Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-29 / 203. szám

o 1987. augusztus 29., szombat MOZI Krokodil Duodee Nemigen ■ szoktunk hoz­zá, hogy a kontinensnyi, tá­voli országból érkezett fil­mekre váltsunk mozijegyet. Ha nagyritkán mégis egy ilyet hirdetnek, abban sincs sok köszönet: hollywoodi re­cept szerint készült melan­kolikus vagy éppen vad tör­ténet álmosítja a közönsé­get. De örök optimizmusunk mégiscsak azt sugallta, hogy ezt a legeslegfrissebbet meg kell nézni. . . Már fura címe miatt is ... Peter Fairman rendező mesterségének nagymestere. A Krokodil Dundee című színes ausztrál vígjátékban bebizonyítja, hogy mindent tud és mindenhez ért. Leg­főképpen a nevettetéshez. Amelynek skálája a tűnő kis mosolytól a harsány rö­högésig terjedhet. Az alaptörténet meglehe­tősen szokványos ugyan, de annyi újszerű epizóddal, ko­mikus' megoldással színesí­tett, hogy meg is feledke­zünk közhelyszerűségeiről. Egy dúsgazdag New York-i laptulajdonos szép és kicsit elkényeztetett, unatkozó lá­nya riportútra megy Auszt­ráliába. Itt találkozik a nyers modorú, kemény ke­zű, a természet titkait Vad­ölőként ismerő, mindig mo­solygó Mick „Krokodil” Dundee-val, aki becenevét a rettegett hüllőkkel kapcso­latos kalandjaiért kapta. Nos, a riportút túl jól is si­kerül; a lány viszonzásul meghívja az amerikai met­ropolisba bőrruhás barátját. S ekkor kezdődnek az iga­zi kalandok! Mick számára a „dilis” New York ugyan­az, mint az ausztrál őser­dő... A film megannyi erénye között talán a legelső az, hogy mentes minden manír- tól, szereplői felszabadultan játszhatnak, humora meg­tisztított a kényszeredettség görcseitől, meséje így köny- nyed és pergő. Amerikában, amerikaiakról —1 egy nem amerikai. Görbe tükör, ahol kivétel nélkül minden arc fintort mutat, önguny és önirónia tökéletes vegyüle- te ez a másfél óra. S nem­csak az Államokban lehet ez érdekes (tavaly az USA- ban az év filmje lett a Kro­kodil Dundee!), hanem ne­künk, európaiaknak is. Hi­szen ezeknek a fintoroknak a kiváltóját, okát, módját valamennyien ismerhetjük, érezhetjük, tudhatjuk. Mert ez a filrrí minden pillanatá­ban emberi, tehát közérthe­tő. A teljességhez tartozik, hogy a cím- és főszereplő Paul Hogan nemcsak egy jó kiállítású férfi, hanem nagy­szerű színész is. Méltó part­nere a talán nem is annyira szép, de azért vonzó és csi­nos Linda Kozlowski. Rus­sel Boyd képei is professzio­nistára csiszolt tehetségről árulkodnak. A néző élménye mégsem lehet teljes. Annyiszor leír­tuk már, de úgy tűnik, nem lehet elégszer tenni: bosz- szantó a magyar feliratozás. A fehér, villogó, sokszor el- mázolódott betűk most már nemcsak akkor olvashatatla­nok, ha világos a háttér, ha­nem szinte mindig. Arról nem is szólva, hogy indoko­latlanul rövid ideig látha­tók a mozivásznon. Kár volt ennyire tönkretenni ezt a szórakoztató, vérbő filmvíg­játékot! (nemesi) Színházi (búcsú)levél Szegedről Szabadtéri misék a templom előtt Mottó: „Csak az a vég! — csak azt tudnám feledni!” Kezdjük a végén! Feszti­válzárást vélhetően, szentsé- ges, nagyformátumú szín­padi szertartásnak álmodták meg a rendezők is. Ilyen vagy olyan javaslatokkal ez meg is valósult a Lloyd Webber-féle Requiem és a Tolcsvayék-féle Magyar Mise egyik-másik hangzatkatedrá- lisával. E sorok írója is éppen az abszolút hatást hitelesítő borzongásokat és az elemi rendülés megbízható könny­cseppjét nyugtázta magán, a szembe tűző fényfűzérben vakon botorkálva kifelé, amikor olyat kellett látnia, hogy minden illúzió és áhítat szempillantásra buborékként pattant el. Kiábrándító jele­net a színpadon. Amire em­lékeztet, az