Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-26 / 279. szám
1987. november 2(i„ csütörtök HANGSZÓRÓ Megbékélve, de soha nem beletörődve. Múlik a nap, lassan kitelik az esztendő. Fogy az élet. Ösztöneink szerint jobbra várunk, reményünk el nem apadó, ám a valóság mind kevesebb örömöt ígér. Kusza, megbolondult világunkban mohón vágyakozunk a tartalmas élet, az okos nyugalom után. Kell a fogódzó, a biztos pont. amihez igazodhatunk, amely erőt ad, példát ígér. Feloldódva a természet csodáiban, segít elviselni az arasznyi létezést. Ember voltam, remegő, daloló Századik születésnapján Áprily Lajosra emlékezett a Társalgó kedd reggeli adása. Szép szavakkal idézték a költőt, mégis szomorúság szorongatta a torkom, hiszen még ilyen évfordulós alkalmakkor sem becsüljük igazán saját értékeinket. Sem a könyvesboltokban, sem az antikváriumokban nem kaphatók Áprily Lajos versei, s az újabb kiadásokra nem futja. Érthetetlen állapot, hiszen a randán divatos „gazdasági megfontolásokat” nézve is kifizetődő lenne szóhoz juttatni a tiszta emberség dalnokát: volna rá vevő. Méltatlan az összehasonlítás, de gondoljuk csak el, mennyi mocsok és szenny hagyja el a nyomdákat, kerül piacra a sok fércművecs- ke és talál gazdára is. Kenyeres pajtásuknak, végvári vitéznek tekinthetik a mi vidékünkön élő poéták Áprily Lajost, hiszen ő is az enyedi kollégiumban volt tanár, amíg a Nyugat első nagy nemzedékének tagjai a fővárosban vívták szellemi csatáikat. A rádióműsorban megszólaló Czine Mihály szavai szerint, az első világháborús összeomlás után a „tetőre” ment. Arra a csodálatos helyre, ahol három nép élt együtt évszázadokon át, úgy, hogy megőrizte a maga kultúráját, s közben gazdagodott is egymás színeivel. Mint valami nagy hajóba, gyűjtötte össze a humánum kincseit, átmenteni a jövőbe. Milyen jó lenne ma is, bölcsen megférni együtt, segítv.e önmagunk és egymás boldogulását. Gyere közénk, öreg Gyomára, az öregek napközi otthonába kalauzolt a Mit üzen a Rádió? egyik riportja. Vidámító, követésre alkalmas példának szánták a beszélgetéseket, amelyekből kiderült, hogy lehet önerőből is segíteni az idős embereken. Nem szükséges hozzá nagy befektetés, inkább csak odafigyelés, jó szó és egy kis szervezőmunka. Lehet egy fedél alatt puha, családias hangulatot teremteni a mozgássérülteknek, az öregeknek és a vöröskeresztes aktíváknak. Kivirulnak, hálásak ilyenkor a munkában megfáradtak'. Mihály bácsi láncon főzi a paprikást — Rózsa Sándor-módra —, Etus néni társat is talál magának, Pista bácsinak is csak annyit kellett mondani, gyere közénk, öreg, nem leszel olyan elhagyatott, és íme, van hová tartoznia. Mindnyájan dicsérik Gellai Józseínét és Bolehovszky Lászlóné vezető gondozónőt, akik bizonyára szívüket-lelküket kiteszik azért, hogy itt mindenki nyugalmat találjon. Kár, hogy a sok szeretettel emlegetett „Gellainé Marika” túlontúl kisuvik- szolt nyilatkozattal rukkolt a mikrofon elé. A helyi tanács vezetése, a pártirányítás, valamint a gazdasági szervek egyöntetűen álltak mellénk támogató szándékkal — mondta. Ugyan miért ez a nagy lelki haptákbaállás? Elég lenne egy őszinte köszönöm. é Kulturált eleganciával Mielőtt valakiről egy rossz szót is leírnál, mindig gondold meg, mit éreznél, ha rólad mondanának hasonlót — figyelmeztet tapasztalt barátom. Nem tudom, az éterhullámokon át a „rámenősséég” ürügyén