Békés Megyei Népújság, 1987. december (42. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! NÉPI JSÄG MEGYEI PÚRTBIZOTTSÚG ÉS fl MEGYEI TÜNIICS LAPJA 1987. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK Ara: 2,20 forint XLIL ÉVFOLYAM, 303. SZÄM BÉKÉS MEGYEI % I ? I Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk kedves olvasóinknak! 4 % tű % I I & Békességet minden jóakaraté embernek! N ézegetem a karácsonyi üdvözlőlapokat, amelyek a levélszekrény kicsi ajtajának kinyitásakor estelente hulltak a kezembe. A tavalyihoz képest mit sem változtak. Szépek, ízlésesek (bár akadnak ízléstelenek is) és divatosak. Van már illatos is, meg zenélő, olyan, mely elzenéli a Mennyből az angyalt. Lám csak, lám, egyetlen kis papírlap, melyet a művészet, no meg az ipar kedves üdvözletté varázsolt, mily pontos tükre tud lenni a kornak. Régi, nagyon régi üdvözlőlapok jutnak eszembe. Nem századfordulósok, vagy századelejiek, nagyanyám-kora- beliek — bár ismertem azokat is —, hanem jó harminc évvel ezelőttiek. Olyanok, amelyek már hozzám kötődnek, az én karácsonyaimat, gyermekkoromat idézik. Azt, amelyik egy Duna menti kis faluban telt el, olyan határövezetben, ahová Trianon fájdalma még mindig elhallatszott, s amelynek határsorompóin naponta kopogtatott lelket háborgatóan a szomszédos jólét. A szegénységgel, az újjáépítés utáni kimerültséggel (meg az elméretezett iparosítással), a nemzeti szégyenérzettel és az európai kivertség- gel küszködő Magyarországon az idő tájt még szerény, rajzos üdvözlőlapok jártak a háborút túlélt lelkek boldog üzenetével. Egyszer a Duna túloldaláról hozott lapot a postás. Szlovák menyecskét ábrázolt havas tájban, népviseletben és halinacsizmában. Máig sem tudom, hogy maradt meg emlékeim között ennek a nálunk akkor még szokatlan rajzú lapnak a képe. Talán a nagy telek miatt, talán másért, épp azért, mert ugyanazon a télen jött a hír, suttogva, titokban, hogy egy ember sítalpakon átkelt a befagyott Dunán. Olyan időkben, erős őrizet lévén még a baráti országok határain is, ez a sítalpas átkelés több volt egyszerű kalandnál. Menekülés innen valahová. Azóta persze nagyot változott a világ. Már mi sem tartjuk népviseletbe öltözött menyecskéinket — ha akadnak még egyáltalán — nacionalista szimbólumnak, sőt, a karácsonyi, egyházi jelképek is vissza-visszatérnek, anélkül, hogy halomra döntötték volna elveinket, amelyre egy egész rendszert építettünk fel. Több évtizedes száműzetés után visszajöttek az angyalok, a háromkirályok, a kis Jézus, s itt-ott újra kopogtatnak már a betlehemesek is. Csak azok a halinacsizmás kemény karácsonyok hagytak el minket. A nagy, havas telek, amelyeken a talpak alatt csikorog a hó, s a fák, a fenyőfák ágai lehäjlanak a természet fehér lepedőjének nehezéke alatt. S ma már a Dunán sem igen kelnek át sítalpakkal. Menni, és talán jönni is egyszerűbb. S akik jönnek, többen jönnek, mint akik innen elmennek. Legalábbis az érkezők nagyobb fájdalmakkal és nehezebb lelkekkel lépik át a határt. Olvasgatom a most kapott karácsonyi üdvözlőlapokat, a messziről jött üzeneteket. Az idén mintha többen írtak volna. Többen, mint tavaly, meg tavalyelőtt. Olyanoktól is érkezett lap, s tőlem olyanoknak is ment, akikkel valaha a kor nagyon összehozott, de idő és távolság — mint két konok elválasztó erő — elsodort bennünket egymástól. Most úgy tűnik, hogy épp az idő az, ami újrakövezi az egymáshoz vezető utakat. Vagy a kor, mely vállunkra nehezedik, s amelyet egyre terhesebb, s fájóbb viselni. Ahogy fogy a jövendő, ahogy szűkül az élet, úgy lesz drágább, egyre drágább a múlt. Lassan már az örömök is fájnak, mert kikiabál belőlük az elodázhatatlan, a megmásíthatatlan. Ahogy fogy a jövendő, úgy dörömbölnek a lelkiismeret kapuján az elmulasztott kedvességek, a soha meg nem tett szívességek, a csak szándékmaradt figyelmességek. Jönnek az üdvözletek, idő belepte emlékeket feltépő üzenetek, régi, évtizedek nehezéke alól előtörő kedvességgel. Mintha kezdene felértékelődni a jó szó, az emberi hang. Lehet, hogy a kor hozta magával, az utóbbi évek nagy gazdasági átalakulása? Bár, ahogy nő a szükség, úgy kellene, hogy nőjön a melegség. Miként egyik legkiválóbb erdélyi írónk sorai vallják: „a megosztott gond embert, emberhez közelít”. A Hargita innenső oldalán karácsonyról, a világról, s benne hazánkról meditálva úgy látszik, nem a gondnak vagyunk híján, hanem annak megosztásán. Lapozgatom az egy évvel ezelőtti újságokat. Olvasgatom a vezércikkeket, s az akkori helyzetelemzéseket. Mennyivel nyugodtabb, s hívőbb — a maga sorsában hivő — volt az ország. Mennyivel másabb, több volt a remény. Hihetetlen mi minden történt karácsonytól karácsonyig. Elképesztő, hogy roskadt önmagába ez a nép. Ügy látszik, hogy egy felzaklatott, az árubőségére az utóbbi évtizedekben büszke országot felvásárlási lázzal fosztogató és önmagát naponta megalázó nép ül ma a karácsonyfa alá. Hinni szeretnék benne, hogy reménykedve, mert napjainkban már ez is győzelem egy olyan földön, amelyen — hogy az Erdély-monográfia miniszterszerkesztőjének szavaival éljek — keresztül söpört a nagy „Pannon pesszimizmus”. Mint a Kárpátok fenyő borította hegyoldalairól a Kárpát-medencébe, a napfordulós, hideg szél, úgy tört ránk ez az idei esztendő. Felkészületlen, megzavarodott lelkekkel fogadtuk, fogadjuk az évtizedek óta megszokott dolgok megváltozhatóságát. Szokatlan fenyegetések, eddigi vívmányok átértékelődése, a munkahely elvesztésének réme, s az életszínvonal csökkenésének fájdalmas valósága tépázza hitünket. A sítalpas ember jut eszembe megint, s a Duna, meg az Antant mételyével körberakott határ, amelyen az idő tájt — amikor a jég ama sítalpak alatt meghajolt — még jobbára kifelé szálltak a sóhajok. Egy jobb ruha, egy szebb cipő, vagy egy használhatóbb iparcikk után áhítozva. Aztán fordult a kocka. Mintha visszafelé is jöttek volna már sóhajok. Erről is, arról is. És a sóhajok máig nem ültek el itt a Duna mentén. Csak mintha közben mi is kezdenénk sóhajtozni, és sorsunk fölött kétségbeesni. Mintha kezdenénk ebben a magunk elhintette pesz- szimizmusban a harcot feladni. H ite vesztett Magyarország? Lehet. De kell-e, hogy így legyen? Sütő András sorai kívánkoznak ide. Azé a Sütő Andrásé, aki sikaszói magányában akár a hit, az elpusztíthatatlan remény példája is lehet előttünk: „Nagyapám az emberi élet értelmét a munkában látta. Az élethez való jogunkat a fölvagdalt száraz ág ölszámán, a mosáshoz, főzéshez felhordott víz mennyiségén mérte”. Járom az országot, s látom, gyűlik a feldarabolatlan száraz ág, s híján vagyunk a mosáshoz és a főzéshez szükséges víznek. Pedig — a jelképnél maradva — kézbe kell fogni a fejszét és a vödröt. Aprítani a fát, a száraz galy- lyat, és hozni a vizet rendíthetetlenül. Ez utóbbit azért is, hogy- megtisztuljon köröttünk minden. Az a környezet is, amelyben élünk. S hát nem ártana tisztára mosni — bár ehhez már nem kell víz, hanem csak egy kis csendes, illúzió mentes nap — a gondolatainkat is. Hogy ismét rangot kapjon, egész életünkben és össznemzeti méretekben egy régi közmondás: „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. Az a gondolat, amit évtizedek, ha nem évszázadok bölcsessége formált alapigazsággá, s amely talán soha nem volt igaz annyira, mint épp most, vágtató, értékrendeket újrafogalmazó korunkban.” Nézem a halálozási statisztikákat, s megdöbbenéssel látom, hogy tartósan az „élbolyban” vagyunk. Az alkohol- fogyasztás tekintetében, az öngyilkosságok számának alakulásában szintúgy. Könnyű lenne megnehezült gazdasági körülményeinkre fogni az okokat. Meg persze kényelmes is. Csakhogy a szívszorító, fájdalmas adatokat évtizedek szívós önpusztításával mi magunk, s nem gazdaságunk állapota hozta létre. Olyan Európa- és világelsőség, amelyért mi, döntően mi vagyunk a felelősek. Kell-e, szabad-e egyáltalán a boldogság karácsonyfája alá odacipelni nemzeti hanyatlásunk ezen adatait? Válaszoljon helyettem egy levél, amit karácsonyi készülődés közben kaptam egy asszonytól: „53 éves fiunkat gyászoljuk, aki egyik nap még dolgozott, másik napon elvitte a mentő, s két nap múlva végzett vele egy szívroham. Neki gyors és szép halála volt, de a hozzátartozóinak rettenetes. Siratjuk fiainkat, testvéreinket, apáinkat, nővéreinket, anyáinkat... Kinek kívánjak én most boldog karácsonyt? Az élőknek kívánok nagyon boldog, ajándékokban, sze- retetben gazdag ünnepeket. De kérve-kérek mindenkit, hogy vigyázzanak!” Meghalni készül már az esztendő. Hátrahagyja győzelmeit és vereségeit. S hátrahagyja halottait is. Azokat, akiket az idén vesztettek el. Sokan olyanokat, akik talán- talán még köztünk lehetnének. Díszíthetnék a fenyőfát, rejtegethetnék az ajándékot, lenne egy jó szavuk, egy pillantásuk a családhoz. De helyettük csak egy fénykép, egy fájó emlék, egy emlékezet őrizte szép szó, vagy talán még annyi sem jut a karácsonyra készülőknek. Marad egy szomorú, félágú, furcsa karácsonyfa, amely lehet akármilyen szép, arányos, vagy elevenzöld, olyan mégsem lesz, mint amilyen a tavalyi volt. Vigyázzunk egymásra. A szeretet, az egymás iránti tapintat kútjai kiapadhatatlanok. S erre a kútra talán ma sokkal nagyobb szükség van, mint bármikor. Mert mintha gazdasági kínjaink kikezdték volna emberi kapcsolatainkat. Mintha a lét megnehezülése kezdené maga alá gyűrni a jó szót, az emberi hangot. Mintha régi erkölcsi értékek devalválódása menne végbe. Vagy manapság jobban fájnak a hétköznapok, nehezebb megemészteni egy tapintatlanul odavágott félmondatot, egy nyersre sikerült megjegyzést? Nem tudom. Lehet, de egyre több a panasz. Az olyan panasz, amely nem anyagi okokra vezethető vissza. A mosoly, a szívélyes jó szó, a csak félvállról odavetett — de legalább odavetett — „köszönöm”, és „legyen szíves” is mintha kevesebb lenne. Panaszkodik pesti barátom (aki egy nagyvállalatnál dolgozik vezető beosztásban), hogy fél. Lassan már csak a fal mellett mer közlekedni — jelképesen mondva —, mert attól tart, hogy valaki hátba döfi. Egy itteni ismerősöm már hátbadöfeté- séről mesél. Arról, hogy legközvetlenebb munkatársa — akit mellesleg ő emelt ki — egy mendemondának felülve, feljelentette a főnökénél, nehezen megállítható lavinát zúdítva ezzel a nyakába. Ártott, s lehet, hogy nem is akart ártani. De hiányzott belőle az emberi bátorság, a minimális őszinteség, amivel legjobb barátja, legközvetlenebb munkatársa elé oda kellene, hogy álljon az ember : azt beszélik rólad ... Megzavart, áremeléssel és életszínvonal-csökkenéssel terhelt, „Pannon-pesszimizmusba” süllyedt életünket hány ilyen gyávaság keseríti meg! S mennyi tudatos, vagy tudattalan gyűlölködés! S hányán hullanak el emiatt, jelképesen vagy valóságosan is. Pedig szükség van mindenkire. Egyre nagyobb szükség a rozsét vágó és a vizet hozó kézre. Mert apadunk, mint nagy áradások után a folyók. Nemcsak az országban, de itt a megyében is egyre kevesebben maradunk. Minden történelmi megverettetésünk és megaláztatásunk kevés volt ahhoz, hogy tartósan fogyjon a népességünk. Most bekövetkezett. Fogyunk természetes módon, s fogyunk, az útra keltek, a már csak előkelő vendégként visszatérők miatt. Azok miatt, akik már nem vállalják ezt a Kárpát-medencei sorsot, ezt az itt folyó küzdelmet, ezt a fura-gazdagságot, ezt a nehéz magyarságot. Sokan — akik az idén mentek el — most értik majd meg először Hemingway üzenetét: „Az ember sosem tudja, mi is az a karácsony, amíg egy idegen országban el nem veszíti.” De hallanak-e valamit azok, akik a Körösök-vidékét, a békési földet, törékeny falvaink és városaink szépségét, és hát a nemzeti átlagtól is elmaradott szegénységet hagyták hátra nem ritkán töpörödött nagyanyók és nagyapók őrizte házzal együtt. Nekik kevés volt az ország legtisztább folyója és levegője ahhoz, hogy itt maradjanak. Nagyobb gazdagság, jobb egzisztencia, rangosabb nemzeti megbecsülés és — ahogy ők mondják — tisztességesebb közgondolkodás reményében keltek útra, hogy másutt, az ország más fertályán boldoguljanak. Mi, akik itt maradtunk, a magunk szokása, az itt felnőtt hagyományok szerint készülünk a karácsonyra. Itt a keleti határszélen földrajzilag két magyarság között. Cselekvő nemzeti és nemzetiségi öntudattal, s a mezsgyén élők felelősségével. Készülünk a karácsonyra, egy pillanatra feledve gondjainkat, keserveinket, talán gyűlölködéseinket, és jelképes, vagy valós gyászainkat is. M időn e sorokat írom, eszmélő gyermekeim a szomszéd szobában kántálnak. Egyikük dallamosan, másikuk hamisan skandálja a sorokat: „Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom, ha kisült már, ide véle, hadd egyem meg melegében.” Tanulják a karácsonyi himnuszt, mert felöltöztetett lélek nélkül, kiüresedett szívvel a karácsony sem karácsony. Csak üres színjáték. Nincs hangulata, nincs üzenete. Pedig talán ez a legfontosabb benne. Ez köt össze engem a nagyapámmal, s talán — ha megérem — majdan az unokámmal is. Békesség, szeretet — ezt kívánom másoknak is, mindenkinek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt. Árpási Zoltán
