Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-13 / 268. szám

1987. november 13., péntek

II színház nem mindennapos szokás

fl dramaturg dolgáról és a színház szerepéről beszélgettünk Ungár Júliával

Még a rendszeres színház- látogatók közül is kevesen tudják, mit jelent tulajdonképpen ez a görög szó: dramaturgia. A dráma- és a színházművészettel foglalkozó tudomány, híd, összekötőkapocs az irodalom és a színház, a dráma és a színpad, de ugyanígy a színpad és a nézőtér, a színészek és a közönség között — ilyesmire gondolunk elsősorban. De hogy helyesen látjuk-e az idegen szó mögött rejlő tartalmat, s hogy mindehhez milyen feladatok tartoznak a gyakorlatban, azt Ungár Júliától, a Jókai Színház dramaturgjától kérdeztük meg.

— A dramaturg munkájához az említettek hozzátartoznak; ezek fontos, talán leglényegesebb feladatai, de a gyakorlatban ennél bonyolultabb, összetettebb a dolog. Abból kell kiindulni, hogy mit játszik a színház. A választás előtt a dramaturg rengeteget olvas, keres és aztán javasol, ajánl darabokat. Figyelembe veszi a színház igényeit és lehetőségeit, hogy például az a mű jól kiosztható-e az adott társulatban. Sok’ technikai háttér tartozik a munkához: kutatás, olvasás könyvtárakban, a színházi intézetben. anyaggyűjtés a műsorfüzethez, szerződések, jogvédő hivatal, szerzőkkel tárgyalni, írásra felkérni, ahogyan az Üj Zrínyiásszal történt legutóbb. Külföldi darabok esetében fordítás, kapcsolatfelvétel az adott nyelv- terület szakértőjével. Szorosan együtt kell működni a színház vezetésével, a rendezőkkel. az írókkal. Vagyis sok-sok időt igénylő, de nem túl látványos tevékenység ez.

— Beletartozik például olyasmi is, mint átdolgozás, húzás? I

— Igen, az is előfordul, bár ezzel kapcsolatban a legtöbb rendezőnek határozott elképzelése van. Aztán a próbák során isi módosul a szöveg, mert más ugyanazt olvasni, és más hallani.

— Volt olyan darab az elmúlt években, amelyet bemutatásra javasolt, s amely különösen közel áll a szívéhez?

— Nagyon kedves választásom volt az Argentin szimfónia, amit kimondottan jó darabnak! tartok — minden ellenkező kritikával és megnyilvánulással szemben —

„A színház mindenféleképp kiemelt pillanata az ember életének” Fotó: Gál Edit

ma is. Ilyen szép drámát sem a mai hazai, sem a nyugati irodalomban nem találunk. Dél-Amerika, ahol valami mozog, ahol 'átélhető emberi problémák vannak, nekünk is, hozzánk is szólnak. A rendezés kissé eltúlozta a dolgot, de hát az a rendező szíve joga, hogy ő inkább látomásnak fogta fel a darabot, míg én sokkal emberibbnek, emberköze- libbnek éreztem. A színészek is szerették az előadást, mégsem lett siker. Ilyen is van: az embernek teljesülnek a vágyai, s akkor nem jól teljesülnek . .. A másik „édes gyermekem”, az Egy csók és más semmi, tényleg siker lett.

— November 13.: Csehov Cseresznyéskertjének premierje.

— Külföldi darabok esetében a fordítás ellenőrzésével is akad dolgom; németül és franciául beszélek, fordítok. Most a Cseresznyéskertnél az eredeti Cse- hov-szöveggel vetettem ösz- sze a két magyar fordítást. Tóth Árpádét és Spiróét. Azért döntöttünk az utóbbi mellett, mert ez a szöveghűbb, szikárabb, egyszerűbb. Nagyon szép a másik fordítás, költői, de Tóth Árpád németből fordította Cse- hovot. Spiró szövegét meg itt-ott ki kellett javítani.

— A próbákat is nézi a dramaturg, a színészeknek is segíthet, tehet javaslatokat. Van, aki igényli és figyelembe veszi ezeket, és van, aki nem. Ugyanez a helyzet a rendezőkkel. Azt mindenesetre nagy öröm látni a színpadon, ha valami úgy valósul meg, ahogyan elgondoltam. Hét éve kerültem a Jókai Színházhoz, akkor Molnár Gál Péter volt itt a művészeti tanácsadó. Kérdeztem tőle, mi lesz a dolgom, azt mondta: „Legyen a kovász!”

— A színházban tudják, mit csinál a dramaturg, ismerik a nevét. A közönség viszont a színészekért megy be a színházba, kevesen tudják, ki rendezte az előadást, a dramaturg nevét meg végképp nem ismerik...

— Ez igaz. Ha a foglalkozásomat kérdezik, s mondom, hogy dramaturg, akkor mindig tiszteletteljes a csend, majd sokan megkérdezik: az mi? És nehéz rá válaszolni. Fontos a dramaturgia a színházban, de az előadás létrejöttében, a látványos részben már nincs úgy benne. Az előkészületi munkák sok időt, energiát vesznek igénybe, s gyakran már a próbákat sem tudom eléggé figyelemmel kísérni.

— Arisztotelésztől Brechtig és Brechttöl Örkényig oly sokat változott a színház, mert a világ is rengeteget változott. Mi a helyzet a dramaturgiával? Hogyan jelentkeznek ott a kor jegyei, sajátosságai?

— A klasszikusok attól klasszikusok, hogy mondandójuk ma is érdekes, hatásos, megállja a helyét. Mélyebben és általánosabban tudják megfogalmazni azokat a problémákat, amelyek ma bennünket is foglalkoztatnak. Láttam a Katona József Színházban A három nővért és A három lány kékben című darabot, s engem jobban felkavart Csehov, mint a másik, a nagyon modern darab. Láttam az embereket a nézőtéren: őket is.

— Egy ilyen feszült, nehéz helyzetben, amilyen ez a jelenlegi, nem lenne baj, ha a közéletiség jellemzőbb lenne a színházra. De én pillanatnyilag attól tartok, nem ebbe az irányba haladunk. Általában, mivel az egész országban kevés a pénz, a színházak üzleti szempontokat figyelembe véve könnyed, szórakoztató produkciókat nyújtanak, mert arra van vevő. Ez a furcsaság! Olyan korban élünk, amikor nagyon is a nehézségeinkkel kellene foglalkozni, de erre nem jön be a közönség.

— Épp az egész napi gon- dok-bajok miatt várnak az emberek szórakoztatást és nem elgondolkodtatást, filozófiákat a színháztól.

— Az embereket elsősorban a szörnyűség, az erőszak, a gorombaság riasztja. Kikapcsolódni akarnak, meg nevetni, de szerintem sírni is. Ezt bizonyítja az olyan darabok fogadtatása, amilyen Az esőcsináló volt, s valószínűleg az Egerek és emberek lesz. Átélhető, köznapi emberi problémák — kicsit érzelmesen, némi igazsággal, humorral: lehet nevetni, meg jót sírni is. S nemcsak a közönségnek, a színésznek is szüksége van az igazi értékekre — Éjjeli menedékhely, Cseresznyéskert —, a nagy feladatokra, a színházra.

— Sajnos, manapság olyan érveket is lehet hallani, hogy nincs minden áron szükség művészetre, színházra. Ezt hogyan látja?

— Ilyen érvekkel nem értek egyet. De mennyire, hogy kell a színház, a színház varázsa! Akármilyen sokat változott is a színház, és akármit játszik, a régi varázsból valamit megőrzött. Ha színházba megyünk, az nem mindennapos szokás, az valahogy ünnep. Azzal, hogy felöltözünk, önmagunkat is megtiszteljük. A színház mindenféleképp kiemelt pillanata az ember életének. Nem hiszek abban, hogy erről le lehet mondani, kell a színház az embereknek; ott valami összehozza őket. Kell az, ami eltér a hétköznapoktól. az a csoda, ami az embereket ilyen nehéz körülmények között is megtartja embernek.

Niedzielsky Katalin

Sokáig nem tudtuk magyarítani: ikebana. Mára megvan a szó, hogy virágkötészet, csak hát ez önmagában semmit nem jelent. Hogy érzékelhessük, ahhoz kell a 'látvány is; abban él és pompázik 1a természet iösszevont és mégis teljes csodája. Egy karácsonyi asztali dísz formájában, vagy egy (menyasszonyi csokorban, egy virágkosárban... Szépség, amelyet az emberi (képzelőerő egy 'picinykét teljesebbé tesz. Ennyi! ‘i

A békési ifjúsági házban (minden hónap második hétfőjén jönnek össze a virágkötőklub tagjai; a „profi” foglalkozást hivatásosoknak tartják. IS mint Gábor Károly, a klub

vezetője némi vigasztalásul elmondta, néhány héten belül a most kezdőknek, ia szépség iránt érdeklődőknek is indítanak egy 300 'órás tanfolyamot, amelynek alkalmai minden hétfőn 9 és 16 óra között lesznek, s amely júniusban a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium által ellenjegyzett bizonyítványt jelentő vizsgával zárul. Addig is az érdeklődők a profik foglalkozásain szerezhetnek élményeket: szerintünk pótolhatatlanokat. Képösszeállításunk a legutóbbin készült, amelyen Benkovics Ferenc, a Budapesti Rozmaring Tsz virágkötő mestere tartott [bemutatáf. (ni)

A 84 éves tanító

A tanító és tanítványa, és sok virág ...

Hatvanéves tanítói diplomát adtak át a minap Újkígyóson. Vígh Józsefné In- cike nénit, a 84 éves tanítót jól ismeri az egész falu. Itt született, itt alapított családot, itt nevelt nemzedéket. Az újkígyósi általános iskola tantestületének jó része Inci néni tanítványa volt. Most meleg szeretettel vették körül kis háziünnepségükön az idős pedagógust. Az úttörők ünnepi köszöntése után Králik Jánosné, az iskola igazgatója méltatta azt az életutat, amelyet Inci néni a húszas évektől nyugdíjazásáig bejárt.

— A felépült ház a kőműves munkájának látható eredménye — mondta az igazgatónő —, a tanár munkája azonban nem ilyen látványos. Évtizedekkel, sőt egy egész emberöltővel mérhető. Inci néni munkái mi magunk vagyunk, az iskolapadból kinőtt, dolgozó emberek.

Az ünnepi beszédet követően Süli János, a nagyközségi tanács elnöke a Békés Megyei Tanács művelődési osztálya nevében átadta Vígh Józsefnének a 60 éves pályát jelentő vasdiplomát. Inci néni meghatottan emlékezett vissza élete legjelentősebb pillanataira:

— A Pozsonyi Magyar Királyi Állami Tanítóképzőben kezdtem a tanulmányaimat 1918 szeptemberében. Az intézet áthelyezése után Cinkotára kerültem, ahol 1922 júniusában végeztem. Nem kaptam azonnal diplomát, bár ebben az évben már tanítottam az újkígyósi „fehér iskolában”. Rögtön 120 gyerek került a kezem alá, de még hosszú évekig jellemző volt, hogy 80-100 tanuló tartozott egy- egy pedagógushoz. Nem mondhatnám, hogy sok volt

a tanítók fizetése. Az egyhavi 4 ezer koronánkat bizony 3-4 hónapig kellett gyűjtögetni, hogy egy cipőre teljen. Nem beszélve arról, hogy hosszú időn keresztül egyetlen kenyérkeresője voltam a családnak, hiszen tíz testvérem volt és korán árvaságra jutottunk. 1945-ben két csapás is ért. A férjem eltűnt a világháborúban, engem pedig 8 évre áthelyeztek Békéssámsonra. Bár szerettem ott is dolgozni, de azért mindig hazahúzott a szívem. 1955-től azután ismét Újkígyóson taníthattam. Kétszer mentem nyugdíjba. Először 1960-ban, azután még 8 évig dolgoztam, mint nyugdíjas nevelő. A „fehér iskolában” tanítottam utoljára, ott, ahol először léptem katedrára. Sok-sok kemény és szép napot, órát, emléket őrzök azóta is. Gyakran hallom a mostani kollegáktól, hogy egyre nehezebb a fiatalokkal, sokkal lazább a fegyelem, mint a mi időnkben.

— Elmesélek egy kedves, és szomorú történetet arról, hogy mit jelentett régen a tanító a gyerek számára. Több évtizeddel ezelőtt történt. Bezártam egy kis lurkót az osztályba, mert rosz- szul viselkedett. Amíg ebédelni voltam, megszökött. Délután sem jött vissza. Este aztán lefekvés előtt azt mondta otthon: „De jó lenne az éjszaka meghalni, édesanyám!” Megható volt számomra a szülőktől visz- szahallani énnek a kisgyereknek az őszinte megbánását, a lelkiismeretének a megszólalását. Ekkor úgy éreztem, hogy ezeel az apró mozzanattal egy egész életre megtanítottam őt valamire ... Ha az életemet újra kezdhetném, ismét csak pedagógus lennék ...

—magyar—

Műemlékvédelmi kiállítás

Harmincéves az a rendelet, amellyel életre hívták az Országos Műemléki Felügyelőséget. Noha az intézmény és a feladat, amelyet ellát, jóval korábbi. 1872- ben alakult meg a Magyar- országi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Jószerével e dátumtól számítható a hazai intézményes műemlék- védelem.

Hogy most mégis az utóbbi harminc esztendő került előtérbe, annak az a minőségi változás az oka, amely ezekben az években történt. Amikor is a műemlékvédelem időben, műfajban kiterjesztve eljutott az egyedi épületek védelmétől az együttesek, városközpontok és a környezet megőrzésének gondolatáig. Ezekről az eredményekről szól igen sokoldalúan a Három évtized — tíz évszázadért című fotókiállítás, amelyet az Országos Műemléki Felügyelőség székházában (Budapest I., Táncsics Mihály u. 1. sz.) rendeztek a felügyelőség munkatársai. Budapesten a kiállítás november végéig látogatható (nyitva szombaton és vasárnap is), .de tervezik, hogy néhány vidéki városban is bemutatják.

A tárlat, miközben gyönyörű színes felvételeket vonultat fel magyarországi várakról, kastélyokról, templomokról, középületekről és lakóházakról, híven számot ad műemlékvédelmi politikánk erőfeszítéseiről, eredményeiről.

Az 1906-ban közzétett első műemlékjegyzék még csak az 1711 előtt emelt épületek védelmét tartotta szükségesnek. Védelmen kívül hagyva pédául a barokk, vagy a századforduló építészeti alkotásait. Ma az 1948- ban épített Engels téri pályaudvar a védettség alatt álló legfiatalabb épületünk, a legrégibb pedig a prehis- torikus szabolcsi földvár.

Hogy mi minden történt a műemlékvédelem legutóbbi harminc esztendejében, arról a kiállítás úgy tudósít, hogy a harminc! év helyre- állítási munkáiból minden évre kiemel egyet. Miután a helyreállítás évekig tart, a befejezés időpontját tekintették mérvadónak. így kezdődik a képsor a bélapátfal- vai cisztercita templommal, és fejeződik be az éppen a múzeumi és műemléki hónap alkalmából október eleién átadott pácini Mágoehy- várkastéllyal.