Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

1987. július 4., szombat o Balázs Katalin: Névnap a tanyán Józsi, a tanyás megetette a disznókat, azután hozzálá­tott a birka felaprításához. Ne legyenek túl nagy dara­bok, de miszlikbe se vágja a húst. Ezt mondta délután a főnötc, amikor végeztek a birkavágással, s rá bízta, hogy készítse elő a papri­kásnak valót. Holnap tehát nagy muri lesz itt — gondolta Józsi; mi­közben akkurátusán egyenle­tes kockákra igyekezett da­rabolni a birka részeit. A disznók az ólban már elcsen­desedtek, csak olykor visított fel valamelyik kicsi hango­sabban. Az aprójószággal nem volt gond, ezek szabadon jártak- keltek a tanya körül, csipe­gettek, szedegettek, Józsi olykor vetett ^íekik szemet, és maguktól vonultak be ko­ra alkonyaikor az ólba. Jó­zsinak csak annyi dolga volt velük, hogy rájuk zárja az ajtót, nehogy éjszaka valami kóbor állat, netán róka, kárt tegyen bennük. A disz­nóknak önetető, önitató, meg fűthető ól járta, de Er­zsi, a főnökasszony a szár­nyasokat azért tartotta ha­gyományos körülmények kö­zött, mert utálta a tápos csirkét. Második éve élt már ezen a tanyán. Azóta, hogy Gaj­dos Paliék megvették ezt az öreg, eladó épületet, elég kö­zel a faluhoz. Akkor fogad­ták fel tanyásnak, havi há­romezerért. Józsi öreglegény volt, nem kötötte semmiféle kötelék sem asszonyhoz, sem gyerekhez, tulajdonképpen jól jött neki ez a munka. Ki­csit ütődött volt ugyan, de nem bolond, dolgozni pedig igazán tudott. Gajdos Palinak nem le­hetett rá panasza, a disznók szépen fejlődtek a keze alatt. Józsi hétközben meg­főzött magának, hét végén pedig Erzsi asszony látta el jóféle étellel, itallal, hiszen a hétvégéket gyakran kint töltötték a tanyán. Ilyenkor vendégeket is hoztak, sütöttek, főztek. Va­lamiféle új divat járta a fa­luban. Az elhagyott tanyák­nak új gazdáik akadtak. Józsi végzett a birka da­rabolásával. Töltött magá­nak a vörösborból, ami a já­randóságához tartozott. Na­pi egy liter. Ezt szépen el­szopogatta, eliszogatta. Egy­szóval úgy találta, hogy jól él itt a tanyán, nem cserél­ne a herkó páterrel sem. Az asszonyok korán reggel érkeztek nagy zajjal, motor­berregéssel. Aztán nekiestek a szárnyasoknak, és nagy ir­tást végeztek közöttük. Gajdos Pali felesége, Er­zsi, meg két barátnője tíz Történetesen éppen az ün­nepi könyvhét előtt egy kis kerekasztal-beszélgetést hall­gattam végig, amelyen egy olvasásszociológus, egy köl­tő, egy könyvesboltvezető és egy logopédustudós vitte a szót. Az olvasásszociológus a kö­vetkezőket mondta: — Az elmúlt húsz eszten­dőben három tendenciát fi­gyeltünk meg. Először is szétnyíjik az olló a szak- munkásbk és az értelmiségi­ek között. Erről beszélek, mert erre van adatunk. Csökkent az olvasási kedv. Az értelmiségé stagnál, a szakmunkásoké — de más rétegeké is — a felére fo­gyatkozott. Másodszor — ez­zel párhuzamosan — előrelé­pett a televízió, s valameny- nyi audiovizuális eszköz. Harmadszor — ezt főleg az általános és a középiskolás tanulóknál figyelték meg — rendszerszerű elmozdulás ta­pasztalható: mindenféle in­tellektuális tevékenység visszavonulóban van, előtér­be lép a „bandázás”, a csa­patban, a bandában való ácsorgás, a sportolás, a ki­rándulás, a hangversenye- zés, a diszkózás, amikor a kamaszoknak, a tinédzserek­nek nem kell egyedül lenni­ük, szembenézniük saját tyúkot kopasztottak az ud­varon. — Fűtsd be a kemencét! — kiáltott Józsi után a fő­nökasszony, majd a barát­nőihez fordult: — Olyan töl­tött káposztát még nem ette­tek, mint ami a kemencében készül. Majoros Piri, Gajdos Pali barátjának a felesége pálin- Jcáspohárral járt körbe, má­sodszorra immár. Ettől az­tán az asszonyok hangja mind harsányabb lett, el­kezdték azokat a kétértelmű vicceket mesélni, amitől Jó­zsi mindig vörösre gyúlt arccal menekült a közelük­ből. — Mit csinálunk tíz tyúk­kal? — kérdezte Piri.., — Haj, édesanyám! Majd meglátod, hogy zabái az a sok éhenkórász tanító, meg aktakukac a tanácsházáról, azután meg a doktor is csak beszél, hogy így az egészsé­ges életmód, meg hogy nem jó a gyomornak az a sok zsíros húsféle. Ha ... ha ...! Mondani könnyű, de ki tud ellenállni a sok jónak?! Nemsokára megérkeztek a férfiak. — A birkához nem nyúl­tatok tán? — A fene se nyúlt — han­goskodott Erzsi. — Csak azért. . . Mert ez férfimunka. Hol a hús, Jó­zsi? — Itt van, főnök. Itt a sok szép hús, meg a hagyma is. Se nem apró, se nem nagy. Ahogy mondtad, főnök ... — Na jó — szemlélte meg a paprikásnakvalót Gajdos. — Hol főzzük? — Hol főznénk? Itt az ud­varon. A tanyát rövidesen meny- nyei illatok lengték körül, s a lusta nyári szél hullámok­ban kergette a falu felé, meg a szomszédos tanyák irányá­ba. Gajdoséknál nagy muri lesz ma — mondogatták az ismerősök. Névnap a tanyán. Gajdost szerencsés kezű fic­kónak tartották a faluban, munkabírásáról legendák ke­ringtek, a barátai már nem merték hívni építkezéshez fogdmegmunkához segíteni, mert a visszajáró melót sen­ki sem tudta kedvére vé­gezni. Két krumplis zsákkal a hóna alatt futólépésben le­gondjaikkal, feszültségeik­kel. Ha az olvasást vizsgáljuk, akkor pedig azt látjuk, hogy a nonfiction, a valóságos té­nyeket valóságosan feldolgo­zó irodalom tör előre erő­teljesen. A gyerekeknél egy­értelműen, de a felnőtteknél is határozottan tapasztaljuk. Ennek általában a szépiro­dalom vallja kárát, a legna­gyobb vesztes pedig a köl­tészet. Általános „infantizá- lódás”-nak lehetünk a tanúi: a gyermek olvasók látóköré­ből eltűnnek a klasszikusok, a régi romantikusok, s he­lyükbe a szórakoztató, a csökkentett szintű lektűr lép. A felnőtt olvasók keve­sebbet olvasnak, de nő a „könyvhasználók” köre, vagyis azoké, akik a köny­vet nem olvassák, hanem egy-egy tény, egy-egy adat kedvéért használják, veszik elő. Azaz előtérbe került a prakticizmus. S a felnőttek is egyre több lektűrt, kom- merszet olvasnak, éppúgy menekülnek feszültségeiktől, gondjaiktól, mint gyermeke­ik. A költő — írótársai nevé­ben is — a következőket mondta: — Már mi, írók-költők, sem tudunk eleget olvasni. hagyott mindenkit, amikor a háztáji földről a termést szállították. Gesztesi Lajos dühösen lökte le válláról a teli zsákot, amikor Pali rö­högve húzott el mellette ócsárló szavak kíséretében. — Pusztuljak el, ha csak szóba is állok veled! Állat vagy te, érted!? Állat! De föl is fordulsz nemsokára. A termelőszövetkezetet — ahol a gépműhelyben szere­lő volt, meg alkalmi gépko­csivezető — nemsokára ott­hagyta, hogy önálló legyen. Már rég kinézett magának egy még jó karban levő te­herautót. Azt olcsón meg­szerezte, s aztán feljavítot­ta. Annyi munka akadt a faluban, hogy alig győzte. Felesége maszek fodrászatá­ba a helybeli nők jártak szé- pítkezni. A tanya is jó üzletnek bi­zonyult. Sertéstartásra ren­dezkedett be. Százötven-két­száz disznó is nevelkedett itt egyszerre. Józsi lelkiismere­tesen ellátta őket, meg a ta­nya körül is rendet tartott. Hétvégeken kijártak. Rá­kaptak a tanyára a barátok, ismerősök is. Néha nyolc-tíz kocsi állt az udvar fái alá húzódva. — Ezt a névnapot megem­legetik, tudom! — mondta Pali, óvatosan megrázogatva a rotyogó birkapaprikást. — Kóstoljátok meg, lányok! — szólt az asszonyoknak, akik a rétessütéssel bajlódtak. A konyhában