Békés Megyei Népújság, 1987. november (42. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-03 / 259. szám
NÉPÚJSÁG 1987. november 3.. kedd (Folytatás a 6. oldalról) Megtörténtek az első lépések az egyenjogú kapcsolatok kialakítása érdekében a keleti államokkal — Kínával, Törökországgal, Iránnal, Afganisztánnal. Mindez nem egyszerűen a lenini külpolitika és diplomácia első győzelmeit jelentette. Ez egy elvileg teljesen új nemzetközi fejlődésre való áttérés volt. Kialakult nemzetközi politikánk fő irányvonala, amelyet joggal nevezünk a béke, az államok kölcsönösen előnyös együttműködése és a népek barátsága lenini irányvonalának. Békés egymás mellett élés Külpolitikai munkánk a későbbiekben természetesen nem csupán sikerekből és eredményekből állt. Voltak tévedések is. A második világháború előtt és után is nem mindig és nem mindenben tudtuk kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Azt a hatalmas erkölcsi tekintélyt, amellyel a Szovjetunió a háborúból kikerült, nem tudtuk kihasználni arra, hogy megszilárdítsuk a békeszerető, demokratikus erőket, hogy megállítsuk a „hidegháború” szervezőit. Nem volt mindig megfelelő a válaszunk az imperializmus provokatív cselekedeteire. Igen, volt, amit jobban lehetett volna csinálni, cselekedhettünk volna hatékonyabban. Mindazonáltal ebben az ünnepi pillanatban kijelenthetjük: külpolitikánk elvi vonala változatlanul tartotta azt a fő irányt, amelyet Lenin dolgozott ki és fektetett le, azaz külpolitikánk a szocializmus természetének, a békére való elvi irányultságának megfelelő volt. Döntő mértékben éppen ennek köszönhetően sikerült megakadályozni a nukleáris -háború kitörését, azt, hogy az imperializmus megnyerje a „hidegháborút”. Szövetségeseinkkel együtt sikerült vereséget mérnünk a „szocializmus visz- szaszorítása” néven ismertté vált imperialista stratégiára. Az imperializmus kénytelen volt visszafogni világuralmi törekvéseit. Az új szakaszban éppen békepolitikánk eredményeire támaszkodhattunk az új gondolkodásmód szellemében fogant új megközelítések kidolgozásakor. A békés egymás mellett élés lenini koncepciója, természetesen, változásokon ment át. Kezdetben elsősorban azon a szükségszerűségen alapult, hogy megteremtsék a minimális külső feltételeket az új társadalom építéséhez a szocialista forradalom hazájában. A békés egymás mellett élés, mint a győztes proletariátus osztálypolitikájának folytatása, a későbbiekben — s különösképpen az atomkorszakban — az egész emberiség túlélésének feltételévé vált. Mérföldkövet jelentett a lenini gondolat fejlesztésében — ebben az irányban is — az SZKP Központi Bizottsága 1985 áprilisában tartott ülése. Az új külpolitikai koncepció részletesen kidolgozva a XXVII. kongresszuson született meg: ismeretes, a következő elképzelés: a mai világ, mély ellentmondásai, s a világot 'alkotó államok közötti gyökeres eltérések ellenére a kölcsönös összefüggés és kölcsönös függés világa, meghatározott egységet képező világ. Így a társadalmi fejlődés érdekeinek elsőbbségéről szóló lenini elmélet új értelmet és jelentést kapott. Az áprilisi ülés után meglehetősen világosan mindenkinek tudomására hoztuk, hogy miként képzeljük el az előrehaladást a szilárd és biztonságos béke irányában. Szándékainkat, akaratunkat rögzítik a párt legfelsőbb fórumán, a XXVII. kongresszuson elfogadott határozatok, az új szerkesztésű pártprogram, a nukleáris leszerelésnek az 1986. január 15-i nyilatkozatban ismertetett programja, az újdelhi nyilatkozat, egyéb dokumentumok, és a Szovjetunió vezetőinek hivatalos felszólalásai. A szocialista közösség országaival együtt számos nagy fontosságú kezdeményezést tettünk az Egyesült Nemzetek Szervezetében, így előterjesztettük a nemzetközi béke és biztonság átfogó rendszerének megteremtéséről szóló tervezetet. A Varsói Szerződés tagállamai azzal a felhívással fordultak a NATO-hoz, minden európai országhoz, hogy csökkentsük az ésszerű elégséges szintre a fegyveres erőket és a fegyverzetet. Javasolták: a két szövetség katonai doktrínáit vessék ösz- sze azzal a céllal, hogy kizárólag védelmi jellegűvé tegyék őket. A Varsói Szerződés tagországai konkrét tervet dolgoztak ki a vegyi fegyverek betiltására és megsemmisítésére és aktívan törekszenek ennek megvalósítására. Kezdeményezték a fegyverzetcsökkentés hatékony ellenőrzési módszereinek megteremtését, beleértve a helyszínen történő felügyeletet is. Határozottan felléptünk az ENSZ tekintélyének erősítéséért. a nemzetközi közösség által reá és szervezeteire ruházott jogok teljes értékű és valódi felhasználásáért. Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy az ENSZ — ez az egyetemes gépezet — teljes hatáskörrel megvitathassa és biztosíthassa minden állam érdekei egyensúlyának megteremtését, hatékonyan betölthesse béketeremtő» szerepét. Hz egyenlő biztonság elveit szem előtt tartva, kölcsönös megoldásokkal A legfontosabb az, hogy a békére vonatkozó elveink és szilárd álláspontunk tükröződik a gyakorlatban, minden nemzetközi téren végzett tevékenységünkben, külpolitikai és diplomáciai munkánk jellegében. Ezt a munkát a nyílt és becsületes párbeszédre való törekvés jellemzi, amely figyelembe veszi a másik fél aggodalmait, a tudományos világ eredményeit, anélkül, hogy valakit megkísérelne legyőzni vagy becsapni. Alig több mint két év elteltével tehát meggyőződéssel mondjuk: az új politikai gondolkodásmód nem csupán kinyilatkoztatás és felhívás, hanem a cselekvés, s ha úgy tetszik az élet filozófiája. Ez a filozófia a világ objektív folyamataival együtt fejlődik tovább. S már a hatása is érezhető. A nemzetközi fejlődésben kezdődött új szakasz e napon említésre méltó és a történelem számára fennmaradó eseményei közé tartozik az 1986 októberében Reykjavíkban megtartott találkozó. A találkozó gyakorlati energiával ruházta fel az új gazdálkodást, lehetővé tette számára, hogy a legkülönbözőbb társadalmi és politikai körökben megerősödjön, a nemzetközi politikai érintkezéseket pedig eredményesebbekké tette. Az új gondolkodásmód, általános emberi tényezőivel, az értelemre irányultságával és nyitottságával utat tört magának a nemzetközi életben, szétzúzta a szovjetellenesség, s a kezdeményezéseinkkel és tevékenységünkkel szembeni gyanakvás sztereotípiáit. Magától értetődő, hogy azokhoz a feladatokhoz mérten, amelyeket az emberiségnek saját túlélése érdekében kell megoldania, eddig nagyon keveset tettünk. De az alapokat leraktuk és a változások első jelei már láthatóak. Ennek egyik meggyőző tanúbizonysága az Amerikai Egyesült Államokkal létrejött megállapodás arról, hogy a közeljövőben szerződést írunk alá a közepes hatótávolságú és a hadműveleti-harcászati rakéták ügyében. E szerződés megkötése önmagában véve is nagy jelentőségű: első ízben kerül sor a nukleáris fegyverek egész osztályának felszámolására, megtörténik az első valódi lépés a nukleáris fegyvertárak megsemmisítése felé, ^ a gyakorlatban bizonyosodik be, hogy bárki megkárosítása nélkül előbbre lehet lépni ebben az irányban. Ez kétségtelenül fontos sikere az új gondolkodásmódnak. Annak a törekvésünknek az eredménye, hogy az egyenlő biztonság elveit szem előtt tartva kölcsönösen elfogadható megoldásokat kutassunk fel. E szerződés megkötéséről azonban lényegében már Reykjavíkban, az elnökkel megtartott második találkozónkon létrejött a megállapodás. A Szovjetunió és az Egyesült Államok legmagasabb rangú képviselőinek harmadik és negyedik találkozójától egy ilyen felelősségteljes időszakban a világ többet vár, mint annak formális megerősítését, amiről már egy évvel korábban megállapodtak. A párbeszéd puszta folytatásánál is többet vár a világ e találkozóktól. Sürget az idő, és az a növekvő veszély is, amely a fegyverzetek ellenőrizhetetlenné válható tökéletesítéséből fakad. Ezért fogunk e találkozókon elszántan törekedni arra, hogy számottevően előrejussunk és konkrét eredményeket éljünk el a nukleáris veszély kiküszöbölésének kulcsfontosságú kérdésében — a hadászati támadó eszközök korlátozásának és az űrfegyverkezés megakadályozásának kérdésében. Nos, mire alapozzuk bizakodásunkat, azt a hitünket, hogy valóban lehetséges az átfogó biztonsági rendszer megteremtése? Érdemes egy kissé elidőzni ennél a kérdésnél. Megemlékezve forradalmunk 70. évfordulójáról, s figyelembe véve, hogy e forradalom nem győzött volna elméleti előkészítés nélkül, most, egy új világtörténelmi fordulópont előtt elméletileg ismét kidolgozzuk a tartós béke megteremtésének távlatait. Az új gondolkodásmód segítségével lényegében megindokoltuk az átfogó nemzetközi biztonsági rendszer megteremtésének szükségességét és lehetőségét a leszerelés feltételei között. Most be kell bizonyítanunk annak szükségességét és lehetségességét, hogy tovább haladhatunk e cél felé és el is juthatunk oda. Fel kell tárni azon erők kölcsönhatásának törvényszerűségeit, mely erők a harcban, az ellentmondások közepette, az érdekek ütközésekor kiszámíthatatlan eredményeket hozhatnak. Ebben a vonatkozásban — ismét csak a lenini tanításból kiindulva, annak módszertanát felhasználva — súlyos kérdéseket kell felvetnünk. Az első ilyen kérdés az imperializmus természetére vonatkozik. Mint ismeretes, ebben rejlik a fő háborús veszély. Egy társadalmi rendszer természete a külső tényezők hatására természetesen nem változhat meg. De lehetsé-' ges-e a világ a fejlődésének jelenlegi szakaszában, a világ szerves egységének és kölcsönös függőségének új szintjén olyan hatás, amely természetének legveszélyesebb megjelenési formáit működésképtelenné tenné? Más szóval, lehet-e számítani arra, hogy annak az egységes világnak a törvény- szerűségei, amelyben az általános emberi értékek a legfontosabbak, korlátozni tudják a kapitalista rendszer egocentrikus, szűk osztályérdekeken alapuló törvényszerűségeinek romboló hatását? Második kérdés. Ez kapcsolódik az elsőhöz: képes-e a kapitalizmus megszabadulni a militarizmustól, vagyis képes-e nélküle a gazdasági működésre és fejlődésre? S nem utópikus-e a nyugati országokhoz intézett felhívásunk, hogy készítsük el és vessük össze a gazdaság rekonverziójára. vagyis békés termelésre való átállítására vonatkozó programjainkat? Harmadik kérdés: létezhet-e a kapitalista rendszer újgyarmatosítás nélkül, amely jelenlegi életképességének egyik fői rása? Más szóval, működőképes-e ez a rendszer a „harmadik világgal” folytatott, beláthatatlan következményekkel terhes, egyenlőtlen csere nélkül? És ezek után még egy kérdés. Mennyire reális abban reménykedni, hogy a világot fenyegető katasztrófa veszélyének megértése — e veszély tudata, mint ismeretes, áthatja a nyugati világ vezető elitjének legfelsőbb köreit is — gyakorlati politikává válik? Hiszen bármilyen hatásosak az értelem érvei, bármily fejlett a felelősségérzet éa erős az önfenntartás ösztöne, vannak dolgok, amelyeket semmiképp sem lehet alábecsülni, amelyeket gazdasági, következésképpen osztályérdekek határoznak meg. Arról van szó, hogy képes-6' alkalmazkodni a kapitalizmus az atom- és fegyvermentes világ körülményeihez, egy új és igazságos gazdasági világrendhez, a két világrend- szer szellemi értékeinek becsületes összevetéséhez? Ezek távolról sem hiábavaló kérdések. A rájuk adott választól függ, hogyan alakulnak majd az elkövetkező évtizedek történelmi eseményei. Elég feltenni e kérdések csupán némelyikét, hogy lássuk a feladat teljes komolyságát. A válaszokat az élet adja meg. A nukleáris fegyverektől mentes, biztonságos világ programjának helyessége nem csupán megkérdőjelezhetetlen tudományos megalapozottságán lesz lemérhető. Helyességét a legkülönbözőbb, új erők hatása alatt alakuló eseményeknek kell igazolniuk. A próba már folyik. Ebben is hűek vagyunk a lenini hagyományokhoz, a leninizmus legbenső lényegéhez — nevezetesen az elmélet és a gyakorlat szerves egységéhez, ahhoz a megközelítéshez, amely az elméletet a gyakorlat eszközének, s a gyakorlatot az elmélet helyessége ellenőrző mechanizmusának tekinti. így cselekszünk, amikor az új gondolkodásmódot átültetjük a1 külpolitikai tevékenységbe, amikor helyesbítjük, pontosítjuk, s a gyakorlati politikában szerzett tapasztalatokkal gazdagítjuk ezt a gondolkodás- módot. Mire számítunk tehát, tudva, hogy a biztonságos világot a kapitalista országokkal együtt kell megteremtenünk? A II. világháború óta eltelt időszak a világgazdaságot és a világpolitikát meghatározó ellentmondások mélyreható módosulásáról tanúskodik. A gazdaságnak és a politikának azokra a változásaira gondolok, amelyek korábban elkerülhetetlenül háborúhoz, sőt, a kapitalista államok közötti világháborúhoz vezettek volna. Ma a helyzet teljesen más. Nemcsak a második világháború tanulságai, hanem a világrendszerré vált szocializmussal szembeni meggyengülés félelme is megengedhetet- lenné tette a kapitalizmus számára, hogy belső ellentéteit a végsőkig fokozza. Az ellentétek technológiai versengéssé alakultak, és az újgyarmatosítás révén „oldódtak fel". A világnak egyfajta új, „békés felosztása” ment végbe a „tőke” alapján — azon minta szerint, amelyet Lenin mutatott ki. Vagyis, aki az adott pillanatban erősebb, gazdagabb, annak jut a nagyobb konc. Egy sor országban a gazdasági feszültségeket — a „szovjet fenyegetésre” hivatkozva — úgy „csillapították”, hogy a pénzeszközöket átirányították a hadiipari komplexumba. Az ellentétek rendezését, az érdekek kiegyensúlyozását segítették a kapitalista gazdaság alapjaiban lezajlott technológiai és szervezési átalakulások is. De nemcsak erről van szó. Ha a múltban lehetséges volt a szocialista és kapitalista államok szövetsége a fasiszta veszéllyel szemben, akkor vajon nem lehet-e ebből bizonyos tanulságokat levonni a jelen számára, amikor az egész világ a nukleáris katasztrófa fenyegetésével, az atomenergetika biztonságának szükségességével és ökológiai veszélyekkel találja szemben magát? Mindezek teljesen valós, vészterhes dolgok, amelyeket nem elég csak -felismerni, hanem gyakorlati intézkedéseket is követelnek. Továbbá: képes-e a kapitalista gazdaság militarizálódás nélkül fejlődni? E kérdés kapcsán eszébe jut az embernek a japán, a nyugatnémet és az olasz „gazdasági csoda”. Igaz. amikor a „csoda” véget ért, ezek az országok ismét a mili- tarizmushoz fordultak. Tisztázni kell azonban, hogy ez a fordulat mennyiben eredt a modern monopoltőke alapvető működési törvényeiből, és milyen szerepet játszottak benne a járulékos körülmények: az Egyesült Államok hadiipari komplexumának „fertőző példája”, a „hidegháborús" helyzet, presztízsmeggondolások, a saját katonai erővel való rendelkezés igénye (hogy a konkurensekkel számukra érthető nyelven lehessen beszélni), valamint az az óhaj. hogy a „harmadik világba” való gazdasági behatolást erőpolitikával támasszák alá. Bárhogyan történt is, sok országban sor került a modern kapitalista gazdaság minimális katonai költségvetések mellett megvalósuló gyors fejlődésére. Ez történelmi tanulság marad. A harmadik momentum — a fejlődő országokkal fenntartott egyenlőtlen, kizsákmányoló viszony. A „második" (mesterséges) természet létrehozásában elért fantasztikus újdonságok ellenére a fejlett kapitalizmus nem volt képes és ma sem képes meglenni a fejlődő országok tartalékai nélkül. Ez — objektív valóság. Gazdasági kapcsolatok a világgal A történelmileg kialakult nemzetközi gazdasági kapcsolatok felszámolására tett kísérletek veszélyesek, és nem biztosítanak kiutat a gondokból. Zsákutcába vezet az idegen erőforrások újgyarmatosító módszerekkel történő felhasználása, a multinacionális vállalatok önkényuralma, az eladósodás, a milliárdos, nyilvánvalóan kifizethetetlen tartozások is. Mindez súlyos problémákat szül a kapitalista országokon belül is. Igen sokféle spekuláció létezik: lényegük viszont ugyanaz — a harmadik világ országait tennék bűnbakká a nehézségekért, többek között a vezető nyugati országokban végbemenő életszínvonal-csökkenésért is. Néha kísérletek történnek a nemzeti egység soviniszta alapon történő megteremtésére; arra, hogy megpróbálják a munkásságot partnerként bevonni más országok kizsákmányolásába; elérni, hogy a munkások megbékéljenek az új „kapitalista modernizáció” politikájával. Az ilyen, s az ehhez hasonló kísérletek nem szüntetik meg magát az alapproblémát, csak néha ideiglenesen tompítják az élét. Az egyenlőtlen csere továbbra is megmarad, és végső soron robbanáshoz vezethet. E lehetőséggel, úgy tűnik, ma már kezdenek számot vetni egyes nyugati vezetők. A kiutat viszont egyenlőre csak a tüneti kezelésben keresik. Napjaink gazdasági kapcsolatainak újszerűségét, a végbemenő politikai folyamatok lényegét még nem mértük fel teljes egészében. De ebben az irányban kell haladnunk, mivel a végbemenő folyamatok objektív törvényszerűségekként jelentkeznek. Két út lehetséges: vagy a csőd, vagy az új gazdasági világrend kialakítására irányuló közös törekvés, amelynek során egyformán figyelembe kell venni minden egyes fél érdekeit. Az ilyen világrend kialakításához vezető út úgy tűnik a „leszerelés a fejlődés érdekében" koncepció megvalósítása révén rajzolódik ki. Könnyű belátni, hogy a békés egymás mellett élésnek milyen hatalmas tartalékai rejlenek csupán a Szovjetunióban folyó átalakításban. Lehetővé téve a legfontosabb gazdasági mutatók terén a világszínvonal elérését, az átalakítás képessé teszi a világ e hatalmas és gazdag országát arra, hogy korábban nem tapasztalt módon kapcsolódjék be az erőforrások és a munka nemzetközi megosztásába. Az ország hatalmas tudományos-technikai és termelési potenciálja a világgazdasági kapcsolatok eddiginél lényegesen jelentősebb részévé válik. Mindez alapvető módon bővíti és megerősíti a béke és a nemzetközi biztonság átfogó rendszerének anyagi hátterét. Ez a másik nagyon fontos vonása az átalakításnak, ez határozza meg a helyét a modern civilizáció életében. A béke javát szolgáló objektív folyamatokat befolyásolni fogja az osztályharc, és a társadalmi ellentétek más megnyilvánulásai. A munkásmozgalom élenjáró erői keresik az utat az osztályharc magasabb politikai szintre emeléséhez. A munkás- mozgalomnak nagyon bonyolult új és változó körülmények között kell tevékenykednie. Űjszerűen vetődnek fel nemcsak a tömegek gazdasági érdekeinek és jogainak védelmével kapcsolatos kérdések, hanem a demokráciáért, többek között a termelésben megnyilvánuló demokráciáért vívott harcnak a kérdései is. A munkásoknak gyakran partneri viszonyt ajánlanak, de olyat, amely nem teszi lehetővé számukra, hogy beleszóljanak a legfontosabb üzleti kérdésekbe, és szabadon válasszák meg a vállalatok irányítóit. A nyugati világban egy sor elmélet létezik arról, hogy a munkásosztály eltűnőben van, már teljesen felszívódott a középrétegben, társadalmilag teljesen átalakult stb. A munkásosztályon belül valóban nagy és jelentős változások mentek végbe. Az osztályellenség azonban hiába próbálja nyugtatgatni magát, hiába próbálja meg dezorientálni és félrevezetni a munkásmozgalmat. A munkásosztály, amely új körülmények közepette is számbeli fölényben levő erő, képes döntő szerepet játszani, különösen a történelmi sorsfordulókban. Ennek indítékai különbözőek lehetnek. Az egyik lehetséges ok a gazdaság féktelen militarizálása. A technológiai forradalom új szakaszára való, katonai alapon történő áttérés erős katalizátorként szolgál, annál is inkább, mivel ez a háborúhoz vezető út, érinti a lakosság minden rétegét, s olyan tömeges tiltakozást vált ki, amely túlnő a gazdasági követeléseken. Ily módon az uralkodó osztály, a monopoltőke képviselői választás elé kerülnek. Meggyőződésünk — és ezt megerősíti a tudomány is —, hogy a termelés jelenlegi technológiai és szervezettségi szintjén igenis lehetséges a gazdaság demilitarizálása. Ez a megoldás egyúttal a békét is szolgálja. (Folytatás a 8. oldalon)