kekec- kedő szólovagok és nyafka kékharisnyák a saját kétes dicsőségükön túl gondolnak-e valamire? Van gondolatuk? Igazán nem a bírálat ellen ágálok, csak a szellem, az elegancia sugárzását hiányolom. Ajánlanám ezért minden újdondásznak, többszöri meghallgatásra, a Gondolat-jel legutóbbi adásában elhangzott könyvismertetést. Rapcsányi László — jaj, de nagyon ritkán halljuk ezt a kitűnő embert — egy zavaros, kibogozhatatlan történetet próbált élvezhető módon elmesélni. A végén pedig felsóhajtott, emígyén: ugye semmi kétség, ezt a regényt elolvastam, el is szomorodtam. Mert menynyi, mennyi könyv van a világon, amit el kellene olvasnom. És ha egyszer majd az örök bíró elé állok, és beszámolok. hogy mivel töltöttem kurta életem, mi mindent olvastam, elmondom ezt a könyvet is. A jóisten, aki annyit szerepel a világirodalomban, hátrateszi majd a kezét és feddően csak ennyit mood: hát ezért teremtettelek? (Andódy) Szakmai díj az országos videofesztiválon Az elmúlt hét végén, november 19. és 22. között rendezték meg Nyíregyházán a 111. országos videoszemlét és -tanácskozást. Igazi találkozója és szakmai tanácskozása volt ez a videós szakembereknek, alkotóknak. A négy nap leforgása alatt szakmai előadásokat, technikai bemutatókat tekinthettek meg a résztvevők. A meghívott holland, francia és szovjet delegációk bemutatták, hol is tart saját országaikban a video felhasználása, milyen lehetőségeik adottak a kábeltelevíziózás és a videózás területén. A szemlére a videoprog- ramok versenyét öt kategóriában hirdették meg. Jelen voltak alkotásaikkal a vi- deoművészet képviselői, a szórakoztató-reklámipar és a termelést, oktatást elősegítő programok is. Jó néhány közösségi televíziós • műsort is láthatott a közönség a városi szerkesztőségek jóvoltából. Az előzsűri a beérkezett 280 alkotás közül kilencvennégyet talált alkalmasnak arra, hogy a versenyprogramban is indítsa. Megyénkből a Kétegyházi Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet egy alkotása is versenybe jutott a zsűri döntése alapján, amelynek elnöki tisztét Kőhalmi Ferenc, a Művelődési Minisztérium filmfőigazgatója látta el. Vollmuth Frigyes békéscsabai videós „1 nap” című ún. privát dokumentumprogramja is szerepelt a versenyvetítésen. A zsűri Major Gyulának, a békéscsabai Solaris Filmklub tagjának „Itt veszítettem el a lány- ságom” című filmjét, amely a Békés Megyei Moziüzemi Vállalat Movideostúdiójá- ban készült, szakmai díjjal jutalmazta az országos szemlén. (—luj—) Telefontéma Minek a hiányát érzi? — Ha személy szerint gondolja — feleli Sarusi Mihály — nekem legjobban az idő hiányzik. Túl sok a feladat és kevés az idő hozzá. — Ezt az írásra érti? A könyveire? — Elsősorban. — Most, vasárnap délelőtt éppen mit csinál? — írok. A rendes szabadságom töltöm itthon, ilyenkor tudok igazán dolgozni — hétköznap, vasárnap —, amikor nem kell lopni az időt hozzá, meg állandóan abbahagyni, újrakezdeni..., mint más napokon. — Az időn kívül még minek a híját érzi? — Az őszinteségét. Többé, kevésbé, ugyanis sok még a „mese”, a „ráolvasás”, kevés az igazság, ami előre vinné a világot. A nyilvánosság sem elég, csak .bizonyos dolgokat érint, s a hiánya rémhírekhez vezet. Ha senki sem tudja, mi lesz, de sokszor azt sem, hogy mi van, akkor a fantázia működik. — A körvonalak látszanak, nem is alap nélkül, hiszen a „látleletre” épülnek, és a keserű pirulákat le kell nyelni. A politizálás hiányáról meg éppen nem panaszkodhatunkilyen reneszánsza talán soha nem volt. — Ez igaz. Bármerre lép az ember, az égvilágon mindenütt ezt tapasztalja. Vadidegenek leállnak egymással beszélgetni, politizálni. Ez jó, mert oldja a feszültséget, de alapvető dolgokat nem pótol — nem pótolhat —, például a szellemi teljesítmény hiányzó presztízsét. Azt a szomorú tényt, hogy a szellemi munka alulfizetett, hogy túl sokáig csak a fizikai munkának volt becsülete. Ezért nem lett olyan a fejlődés, amilyen lehetett volna, akár műszaki, akár más területen. És még mennyi más pótolnivaló van, csak győzzük az elkövetkező években. S legyen hozzá erő és lehetőség. — A lehetőség túl tömör kifejezés, sok mindent magába foglal. Főleg mire gondol? — Egy újabb tömör fogalomra: a demokráciára, mert az, akár a levegő, olyan fontos. mvwwvwt — A szüleim egészsége hiányzik — szól a kagylóba Nagy Mihályné. — Idős édesapám itt van Gyulán a kórházban, édesanyám pedig Sarkadon fekszik betegen. Épp hozzájuk készülődöm. — És szakmai téren? — Harminckét éve tanítok, ami hiányt érzek, az ezzel függ össze. De ne is beszéljünk róla, nem telefontéma. — Miért? — A magamfajta pedagógus örömmel, sőt megszállottan tanít, de nem szívesen nyilatkozik. Tart tőle. No, mindegy, csak megmondom. Mindig első-második osztályt tanítottam. Amikor kezdtem, 1954-ben Mező- gyánban — ahol még villany se volt, busz is csak este, reggel —, könnyebb volt ötven. többségében cigány gyermeket megtanítani írni-olvasni, mint most azokat, akik szellemileg már jóval fölöttük állnak, amikor átlépik az iskola küszöbét. — De hogyan lehetséges ez, miben látja az okot? — Túl magas a mérce. Sokféle dolgot akarunk korán, egyszerre, és gyorsan megtanítani, holott a tudás házához is fundamentum szükséges, először azt kell, méghozzá nagyon alaposan lerakni. Az írást, olvasást, számolást. Ha ezekben nem biztos a gyermek, az épület düledezni fog. Az állatok szaporodását, vagy a húsfeldolgozást például ráér később is megtanulni, de az elemi ismereteket, amik nélkül nem léphet tovább, csak az első osztályban sajátíthatja el. Ezt nem szabad elkapkodni. — Nem új jelenség az oktatás türelmetlensége, s nemcsak a szülők érzik versenyfutásnak, amelyben minél előbb, minél többet kell produkálni. Ugyanakkor egyre többen nem tudnak rendesen olvasni. A képol- vasásos metódus is közrejátszik ebben? — A magyar nyelv írásolvasás tanításához nem a legszerencsésebb módszer, épp nyelvünk sajátosságai miatt. A hosszú szavakkal például rengeteget küszködnek a gyerekek, mert nincs meg idejében a kellő betűbiztonságuk. A szóelválasztásról nem is beszélve. Még jó, hogy ma már több a nevelői szabadság, és ha korrepetálok, előveszem a megőrzött, régi olvasókönyveket, s nagy hasznát veszem. — Egy mondatban összefoglalva az eddigieket? — Több idő, több türelem szükséges a biztos alapokhoz. WW#f#WWi — A biztonságérzetet hiányolom — válaszol dr. Drágán Iván. — Ezt mint magánember mondja, vagy úgy is, mint a Tsz-szövetség tisztségviselője? — Nehéz lenne a kettőt elválasztani, annyira benne élek a munkámban, vagyis, együtt a szövetkezetekkel. Szóval: sokféle érzés — kétely is — kavarog az emberekben, s most kell igazán türelmet kérni, és a bizalom hitét visszahozni, megerősíteni, mert valami megszakadt. Nem egyszerű kérdés ez, sőt nagyon bonyolult, pont azért most kell jól politizálni. — De hisz mindenki azt csinálja ... — Nem erre gondolok, hanem a politikusokra, hogy biztonsággal hihesse mindenki: igenis, van kiút! De ehhez az is hozzátartozik, hogy teljesíthetőt kívánjunk, azaz a tűrőképességet is vegyük figyelembe. Ugyanakkor tudják meg az állampolgárok, mit, miért tesznek, sőt: miért kívánnak tőlük lemondást. Ne csak azt hallják, hogy kevés a pénz — vagy nincsen —, de tudják meg: az a kevés mire megy el? Az állami költség- vetés ismeretére gondolok, meg a helyiekre, szerte az országban, a mi esetünkben a békéscsabaira. És nemcsak nagy vonalakban. — Ez a közéleti kapcsolat egyik sarkalatos pontja. És az emberi kapcsolatok? — Az egyre rohanóbb tempójú életben megkoptak a szavak, megkoptak az érzelmek. Szeretet? Szinte félünk kiejteni — kimutatni meg pláne —, pedig ott van a lelkűnkben. És hegyeket mozgathat meg a családokban, az egész társadalomban. Vagy a bajtársiasság . .. Hirtelen nem tudok jobb kifejezést, de érti mire gondolok : az összetartásra, az egymás segítésére. A szűkebb, vagy tágasabb közösségen belül, netán több szövetkezet között. Közel sincs úgy meg, ahogy lehetne, és jó lenne. Pedig amilyen időket élünk, egyre több szüksé-' günk lesz rá . .. Vass Márta lelentés a barikádról (10.) „Hz igazságtól való félelem az, ami pusztító” Moszkva kétségkívül leghíresebb temetője a Novo- gyevicsi. Talán még egy éve sincs, hogy megnyitották a nagyközönség előtt, s azóta szakadatlanul tele van látogatókkal. Mintha évtizedes adósságot akarnának törleszteni a moszkvaiak, meg a vidékről érkezettek, úgy özönlenek a fogalommá, egyfajta nemzeti kegyhellyé magasztosult Novo- gyevicsi temetőbe. Érthető a nagy érdeklődés, hisz korábban, a peresztrojka és a glasznoszty meghirdetése előtt csak külön engedéllyel lehetett felkeresni a jó három méter magas, vörös téglafallal körülvett sírokat. A temető kapuján nem lehet áhítat nélkül belépni. (A nagy forgalomra egyébként gyorsan felkészültek: virágbolt nyílt a bejárat mellett.) „A fél Szovjetunió itt van eltemetve” — jut eszembe a nyilván túlzó, de az itt nyugvók emberi nagyságára utaló, még otthon hallott megállapítás. Tudósok, művészek, hősi halottak, hadvezérek és politikusok nyugszanak itt végső egyetértésben. És persze Hruscsov. Nyikita Szergeje- vics Hruscsov, az egyetlen a volt első titkárok között, aki a korabeli politikai megítélése szerint érdemtelen volt arra, hogy a Kreml falához temessék. Legyőzöm kíváncsiságom, nem hozzá megyek először. Az ő sírját a végére hagyom. Bóklászok a parcellák között, illetlenül fülelek, próbálok elkapni megjegyzéseket. A leggyakoribb hang a csodálkozásé: „Öt is ide temették”. „Meg őt is.” Ugyanezzel a rácsodálkozás- sal járom én is a temetőt. Űjra tanulom a szovjet tori': ténelmet. Itt van Suksin, ez a fiatalon elhunyt kiváló író-szí- nész-rendező, akinek feketemárvány síremléke előtt valósággal sorba állnak az emberek. Arrább Majakovszkij. A vele szemben levő sétányon Mikoján, mellette Sztálin felesége, korának szeretett színésznője. Bármerre indulok, ismerős nevekkel találkozók. Művészekével: Saljapin, Hja Ehrenburg, Sevcsenko, Alek- szej Tolsztoj, Dunajevszkij, Vera Muhina (a szovjet filmek emblémájául szolgáló Munkás és kolhozparaszt című világhírű szobor készítője), David Ojsztrah és Miljutyin. Kiváló tudósokéval: a Nobel-díjas fizikus, Landanu és a két híres repülőgép-tervező, Iljusin és Tupoljev nevével. De itt nyugszanak a nagy légikatasztrófák áldozatai is. Többek között a párizsi Le Bourge-i reptéren 1973-ban szerencsétlenül járt TU— 144-es repülőgép hatfőnyi személyzete. Aztán a katonák, a második világháború ismert és kevésbé ismert tábornokai. (A nagyobbakat a Kreml falához temették.) Politikusok: Kollonta j asz- szony (a lenini kornak népbiztosa, később diplomata), Furceva asszony és a friss sírhalmok között: Podgor- nij, egykori államfő sírja. Oldalt, a temető falában urnák. At: egyik fölött szürke gránittáblán magyar név:' Zalka Máténé. A temető végében, a főbejárattal szembeni sétány mentén tábornokok parcellái között nyugszik Hruscsov. Sírján márványból készített síremlék. Egyéniségének ellentmondásossága tükröződik vissza a csapsze- rűen egymásba kapaszkodó fekete és fehér márványoszlopról, melybe legfelül élethű Hruscsov-fejet süllyesztett a művész. A síron alig van virág. Talán csak any- nyi, amit a hozzátartozók hoztak. Az emberek meg- megállnak, pár másodpercig elidőznek és továbbmennek. Se tömeg, se csodálkozás. Előveszem a fényképezőgépet. Lassan bontogatom, várom, hogy valaki rám szóljon. De nem, senki sem szól. Nyugodtan fotózhatok. Még a tekintetek se rónak meg. Változott a világ — innen is látom. Változott, még akkor is, ha a lelkekben még nincs helyén igazán a szovjet történelem különlegesen érdekes szakaszának volt első titkára. Már kifelé bandukolok a Novogyevicsi temetőből, de még mindig ezen a Hrus- csov-jelenségen gondolkodom. Kinn a temetőkapun kívül egy öregember, unokájával oldalán fényképeket Egyéniségének ellentmondásosságát tükrözi a síremlék árul. Olyanokat, amelyek a legnagyobbak síremlékeiről készültek. Nézem a gondosan összeállított válogatást: Hruscsové is közte van. Fülembe visszacseng az a két — már idézett — kijelentés, amit eddig hallottam: sokak bálványát «döntötte le Hruscsov, amikor Sztálint kirakatta a mauzóleumból, illetve, hogy az eddigi legnagyobb társadalmi megújulási kísérlet az ő nevéhez fűződik. Pár nappal később, azután, hogy a Novogyevicsi temetőben jártam, Alek- szander Bovinnal találkozunk. Előadását Hruscsov- val és a XX. kongresszussal kezdi: „Az SZKP XX. kongresszusa a legkiemelkedőbb a kongresszusok sorában. Eszméi hatása alatt nevelődtem, mint kommunista, mint állampolgár, mint személyiség. Akkor kezdődött az én egész életre szóló átalakulásom. Én a XX. kongresszus fiának vallom magam. Megtanultam gondolkodni, cselekedni és ellentmondani. Később értetlenül, fájdalommal, a saját erőtlenségünk miatti utál- kozással figyeltem, miként sikkadtak el a bürokratizmus homokjában pártunk történelmi jelentőségű kongresszusának eszméi. A legfőbb ok Hruscsov következetlensége volt. Joggal állapította meg róla Churchill, utalva a sztálinizmussal való leszámolás elhúzódására (a generalísz- szimuszt csak a XXII. kongresszus után vitték ki a mauzóleumból!): Nem szabad két lépésben átugrani egy szakadékot. Később Brezsnyev, ez a természettől kétségkívül józan ésszel megáldott ember megengedte, hogy saját emlékművévé tegyék. S ez így tágult egyre messzebb, mint a hullámok a víz tükrén ...” Idővel ez például odáig fajult, hogy határozat született: még életükben szobrot kaphatnak a szocialista munka kétszeres hősei. Ennek a korszaknak különös