illatos halmok­ban már ott tornyosult a rengeteg aprósütemény, köz­ben ugyanis erősítés érke­zett, az orvos felesége, meg a helybeli ápolónő is ott szorgoskodott a kemence kö­rül. Józsi szakértelemmel kifű- tötte a búbos kemencét, az volt most a szenzáció, nyolc­tíz tepsi is elfért benne. Er­zsi öreganyjának tízliteres vászonfazekában pirult a töl­tött káposzta, jóféle dagadó- val alábélelve. Na és a tyú­kok ! Egy részük a leves íze­it öregbítette, más részük tepsikben készen várta sor­sának beteljesülését. Késő délutánra készen volt minden. A nők izzadt homlokukat, nyakukat törölgették. Józsi üdítőket és fröccsöket hor­dott szét, cirokseprővel sö­Válogatnunk kellene, de ho­gyan. A kritikusok nem ad­nak elég segítséget. S olva­sóik? Nem érdekli őket a mai magyar irodalom, eb­ben a kiadók sem segítenek eléggé, hiszen csökken a ki­adott könyvek, s a példá­nyok száma. Egy Kossuth- díjas költő panaszkodott: verseskönyveit régebben hat­ezer, most csak háromezer példányban jelentetik meg. Még gyermekírónak lenni a legjobb, őket még nagy pél­dányszámban adják ki. Túl sok a fordítás. Többre be­csülnek egy harmadrangú külföldi írót, mint egy má­sodrangú magyart. A könyvesbolt vezetője: — Csökkent a vásárlások* gyakorisága. S mit vásárol­nak, akik betérnek hoz­zánk? Elfújta a szél, Réz­tábla a kapu alatt, Szilvási, Berkesi, színészéletrajz (Márkus László, Liv Ull- mann), sportbestseller, hábo­rús bestseller, az, ami a leg­jobban fogy. S a memoár­irodalmat, az ötvenes évek­ről szóló könyveket keresik. A líra a földön hever, már az is nagy eredmény, haaegy Jeszenyin elkel. A logopédia tudós okta­tója mondja: — Az egész világon az a kérdés, hogyan tanítsák meg a gyermekeket olvasni. Nincs egyedül üdvözítő ol­vasástanítás. Ügy tetszik, minden módszer jó, ha jó a tanítója. A gyerekek 3-5 szá­pörte fel a szoba földes pad­lóját, és az eperfák alatt felállította a kecskelábas, gyalulatlan asztalokat. — Valaki szaladjon haza a ruhákért — mondta a dok­tornő. Mert a módját azért meg kell adni egy tanyai névnap­nak is. Félóra múlva már ki­ki felöltötte az ünnepi díszt. Piri a világoskék kivágott hosszú bársonyruhát, amit egy év óta sehová sem tu­dott felvenni. Szidta is az ura, amiért a városban jár­va egy alkalommal kicsoma­golta a drága holmit. Most tehát felveszi. Erzsinek is új gönce van. Méregdrága butikholmi, egy semmi kis selyemruha, bo­káig érő, eleje van, de há­ta egyáltalán. Az orvos felesége titkoló- dzik: ő igazán csak egy dísz­telen kis fehéret gondolt ma estére. Egy kis dobozkából azonban előkerülnek az ék­szerek is, gyönyörű cizellált ezüst karkötők, a csuklójá­tól csaknem a könyökéig, s a hozzá járó gyűrűk, meg láncok. Az asszonyok ilyet még nem láttak. — Tavaly vettük Bulgá­riában. A férjem házassági évfordulónkra szánta megle­petésnek — csillogtatta meg a búcsúzó napfényben a szép ezüstholmikat az or­vosnő. Közben kezdtek érkezni a vendégek. Lebukott már a nap, kel­lemes nyári este borult a tanyára. — Parancsoljatok ebből a levesből. Egy kis mellehúsát talán... Most még csak magnóról szólt a zene, bevezetőként hallgatónótákat játszott egy zenekar. Józsi, a tanyás, ko­rábban megetette a disznó­kat, hogy visításukkal ne zavarják a vendégsereget, s bevonult a konyhába, hogy ő is egyék. — Hát akkor Isten éltesse a házigazdát — állt fel a ta­nácselnök, s poharát Pali felé emelte. — Mindnyájan! — kiáltotta, s fenékig ki kellett inni a méregerős szilvapálinkát. — Csak óvatosan az evés­sel — fordult az orvosnő a mellette ülő fizikatanárhoz, egy szemüveges, vékony- dongájú, középkorú férfi­hoz —, elárulhatom, hogy még hátravan a sült tyúk és a töltött káposzta... — Na és a birka!... emel­te magasra a porcelántálat teli gőzölgő, vérpiros birka­paprikással Pali. A faluban már kigyúltak az esti fények. Kis teherko­csi kapaszkodott a tanya fe­lé az országúton. zaléka dislexiás, olvasásza­varban szenved, aminek fi­ziológiai alapja van. Nő a praktikus analfabéták szá­ma, vagyis azoké, akik el­méletileg tudnak ugyan ol­vasni, tanulták, elvégezték az általános iskolát is, de a gyakorlatban csődöt monda­nak, könyvet, újságot nem vesznek a kezükbe, mert a betűk sehogy sem akarnaK nekik értelmes szavakká, mondatokká összeállni. Erre is gondolnunk kell, amikor az olvasásról beszélünk. A költő még azt is mond­ta: — Nem vagyok derűlá­tó. Nos, a kép valóban nem derűs. Igaz, egyikőjük sem támasztotta alá számokkal, pontos vizsgálati adatokkal azt, amit mondott, ám csu­pán azért, mert nem tudo­mányos értekezleten vol­tunk — mondanivalójuk mö­gött azonban pontos vizsgá­lati, mély tapasztalati ada­taik vannak. Mindegyikük mögött egy-egy intézmény áll, az ő észrevételeik széles kutatási alapon nyugszanak. (A könyvesbolt vezetőjéé, a költőé pedig sok tapasztala­ton.) Belenéztem Nagy Lajos szociográfiáiba. 1932-ben Hódmezővásárhelyen járt: „Szinte mulatságos: a hely­beli könyvkereskedő azt ál­lítja, hogy a könyvvásárlás az utóbbi időben erősen fel­lendült. Tudniillik még egy­két évvel ezelőtt egyáltalán — Hát ezek kik lehetnek? — kérdezte a kis tanítónő. — Meglepetés, angyalkám! — harsogta Pali, akinek ek­korra már igencsak virágos kedve volt. A kocsiról „a banda” ká­szálódott le, a szövetkezet Birkához címzett csárdája zenekarának tagjai. A nők tapssal fogadták, a férfiak pedig azonnal közrefogtál^ a zenészeket, és nótájukat kö­vetelték. — Előbb asztalhoz! — ki­áltotta Erzsi. A kocsiról lerakodták még az új szállítmányt, a jég­hideg sört és az üdítőket. — Árpád! Az elnök elv- társ nótáját! Az elnök öblös hangon el­kezdte — Hejde... Megug­rattak Hortobágyon a ka­rámból egy csikót... Ellop­ták a szeretőmet azt sem tudom, hogy ki volt. — Nagy lapáttenyerét az orvosné de­rekán pihentette. Majd felverte a tanyaud­var porát a táncoló lábak dobbanása. Piri kék bár­sonyruháját hajnalra szürke por lepte. Csak a kis tanító­nő kartonszoknyája és fehér blúza látszott érintetlennek, meg az orvos feleségének ezüst ékszerei csörögtek-vil- iogtak továbbra is kitartóan. Az orvos és a fizikatanár gesztikulálva vitatkozott. — Mert tudod, barátom, minden munkának a társa­dalmi haszna a legfontosabb. Itt van például barátunk és házigazdánk, Gajdos Pali. Mit gondolsz, az ő tevékeny­sége miként illeszthető be jelen gazdasági és politikai körülményeinkbe? — Ha arra gondolok, hogy vagy százhatvan disznó hí­zik az óljában.. . — Ez az, barátom, ez a válasz a kérdésre. Erre iszunk... Hajnalodott. A vendégeket egy józan barát hazaszállította. A disz­nók visítani kezdtek az ól­ban. Pali ruhástól aludt a hűvös tisztaszobában. Erzsi és Piri átöltöztek. — Mennyi mosatlan edény... — Délre sem végzünk ve­le. — Főnökasszony, egy kis pálinkát... — Mit csinálunk ezzel a rengeteg étellel? Egy lako­dalomra is elég lett volna. — Visszajönnek ezek, csak ne félj. Délre visszajönnek, és újrakezdik. — Hát igen. Nincs is pár­ja egy jó kis tanyai névnap­nak. nem vettek könyvet, tehát ha most havonta húsz könyv fogy is el a hatvanezer la­kosú városban, az már föl­lendülés”. Szintén 1932-ben Szolnokon járt: „Tény..., hogy akadnak olvasó embe­rek .. ~ de az olvasási kedv, s a pénztelenség, úgy lát­szik, összefüggenek egy­mással ...” 1933-ban Győrbe ment: „Az olcsó ponyvairo­daimat vásárolják...” Haj­lamosak vagyunk arra, hogy klasszikusainkat idézzük, ha alá akarjuk támasztani gon­dolataikat. Szentírás, amit papírra vetettek. Nagy La­josé egyáltalán nem szent­írás, ezekbe a városokba ő csak egy-két napra nézett be, amit megállapít, az nem a kutatóé, csupán a felüle­tesen érdeklődőé. De ki von­ná kétségbe, hogy bizony nagyjából-egészéből csak­ugyan ez lehetett a gazdasá­gi válság ideje tájt a hely­zet? Most pedig nagyjából-egé­széből az a^helyzet, amit a kerekasztal-beszélgetés résztvevői elmondtak. De te­gyük hozzá: ég és föld a kü­lönbség 1932—1933 s a mai állapot között, s csak azon túl van okunk az aggoda­lomra, arra, hogy olvasás­zavarban vagyunk. Tudunk olvasni,, csak zavarban van egész olvasáskultúránk, nem jó tendenciák tűntek fel a láthatáron. Fehér László Arcok közelről Kovács György „Őszi sárban már magam­ban járok, S lábam nyo­mában a kaszás üget, / Ha­jam deres lett, és az utcalá­nyok / Másnak mutatják már a mellüket.” Kovács Györgyről írva méltatlan lenne, ha nem valami mottóval kezdeném. Különösen, mert beszélgeté­sünk során kiderült, hogy mindketten fejből fújjuk Villon fent idézett versét. — Gaburek Karcsiról ké­szülök írni, s az már biztos, hogy a Faludi-féle Villon- testamentum lesz a mottó — mondja Kovács György. — Kilószámra vannak meg­kezdett és félretett verseim, sokat is küszködök velük, ám a Gaburek-sirató annyi­ra személyes vallomás, hogy már önmagamat írom. Az­zal a különbséggel, hogy Gaburek mindenkivel jó pajtás volt, sokan csodálkoz­tak is rajta, hogy ilyen az igazi művész? Én meg im­már csak előkelő idegenként járok haza, mert szülőváro­somban, Békéscsabán, mégse kelljen „viselkednem” azért, hogy elfogadjanak. Nem is megyek túl sűrűn, nehogy megszokjanak. Haza igazán csak akkor érkezhetem, majd ha a kisgyerek nyílt­ságával, bizalmával megyek. — Lám, gyermekkorod Bé­késcsabája most is vissza­húz. Milyen emlékeid ma­radtak abból az időből? — Nagy téli fázásokra emlékszem, s arra, hogy a hideg vert be a könyvtárba. Ott ragadtam, Féja Géza adott nemcsak könyvet a kezembe, de lelki melegsé­get is. Féjának a MADISZ- ban tartott előadásai szeret­tették meg velem Adyt. Ál­lítom, hogy 10 éves korom­ban éppen úgy értelmeztem Ady költészetét, mint ma. Amikor verset kezdjem írni, ő lett számomra a példa. — Nem lett túl erős, lelán­coló ez a hatás1 — Ha a formai példába beleragadtam volna, akkor epigon lennék. De ha Ady gondolatvilága hat rám, hát hasson, minél erősebben, er­re csak büszke lehetek. Okos embertől tanulni kell. Megtanulni, hogy olyan pon­tosan fejezzem ki magam, amit mondok, olyan egyér­telmű legyen, mint a kőtáb­lába véshető igazság. Ügy érzem, immár megtaláltam a leegyszerűsödött kifejezési formát, nincs is más vá­gyam, mint hogy az igazsá­got kimondjam, mint egy rendíthetetlen ólomkatona. — Emlékszem költői pá­lyakezdésedre: sokcfa ígérő volt! Ám — Villont idézve —, az évek múltak, mint a percek, s mintha eltékozol- tad volna magad. — Néha behátráltam a szorítósarokba, időnként rám számoltak, de nem ad­tam fel! Van körülbelül száz olyan versem, amit el­vállalok, és abból talán há­rom, négy, öt, amire azt mondom, ezek azok, ami­lyen lehettem volna. Van bennem valami a Krúdy-hő- sökből, valami szindbádos: elment a hajó. De az a hajó menjen el büszkén, elegán­san. Egyébként most jól ér­zem magam, mert nincs rám izzadva az ingem, van munkám, van fedél a fejem fölött, el tudom látni a gyerekeimet' és vannak, akik hallgatnak a véleményemre. Nem volt ei mindig így. (Andódy) Olvasászavar

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom