Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-19 / 273. szám

1987. november 19.,' csütörtök HANGSZÓRÓ Irodalmi évfordulónaptár Az Irodalmi évfordulónaptár nemcsak a költők, írók élete, munkássága iránt különösen érdeklődő hallgatók­nak szól, mindenkinek hasznos, ismertet, élményt adó szórakoztató műsor. Hétfő délutáni számában a 80 esz­tendeje született Jankovich Ferenc lírikus alakját idézte meg Pomogáts Béla irodalomtörténész, Tatay Sán­dor, a pályatárs író és Liptay Katalin szerkesztő. A „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják” kez­detű dal, a népi kollégiumi mozgalom indulója jól is­mert, azt viszont már kevesebben tudják, hogy a szö­veg Jankovich Ferenctől származik. Hasonló a helyzet a „Láttam Párizst, nem láttam Baranyát” verssorral, ami gyakori szlogenünk, de nem gondolunk eredetére. Az Irodalmi évfordulónaptár izgalmas portrét vázolt fel, olyan költőét, akinek első kötete, a „Kenyérszegés” Pá­rizsban jelent meg, aki a francia világvárosban vált érett költővé, de mindenkor saját népe, hazája iránt ér­deklődött, párhuzamot vont, összehasonlított, a magyar nép gondját, baját vállalta, iránta érzett felelősséget. Francia tanára szerint Jankovich számára ember és ma­gyar egyet jelentett, s az életnek csak magyar környe­zetben volt tartalma. Pomogáts Béla a Jankovich lírá­ját meghatározó pannon költészeti hagyományokhoz való csatlakozást nem pusztán a tájhoz kötődésként ér­telmezte, hanem a dunántúli műveltség követéseként, ápolásaként. Rávilágított arra is, hogy a költőt a há­ború és az 1945 utáni nagy váltás mélyen megrendítet­te, majd olyan önvizsgálati igényt ébresztett, amely rá­döbbentette, hogy idillikus, erotikus verseivel nem jut­hat el a valóság kérdéseinek megválaszolásáig. S hogy miért tartom hasznosnak az ilyen műsorokat? Egy-egy évforduló jó alkalom az emlékezésre, ismere­teink felfrissítésére, gazdagítására. Külön szerencsés, ha mindez szórakoztatóan történik. Azonkívül ma, ebben a szorongató, bonyolult, rohanó-kapkodó világunkban kel­lenek az ilyen szép példák: emberi tartásról, nagyság­ról. A világ legnagyobb bábszínháza Emberi tartásról szólt, arról, hogyan lehet embernek maradni egy embertelen korban A világ legnagyobb bábszínháza című rádiószínházi bemutató, a francia Gil­les Segal remekművéből készült (s ugyancsak remek) holland rádiójáték. Berlin egyik külvárosában játszódik a történet, a ket­tészelt ország kettészelt szívében, 1950-ben. Itt él (él?) egy penzió emeleti szobájában több mint öt éve bezár­kózva Samuel Finkelbaum, birkenaui menekült, a lódzi bábjátékos. Nem mozdul ki onnan, mert nem tudja (vagy inkább nem akarja) elhinni, hogy vége a hábo­rúnak. Vége van-e valóban, vége lehet-e a háborúnak, elképzelhető-e, érdemes-e a túlélés annak, aki minden­kit és mindent elveszített. Itt viszont, ebben a különös száműzetésben együtt vannak vele mindazok, akiket sze­retett: volt lágerlakók, felesége, Ráchel, hasában kettő­jük gyermekével, itt vannak vele — a bábok. S a „mű­vész” készül az előadásra, maga teremti figuráit, vi­lágukat és önmagát. Játék a játékban, színház a szín­házban. Kíméletlen ítéletek, kíméletlen leszámolás. Hát- borzongató elmélkedés németségről, bűnről és szenve­délyről, hatalomról és hidegháborúról, de mindenek­előtt annak esélyeiről, amit legtalálóbban így nevezhet­nénk: emberhez méltó élet. Művészet a nádtető alatt A szolnoki stúdió riportja a velemihez hasonló tisza- várkonyi alkotóházról, négyszáz-ötszáz népművész, fa­faragó, kovács, fazekas, kosárfonó, szövő és hímző ott­honáról készült. A népművészeti egyesület döntése alap­ján, bizonyos tanácsi támogatással és jelentős társadal­mi munkával születhetett meg ez a népművészeti tá­bor Szolnok megyében. A riport készítői elsősorban ar­ra keresték a választ, hogy mit jelent a hazai népmű­vésznek egy ilyen alkotóház, illetve mivel gazdagíthat­ja az új létesítmény magát a falut, Tiszavárkonyt. Népművészek, építészek mondták el véleményüket, hangsúlyozták az alkotótábor szerepét: Velem után Ti- szavárkony a második lehetőség, ahol egri, debreceni, szegedi, kecskeméti népművészek találkozhatnak, al­kothatnak együtt, mérhetik össze tudásukat. Valameny- nyien fontos feladatuknak tekintik, hogy munkásságuk­kal kapcsolódjanak a népi hagyományokhoz. Niedzielsky Katalin November 21’-december 1: Gyermekszínházi találkozó Első alkalommal rendez országos gyermekszínházi találkozót Budapesten a Művelődési Minisztérium, az ÁISH, a Magyar Színhá­zi Intézet és az Assitej ma­gyar tagozata november 21. és december elseje között A dramaturgiai tanácskozással egybekötött rendezvénysoro­zat célja a gyermek- és if­júsági előadások szerepének, a gyermekszínház funkció­jának és felelősségének hangsúlyozása. Mint ismeretes, Budapes­ten egyetlen gyermekszínház működik, az Arany János Színház, vidéken pedig ál­talában egy-egy előadást mutatnak be a kisebbeknek minden évadban. A Békés Megyei Jókai Színház évek óta fontos feladatának tekinti a gyermekszínházi előadások szervezését, azt, hogy szín­vonalas produkciókkal lep­jék meg évről évre az óvo­dás korú és az ifjúsághoz tartozó közönséget. Az első országos gyermek­színházi találkozóra 11 fő­városi és 8 vidéki színház nevezett be. A Jókai Szín­ház Békés József Sándor, József, Benedek című mese­játékát mutatja be az Arany János Színházban, a nagy érdeklődésre való tekintet­tel kétszer, december else­jén délután 3 és 6 órakor. Előzőleg Békéscsabán is lát­hatják a gyerekek a zenés komédiát november 30-án délután 3 órakor. A rendező Miszlay István niv., Jászai- díjas, a Népszínház igazga­tója, a főbb szerepeket Be- ratin Gábor, Árdeleán László, Monori Balázs, Cze- gő Teréz és Gálfy László Jászai-díjas játsszák. Egy gyűjteményes kiállítás után Beszélgetés Mladonyiczky Béla szobrászművésszel István király (éremrészlet) Nemrég zárult az a kiál­lítás Budapesten, a Finom- kerámiai Művek kiállítóter­mében, melyen Mladonyicz­ky Béla szobrászművész mu­tatkozott be a fővárosi kö­zönségnek eddigi életművét reprezentáló munkáival. A gyűjteményes tárlatot Csor­ba Géza, a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese nyitot­ta meg. A kiállítást — melyet so­kan láttfak — már lebontot­ták. Mladonyiczky Bélát bé­késcsabai, város széli mű­termében kerestük fel, s beszélgettünk elsősorban ar­ról, hogyan tovább, hiszen egy gyűjteményes kiállítás egy művész életében mindig valaminek a lezárása, s egyben valami újnak a ki­indulópontja is. — Nem hiszem, hogy ez­után egy teljesen új Mlado- nyiczkyval találkozhat majd a közönség. Ügy érzem, jó úton járok, ezt akarom foly­tatni. Szobrot azért csiná­lok, mert van mondandóm, s azért vállalkoztam erre a kiállításra, hogy közölhes­sem gondolataimat mások­kal is. — Egy ilyen gyűjteményes tárlat arra is alkalmas, hogy az ember szembesüljön ön­magával. S szükségesnek is tartom, hogy alkalmanként az ember szembenézzen a megtett úttal, ez elengedhe­tetlen a továbblépéshez. S a megmérés, a megmérettetés is nagyon fontos, a jövőt il­letően. — A kiállítást követően milyen feladatokat tűzött maga elé? — Nagy fordulat nem lesz, ami a munkáim épít­kezését illeti. Azzal is kell gondolnom, fogynak az éve­im ... Még jobban, még tömörebben, még anyagsze- rűbben kívánom gondolatai­mat megfogalmazni már­ványban, kőben, bronzban, vagy fában. A tömörségre, summázottságra, egyszerű­ségre törekszem. De nehéz ezt szavakkal kifejezni. — Tudjuk, nagyon tiszteli az anyagot... — Nem lehet nem tisz­telni. Mert például a kő is beszél. Amikor faragom, fi­gyelek rá, mindig mond va­lamit, s ebből a „párbe­szédből” születik meg a kész mű. — Távol áll a köznapi értelemben vett modernség­től. Alkotásai úgymond ha­gyományosnak tekinthetők. Igaz ez így? — Nem ilyen egyszerű ez a kérdés. Egyébként egyál­talán nem szeretem a mo­dern szót, mindig valami di­vatot, vagy divatosat jelent. s én sohasem akartam egy ilyen irányzathoz sem tar­tozni. Azt vallom, hogy kor­szerűnek kell lenni, a kor problémáit kell megérteni és megértetni. Mindenkihez akarok szólni, azért tartom meg a természet arányait, mert a hétköznapi emberek ezt így tapasztalják a világ­ban. Ha eltorzítom a dolgo­kat, nem tudok velük kom­munikálni. Belső érzésvilá­gom is olyan, hogy kötődök a valósághoz, s a természe­tes arányrendszer felborítá­sa számomra az élettől való elrugaszkodást is jelentené egyben. Nem meghökkente­ni akarom az embereket, ha­nem azt: „olvassanak” belő­lem, értsenek meg. — Egy idő óta, hogy úgy­mondjam, visszavonultan él, távol a világtól... — Ez csak a látszat, még akkor is, ha legtöbbször egyedül vagyok, de csak így dolgozhatok. Ettől függetle­nül vannak közösségek, melyekhez tartozom, akik­kel azért sokszor találko­zom. S nem beszélve arról, rengeteg információval ren­delkezem a rádióból, a té­véből is. Ezeket igyekszem úgy feldolgozni, hogy talál­kozzanak az emberek gon­dolataival. Viszont másik oldalról szemlélve a kér­dést, az igaz, közéleti csa­tározásokban nem veszek részt, mert az kevés, ha csak meghallgatják az embert, aztán marad minden a régi­ben. Nagyobb toleranciára, igazi nyitottságra lenne szükség. — Van-e olyan terve, amit a közeljövőben min­denképpen szeretne megva­lósítani? — Igen. Ügy tudom, hogy egy faluház építését terve­zik Békésszentandráson. Oda szeretnék egy életfát készí­teni, mely egy kicsit az enyém is lenne, hiszen szentandrási vagyok magam is. Pénzes Ferenc Jelentés a barikádrél (4.) Tej féláron, kombájn harmadáron Az új gazdálkodási rend pszichológiai terhet is jelent a gazdaságirányítás teljes vonalán, beleértve a válla­latokat is. Felső szinten év­tizedes mechanizmusokat, szokásjogot kellene felszá­molni (ami rendkívül nehéz) és tudatilag is azonosulni az új gazdaságirányítással. Saj­nos a minisztériumok egy része nehezen tud váltani. Mindmáig tétováznak pél­dául az önelszámoló-önfi­nanszírozó rendszerre áttérő vállalatok normatíváinak meghatározásában. Más a helyzet a vállala­toknál. Ott elszántan kere­sik az átállás és az átál­lással járó megújulás leg­optimálisabb útjait. Ehhez tudni kell, hogy a gazdasá­gi mechanizmus megválto­zása a demokratikus viszo­nyokat is jelentősen módo­sítja. Miként általában a peresztrojkának nagyon fontos — mondhatni nélkü­lözhetetlen eleme a demok­ratizmus szélesítése —, úgy a gazdaságirányításénak is. A miénkhez hasonló válla­lati tanácsokat hoznak lét­re, s az igazgatót is — a legtöbb helyen — választa­ni fogják. Igaz, egyelőre szo­katlan maga a pályázati rendszer is (amit mind szé­lesebb körben igyekeznek bevezetni), hát még maga a választás gondolata. Nem csoda, hiszen évtizedeken át egy egészen más gandolat- világban, a fegyelmezett végrehajtás mechanizmusá­ban éltek és dolgoztak a vállalati kollektívák. A Gumiipari Tudomá­nyos Kutatóintézet — mely nagy kutatóhálózat központ­ja — Moszkvában a perovi kerületben működik. A Szovjetunióban gyártott gu­miabroncstípusok bölcsőjé­nek nevezhető ez a közel háromezer főt foglalkoztató gyár és kutatóintézet. Jövő­re térnek át az önelszámoló­önfinanszírozó rendszerre. A pártbizottság titkára, Vaszi- lij Szmelkov őszintén beszél a gondjaikról: „Az új rend­szerrel szemben nagyobb a pszichikai, mint a gazdasá­gi bizonytalanság. Az újfaj­ta gondolkodás kialakítása a legnehezebb. Annak megér­tetése, hogy a helyzet a jö­vőben gyökeresen megvál­tozik. Korábban például az emberek havonta kétszer odamentek a pénztárhoz és felvették a fizetésüket. Mindig ugyanannyit vagy közel ugyanannyit, függet­lenül attól, hogyan dolgoz­tak. Jövőre megváltozik a helyzet, a teljesítményará­nyos fizetésért meg is kell dolgozni.” A pártszervezet — épp a zökkenőmentes áttérés érde­kében, meg a dolgozók ér­dekeltsége miatt — napi po­litikai munkával segíti, ké­szíti elő a változásokat. Ku­tatja az embereket foglal­koztató kérdéseket, és heti négyórás pártoktatás kere­tében választ is igyekszik adni rájuk. Nyilvánvaló azonban, hogy a korábbinál szélesebb sávon kell gondol­kozni és párbeszédet foly­tatni. A peresztrojka és a demokrácia alapkérdéseitől kezdve az anyagi érdekelt­ségen át a szűkén vett szak­mai kérdésekig sok mindent meg kell beszélniük és el kell sajátítaniuk. Túlzás nélkül állítható, hogy már most annyi információ, ész­revétel és javaslat össze­gyűlt a pártbizottságon, hogy ha odafigyelnek azokra (márpedig miért ne figyel­nének), akkor puszta ösz- szegzésük felér egy jó prog­rammal. A párttagság például — hallottuk Vaszilij Szmelkov- tól — nincs megelégedve az intézetben folyó átalakítás dinamizmusával. Változást várnak a pártbizottság és a párttitkár munkájában, ja­vasolják a régi munkastí­lussal való mielőbbi és gyö­keres szakítást. Üj terve­zési rendszert szorgalmaz­nak és olyan vezetőket — legalsó szinttől az igazgató­ig —, akik mernek kockáza­tot vállalni és képesek a konfliktushelyzetből kilá­balni. Ez utóbbi felvetés az in­tézeti kutatás hatékonyságát és eredményességét nézve valószínűleg nem véletlenül fogalmazódott meg. A párt­titkár elmondása szerint ugyanis egy-egy tudományos eredmény 6-7 év alatt „szi­várog át” a termelésbe. (A Nauk v SZSZSZR — ma­gyarul: Szovjet Tudomány — című folyóirat szerkesz­tőivel szervezett találkozón arra is hallottunk példát, hogy egy kutatási eredmény három évtized múltán je­lent meg a gyakorlatban, s akkor is külföldön.) Ezt az időt feltétlenül le akarják rövidíteni. Mint ahogy a kutatás és a gyártás közöt­ti távolságot is szeretnék csökkenteni. Az egyik osz­tályuk például az utóbbi 5- 6 évben 18 új gumiabron­csot kísérletezett ki, de eb­ből mindössze kUencet állí­tanak termelésbe. Mindezek az adatok olyan időszak jel­lemzői, amikor — mint hal­lottuk az intézetben — a gu­miabroncsgyártásban ma a legnagyobb gond a személy­gépkocsi-köpenyek gyenge minősége. Valószínű, nem véletlenül került szóba a minőség ott a gumiipari kutatóintézet­ben. Hiszen a gazdaság át­alakításának ez is az egyik kulcskérdése. S bár a vál­lalatok zöme még a régi irá­nyítási-gazdálkodási rend­szerben — és ezzel együtt a régi felfogásban — működik, a minőségi követelmények hirtelen megnőttek. Közpon­tilag létrehoztak egy állami minőségellenőrző intézetet, a Goszprijomká-t, amely je­lenleg 1500 vállalatnál — néhány év múlva már ál­talánosan az egész iparban — közvetlenül ellenőrzi a minőséget, és dönt arról, hogy a termék kikerülhet-e a gyárból vagy sem. Vagyis — ha egyelőre adminisztra­tív eszközökkel is — meg­szűnni látszik az „eszi, nem eszi, nem kap mást” régi rossz gyakorlata a termelő­id vezessen? Nagy érdeklődéssel olvastam az „Ember és a gazdaság** cí­mű írásukat. Aganbegjan kővetkező mondata miatt fogtam tol­lat: „Sohasem gondolkodtunk el azon, miért dolgoznak erős férfiak a személyi használatú gépkocsik volánja mögött. Száz­ezer ilyen gépkocsi van a Szovjetunióban. Aligha' van még egy ország, amelyik ezt megengedheti magának.” Nálunk, Ukrajnában úgy mondják ezt ízesen: rendben van. Csakhogy a kérdést forditva is fel lehet tenni: „Sohasem gon­dolkodtunk el azon, hogy nálunk, a Szovjetunióban a vállalati és intézményi vezetők (általában egészséges férfiak és asszo­nyok) miért nem ülnek a személyi használatú gépkocsik vo­lánja mögé?” Az utóbbi nyolc évben szolgálati gépkocsit használtam, vál­lalati sofőr nélkül. Most az ügy ismeretében elmondom, hogy — bizonyos gyakorlat és tapasztalat után — tökéletes bizton­sággal. Az autó használata igy olcsóbb (kevesebb benzin fogy, a sofőr fizetése megtakarítható), és a dolgokat is operatívab­ban lehet intézni (nem vesztegetek időt a gépkocsira várva stb.). Akkor mégis miért van az, hogy a vezetők nem mon­danak le a sofőrjeikről? Kijevben egyetlen olyan vezetővel sem találkoztam, aki rendszeresen odaült volna a személyi hasz­nálatú gépkocsi volánjához. A. F. Akszenov, a Polgári Repülőmérnöki Intézet rektora, Kijev (Megjelent az Ogonyokban)

Next

/
Oldalképek
Tartalom