Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-19 / 273. szám
1987. november 19.,' csütörtök HANGSZÓRÓ Irodalmi évfordulónaptár Az Irodalmi évfordulónaptár nemcsak a költők, írók élete, munkássága iránt különösen érdeklődő hallgatóknak szól, mindenkinek hasznos, ismertet, élményt adó szórakoztató műsor. Hétfő délutáni számában a 80 esztendeje született Jankovich Ferenc lírikus alakját idézte meg Pomogáts Béla irodalomtörténész, Tatay Sándor, a pályatárs író és Liptay Katalin szerkesztő. A „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják” kezdetű dal, a népi kollégiumi mozgalom indulója jól ismert, azt viszont már kevesebben tudják, hogy a szöveg Jankovich Ferenctől származik. Hasonló a helyzet a „Láttam Párizst, nem láttam Baranyát” verssorral, ami gyakori szlogenünk, de nem gondolunk eredetére. Az Irodalmi évfordulónaptár izgalmas portrét vázolt fel, olyan költőét, akinek első kötete, a „Kenyérszegés” Párizsban jelent meg, aki a francia világvárosban vált érett költővé, de mindenkor saját népe, hazája iránt érdeklődött, párhuzamot vont, összehasonlított, a magyar nép gondját, baját vállalta, iránta érzett felelősséget. Francia tanára szerint Jankovich számára ember és magyar egyet jelentett, s az életnek csak magyar környezetben volt tartalma. Pomogáts Béla a Jankovich líráját meghatározó pannon költészeti hagyományokhoz való csatlakozást nem pusztán a tájhoz kötődésként értelmezte, hanem a dunántúli műveltség követéseként, ápolásaként. Rávilágított arra is, hogy a költőt a háború és az 1945 utáni nagy váltás mélyen megrendítette, majd olyan önvizsgálati igényt ébresztett, amely rádöbbentette, hogy idillikus, erotikus verseivel nem juthat el a valóság kérdéseinek megválaszolásáig. S hogy miért tartom hasznosnak az ilyen műsorokat? Egy-egy évforduló jó alkalom az emlékezésre, ismereteink felfrissítésére, gazdagítására. Külön szerencsés, ha mindez szórakoztatóan történik. Azonkívül ma, ebben a szorongató, bonyolult, rohanó-kapkodó világunkban kellenek az ilyen szép példák: emberi tartásról, nagyságról. A világ legnagyobb bábszínháza Emberi tartásról szólt, arról, hogyan lehet embernek maradni egy embertelen korban A világ legnagyobb bábszínháza című rádiószínházi bemutató, a francia Gilles Segal remekművéből készült (s ugyancsak remek) holland rádiójáték. Berlin egyik külvárosában játszódik a történet, a kettészelt ország kettészelt szívében, 1950-ben. Itt él (él?) egy penzió emeleti szobájában több mint öt éve bezárkózva Samuel Finkelbaum, birkenaui menekült, a lódzi bábjátékos. Nem mozdul ki onnan, mert nem tudja (vagy inkább nem akarja) elhinni, hogy vége a háborúnak. Vége van-e valóban, vége lehet-e a háborúnak, elképzelhető-e, érdemes-e a túlélés annak, aki mindenkit és mindent elveszített. Itt viszont, ebben a különös száműzetésben együtt vannak vele mindazok, akiket szeretett: volt lágerlakók, felesége, Ráchel, hasában kettőjük gyermekével, itt vannak vele — a bábok. S a „művész” készül az előadásra, maga teremti figuráit, világukat és önmagát. Játék a játékban, színház a színházban. Kíméletlen ítéletek, kíméletlen leszámolás. Hát- borzongató elmélkedés németségről, bűnről és szenvedélyről, hatalomról és hidegháborúról, de mindenekelőtt annak esélyeiről, amit legtalálóbban így nevezhetnénk: emberhez méltó élet. Művészet a nádtető alatt A szolnoki stúdió riportja a velemihez hasonló tisza- várkonyi alkotóházról, négyszáz-ötszáz népművész, fafaragó, kovács, fazekas, kosárfonó, szövő és hímző otthonáról készült. A népművészeti egyesület döntése alapján, bizonyos tanácsi támogatással és jelentős társadalmi munkával születhetett meg ez a népművészeti tábor Szolnok megyében. A riport készítői elsősorban arra keresték a választ, hogy mit jelent a hazai népművésznek egy ilyen alkotóház, illetve mivel gazdagíthatja az új létesítmény magát a falut, Tiszavárkonyt. Népművészek, építészek mondták el véleményüket, hangsúlyozták az alkotótábor szerepét: Velem után Ti- szavárkony a második lehetőség, ahol egri, debreceni, szegedi, kecskeméti népművészek találkozhatnak, alkothatnak együtt, mérhetik össze tudásukat. Valameny- nyien fontos feladatuknak tekintik, hogy munkásságukkal kapcsolódjanak a népi hagyományokhoz. Niedzielsky Katalin November 21’-december 1: Gyermekszínházi találkozó Első alkalommal rendez országos gyermekszínházi találkozót Budapesten a Művelődési Minisztérium, az ÁISH, a Magyar Színházi Intézet és az Assitej magyar tagozata november 21. és december elseje között A dramaturgiai tanácskozással egybekötött rendezvénysorozat célja a gyermek- és ifjúsági előadások szerepének, a gyermekszínház funkciójának és felelősségének hangsúlyozása. Mint ismeretes, Budapesten egyetlen gyermekszínház működik, az Arany János Színház, vidéken pedig általában egy-egy előadást mutatnak be a kisebbeknek minden évadban. A Békés Megyei Jókai Színház évek óta fontos feladatának tekinti a gyermekszínházi előadások szervezését, azt, hogy színvonalas produkciókkal lepjék meg évről évre az óvodás korú és az ifjúsághoz tartozó közönséget. Az első országos gyermekszínházi találkozóra 11 fővárosi és 8 vidéki színház nevezett be. A Jókai Színház Békés József Sándor, József, Benedek című mesejátékát mutatja be az Arany János Színházban, a nagy érdeklődésre való tekintettel kétszer, december elsején délután 3 és 6 órakor. Előzőleg Békéscsabán is láthatják a gyerekek a zenés komédiát november 30-án délután 3 órakor. A rendező Miszlay István niv., Jászai- díjas, a Népszínház igazgatója, a főbb szerepeket Be- ratin Gábor, Árdeleán László, Monori Balázs, Cze- gő Teréz és Gálfy László Jászai-díjas játsszák. Egy gyűjteményes kiállítás után Beszélgetés Mladonyiczky Béla szobrászművésszel István király (éremrészlet) Nemrég zárult az a kiállítás Budapesten, a Finom- kerámiai Művek kiállítótermében, melyen Mladonyiczky Béla szobrászművész mutatkozott be a fővárosi közönségnek eddigi életművét reprezentáló munkáival. A gyűjteményes tárlatot Csorba Géza, a Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese nyitotta meg. A kiállítást — melyet sokan láttfak — már lebontották. Mladonyiczky Bélát békéscsabai, város széli műtermében kerestük fel, s beszélgettünk elsősorban arról, hogyan tovább, hiszen egy gyűjteményes kiállítás egy művész életében mindig valaminek a lezárása, s egyben valami újnak a kiindulópontja is. — Nem hiszem, hogy ezután egy teljesen új Mlado- nyiczkyval találkozhat majd a közönség. Ügy érzem, jó úton járok, ezt akarom folytatni. Szobrot azért csinálok, mert van mondandóm, s azért vállalkoztam erre a kiállításra, hogy közölhessem gondolataimat másokkal is. — Egy ilyen gyűjteményes tárlat arra is alkalmas, hogy az ember szembesüljön önmagával. S szükségesnek is tartom, hogy alkalmanként az ember szembenézzen a megtett úttal, ez elengedhetetlen a továbblépéshez. S a megmérés, a megmérettetés is nagyon fontos, a jövőt illetően. — A kiállítást követően milyen feladatokat tűzött maga elé? — Nagy fordulat nem lesz, ami a munkáim építkezését illeti. Azzal is kell gondolnom, fogynak az éveim ... Még jobban, még tömörebben, még anyagsze- rűbben kívánom gondolataimat megfogalmazni márványban, kőben, bronzban, vagy fában. A tömörségre, summázottságra, egyszerűségre törekszem. De nehéz ezt szavakkal kifejezni. — Tudjuk, nagyon tiszteli az anyagot... — Nem lehet nem tisztelni. Mert például a kő is beszél. Amikor faragom, figyelek rá, mindig mond valamit, s ebből a „párbeszédből” születik meg a kész mű. — Távol áll a köznapi értelemben vett modernségtől. Alkotásai úgymond hagyományosnak tekinthetők. Igaz ez így? — Nem ilyen egyszerű ez a kérdés. Egyébként egyáltalán nem szeretem a modern szót, mindig valami divatot, vagy divatosat jelent. s én sohasem akartam egy ilyen irányzathoz sem tartozni. Azt vallom, hogy korszerűnek kell lenni, a kor problémáit kell megérteni és megértetni. Mindenkihez akarok szólni, azért tartom meg a természet arányait, mert a hétköznapi emberek ezt így tapasztalják a világban. Ha eltorzítom a dolgokat, nem tudok velük kommunikálni. Belső érzésvilágom is olyan, hogy kötődök a valósághoz, s a természetes arányrendszer felborítása számomra az élettől való elrugaszkodást is jelentené egyben. Nem meghökkenteni akarom az embereket, hanem azt: „olvassanak” belőlem, értsenek meg. — Egy idő óta, hogy úgymondjam, visszavonultan él, távol a világtól... — Ez csak a látszat, még akkor is, ha legtöbbször egyedül vagyok, de csak így dolgozhatok. Ettől függetlenül vannak közösségek, melyekhez tartozom, akikkel azért sokszor találkozom. S nem beszélve arról, rengeteg információval rendelkezem a rádióból, a tévéből is. Ezeket igyekszem úgy feldolgozni, hogy találkozzanak az emberek gondolataival. Viszont másik oldalról szemlélve a kérdést, az igaz, közéleti csatározásokban nem veszek részt, mert az kevés, ha csak meghallgatják az embert, aztán marad minden a régiben. Nagyobb toleranciára, igazi nyitottságra lenne szükség. — Van-e olyan terve, amit a közeljövőben mindenképpen szeretne megvalósítani? — Igen. Ügy tudom, hogy egy faluház építését tervezik Békésszentandráson. Oda szeretnék egy életfát készíteni, mely egy kicsit az enyém is lenne, hiszen szentandrási vagyok magam is. Pénzes Ferenc Jelentés a barikádrél (4.) Tej féláron, kombájn harmadáron Az új gazdálkodási rend pszichológiai terhet is jelent a gazdaságirányítás teljes vonalán, beleértve a vállalatokat is. Felső szinten évtizedes mechanizmusokat, szokásjogot kellene felszámolni (ami rendkívül nehéz) és tudatilag is azonosulni az új gazdaságirányítással. Sajnos a minisztériumok egy része nehezen tud váltani. Mindmáig tétováznak például az önelszámoló-önfinanszírozó rendszerre áttérő vállalatok normatíváinak meghatározásában. Más a helyzet a vállalatoknál. Ott elszántan keresik az átállás és az átállással járó megújulás legoptimálisabb útjait. Ehhez tudni kell, hogy a gazdasági mechanizmus megváltozása a demokratikus viszonyokat is jelentősen módosítja. Miként általában a peresztrojkának nagyon fontos — mondhatni nélkülözhetetlen eleme a demokratizmus szélesítése —, úgy a gazdaságirányításénak is. A miénkhez hasonló vállalati tanácsokat hoznak létre, s az igazgatót is — a legtöbb helyen — választani fogják. Igaz, egyelőre szokatlan maga a pályázati rendszer is (amit mind szélesebb körben igyekeznek bevezetni), hát még maga a választás gondolata. Nem csoda, hiszen évtizedeken át egy egészen más gandolat- világban, a fegyelmezett végrehajtás mechanizmusában éltek és dolgoztak a vállalati kollektívák. A Gumiipari Tudományos Kutatóintézet — mely nagy kutatóhálózat központja — Moszkvában a perovi kerületben működik. A Szovjetunióban gyártott gumiabroncstípusok bölcsőjének nevezhető ez a közel háromezer főt foglalkoztató gyár és kutatóintézet. Jövőre térnek át az önelszámolóönfinanszírozó rendszerre. A pártbizottság titkára, Vaszi- lij Szmelkov őszintén beszél a gondjaikról: „Az új rendszerrel szemben nagyobb a pszichikai, mint a gazdasági bizonytalanság. Az újfajta gondolkodás kialakítása a legnehezebb. Annak megértetése, hogy a helyzet a jövőben gyökeresen megváltozik. Korábban például az emberek havonta kétszer odamentek a pénztárhoz és felvették a fizetésüket. Mindig ugyanannyit vagy közel ugyanannyit, függetlenül attól, hogyan dolgoztak. Jövőre megváltozik a helyzet, a teljesítményarányos fizetésért meg is kell dolgozni.” A pártszervezet — épp a zökkenőmentes áttérés érdekében, meg a dolgozók érdekeltsége miatt — napi politikai munkával segíti, készíti elő a változásokat. Kutatja az embereket foglalkoztató kérdéseket, és heti négyórás pártoktatás keretében választ is igyekszik adni rájuk. Nyilvánvaló azonban, hogy a korábbinál szélesebb sávon kell gondolkozni és párbeszédet folytatni. A peresztrojka és a demokrácia alapkérdéseitől kezdve az anyagi érdekeltségen át a szűkén vett szakmai kérdésekig sok mindent meg kell beszélniük és el kell sajátítaniuk. Túlzás nélkül állítható, hogy már most annyi információ, észrevétel és javaslat összegyűlt a pártbizottságon, hogy ha odafigyelnek azokra (márpedig miért ne figyelnének), akkor puszta ösz- szegzésük felér egy jó programmal. A párttagság például — hallottuk Vaszilij Szmelkov- tól — nincs megelégedve az intézetben folyó átalakítás dinamizmusával. Változást várnak a pártbizottság és a párttitkár munkájában, javasolják a régi munkastílussal való mielőbbi és gyökeres szakítást. Üj tervezési rendszert szorgalmaznak és olyan vezetőket — legalsó szinttől az igazgatóig —, akik mernek kockázatot vállalni és képesek a konfliktushelyzetből kilábalni. Ez utóbbi felvetés az intézeti kutatás hatékonyságát és eredményességét nézve valószínűleg nem véletlenül fogalmazódott meg. A párttitkár elmondása szerint ugyanis egy-egy tudományos eredmény 6-7 év alatt „szivárog át” a termelésbe. (A Nauk v SZSZSZR — magyarul: Szovjet Tudomány — című folyóirat szerkesztőivel szervezett találkozón arra is hallottunk példát, hogy egy kutatási eredmény három évtized múltán jelent meg a gyakorlatban, s akkor is külföldön.) Ezt az időt feltétlenül le akarják rövidíteni. Mint ahogy a kutatás és a gyártás közötti távolságot is szeretnék csökkenteni. Az egyik osztályuk például az utóbbi 5- 6 évben 18 új gumiabroncsot kísérletezett ki, de ebből mindössze kUencet állítanak termelésbe. Mindezek az adatok olyan időszak jellemzői, amikor — mint hallottuk az intézetben — a gumiabroncsgyártásban ma a legnagyobb gond a személygépkocsi-köpenyek gyenge minősége. Valószínű, nem véletlenül került szóba a minőség ott a gumiipari kutatóintézetben. Hiszen a gazdaság átalakításának ez is az egyik kulcskérdése. S bár a vállalatok zöme még a régi irányítási-gazdálkodási rendszerben — és ezzel együtt a régi felfogásban — működik, a minőségi követelmények hirtelen megnőttek. Központilag létrehoztak egy állami minőségellenőrző intézetet, a Goszprijomká-t, amely jelenleg 1500 vállalatnál — néhány év múlva már általánosan az egész iparban — közvetlenül ellenőrzi a minőséget, és dönt arról, hogy a termék kikerülhet-e a gyárból vagy sem. Vagyis — ha egyelőre adminisztratív eszközökkel is — megszűnni látszik az „eszi, nem eszi, nem kap mást” régi rossz gyakorlata a termelőid vezessen? Nagy érdeklődéssel olvastam az „Ember és a gazdaság** című írásukat. Aganbegjan kővetkező mondata miatt fogtam tollat: „Sohasem gondolkodtunk el azon, miért dolgoznak erős férfiak a személyi használatú gépkocsik volánja mögött. Százezer ilyen gépkocsi van a Szovjetunióban. Aligha' van még egy ország, amelyik ezt megengedheti magának.” Nálunk, Ukrajnában úgy mondják ezt ízesen: rendben van. Csakhogy a kérdést forditva is fel lehet tenni: „Sohasem gondolkodtunk el azon, hogy nálunk, a Szovjetunióban a vállalati és intézményi vezetők (általában egészséges férfiak és asszonyok) miért nem ülnek a személyi használatú gépkocsik volánja mögé?” Az utóbbi nyolc évben szolgálati gépkocsit használtam, vállalati sofőr nélkül. Most az ügy ismeretében elmondom, hogy — bizonyos gyakorlat és tapasztalat után — tökéletes biztonsággal. Az autó használata igy olcsóbb (kevesebb benzin fogy, a sofőr fizetése megtakarítható), és a dolgokat is operatívabban lehet intézni (nem vesztegetek időt a gépkocsira várva stb.). Akkor mégis miért van az, hogy a vezetők nem mondanak le a sofőrjeikről? Kijevben egyetlen olyan vezetővel sem találkoztam, aki rendszeresen odaült volna a személyi használatú gépkocsi volánjához. A. F. Akszenov, a Polgári Repülőmérnöki Intézet rektora, Kijev (Megjelent az Ogonyokban)