Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-20 / 196. szám

1987. augusztus 20., csütörtök NÉPÚJSÁG Ki, hogyan látja? I. István, a szent Petőfi Sándor: II nemzetgyűléshez Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljotok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom ... Egy ember szól, de milliók nevében! Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívok vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kísértet... Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a múlt kor férgei, S az új vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most tinektek: Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél és tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s amely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetetlenül, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy perc jöhet, s az épület ledől, S rossz gazda, aki mindig újra épít, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut. Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! Akit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijö majd, Átok s gyalázat lesz kísérete, Mellyel haza s később a sírba megy. — Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoríták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak, És istenítse, akik építették! Mai szóhasználatunkban mit takar a szent fogalma, marxista és keresztény ér­telmezésben — erről beszél­gettünk Juhász Róbert tör­ténésszel és filozófussal, a Hazafias Népfront elnökségi tagjával és Biró Imre kano­nokkal. az Elnöki Tanács tagjával, országgyűlési kép­viselővel. Biró Imre: A római kato­likus egyház ebben az esz­tendőben is megünnepli szent királyának, Istvánnak évfordulóját. A nagy meg­emlékezés valójában jövőre esedékes: Szent István 1088- ban halt meg. De kik is a szentek? Olyan emberek, akik példát mutatnak. Első királyunk anyaföldet, és ezzel kenyeret adott az addig kalandozó magyaroknak. A kenyér egy darabja az oltárra kerül ál­dozatként, így ünnepli a ró­mai katolikus egyház au­gusztus 20-át. Az egyház más áldozatot is hozott, elég említenem a szerzeteseket, vagy azt, hogy külföldi or­szágokból telepeseket hoza­tott be, akik megtanították eleinket a szántásra-vefjlsre. Áldjuk tehát a jobb kezet, mely földet és kenyeret adott, de azt a kart is. amely erősen tudta fogni a kardot, s megteremtette az egységes Magyarországot. Mindezt meggyőződésünk szerint a tízparancsolat szellemében végezte, piszén a törvény számára eszköz volt a rend és az igazság megteremtésé­re. Juhász Róbert: Előre kell bocsátanom azt, hogy a fel- szabadulás előtt visszaéltek I. István alakjával, az úgy­nevezett Szent István-i gon­dolat hamis ideológiát ta­kart. A Szent István-i alkot­mányra hivatkoztak, ami történelemellenes és hamis ábránd volt csupán. Nagy királyunk szellemét ezzel a széles néprétegek körében besározták. Mindezek után megérthetik, hogy mekkora meglepetés volt számomra 1944., amikor Illés Béla szovjet tiszti egyenruhában előadást tartott arról, hogy az átlag magyar állampolgár mit ért a történelemből. Debrecenben volt mindez, ahol az Ideiglenes Magvar Kormány székelt, és sokan Csizmadia Imre: És újra viaszsárga kalász­tengerré változott a táj kö- rültöttünk, zöld kukorica- táblákkal tarkítva. Nyakun­kon volt az aratás, marok­verő után kellett nézni. 1945, június utolsó előtti csütörtökje éppen úrnapjára esett. Emiatt azelőtt azon a napon nem volt hetipiac, de most új világ van, nem vol­tam biztos benne, hát csak bementem a városba (már nem a faluba). Ütba esett a Szabó Dezső utca, hát be­mentem Frenyó tanár úrék- hoz, még valami tejtermé­keket is vittem nekik. Mind­járt azzal fogadnak, hogy lenne-e szükségünk marok- verőre, mert van náluk két túrái lány, akik el akarnak szegődni. Most éppen bent vannak a piacon, ök mind­járt arra gondoltak, hogy talán megfelelnének nekünk a lányok. Én kaptam az al­kalmon, de csak az egyikre volt szükségem. Elmentem édesanyámat megnézni a házhoz, neki is vittem egyet- mást. Kifelé menetben újra bementem a tanár úrékhoz. Akkor már ott volt a két lány is. Előadták óhajukat: keresni akarnak gabonát, el akarnak állni marokverő­jöttek el meghallgatni az írót. Illés Béla a dialektikus történelmi materializmus szemszögéből vizsgálta az ál­lamalapítást is, s nem res- tellte kimondani első kirá­lyunk nevét így: Szent Ist­ván. Nem dőlt össze az épü­let. A másik élményem 1956 utáni. Augusztus' 20-a volt, az alkotmány ünnepe. Kádár János beszélt, ugyancsak ki­mondva: Szent István. A tö­megek pontosan tudták, hogy a jelző nem taktika, hanem közmegegyezés. Nem titok az, hogy az ötvenes években voltak olyan vezetők, akik I. István ünnepét ki szeret­ték volna irtani a magyar történelemből. Augusztus 20-át úgy emlegették, mint az alkotmány napját, vagy az új kenyér ünnepét. nek. Takaros két lány volt, egyik vörösesszőke, a másik — a fiatalabb — meg barna. — De nekem csak egyi­kük kellene — mondtam ne­kik. De ők csak ketten vannak itt ismerősök együtt, egy helyre szeretnének elállni! — Hiába, én csak egyikü­ket tudom foglalkoztatni! Végül is abban állapod­tunk meg, hogy mindketten kijönnek velem a tanyára, ott valamelyik közeli vagy távoli szomszédban majd­csak megfogadják egyiküket. Nagyot nézett feleségem, mi­kor két fehérszeméllyel ér­keztem ki ebédre. A két lány közül az idősebb, Ilon­ka, már volt marokverő, de a fiatalabb, a Manci még csak otthon, az apjával dol­gozott. Én hát megegyeztem az Ilonkával. Aztán mind­ketten elmentek egy dűlővel túl rajtunk levő tanyákba, és az Ilonka ott próbált a Mancinak gazdát találni. És sikerült is, pontosan a mi tanyánk irányában, de két tanyasorral túl rajtunk, a Görbeszik déli végével szemben levő gazdával sike­rült megegyezni a Manci­Az ellenforradalom után új idők jöttek. Egyszerre ünnepeljük államalapító ki­rályunkat, az új kenyér ün­nepén a munkás—paraszt szövetséget, s meggyőződé­sünk, hoy alkotmányunk tar­talmazza az igazi Szent Ist­ván-i gondolatot, azt, hogy Würtz Adóm rajza ebben a hazában minden népnek össze kell) fognia. A népcsoportok őrizzék meg anyanyelvűket, kultúrájukat, hiszen ez nem szegényíti, hanem gazdagítja az orszá­got. Nekem személy szerint sem idegen a szent fogalma. Lászlóig három magyar szentet adtunk az egyház­nak, s ezzel az európai ál­lamoknak. így is fogalmaz­hatnék: szentjeink belépő­jegyet jelentettek a magyar­ságnak az európai | népek családjába. nak. Azzal jöttek vissza, hogy nálunk alszik, de ko­rán reggel helyre áll, mert másnap kezdődik az aratás. Vacsora után kimentünk kö­telet csinálni négyen. Én, a fiam, meg a két lány. Ök másmilyen köteleket csinál­tak, de jó kötél volt az is. Fél óra múlva már hangos volt a Görbeszik partja a nótázástól. Aztán bemen­tünk, lefeküdtünk. A két lány egy ágyra a konyhá­ban. Kicsivel napfeljötte előtt már indultunk is folytatni a' kötélcsinálást, ahol este ab­bahagytuk. Csak a Mancika ballagott könnyes szemekkel ismeretlen sorsa felé ... Egész napon át arattunk, többnyire énekszóval. Este, vacsora után ketten keresz­teket raktunk, egyikünk meg gereblyélte a tarlót. Majd holdvilággal, szintén nótaszó mellett takarítottuk a kapa- rékot. Jó késő éjjel volt már, mikor valaki közele­dett felénk a tanya felől. Mikor közel volt, felismer­tük. A Manci volt. — Mi van veled — kér­dezte tőle Ilonka —, miért jöttél ide? Biró Imre: A szent sír megnyitásának ünnepe megmutatta, hogy a magyar nép fogadta el szentnek és emelte erre a helyre első királyunkat. Juhász Róbert: Van két gyönyörű egyházi ének. Az egyik a hívő csillagokról, a másik Boldogasszony anyánkról. I. István nem idegennek, hanem a Boldog Asszonynak ajánlotta fel az országot. Egyébként a nem vallásos világnézetű embe­rek számára is létezik a szent fogalma: I társadalmi, erkölcsi, szellemi értéke folytán nagy megbecsülést érdemlő. Mi, a Hazafias Népfront­ban — mely szervezet el­sősorban felelős ezért az ünnepért — tudjuk, hogy ma nem olyan időket élünk, amikor úgy kell kemények­nek lennünk, mint I. Ist­vánnak. Fontosabb a tör­vénytisztelet,1 amit öröksé­gül kaptunk. Ebből a néző­pontból azután oly mindegy, hogy valaki első vagy Szent Istvánt mond. Biró Imre: Nagy kirá­lyunk ünnepe nem az ellen­zékieskedés napja, hanem az egybetartozás ünnepe. Erre tanít a történelem is, hiszen szent királyunk, ha­lála után hazánkban elsza­badult a pokol. „Ellenzéki­ek” irtani kezdték az ide­gen nyelvűeket és a papo­kat. Szent Gellértet megöl­ték. majdnem ebek harmin- cadjára került az ország. Megingott a Szent István-i gondolat: magyar az, aki annak vallja magát. Juhász Róbert: Ideák és ideálok nélkül nem szabad élni. De a valóság ismerete nélkül sem. I. István korá­ban — polgári értelemben — még nem volt nemzet. Ál­lam létezett, s ennek alap­elve az volt, hogy minél több gondolat áramolják be hazánkba, minél több nyel­ven. Ma is bölcs felfogás ez. nevezzük akár Szent Ist­ván-i gondolatnak, mert ez felel meg az európaiságnak. Minden nemzetnek nem­csak vállalni, hanem be is kell vallani a múltját. Biró Imre: Nagyszerű pél­dája a Szent István-i gon­dolatnak, hogy a budapesti bazilikát, melynek kupolá­ja a II. világháború alatt sérült meg, az egyház és a kormányzat közös erőfeszí­téssel állítja helyre. Mindez csak egy olyan országban valósulhat meg, ahol a népi-nemzeti egység nem hamis jelszó. hanem valóság. 1 Ruttkay Levente Manci könnyek között so­rolta el bánatát: napközben és este is odahallatszott da­lolásunk, őhozzá meg egész nap a kutya se szólt. Verte a markot szótlanul, aztán kereszteket raktak a gazdá­val, de alig váltottak egy­két szót. ö nem tud ilyen légkörben dolgozni. Azért jött, hogy inkább dolgozik itt, nálunk ingyen, mint ott fizetésért. Ö azt két héten át nem bírja ki. Fogadjam be közénk, szívesen dolgozik velünk. — Nem lehet az — felel­tem. — Én nem tudok mun­kát biztosítani, mi elegen vagyunk hárman. Próbáljon elállni máshová, hiszen szüksége van a keresetre. Ingyen nem dolgozhat. Sok­sok nyafogás után az lett a megoldás, hogy Manci ott marad, Ilona az ő kereseté­ből átenged neki (nem va­gyok biztos benne, talán egy mázsát), én is kiegészítem valamivel, . és így legalább együtt dolgoznak. Attól kezdve többnyire két kasza vágta a rendet. Az én ma­rokverőm a szőke Ilonka, a fiamé a barna Mancika volt. Olyan nótás aratás talán az­óta se volt Csizmadiáéknál, mint azon a kilenc napon. Csak egy nap volt kivétel. Azon a napon az uborkasa­láta úgy elrontotta szegény Manci gyomrát, hogy beteg lett. Juliska nénje gyógyí­totta meg egy csalhatatlan gyógyszerrel, amit egy év­vel ezelőtt egy Erdélyből ideszármazott cséplőgép-tu­lajdonostól tanult: szalonna- bőrkét feketére égetni, por­rá törve pálinkáspohárba tenni, és pálinkával meg­itatni a beteggel. Ennyi az egész! De pár óra múlva a beteg már dolgozni is tud. Lehet, hogy dalolni még nincs kedve, de munkaké­pes. Hát, a Manci is meg­gyógyult tőle. Június 29-én, Péter-Pál napján befejeztük az ara­tást. Előtte való nap regge­lén a két lányt kocsival el­vittem Vásárhelykutasra, ott a marokverő-szerződést lát­tamoztattam, hogy majd a keresetet el tudjam küldeni Túrára. Az aratás befejezté­vel nagy kacsautánzás, für­dés-mosakodás, jó vacsora után utoljára feküdt a két lány egymás mellett a kony­hai ágyon. A szobaajtó nyit­va maradt, és sokáig behal­latszott a szobába kedves dalolásuk. Szebbnél szebb nóták kerültek sorra. Üjab- bak is, régiek is. Az első vi­lágháború kedves melódiái: Te szőke gyerek! Mikor az est mesélni kezd . .. Estére indul az ezred stb. Csak jó későn hallgatott el a dal, je­léül annak, hogy a daloso­kat elnyomta az álom. Másnap, vasárnap reggel kocsi elé fogtuk a lovakat, a két lány fölül, egyik mel­lém az ülésre, a másik a hátsó kisülésre, és irány: Orosháza! De előbb könnyes búcsúzás Juliska nénitől és ifjabb Imrétől. Mikor a te­hénjárás szélén haladtunk, az árkon túl a gyepen egy férfi közeledik, egy fiatal­ember, akit én nem ismer­tem, de a Manci nyilván is­merte, mert odakiáltott ne­ki: „Te vagy, Laci?” Persze hogy az volt, O. V. László túrái legény, a Manci vőle­gényjelöltje, akit a szíve el­hozott Túráról, mert nyilván az Ilona megírta haza, hogy a Manci egy legény után ve­ri a markot. Nem volt mit tenni, ha már így van, visz- szafordítottam a lovakat, visszamentünk a tanyába. Aztán szérűt ttpostattam a lovakkal, kocsira raktunk 5 kereszt búzát, és suttyomban elnyomattam lóval. A két szerelmes egy pokrócot terí­tett egv szivafa alá a kert­kerítés mellett, és ott gyö­nyörködtek egymás látásá­ban. Délután négykor már zsákokban volt az őrletniva- ló, a két lányt és a legényt meg kocsival elvittem a vá­ros széléig, onnan még ide­jében elérték az esti vona­tot, amely elvitte őket Csa­bára, onnan meg egy másik Budapestre, onnan meg majd csak hazatalálnak va­lahogy. Azóta sem láttam, de nem felejtettem el őket. Lehet, hogy ők sem min­ket, ha élnek még. Egy hét múlva jött egy csomag, üres zsákok voltak benne. Túrá­ról küldték Orosházára, a házhoz. Cséplés után pár nappal meg vitte a vonat Vásárhelykutasról a vásár­helyi pusztán termett acé­los, piros búzát Túrára. Ez egy napsugaras emlék éle­temből az akkori időkről. Nótás aratás két túrái lánnyal... (Részlet a Deleidtől alkonyaiig című kötetből) •M'ií

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom