Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-26 / 279. szám

1987. november 2(i„ csütörtök HANGSZÓRÓ Megbékélve, de soha nem beletörődve. Múlik a nap, lassan kitelik az esztendő. Fogy az élet. Ösztöneink sze­rint jobbra várunk, reményünk el nem apadó, ám a valóság mind kevesebb örömöt ígér. Kusza, megbolon­dult világunkban mohón vágyakozunk a tartalmas élet, az okos nyugalom után. Kell a fogódzó, a biztos pont. amihez igazodhatunk, amely erőt ad, példát ígér. Felol­dódva a természet csodáiban, segít elviselni az arasznyi létezést. Ember voltam, remegő, daloló Századik születésnapján Áprily Lajosra emlékezett a Társalgó kedd reggeli adása. Szép szavakkal idézték a költőt, mégis szomorúság szorongatta a torkom, hiszen még ilyen évfordulós alkalmakkor sem becsüljük igazán saját értékeinket. Sem a könyvesboltokban, sem az an­tikváriumokban nem kaphatók Áprily Lajos versei, s az újabb kiadásokra nem futja. Érthetetlen állapot, hi­szen a randán divatos „gazdasági megfontolásokat” nézve is kifizetődő lenne szóhoz juttatni a tiszta em­berség dalnokát: volna rá vevő. Méltatlan az összeha­sonlítás, de gondoljuk csak el, mennyi mocsok és szenny hagyja el a nyomdákat, kerül piacra a sok fércművecs- ke és talál gazdára is. Kenyeres pajtásuknak, végvári vitéznek tekinthetik a mi vidékünkön élő poéták Áprily Lajost, hiszen ő is az enyedi kollégiumban volt tanár, amíg a Nyugat első nagy nemzedékének tagjai a fővárosban vívták szellemi csatáikat. A rádióműsorban megszólaló Czine Mihály szavai szerint, az első világháborús összeomlás után a „tetőre” ment. Arra a csodálatos helyre, ahol három nép élt együtt évszázadokon át, úgy, hogy megőrizte a ma­ga kultúráját, s közben gazdagodott is egymás színeivel. Mint valami nagy hajóba, gyűjtötte össze a humánum kincseit, átmenteni a jövőbe. Milyen jó lenne ma is, bölcsen megférni együtt, segítv.e önmagunk és egymás boldogulását. Gyere közénk, öreg Gyomára, az öregek napközi otthonába kalauzolt a Mit üzen a Rádió? egyik riportja. Vidámító, követésre alkalmas példának szánták a beszélgetéseket, amelyek­ből kiderült, hogy lehet önerőből is segíteni az idős embereken. Nem szükséges hozzá nagy befektetés, in­kább csak odafigyelés, jó szó és egy kis szervezőmunka. Lehet egy fedél alatt puha, családias hangulatot terem­teni a mozgássérülteknek, az öregeknek és a vöröske­resztes aktíváknak. Kivirulnak, hálásak ilyenkor a mun­kában megfáradtak'. Mihály bácsi láncon főzi a papri­kást — Rózsa Sándor-módra —, Etus néni társat is talál magának, Pista bácsinak is csak annyit kellett monda­ni, gyere közénk, öreg, nem leszel olyan elhagyatott, és íme, van hová tartoznia. Mindnyájan dicsérik Gellai Józseínét és Bolehovszky Lászlóné vezető gondozónőt, akik bizonyára szívüket-lelküket kiteszik azért, hogy itt mindenki nyugalmat találjon. Kár, hogy a sok sze­retettel emlegetett „Gellainé Marika” túlontúl kisuvik- szolt nyilatkozattal rukkolt a mikrofon elé. A helyi ta­nács vezetése, a pártirányítás, valamint a gazdasági szer­vek egyöntetűen álltak mellénk támogató szándékkal — mondta. Ugyan miért ez a nagy lelki haptákbaállás? Elég lenne egy őszinte köszönöm. é Kulturált eleganciával Mielőtt valakiről egy rossz szót is leírnál, mindig gondold meg, mit éreznél, ha rólad mondanának ha­sonlót — figyelmeztet tapasztalt barátom. Nem tudom, az éterhullámokon át a „rámenősséég” ürügyén kekec- kedő szólovagok és nyafka kékharisnyák a saját kétes dicsőségükön túl gondolnak-e valamire? Van gondola­tuk? Igazán nem a bírálat ellen ágálok, csak a szel­lem, az elegancia sugárzását hiányolom. Ajánlanám ezért minden újdondásznak, többszöri meghallgatásra, a Gondolat-jel legutóbbi adásában elhangzott könyvis­mertetést. Rapcsányi László — jaj, de nagyon ritkán halljuk ezt a kitűnő embert — egy zavaros, kibogozha­tatlan történetet próbált élvezhető módon elmesélni. A végén pedig felsóhajtott, emígyén: ugye semmi kétség, ezt a regényt elolvastam, el is szomorodtam. Mert meny­nyi, mennyi könyv van a világon, amit el kellene olvas­nom. És ha egyszer majd az örök bíró elé állok, és be­számolok. hogy mivel töltöttem kurta életem, mi min­dent olvastam, elmondom ezt a könyvet is. A jóisten, aki annyit szerepel a világirodalomban, hátrateszi majd a kezét és feddően csak ennyit mood: hát ezért terem­tettelek? (Andódy) Szakmai díj az országos videofesztiválon Az elmúlt hét végén, no­vember 19. és 22. között rendezték meg Nyíregyházán a 111. országos videoszemlét és -tanácskozást. Igazi találkozója és szak­mai tanácskozása volt ez a videós szakembereknek, al­kotóknak. A négy nap le­forgása alatt szakmai elő­adásokat, technikai bemu­tatókat tekinthettek meg a résztvevők. A meghívott holland, francia és szovjet delegációk bemutatták, hol is tart saját országaikban a video felhasználása, mi­lyen lehetőségeik adottak a kábeltelevíziózás és a vi­deózás területén. A szemlére a videoprog- ramok versenyét öt kategó­riában hirdették meg. Jelen voltak alkotásaikkal a vi- deoművészet képviselői, a szórakoztató-reklámipar és a termelést, oktatást elősegítő programok is. Jó néhány közösségi televíziós • műsort is láthatott a közönség a városi szerkesztőségek jó­voltából. Az előzsűri a beérkezett 280 alkotás közül kilencven­négyet talált alkalmasnak arra, hogy a versenyprog­ramban is indítsa. Megyénk­ből a Kétegyházi Mezőgaz­dasági Szakmunkásképző Intézet egy alkotása is ver­senybe jutott a zsűri dön­tése alapján, amelynek el­nöki tisztét Kőhalmi Ferenc, a Művelődési Minisztérium filmfőigazgatója látta el. Vollmuth Frigyes békéscsa­bai videós „1 nap” című ún. privát dokumentumprog­ramja is szerepelt a ver­senyvetítésen. A zsűri Ma­jor Gyulának, a békéscsabai Solaris Filmklub tagjának „Itt veszítettem el a lány- ságom” című filmjét, amely a Békés Megyei Moziüzemi Vállalat Movideostúdiójá- ban készült, szakmai díjjal jutalmazta az országos szemlén. (—luj—) Telefontéma Minek a hiányát érzi? — Ha személy szerint gondolja — feleli Sarusi Mi­hály — nekem legjobban az idő hiányzik. Túl sok a fel­adat és kevés az idő hozzá. — Ezt az írásra érti? A könyveire? — Elsősorban. — Most, vasárnap délelőtt éppen mit csinál? — írok. A rendes szabad­ságom töltöm itthon, ilyen­kor tudok igazán dolgozni — hétköznap, vasárnap —, amikor nem kell lopni az időt hozzá, meg állandóan abbahagyni, újrakezdeni..., mint más napokon. — Az időn kívül még mi­nek a híját érzi? — Az őszinteségét. Többé, kevésbé, ugyanis sok még a „mese”, a „ráolvasás”, kevés az igazság, ami előre vinné a világot. A nyilvánosság sem elég, csak .bizonyos dol­gokat érint, s a hiánya rém­hírekhez vezet. Ha senki sem tudja, mi lesz, de sokszor azt sem, hogy mi van, ak­kor a fantázia működik. — A körvonalak látsza­nak, nem is alap nélkül, hi­szen a „látleletre” épülnek, és a keserű pirulákat le kell nyelni. A politizálás hiányá­ról meg éppen nem panasz­kodhatunkilyen reneszán­sza talán soha nem volt. — Ez igaz. Bármerre lép az ember, az égvilágon min­denütt ezt tapasztalja. Vad­idegenek leállnak egymással beszélgetni, politizálni. Ez jó, mert oldja a feszültséget, de alapvető dolgokat nem pótol — nem pótolhat —, például a szellemi teljesít­mény hiányzó presztízsét. Azt a szomorú tényt, hogy a szellemi munka alulfizetett, hogy túl sokáig csak a fizi­kai munkának volt becsüle­te. Ezért nem lett olyan a fejlődés, amilyen lehetett volna, akár műszaki, akár más területen. És még mennyi más pótolnivaló van, csak győzzük az elkö­vetkező években. S legyen hozzá erő és lehetőség. — A lehetőség túl tömör kifejezés, sok mindent ma­gába foglal. Főleg mire gon­dol? — Egy újabb tömör foga­lomra: a demokráciára, mert az, akár a levegő, olyan fon­tos. mvwwvwt — A szüleim egészsége hiányzik — szól a kagylóba Nagy Mihályné. — Idős édesapám itt van Gyulán a kórházban, édesanyám pe­dig Sarkadon fekszik bete­gen. Épp hozzájuk készülő­döm. — És szakmai téren? — Harminckét éve taní­tok, ami hiányt érzek, az ez­zel függ össze. De ne is be­széljünk róla, nem telefon­téma. — Miért? — A magamfajta pedagó­gus örömmel, sőt megszál­lottan tanít, de nem szívesen nyilatkozik. Tart tőle. No, mindegy, csak megmondom. Mindig első-második osz­tályt tanítottam. Amikor kezdtem, 1954-ben Mező- gyánban — ahol még vil­lany se volt, busz is csak este, reggel —, könnyebb volt ötven. többségében ci­gány gyermeket megtanítani írni-olvasni, mint most azo­kat, akik szellemileg már jóval fölöttük állnak, ami­kor átlépik az iskola küszö­bét. — De hogyan lehetséges ez, miben látja az okot? — Túl magas a mérce. Sokféle dolgot akarunk ko­rán, egyszerre, és gyorsan megtanítani, holott a tudás házához is fundamentum szükséges, először azt kell, méghozzá nagyon alaposan lerakni. Az írást, olvasást, számolást. Ha ezekben nem biztos a gyermek, az épület düledezni fog. Az állatok szaporodását, vagy a húsfel­dolgozást például ráér ké­sőbb is megtanulni, de az elemi ismereteket, amik nél­kül nem léphet tovább, csak az első osztályban sajátít­hatja el. Ezt nem szabad el­kapkodni. — Nem új jelenség az ok­tatás türelmetlensége, s nemcsak a szülők érzik ver­senyfutásnak, amelyben mi­nél előbb, minél többet kell produkálni. Ugyanakkor egyre többen nem tudnak rendesen olvasni. A képol- vasásos metódus is közre­játszik ebben? — A magyar nyelv írás­olvasás tanításához nem a legszerencsésebb módszer, épp nyelvünk sajátosságai miatt. A hosszú szavakkal például rengeteget küszköd­nek a gyerekek, mert nincs meg idejében a kellő betű­biztonságuk. A szóelválasz­tásról nem is beszélve. Még jó, hogy ma már több a ne­velői szabadság, és ha kor­repetálok, előveszem a meg­őrzött, régi olvasókönyveket, s nagy hasznát veszem. — Egy mondatban össze­foglalva az eddigieket? — Több idő, több türelem szükséges a biztos alapok­hoz. WW#f#WWi — A biztonságérzetet hiá­nyolom — válaszol dr. Drá­gán Iván. — Ezt mint magánember mondja, vagy úgy is, mint a Tsz-szövetség tisztségviselő­je? — Nehéz lenne a kettőt elválasztani, annyira benne élek a munkámban, vagyis, együtt a szövetkezetekkel. Szóval: sokféle érzés — ké­tely is — kavarog az embe­rekben, s most kell igazán türelmet kérni, és a bizalom hitét visszahozni, megerősí­teni, mert valami megsza­kadt. Nem egyszerű kérdés ez, sőt nagyon bonyolult, pont azért most kell jól politizálni. — De hisz mindenki azt csinálja ... — Nem erre gondolok, ha­nem a politikusokra, hogy biztonsággal hihesse min­denki: igenis, van kiút! De ehhez az is hozzátartozik, hogy teljesíthetőt kívánjunk, azaz a tűrőképességet is ve­gyük figyelembe. Ugyanak­kor tudják meg az állam­polgárok, mit, miért tesz­nek, sőt: miért kívánnak tő­lük lemondást. Ne csak azt hallják, hogy kevés a pénz — vagy nincsen —, de tud­ják meg: az a kevés mire megy el? Az állami költség- vetés ismeretére gondolok, meg a helyiekre, szerte az országban, a mi esetünkben a békéscsabaira. És nem­csak nagy vonalakban. — Ez a közéleti kapcsolat egyik sarkalatos pontja. És az emberi kapcsolatok? — Az egyre rohanóbb tempójú életben megkop­tak a szavak, megkoptak az érzelmek. Szeretet? Szinte félünk kiejteni — kimutatni meg pláne —, pedig ott van a lelkűnkben. És hegyeket mozgathat meg a családok­ban, az egész társadalom­ban. Vagy a bajtársiasság . .. Hirtelen nem tudok jobb ki­fejezést, de érti mire gondo­lok : az összetartásra, az egy­más segítésére. A szűkebb, vagy tágasabb közösségen belül, netán több szövetke­zet között. Közel sincs úgy meg, ahogy lehetne, és jó lenne. Pedig amilyen időket élünk, egyre több szüksé-' günk lesz rá . .. Vass Márta lelentés a barikádról (10.) „Hz igazságtól való félelem az, ami pusztító” Moszkva kétségkívül leg­híresebb temetője a Novo- gyevicsi. Talán még egy éve sincs, hogy megnyitot­ták a nagyközönség előtt, s azóta szakadatlanul tele van látogatókkal. Mintha évti­zedes adósságot akarnának törleszteni a moszkvaiak, meg a vidékről érkezettek, úgy özönlenek a fogalom­má, egyfajta nemzeti kegy­hellyé magasztosult Novo- gyevicsi temetőbe. Érthető a nagy érdeklődés, hisz ko­rábban, a peresztrojka és a glasznoszty meghirdetése előtt csak külön engedéllyel lehetett felkeresni a jó három méter magas, vörös téglafallal körülvett sírokat. A temető kapuján nem lehet áhítat nélkül belépni. (A nagy forgalomra egyéb­ként gyorsan felkészültek: virágbolt nyílt a bejárat mellett.) „A fél Szovjetunió itt van eltemetve” — jut eszembe a nyilván túlzó, de az itt nyugvók emberi nagy­ságára utaló, még otthon hallott megállapítás. Tudó­sok, művészek, hősi halot­tak, hadvezérek és politiku­sok nyugszanak itt végső egyetértésben. És persze Hruscsov. Nyikita Szergeje- vics Hruscsov, az egyetlen a volt első titkárok között, aki a korabeli politikai megítélése szerint érdemte­len volt arra, hogy a Kreml falához temessék. Legyőzöm kíváncsiságom, nem hozzá megyek először. Az ő sírját a végére ha­gyom. Bóklászok a parcel­lák között, illetlenül füle­lek, próbálok elkapni meg­jegyzéseket. A leggyakoribb hang a csodálkozásé: „Öt is ide temették”. „Meg őt is.” Ugyanezzel a rácsodálkozás- sal járom én is a temetőt. Űjra tanulom a szovjet tor­i': ténelmet. Itt van Suksin, ez a fia­talon elhunyt kiváló író-szí- nész-rendező, akinek fekete­márvány síremléke előtt va­lósággal sorba állnak az emberek. Arrább Maja­kovszkij. A vele szemben levő sétányon Mikoján, mel­lette Sztálin felesége, ko­rának szeretett színésznője. Bármerre indulok, ismerős nevekkel találkozók. Művé­szekével: Saljapin, Hja Eh­renburg, Sevcsenko, Alek- szej Tolsztoj, Dunajevszkij, Vera Muhina (a szovjet fil­mek emblémájául szolgáló Munkás és kolhozparaszt cí­mű világhírű szobor készí­tője), David Ojsztrah és Miljutyin. Kiváló tudósoké­val: a Nobel-díjas fizikus, Landanu és a két híres re­pülőgép-tervező, Iljusin és Tupoljev nevével. De itt nyugszanak a nagy légika­tasztrófák áldozatai is. Töb­bek között a párizsi Le Bourge-i reptéren 1973-ban szerencsétlenül járt TU— 144-es repülőgép hatfőnyi személyzete. Aztán a kato­nák, a második világháború ismert és kevésbé ismert tá­bornokai. (A nagyobbakat a Kreml falához temették.) Politikusok: Kollonta j asz- szony (a lenini kornak nép­biztosa, később diplomata), Furceva asszony és a friss sírhalmok között: Podgor- nij, egykori államfő sírja. Oldalt, a temető falában ur­nák. At: egyik fölött szür­ke gránittáblán magyar név:' Zalka Máténé. A temető végében, a fő­bejárattal szembeni sétány mentén tábornokok parcel­lái között nyugszik Hrus­csov. Sírján márványból ké­szített síremlék. Egyénisé­gének ellentmondásossága tükröződik vissza a csapsze- rűen egymásba kapaszkodó fekete és fehér márványosz­lopról, melybe legfelül élet­hű Hruscsov-fejet süllyesz­tett a művész. A síron alig van virág. Talán csak any- nyi, amit a hozzátartozók hoztak. Az emberek meg- megállnak, pár másodpercig elidőznek és továbbmennek. Se tömeg, se csodálkozás. Előveszem a fényképezőgé­pet. Lassan bontogatom, várom, hogy valaki rám szóljon. De nem, senki sem szól. Nyugodtan fotózhatok. Még a tekintetek se rónak meg. Változott a világ — innen is látom. Változott, még akkor is, ha a lelkek­ben még nincs helyén iga­zán a szovjet történelem különlegesen érdekes szaka­szának volt első titkára. Már kifelé bandukolok a Novogyevicsi temetőből, de még mindig ezen a Hrus- csov-jelenségen gondolko­dom. Kinn a temetőkapun kívül egy öregember, uno­kájával oldalán fényképeket Egyéniségének ellentmondá­sosságát tükrözi a síremlék árul. Olyanokat, amelyek a legnagyobbak síremlékeiről készültek. Nézem a gondo­san összeállított válogatást: Hruscsové is közte van. Fülembe visszacseng az a két — már idézett — kije­lentés, amit eddig hallot­tam: sokak bálványát «dön­tötte le Hruscsov, amikor Sztálint kirakatta a mauzó­leumból, illetve, hogy az eddigi legnagyobb társadal­mi megújulási kísérlet az ő nevéhez fűződik. Pár nappal később, az­után, hogy a Novogyevicsi temetőben jártam, Alek- szander Bovinnal találko­zunk. Előadását Hruscsov- val és a XX. kongresszussal kezdi: „Az SZKP XX. kong­resszusa a legkiemelkedőbb a kongresszusok sorában. Eszméi hatása alatt neve­lődtem, mint kommunista, mint állampolgár, mint sze­mélyiség. Akkor kezdődött az én egész életre szóló át­alakulásom. Én a XX. kongresszus fiának vallom magam. Megtanultam gon­dolkodni, cselekedni és el­lentmondani. Később értet­lenül, fájdalommal, a saját erőtlenségünk miatti utál- kozással figyeltem, miként sikkadtak el a bürokratiz­mus homokjában pártunk történelmi jelentőségű kong­resszusának eszméi. A legfőbb ok Hruscsov következetlensége volt. Jog­gal állapította meg róla Churchill, utalva a sztáli­nizmussal való leszámolás elhúzódására (a generalísz- szimuszt csak a XXII. kong­resszus után vitték ki a mauzóleumból!): Nem sza­bad két lépésben átugrani egy szakadékot. Később Brezsnyev, ez a természettől kétségkívül jó­zan ésszel megáldott ember megengedte, hogy saját em­lékművévé tegyék. S ez így tágult egyre messzebb, mint a hullámok a víz tükrén ...” Idővel ez például odáig fajult, hogy határozat szüle­tett: még életükben szobrot kaphatnak a szocialista munka kétszeres hősei. En­nek a korszaknak különös

Next

/
Oldalképek
Tartalom