. Többen mosógépet, szobabútort, vagy éppen öröklakást nyertek a tárgynyere- mény-sorsoláson. Jó dolog a lottó, mert ha ebben az évben nem is volt mindenkinek szerencséje, 1961-ben biztosan nyernek azok is, akik eddig még nem nyertek. S a legszebb dolog az, hogy ezt minden héten meg lehet ismételni, csak egy kicsit Fortunával kell jóba lenni . . .” És, akinek ez sikerült, ahhoz ma hófehér paripa helyett, hófehér „Samara”-n érkezik a szerencse. Amit Békés megyében az idén 19,5 millió lottószelvény vett célba, több, kevesebb sikerrel. Nyereményként összesen 52,7 millió forintot fizettek ki. A legnagyobb ajándékot Fortunától egy békési lottózó kapta, 3 millió 227 ezer forintot fizetett ötöse, egy eleki fogadó 4-es találata pedig több mint egymillió forintot hozott a konyhára — bruttósítás nélkül! TÉGLA ÉS LAKÄS „Nemcsak utazunk, nemcsak moziba járunk, hanem lakunk is. Ebben az évben sok lakás épült, és hogy épülhetett, ehhez hozzájárult az. is, hogy téglagyárainkban sem tétlenkedtek az emberek. 140 millió téglát gyártottak egy év alatt. Ebből már könnyű kiszámítani, hogy, ha egy 24 lakásos házhoz 300 ezer téglát használnak el, akkor egy év alatt 13 ezernél több lakást lehetne építeni: De nemcsak lakást kell építeni, hanem kultúrházat is, és mást is, de bízunk benne, hogy jövőre még több téglát gyártanak, és akkor több lakás épülhet fel mindnyájunk örömére.” Épül is, de a 24 lakásos ház már inkább csak panelból. A Tégla- és Cserépipari Vállalat ebben az esztendőben kisméretű téglára átszámítva, falazó anyagot 200 millió darabot gyártott, cserépből pedig, hornyolt egységre átszámítva, 50 és fél milliót. Egy átlagos családi házhoz kb. 40 ezer tégla szükségeltetik, és 3,5 ezer cserép, akkor ez a mennyiség téglából durván 5 ezer, cserépből pedig 14 ezer 500 házra lenne elég. De amit a TCSV az idén gyártott — a tapasztalatok szerint — a lakosságnak nem elég. EGY SZIMPLA FEKETE „Feketeivó nemzet lettünk, állapították meg a statisztikusok már több évvel ezelőtt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy Békéscsaba nagy presszójában naponta 1600 szimplát szolgálnak fel. Ez körülbelül négyöt kiló feketekávé, és ha hozzászámítanánk, hogy Csabán kívül azért másutt is mérnek feketét, bizony egy olyan hatalmas számot kapnánk, hogy ezt már kár is lenne bevallani. Mert még valaki arra következtetne, hogy esetleg idegesek vagyunk. Pedig .. ... dehogy vagyunk, noha, most isszuk majd igazán a „feketelevest”. A nagypresz- szót ma nem tudjuk azonosítani, de a Körös Szálló presszójában 1987-ben 244 ezer 140 dupla fogyott, szimplára átszámítva 488 ezer 280. Ha a napok számával elosztjuk, 1337 szimplát vettünk, vagyis, kevesebbet, mini 1960-ban. Mitől lennénk idegesek...?
