Békés Megyei Népújság, 1987. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
1987. szeptember 12., szombat o *■ Zsáky István: Körös-parti tavasz Balogh Erzsébet: Csak leírom KÖTŐDÉS Ahhoz túl régen él egyedül, hogy bárkit is el tudjon viselni maga körül. Pedig rettenetesen szenved a magánytól, társra vágyik, olyanra, aki nem lenne útjában, akit szívesen kerülgetne hátralevő életében. Kötődni szeretne VALAKIHEZ! Mert a csendet nem tudja szavakba foglalni. ÁLOM .. . Édesanyánk kómában, gyere velem! — Rohanás közben mondom — cikcakkban hamarabb odaérünk! Kezed-lábad nyakad köré tekerem, úgy fojtalak meg. ha nem mondtál igazat. Különben is, férjemet eltemettem, édesanyám kómában, nem kell nekem nyugtató! Azért mert a fájdalomtól ordítok, még nem vagyok őrült, csak kivannak az idegeim. ...Még él! Lélegzik. Ügy látom, a szenvedésből holnapra is futja. Édesanyám, itt vagyok!... Saját sírásomra ébredek. SZÍVROHAM Éjszaka sokkal félelmetesebb! Legszebb álmomból riasztott! Egy-két pillanatnyi esélyt adott az értelemnek. Hirtelen mart belém, vasujjai közt vergődő szívem szúrt, égetett. Mint egy pihenni készülődő óriás, mázsányi súlyával rám telepedett. Majd hirtelen lazított a szorításon. Ekkor már félig a falnak dőlve ültem. Nem mertem lefeküdni. Nagy nehezen sikerült egy korty vizet innom. Mellkasomat, vállamat masszíroztam. Rettegve vártam, mi következik. Másodszorra óvatosan közelített, zsibbadás képében vonult be a bal karomba. Szerettem volna szembenézni az alattomossal, de nem sikerült. Újabb rohamától már tágra nyílt, üvegesedő szemmel bámultam a világba. Nyakamon az erek pattanásig feszültek, verejtéktől tapadó ingem volt egyetlen kapaszkodóm. Éreztem, végképp leteper, nem bírom tovább! Ekkor ahogy jött, ugyanolyan váratlanul elment. Vajon feladta a játszmát? Vagy csak'haladékot kaptam? Ki tudja?! — Mióta viselsz szemüveget? — kérdezte a férfi, mert valahogy el kellett kezdeni ezt a beszélgetést. Tíz év nagy idő. Megrendültén vette tudomásul, hogy ez alatt az idő alatt az asszony vonásai megkeményedtek, bőrének hamvassága oda lett, s lám, mégis, mindennek ellenére, számára az egyetlen nő, akiről biztosan tudta, hogy néki rendeltetett. — Már vagy nyolc éve — felelte a nő, miután összeszedte magát, s a szívét ösz- szepréselő vasmarok szorítása engedett. Egy pillanatig úgy érezte, térből és időből kibillennek ők, és fejük felett elsuhan az elmúlás szele. — És miért éppen ilyet? — kérdezte a férfi, de előbb össze kellett szednie minden erejét, hogy legyőzze ölelésre lendülő karjait. Nem szabad! — Jó kérdés. Ilyet lehetett kapni — felelte a nő, és csak lépkedett á férfi mellett, ránézni nem mert. Le kellene vetni ezt az átkozott szemüveget, gondolta, mert ismerte a férfit: képes kínozni a felesleges kérdéseivel akár órákon át. — És állandóan viselned kell? Ügy emlékszem, régebben csak néha... — mondta a férfi, és érezte, egyre türelmetlenebb lesz. Hiszen nem a szemüvegről kellene ennyi év után társalogni, igazán. De azt is tudta, hogy képtelen! témát váltani, pedig csak tőle függ, hogy miről beszélgetnek. Ez mindig is így volt régen... de milyen régen ... \ — Most sem viselem állandóan — felelte a nő. — Otthon például sohasem. — Hm, gondolta, persze régebben, ha] csókolóztunk, mindig levettem. Mert akkor tetszeni akartam neked. Jelena Akimova: A szemüveg Azóta kiveszett belőlem minden hiúság ... Valóban kiveszett? Mit nem adnék, ha tíz évvel fiatalabb volnék! — És a családodban ... van más is, aki szemüveges? — kérdezte a férfi, mert tudta, hogy most már mono- mániásan ki fog tartani e téma mellett. Semmi másról nem szabad beszélniük, csak a szemüvegről! Bele kell kapaszkodni ebbe a témába! Nem szabad a múltat bolygatni, régi emlékeket felidézni. Hiszen helyesen döntött. Ésszerűen ... De akkor miért ilyen szívszorító ez a pillanat? .. . — A családomban ... a fiam, ő szemüveges — felelte a nő, a fiam, gondolta, aki a te fiad is| lehetne. Sajnálom, hogy nincs gyerekem tőled, öt láthatnám magam mellett helyetted. Egy gyerek, aki a te arcodat viselné. — Igen, általában az anyától öröklődik a fiúkra — felelte a férfi. Milyen lehet a fia, gondolta, vajon rá, az anyjára hasonlít, ahogy az én fiam is? — Igen, általában — mondta a nő. Azért sem vetem le a szemüveget, gondolta. A szemüveg védi a tekintetet. Védi az én tekintetem a tiédtől. S a tiédet az enyémtől. Nem szabad egymás szemébe néznünk, mert akkor elvesztünk. Ez itt vibrál a levegőben. — Nézd ezeket a szemüvegeket a kirakatban. Melyiket választanád? — kérdezte a férfi, de már azon gondolkodott, hogyan válhatnának el úgy, hogy egyikőjük- nek se legyen túl kínos. — Egyiket sem választanám. Értsd már meg, muszáj viselnem. —■ És ebben az értsd már meg-ben benne volt a múlt is: értsd már meg, ez így nem mehet tovább, értsd már megj én nem bírom tovább, értsd mán meg, így nem lehet élni!... — Ne haragudj, nem azért kérdeztem ... Tétova tekintet .valahová a nő homlokára, majd feje búbjára, az aranyszőke hajzu- hatagra, mert időközben a nő lehajtotta a fejét... Hát akkor... Én nagyon örülök, hogy találkoztunk . .. szervusz ... — Ezzel a férfi befordult a sarkon. — Én is örülök — mondta halálraváltan a nő. Nem látom soha többé, gondolta. Érezte, hogy megsűrűsödik körülötte a levegő, fölizzik egy láthatatlan lávafolyó, a gravitációs erő többszörösére növekszik, valósággal be- lepréselií az aszfaltba... Ez a véletlen találkozás milyen kivételes pillanata az életnek ... Megadatott, hogy még egyszer, utoljára találkozzanak, és miről beszélgettek? A szemüvegről! Űristen, hát lehet ez?! Nem, ez nem lehet igaz! — Egyre dühösebb lett, magára, a férfira, a világraj Levette a szemüvegét, és nagy ívben elhajította. Egy bokor tövénél koppant, onnan villant reá csúfolkodva. Odaszaladt, fogott egy követ, és kíméletlenül szétverte az üvegét, amilyen apróra csak tudta, örült, hogy senki sem látta. Megnyugodott. Vége, vége, vége! Somi! Éva fordítása » Szente Béla verse: mit mondasz, hogy nyúlsz a sóért, s hogy nézel, ha nézlek ... Kapcsok de lelked erdeje áthatolhatatlan — indulhatnék milliószor és számos alakban, Nékem, teremtettek végére nem jutnék soha — a véletlenek, s lenni csak Veled lehetek szeretlek nagyon a titkokért. — most már csak neked; Mióta tudok rólad, én akartalak, s ha én elhagynálak, s most már bizonyosságom van, hogy most már elmegyek, mehetnék bármerre, mindig hogy megtaláltalak. találkoznék Veled — netn oltárom, és nem s csak Veled találkozhatnék ... vallásom, s nem hitem, szeretlek ezért nagyon. nem szerkesztett istenem, hanem az életem —, Van már néhány éve, óh, végére ne jussak soha, hogy figyellek Téged, s ezért — szeresselek nagyon! Látomások káprázata Jegyzetek Krúdy Gyula „A XIX. sz. vizitkártyái” című kötetéről Ha a „Pesti album” 600 oldalát nehéz — bár lebilin- cselően érdekes — penzumnak neveztem, ez az 500 oldalas legújabb kötet se semmi. A szerkesztő, Barta András varázslatából, aki valamilyen feneketlen kútból újabb és újabb Krúdy-törté- neteket mer ki — ezek némelyike valaha csabai kiadású anyag is volt. Barta András szerényen történelmi arcképcsarnoknak nevezi ezt a portrégyűjteményt, melyből hadd emeljem ki „A bolsi” címet viselő Kun- Béla-rajzát (ezzel is jelezve, hogy a kötet címével, mint a Krúdy-köteteknél általában, túl sokat nem kell törődnünk, ha a szabadság- harc és a kiegyezés kora itt is fel-felvillan a XIX. sz. eseménysorában). Kun Béláról írni 1925-ben, az ellenforradalom tobzódásának időszakában (ekkor jelent meg ez a kis remekmű), csak olyan valaki tudott, aki mestere volt az írásművészetnek. Persze, ez az írás nyilvánvalóan nem hozsánna. „Olyan normális a külseje — írja Krúdy Kun Béláról —, hogy vőlegénynek is elmehetne Berettyóújfaluba” — ennek a kissé gu- nyoros rajzolatnak a spanyolfala mögül mutatja fel Krúdy azt a sajnos még ma sem érvényes nagyszerűséget, hogy a Magyar Tanács- köztársaság kész volt meghitelezni az írókat, akik „akkor* dolgoznak, amikor kedvük van, de egy éven belül szállítani kell a könyvet . .. Elég egy könyvet írni egy évben ... és nem kell éppen a szovjet-eszmék mellett, de ellenük sem”. Nem sértésnek szánom, de tény, hogy Kun Béla könyvkiadási eszményeit teljességgel még ma sem tudjuk realizálni. Krúdy belopja az olvasó szívébe a ’19-es proletárdiktatúra legszebb álmait. De nem ezért adtam jegyzetem címének azt, hogy „Látomások káprázata”. Krúdy számol az élettel, mely nem csupa írókból és íróaspiránsokból áll. Krúdy árasztja a kuriózumokat: megismerkedünk m. kir. államfoglyokkal, akiknek lakosztályuk van Vácott, aztán a borpataki román tanítóval, aki aranyat lelt Nagybányán; Vidliczkaival, aki szónok volt és kertész, a róla szóló írást olvasva szinte érezzük a kert almaillatát, a körte, cseresznye, meggy, dió páratlan ízeit, miközben folyton arra gondolunk, miként vállalhatott egy ilyen értelmes ember olyan feladatot, hogy a képviselőház úgynevezett éjféli szónoka lehetett, aki képtelen badarságok végtelen sorolásával próbált szolgálatokat tenni, az úgynevezett obstrukciós menetekben; megismerkedünk Bothmer Jenő Arany János utcai vívótermével, ahol egy-egy farkas és medve is akadt; meggazdagodott katonaorvosokkal, két <6obri Jóskával, a cseregyerek-ak- ciót szervező egykori podo- lini tanítóval, Budeusz Pállal; a festő Mednyánszkyval, a csavargók patrónusával; egy Eszterházyval, aki fu- migálta a német császárt; a nyomor panoptikumában az olasz Succival, aki pénzért — éhezett; Kandúrral, azaz az író nagybátyjával, Krúdy Kálmánnal, az utolsó úri betyárral, aki a püspökök aranyláncait Torinóba küldte Kossuthnak. Krúdy, finoman, szeretett édesanyjának, a szarvasi—nyírségi szlovák—magyar szegénységből kikerült Csákányi Juliannának is emléket állít ezzel. (Cs. J. jól beszélt tótul, és mint cselédlány Krúdyéknál, segített tolmácsolni Krúdy ügyvéd apja peres ügyeiben. Cs. J. és az ügyvéd szerelembe estek, a lányt először elzavarták, később visszavették, s mikor már vagy hat gyerek volt, Cs. J.-t az ügyvéd elvette feleségül). De folytassuk a könyvről szóló beszámolót. Krúdy arcképei, leírásai nemcsak romantikus tényközlések — olykor olyan látomások is, melyek csokorba szedve szinte elkápráztatják az olvasót. A szabadság után vágyakozó, megnyomorított élet lüktetését érezzük Krúdy látomásaiban, még akkor is, ha „csak” — kivált a szegényeket oly nagyon vonzó — pesti tavaszi lóversenyekről ír, s a lovak leikéről, melyet egy bizonyos Péchy Andornak állítólag sikerült megismernie. De ő főleg az emberek lelkét kutatja, például az egykori Bach-huszár lelkét, aki mások mulattatá- sára horkoló utasnak szerződött el — egy sárga nan- kingi nadrágban — egy hajóra, ahol — önkritikából — hagyta magát el-elpáholni; vagy Görgeyét, a visegrádi remetéét, ahogy kertjében matat, vagy egy-egy majálison a Kossuth-nótát hallgatja; vagy a földosztó Károlyi Mihályét, amikor rövid szónoklata után a kápolnai mezőn egy birkasza- gú csűrben meghatott parasztok szeretete veszi körül ... Nehéz letenni Krúdy kaleidoszkópját, nehéz felocsúdni e kötet látomásainak káprázatából. S lapozgatva a könyvet, mintha azt is érezné az ember: új krónikások kellenének, akik a mi mérhetetlenül sokat szen- vedett-átélt-átélő és óriási csodákat is megtapasztalt világunk szjvhangjait kellő érzékenységgel felfogná, Krúdy igaz humanizmusával és derűjével is, igen, azzal a derűvel, mikor a művész kezében a régi dolgok valamilyen groteszk fénytörést kapnak, s a szomorúságokon áttetszik a legyőzhetetlen élet ragyogása. Berecz Miklós Zsáky István: Határban