pedig egy, már régről ismert irtózat. Kollek­tív, ha tetszik, nemzeti „rossz álmainkat” idézi. Azon á színpadon, ahol nem sokkal előbb még a mai mise zengzete szentelte meg a helyet, ahol virágokat do­báltak egymásra és a né­zőkre a táncosok és a zené­szek, és ahol valóban meg­születhetett valami tiszta, felemelő közös érzés — nos, ezen a színpadon a sötétben az emberek a szó szoros ér­telmében „széttépték” az elő­adás pompás virágkosarát. Néhány kórustag. is közre­működött. Száladként rán­gatták ki a potya gladiólu- szokat. Az üres kosárcsonk kifosztva dőlt a deszkákra. Egy diadalmas nagymama a kijáratnál eldobált szegfű­ket csokorba szedő unokájá­nak büszkélkedett kardvirág­zsákmányával. Eközben még a fülünkben szólt a Magyar Mise epilógusaként játszott- énekelt ajánlása: „Amit mondtunk néktek, azt higy- gyétek el!” — ahogyan Tolcsvay László énekelte a zongoránál. Elhittük, de mást láttunk. A közösségte­remtő nagy rituálé foganat­járól és érvényéről ezek- után aligha maradhattak fel­hőtlenek az illúziók. De vissza az élményhez! Két mise egy estén. Nem templomban, hanem a dóm előtti téren. Az első: rekvi­em, vagyis halotti mise; An- rew Lloyd Webber műfaji szempontból formálisabb, tá- gabb horizontú alkotása. A második: hálaadó mise a Tolcsvay fivérek Magyar Mi­séje nemzeti léptékűre sza­bott nagy vásznán tarka for­gatagban keverednek a szí­nek és a hatások. Webber Reqiuemje azt a populáris hagyományt foly­tatja, amelynek utolsó na­gyobb alkotása Britten Há­borús rekviemje volt. Ennek bemutatóján 13 éves korá­ban már ott volt a későbbi világhírű „musicalszuper­sztár”, a Macskák, a Jézus Krisztus szupersztár és az Evita szerzője. De ott volt gyermekként az angolok nagy zeneszerzőjének, Vaug­han Williamsnek a gyász- szertartásán is. Volt tehát bőséges forrása a templomi zenei benyomá­soknak a londoni Westmins­ter apátság körül forgolódó gyermeknek, akinek édesap­ja is templomi orgonista volt. Talán éppen az apai gondnak köszönhetjük a sok ellenállhatatlan népszerűségű zenedesszertet, mert nem en­gedte fiát zeneileg „túlké­pezni” ... Bizonyos viszont, hogy Webber legerhelkedet- tebb alkotása neki az apának állít emléket, a halála meg­rendülésében fogantatva. A másik közvetlen inspi­ráló döbbenet egy újsághír volt a New York Times- ban: egy kambodzsai kisfiút arra kényszerítettek, hogy maga válasszon, őt magát öljék-e meg, vagy megcson­kított nővérét. A monumentális alkotás tenor, szoprán és fiú-szoprán hangot emel az ének és ze­nekari hangzások fölé. A ha­sonló oratórikus művek ha­gyományához képest hiány­zik a mélyebb férfiregiszter. Ám a műből megértjük, mi­ért vetette el azt a szerző. Az esztétika művelői már régen felismerték a zene és az építészet lényegi rokon­ságát. Webber fiatalkorától erős érdeklődése sem meg­lepő a templomépítészet iránt. A szegedi bemutatón is sokkal többet adott a ze­néhez a szépen bevilágított Fogadalmi templom fény­forma harmóniája, mint a meglehetősen vézna keretjá­ték, gyertyákkal és a gyá­szoló család homályos utalá­sával. A mű szentséges és gaz­dag ; ám a megszólalás - bár­mennyire is rangos és válo­gatott az előadó apparátus — széteső és erőtlen volt, a szentséges és intim hangzá­sok elszéledtek a nyitott tér­ben. Bármilyen határozott és „égigérő” is volt B. Nagy Já­nos tenorja, partnerei bi­zonytalanságáról nem lehe­tett tudomást nem venni. Különösen zavaró a fiú­szoprán helyett beállított kis­lány lámpaláztól csukladozó intonációja. A nemes vállal­kozás sajnos, és még egyszer sajnos, nem tudta maradék­talanul igazolni magát. Kifejezetten célját tévesz­tette viszont a Magyar Mise, tiszteletre méltó szerzői-al­kotói szándéka ellenére is. Annak ellenére is, hogy a közönség siker-„indukciós” hullámai nem ezt mutatják. A zenekari készültség ha­talmas — és izgalmas arze­nállal ez előadói gárda non plus ultra „válogatottal” so­rakozott fel. Fúvósokkal a háttérben egy rockformáció a hangzás fundamentuma. Hátul kórus, előtte egy ütős- együttes (Amadinda), majd legelőbb egy „folkcsapat” (Téka), akiknek legkevesebb jutott a keverésből ebben a magyarnak címzett zenében. Magyar volt viszont ameny- nyiben mindenféle kulturális és zenei hatás jó találkozó helye ez a Duna-menti gyűj­tőmedence. Borzasztóan jó zenéket, iz­galmas, szép, eredeti hang- szereléseket hallottunk. Csu­pán az volt a baj, hogy vé­gig egy rögeszme nehezítet­te a töprengő értelmet, neve­zetesen, hogy mindezt ho­gyan lehet hozzátársítani ahhoz, hogyan lehet belesró­folni abba a körülménybe, hogy ez egy mise. A szöve­gek sem segítettek ebben, különösen, hogy „magyar”- nak és nem általában embe­rinek tudjuk be mindezt. Még a hajánál fogva ide­idézve a Halotti beszédünket sem ... „A történés nélküli igazi lét”-ről pedig végképp nem hiszem el, hogy a mi sóvár­gásunk kellene, hogy legyen. Sok szép eszme, érzés sor­jázik elő a szabadságra szü­letett haza krédójától a meg­érintett lélek sóhajáig. De! Nem mise. Legfeljebb Magyar Szvitt lehetne. Plá­ne nem mise, ha szembe- ágyúzzák a nézőt a temslom kapujából nemtudommilyen fényekkel és közben csizmás táncosok ropnak mindenféle táncokat a revük pásztázó fénycsóváiban. Leginkább stilizált néptánc lenne úgy látom, de kerül bele még „roki” is. Persze, ha a mise funkyra szól . ..?! Nos, a mise, liturgikus, templomi jellegénél fogva száz meg száz éve eredendő­en és megmásíthatatlanul statikus, állóképszerű mű­forma. A dionüszoszi-pogány ősi elem, a tánc idegen tőle, még akkor is, ha az önma­gában megint csak egy ri­tuálisan szentelt dolog! Ezért volt az, hogy igyekez­tem — ha tudtam — nerrl odanézni, mert sajnáltam a Néphadsereg Művészegyüt­tesének jobb sorsra érdemes táncosait. Stílustalanságra elítéltségükben szánnom kel­lett őket. És azért sem néz­tem oda, mert mise közben nem illik szentségeim . .. Li­bera me! — mondom én is a mise fohászát: a kavaro­dástól szabadíts meg ben­nünket Urunk! , Ha viszont nem néztem oda, elmondhatom, hogy Tolcsvayék sodró zenéje, a „Szent vagy” tétel magasla­tain tényleg minden íanyal- gásomat elsöpört. Valóban azt éreztem, hogy valami borzongató közös áhitat ré­szese lettem ... egészen ad­dig, amíg az említett virág­kosár egészben díszlett a színpadon .. . Pleskonics András Egy emelkedett pillanat a Roqiuem előadásából » Fotó: Nagy nászló Filmvetélkedő négy megyében Érvek és ellenérvek a Celladamról 2. A filmet az évszázad művészetének nevezik — méltán. Alig van az embertömegekre nagyobb hatást gyakorolt, s az adott kor, a huszadik század egészére jellemzőbb, tel­jesen új művészeti ágat eredményező, nem praktikum­alapokon létrejött „találmány”, mint a celluloidszalag, a film artisztikuma. Sok nemzet vált igazi filmnemzetté az eltelt évtizedek alatt — nem csekély mértékben a rendkí­vüli alkotások sorozatával időről-időre filmművészeti je­lenlétét bizonyító Szovjetunió is. A fenti tények legalább oly mértékben indították kezde­ményezésre négy alföldi megye — Bács-Kiskun, Békés. Csongrád és Szolnok — moziüzemi vállalatait, mint a nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfordulója előtti tisztelgés gondolata: Az évszázad művészete — Kele­ten címmel szovjet filmek vetélkedőjét hirdetik meg, min­den mozilátogató, filmművészet-kedvelő néző számára. Az akció szeptember 29-től november 24-ig, kéthetente öt szovjet film „vetítését” jelenti — már amennyire ilyes­mi a helybéli tömegkommunikációs eszközök segítségével elképzelhető: (hang) képek, fotók, kérdések lesznek látha- tók-hallhatók-olvashatók a szegedi körzeti tévéstúdió, a szegedi és a szolnoki rádió, továbbá a helyi lapok — a Délmagyarország, a Csongrád Megyei Hírlap, a Petőfi Né­pe, a Békés Megyei Népújság, a Szolnok Megyei Néplap — jóvoltából, a szovjet filmművészet öt klasszikus, repre­zentáns alkotásával kapcsolatosan. Minden forduló után sorsolás lesz értékes tárgynyereményekkel. Azoknak pe­dig, akik mind az öt alkalommal helyes megfejtéseket kül­denek be a lakóhelyük szerint illetékes megyei moziüzemi vállalat címére, újabb sorsolást rendeznek, ahol a tét: uta­zás a Szovjetunióba. A szovjet filmek négy megyére kiterjedő vetélkedőjének eredményhirdetése december első napjaiban lesz, a köze­lebbi időpontról a napisajtóban találhatnak majd tájé­koztatást. Riportkönyv születik „Megdöbbent a kígyózó sor látványa. Ha nem tud­nám, kik és miért állnak itt sorban, azt hihetném, hogy mondjuk a bestsellerlistákon még mindig előkelő helyet elfoglaló regény, az Elfújta a szél szívet-torkot szorító, a szentimentálisabb nézőket megkönnyeztető filmváltoza­tért töltik itt drága idejüket locsogva-fecsegve a ráérős emberek. Csakhogy a Veres Pálnéi utcába nem mozije­gyért, hanem egy Celladam nevű készítményért jönnek a rákos betegek! (B. Király Györgyi: CELLADAM, Rákkutatás magánkézben című riportkönyvéből)” Györgyivel még jóval a könyv megjelenése előtt ta­lálkoztam. Akkor még maga sem tudta pontosan meg­mondani, mikor lát napvi­lágot a nagy alapossággal, körültekintéssel készített ri­portkönyv. A Magyar Rádió munkatársa ugyanis elejétől fogva figyelemmel kísérte a csodaszer körül támadt bo­nyodalmakat, az elszánt ma­gánkutatócsoport, a Cella­dam Cancer Research Group kockázatos vállalkozását. „Majd egyéves ismeretség után úgy véltem, ideje meg­ismernem a CCRG rabiátus cégtulajdonosának otthoni körülményeit is” — írja a Budapesttől 12 kilométerre fekvő Pilisborosjenőn élő Kovács Ádámnál tett látoga­tásáról. Végkövetkeztetés nélkül Délután három órára be­széltük meg a találkát. Györ­gyi lihegve rohan le értem a portára. Kiderül, hogy a rádió épületének a másik bejáratánál kellett volna je­lentkeznem, oda várt. Most már mindegy, az a fontos, hogy végre befejezte a napi talpalást, és amíg az üzemi busz nem hozza a napközi­ből a kislányát, nyugodtan beszélgethetünk. Lemegyünk az üvegfalú klubba, hideg gyümölcslevet rendelünk, és máris forog a riportermagnó. Ezúttal azonban nem Györ­gyi kérdez, most ő az inter­júalany. — Szóval, a könyv körbe­járja ezt a történetet — me­séli. — Ebben végül is szo­ciográfiai, szociológiai mód­szerekkel, magnó, mikrofon segítségével a kutatócsoport hétköznapjai, élete, tudósok véleménye, ellenvélemények, az egészségügyi kormány, vagyis a hatalom véleménye; különböző dokumentumok, illetékesek levelezései egy­mással; Kovács Ádám ma­gánélete és családi élete van megörökítve. Aztán olyan közgazdászok is nyilatkoznak benne, mint például Liska Tibor, aki a szocializmus és a kisvállalkozás elméleti alapját dolgozta föl. Kovács Ádám végül is erre építette, helyesebben ezt az elméletet építette be a saját vállalko­zásába. — És a végkövetkeztetés? — Végkövetkeztetése a ri­portkönyvnek nincs. A vég­következtetés tulajdonkép­pen az — és ezt az előszóban írtam meg —, hogy az ügy itt tart ma (1987. márciusá-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom