Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
NÉPÚJSÁG 1987. július 25., szombat Bertalan Ágnes: Szélkisasszony özvegy Bólog Mihályné, vagy ahogyan a családja hívja: anyus, igyekszik felfelé a nagy, kopott bérház lépcsőjén, az első emeletre. Két nehéz csomagot cipel. Egyik „bőrönd” ugyan, de madzaggal van átkötve, ami arra, lent Hajdúban, ahol anyus él, olyan természetes eszköz a holmik biztosítására. De hát ebben a nagy városban nevetségesen ócska, szegényes valami. Különösen a házfelügyelő szemében. Olyan nem-igazi tőle az ember. Érzi ezt anyus, így lehetőleg mindig elkerüli a találkozást. öreg szíve zakatol, nemcsak a súlytól, de a sikerült surranástól inkább, hogy nem vette észre a házfelügyelő a jöttét. A kanyarban megáll. Kicsit kifújja magát. S most már a nagy-meglepetés vonzza felfelé, amit a lánya, dr. Nagy Andrásné, magyar—történelem szakos tanárnő, Mari ígért. Mert Mari akkor szokta felhívni Pestre, ha valami nagy öröm éri. (Általában évenként szokott meglepetést csinálni, elsősorban önmagának, amit aztán meg kell osztani a család összes tagjainak véle.) Két sor volt a levélben mindössze: „Kedves Anyus, feltétlenül gyere, gyorsan, szeretném, ha örömömben osztoznál velem. Csókol szerető lányod: Mari.” Húsz év óta ugyanezekkel a szavakkal hívja, várja. Mintha sokszorosította volna. ö mindig jön a hívásra. S mindig csodálattal vegyes érzéssel osztozik a nagy örömben, örömmel. Amolyan játékféle lett ez a hívás a hosszú évek alatt. Mert Marit valahogyan másképpen szereti a többi öt gyerekénél. Nincs idő töprengeni, mert nincs több lépcső. Itt van Mari ajtója, barna, éktelen, kopott festékjével. ócska lábtörlőjével ... S ahogyan lihegve megáll, szemébe nevetnek az ajtó új függönyének nagy, tarka virágai. — Csak... nem az új függönyt akarja megmutatni ? — ütődik meg. Mert legalább tíz éve, hogy szitává nyűtt száda takarta el a kíváncsi tekintetek elől a benti világot. Tehát: ez is valami. A rózsás kartonfüggöny. Kicsit bosszankodva nyomja meg a csengőt. Két rövid, egy hosszú ... ez az ő jele. — Anyus! De jó. hogy eljöttél! Miért nem írtad meg, mikor érkezel, kimentem volna elébed ... '-+■ S hogy anyus az új függönyt lapo- gatja a csókok özönében, Mari tiltakozva mondja: — Á. nem új! Emlékszel? A régi ruhámból csináltam .. . — s beszél, magyaráz, ruháról, ami elnyűtt mára. anyus szóhoz sem jut. Nem mondhatja, hogy úgysem jött volna elébe, nem ér rá, soha nem ér rá .. . — Cipelted ezeket a vacakokat... Gyere, gyere . .. Mit hoztál? — kérdi, mikor már bent kavarognak a konyhában. Nem vár feleletet, mert bontogatja a csomagokat. — Hoztál tojást? Jé, de irtó rendes vagy! Nem drága most, tudod, úgy hallottam, több millió tojás maradt vissza exportból, a téesz nyolcvan fillérért adja, de ez más! Ó, ez hazai! Tyúkot is hoztál? Hármat! Űristen, mi lesz itt! — Neveti inkább, mint mondja, de a madzagok nem olyan köny- nyen engednek. Fogva tartják, védik azt. amit egyszer anyus gondoskodása összekötött. Így aztán egy életlen késsel nyiszálja. oda-vissza. míg végül is enged a madzaghalmaz. — Isteni vagy! Tedd fel főni! Azt hiszem, meg kellene tölteni. Úgy bontottad? Drága, aranyos vagy! De hát... mindjárt dél. és ebéd is kellene, tudod mit? Káposztás kockát főzzél. Nekem el kell mennem . .. András csak egy körül jön, Marika kettőkor ... Délután tréningje van. remekül fejlődik, a jegiobb úszó a sportkörben. Pisti valamivel későbben végez . . . Andris jön, nem tudom mikor . . . Esztike itthon van. mandulagyulladása van . . . Hiába mondom, ne járjon hajdonfejjel, Mikor elindul, beköti a fejét, de látom, hogy az utcán már leveszi . . . Sarolta meg, a kincsem, fogászaton van. Pedig a tejfogakat nem kell kihúzni. De hát, ez a közfelfogás, hogy a gyerek szokja meg a fogászatot. Rozika már napközis, majd Andris érte megy öt körül. Képzeld, anyus, Marika beállított valamelyik nap egy fiúval, osztálytársa, Sanyinak hívják. Pálincz Sanyi. A szülei elváltak, ő az apjával él. de megnősült, már hogy az apa, most a fiút ki nem állhatja a mostoha . . . Marika felkarolta. Itt csináltunk neki helyet a gardrobsarok- ban . .. — Mit csináltak? Hogyhogy felkarolta? — dadogja anyus. — És te elhiszed, hogy ez olyan . . . felkarolás? Megőrültél végképpen? — De anyus! Nem megfér köztünk? És nem értem, miért kell mindjárt „arra" gondolni? — ütődik meg Mari, de már nem érdekli anyus véleménye, rakja a tojásokat a konyhaasztalra. Hogy azok ide-oda gurulnak, izgalommal kapkod utánuk. — Talán .. . rakjuk belé valami tálba, vagy... — mondja tétován anyus, s egy kis vájlingot próbál kihalászni a mosatlan edények közül. De nem állja meg. hogy ne csóválja a*- fejét rosszallón, míg közben ilyenformán tesz: — Ccc . . . De. hogy végső soron Is minek szól: a mosatlannak, a lepattogzott zománcú tálkának, vagy Mari filozófiájának. nem lehet tudni. — Jaj, anyus, arra kérlek: Andrásnak jól borsozd meg a káposztát, tudod, ő úgy szereti . . . — Tudom, — nevet anyus. — Marka cukrosán, Andris, ha megpirul a sütőben . . . Esztike libazsírral, mert nem bírja a disznószírt... — sorolja anyus, mint a leckét. — S ez az izé... ez a Sanyi? Hogy szereti? — Hogy te milyen tündér vagy! Mindenre gondolsz. Semmit nem felejtettél el egy év alatt! Sanyi pedig úgy szereti, ahogyan kapja. Egyelőre nem válogat. De . .. ugye, anyus, most sokáig maradsz? Úgy kell a háznál egy rabszolga! — az utóbbit már a kisszobából kiáltja inkább, mint mond^ ja Mari, sebtében öltözködik. Amely idő alatt megint csak másfelé jár az esze, kis dühvei tapogatja karját, csípőjét, megtelt bizony. Az öt szülés, na meg a jó negyven esztendő így rakta rá nyomait. Az ilyenféle felmérések is nagyon csak pillanatok Mari életében, nem ér rá időzni velük. Legfeljebb egy kicsit több púdert pa- maszol 'az orrára, állára. nyakára, s lehelettel több parfőmöt szór, és kész. Egyszerű, galambszürke kiskosztümjét illegeti a tükör előtt, s futó, göndör kis nevetéssel ölti fel kékróka- galléros kabátját. Érdekes, van ideje a sietésben anyust körül-körül nyargalni, s mindannyiszor egy csók, egy szép szó zuhata- gában utolsó útbaigazítást adni a délutáni program, vagyis a várható nagy öröm várására. Anyusnak nincs ideje arra, hogy előbb elmosogasson. de meg... az asztal kellene a tésztagyúráshoz, egyszerűen ..beleönti” a kagylóba a mosatlant. Az asztalt szétnyitja, mert gyúrótáblája Marinak nincsen. Anyus keze jár, beidegző- dött mozdulatokkal, a munkától görcsös ujjai, ráncos kezefeje szinte külön élnek, két jó. hűséges társ. Végzik munkájukat. A gondolatai Mari után futnak, közben Esztike szöszmötölésére hallgatózik, aki valamit nagyon keres az előszoba faliszekrényében. Darabig csak csöndben, takarosán, de egyre nagyobb lendülettel csapódnak a szekrényajtók, s vad huppanással ruhák dőlnek. — Mit csinálsz, Esztikém? — Na mit gondolsz? Keresek! — Mit keresel, aranyom? — Pizsamát! —üvölti Esztike. — Lenni kell még egynek. Olyan kis, aprómintás... Anyus kicsapja az óriási levél tésztát, s lódul, hogy segítsen keresni. — Tudom, hogy van még egy pizsamám! — Szóval . . . csak kettő van. — Van. fene! -»■ üvölti Esztike, s a cipők közül elő- ráncigálja az aprómintás pizsamát, de fél szára van csak. '— Na hallod! Ezt elintézte valaki. Súrolórongyot szakított belőle! — szörnyűkö- dik anyus. — Mit vegyek fel? — sírja el magát Esztike. — Estefelé meglátogatnak az osztálytársaim, ha felöltözöm, nem hiszik el, hogy beteg vagyok . . — Vegyél fel hálóinget. — Hol élsz te. anyus? Nincs nekem hálóingem! De... várjál csak! — kapkod Esztike, s egy másik ajtószárnyat nyitogat. — Van Marikának pizsamája, most kapta a múlt hónapban. Igen, van. Csakhogy neki igen-igen hosszú a szára. Felhajtja elébb. de rettenetesen ronda így. hogy két tenyérnyire látszik a fonáka. A derekát próbálja felgyűrni, így meg vág! — Tudod mit? Levágjuk a szárát! í— De akkor meg . . . rövid lesz Marikának! — Majd azt mondod, hogy összement. — S pár perc múlva zörög az ócska varrógép, másik pillanat: Esztike trillázva öltözik. Aztán hanyatt vágja magát a he- verőn. de előbb még csókolgatja anyust, hogy úgy enne eg.v kis lágytojást! — Egy év óta csak zsíros kenyér járja! Zsíros kenyér reggelire, zsíros kenyér tízóraira ... vacsorára ... egy kis sózott hagymával, a változatosság kedvéért. Halálin unom a zsíros kenyeret! — Főzök én, kisbogaram. Hárompercest, vagy négypercest? Amit héjastól ketté lehet vágni .. . ? — Ügy szeretem, anyus! Te mindent tudsz! — Várjál csak, kisbogaram. Azonnal... — valósággal olvad anyus ennyi kedvességtől. Méghogy olyat szeret, amilyet ő szokott neki főzni?! Ha nem is éppen négy perc, de tíz perc múlva hozza is a három ketté vágott tojást, amelyeknek csak a szikje lágy. S leül Esztike mellé a heverőre, míg az kiskanállal, sok-sok szép szó közepette elfogyasztja. — Egyem a lelkedet! — hajtogatja, de az elérzéke- nyült pillanat szétpattan, mért megszólal a csengő. Visítva, három hosszú sírással. .— Andris! Hazajött Andris! — ugrik fel Esztike, s szalad az ajtót nyitni. Zajos, nagy kitörés következik. Anyus a hóna alatt elfér Andrisnak, aki immár tizenkilenc éves, s a legidősebb gyereke Marinak. — Menj te, te... — hárítja el anyus végül is, mert hiszen mosogatni kell, míg fő a tésztalé. A káposztát is meg kell reszelni... Gyorsan, gyorsan, hiszen Andris tele tüdővel kapkodja az illatokat, amit egyelőre a nyers káposzta, a zuhogó víz párája, a jó bors, s a tornyosuló tiszta edények adnak. A lomok lassan elülnek, s a déli nap is beszórja tört fényét az ablakon, a téli szenny az üvegen kristályokká törik, a víz zuhogásában, a szívén szétömlő derűben keresi a reszelőt. Megvan, hogyne lenne... Még az, amit ezelőtt tíz évvel vett karácsonyra Marinak ... De mostanra füle sincs, ,s merő rozsda. — Drága gyerekem, hát... — áll meg a szobaajtóban, kezében a reszelővei, s majdnem sírva panaszolja a reszelőt, a rozsdát, a szörnyen lepattogzott edényeket, csorba csuprokat. — Ugyan, anyus! Jó az. Csak legyen mit enni belőle! — neveti Esztike, az egész látvány olyan nevetséges! Anyus, a színe- hagyott ruhájában, a rozsda a reszelőn, és az egész elmélete a rendről, háztartásról. Anyus érzi, hogy csődbe megy minden igyekezete, hogy a régi, megszokott formát, felfogást még csak árnyalatában is ráerőszakolja Marira. Marinak más filozófiája van az élet rendjéről. Nála nem lehet tételeket felállítani a hétköznapi dolgokról. Nincs rá idő. Nagyon zajló,, őrülten sodró nappalok, s az éjszakák csak erőgyűjtés a holnapra. A szétszórt könyvek, füzetek, jegyzetek a másnapért vannak. A csengő megint felsikolt. Mint nagy segélykiáltás, öt nagyon hosszú jellel. — Megjött papa! — üvölt Esztike, s felugrik, megy ajtót nyitni. Igen. papa jött meg. idősebb András, középiskolai tanár, matematika—fizika szakos, kissé kopaszodó, amolyan íirimáncos pacák — ahogyan a gyerekei egymás között hívják. A jelt, a legőrjítőbb, leghosszabb csengetést Mari osztotta ki rá, mintha a csendes jelenlétét a családban ezekkel az őrült hosszú sikolyokkal akarná pótolni. — Hogy-hogy .. . Anyus itt? Ja. persze, gondolhattam volna, hogy Mari nyomban felhívja., mert hogy... ma nagy meglepetés lesz. — Míg mondja, kezet csókol. Amely kézcsók- bari nemcsak a kijáró tisztelet van, de bámulattal vegyes félelem. Afelé, aki ilyen őrjítően nagy kavargó életet hagy maga után. mint anyus. Marit. De egy kicsit a káposztás kockának is szól, amit anyus jó sok borssal. jó zsírosán, egy eléggé kopott tálcán bevisz a kicsi udvari szobába, ami a tanár úré. Hogy egyen, míg meg nem mered a tészta. Anyus magában, de mindig így, egy szóban mondja a vejének, hogy: tanárúr. Van ebben egy kis lenézés, egy kis abajgatás, mert miért hagyja magát egy férfi? Hogy neki csak a kis. sötét szoba jut. hogy neki nincs beleszólása .a család dolgaiba. hogy neki minden jó, jó, ahogyan van. hogy neki szavát sem lehet hallani, nemhogy véleményét... De azért jóleső mosollyal nyugtázza, amikor a tanárúr a szó szoros értelmében megelégedetten villázza a borsos káposztás kockát. S közben megbékél a családdal. Már csak úgy, gondolatban, érzései legmélyén. Nem azért, mintha nem szeretné őket, de ahogyan nőnek, mindannyian Marihoz hasonlítanak, vagyis kirakatba teszik az érzéseiket, örömeiket, tetteiket, hogy mindenki mondhassa: micsoda nagyszerű emberek! És, érdekes, tulajdonképpen nem úgy hasonlítanak Marira, hogy hasonmásuk. Dehogy. Mintha Mari megelőzte volna a gyerekeit..vagy, hogy... a gyerekek versenyt futnának Marival, a tömített érzésekkel, tettekkel ... — De bonyolult dolog is ez az egész! — hajlik töprengésbe a szíve, s az utolsó kockákat is felvillázza. Mari fedezte fel azt is, hogy a férj, az apa, a doktor úr, mindent felvilláz, vagyis csak szór. Mint az almot. Vagy a szénát. Mert önmagát is így szórta szét, azért futotta csak a középiskolai tanári állásig. De hát, Mari az élet minden jelenségét összeölelné, ha bírná erővel. Hogy mindent, mint nagy meglepetést — a világ nyakába zúdítaná. — Szentegyisten... — rémül meg hirtelen. — Csak, nem? — szóval ki sem meri mondani, hogy esetleg ..., mint két évvel ezelőtt Rozika jelentkezésénél, mert hogy akkor azt szánta nagy meglepetésnek ... De hiszen már negyvenhárom éves! De tudja, ezt is hiába gondolja, mert Marinak egyáltalán nem számít, hogy hány éves. Ezen időben anyus viaskodik rá-ráboruló álommal, meg az ócska edényekkel. Válogatja. A lepattogzott zománcúakat halomra rakja, majd ezek helyett újat kell venni. Felírja egy füzetlapra a vennivalókat. Holnapután fizetésnap, vegyen Mari. Az álom szárnyát újra és újra szétrebbenti szívéről a csengő. Megjött Marika is, aztán Pisti, majd kis idő múlva az új fiú, Sanyi. Még csak nem is izgult, hogy mit szól anyus az ö jelenlétéhez. összecsapja a bokáját, akkurátusán, s azt mondja: — Tessék megengedni... Pálicz Sándor vagyok. Kezét csókolom. És kezet is csókolt. Megkérdezte még, hogyan utazott, s elmagyarázta, hogy melyik unoka hogyan várta. Mert hiszen mindenki tudta, hogy anyus feljön. Anyus kicsit tátogott a szó- özönben, s sietve taszította félre áz edényeket, tisztáért kalamolt a szekrényben, s ugyanúgy ült le az asztal másik végében, szemben Sanyival, mint a többiekkel. s nézte, hogy fal Sanyi, s hogy minden nyelés közben folytatta az egyoldalú társalgást. Ahány csengősikoltás, any- nyi érkezés, annyi kitörő öröm. Amiben anyus nagyon elfáradt. Mintha gyors sodrású folyóban gázolna, felfelé a sietéssel. Leül a tűzhely mellé, ahová haránt süt be a hideg fényű, téli nap. Jó sort szunyókált, mert a lénypászták eltűntek, s hideg öleli a térdeit. — Le kellene dőlni kicsit... — kívánja, de ez bajos dolog, legalábbis délután. Pedig három szobája van Marinak, meg az a kicsi, az uráé. de mindig tele van a lakás. Másrészt azért sem lehetne, mert újra megszólal a csengő. Ez már Mari, mert soksok aprót nyomkodja a gombot. — Anyus! Anyus! — kiáltja Mari, nem is köszön Andrisnak, aki kinyitotta az ajtót. Mire anyus kiténfereg az előszobába, Mari már bejárta az összes helyiséget, közben hajtogatja: — Gyerekek! Készüljetek! — De ... Rozika még nincsen itthon! — izgul Marika. — Ö úgysem érti még. Mit ér az öröm, ha nem érti az ember! Különben is, nem bírok tovább várni, gyerünk! — De anyu ..., hát..., hová? — állják körül mindannyian, még András is ott topog az ajtóban, feltette a messzelátó szemüvegét is, pedig most nem muszáj messzire látni. De így „élesebb” a vidámság és a várakozás az arcokon. — Jó, jó, de..., mondd meg inkább, aztán... — kezdené anyus, aki belefáradt a mai napba, várakozásba. A hetvenegy év nehezen bírja már a nagy- várásokat. — Tudjátok, drágáim, ha nem keresünk új dolgokat, izgalmakat, tennivalókat, akkor minek élni? — teregeti kezét és érzéseit a várakozó családnak. — Minek, minek ... — dohog papa. — Nem értessz te ehhez, pápa! Gyertek csak — neveti Mari, s megindul elöl, mintha rohamra vinné a kis, elszánt csapatot, ki a folyosóra. Belemerülnek az immár homállyal, hideggel telezúdult lépcsőházba. Úgy rémlik, a kapualj nyomban szétpattan a sietésüktől. . . S a kapu előtt, a járda szélén, a csúcsforgalom őrült hullámverésében, de igazabban a szélén, ahol elülnek a nyüzsgések, a száguldások, egy vadonatúj Wartburg várakozik. Okkersárga a drága... Várakozik, nem is annyira arra, hogy beleüljön a hétköznapok forgatagába, inkább az égre csapódó örömre, ami kiszakad a gyerekekből. Mert Mari, mint egy jelenés, úgy mutatja: — Itt van: Ez az. — Mi-i? Márhogy ..., ez a mienk? Anyu! Micsoda klassz ötleteid vannak! Nesze neked zsíros kenyér! Anyu, isteni vagy! — tör utat a bámulat a gyerekekből. Csak papa topog idegesen a járdán, jó három lépésre a kocsitól. Nem mer közel jönni, nem mer örülni, úristen, ez a Mari végképpen megbolondult! De hát, részben jó, hogy csak ennyi a meglepetés, és nem egy másik gyerek! — De ..., ki hozta haza? Anyu, csak nem . . .? — Fontos az? Itt van. és kész. — Szóval.... azért tanfolyamra jártál hajnalok hajnalán ... Ezek szerint..., nem mondtál valót... — dadogja papa. — Ha valót mondok, nincs kitörő öröm! Na. — De kislányom... — kezdené anyus, mert egy kicsit mégiscsak sok ennyi öröm egyszerre, s dadogja, hogy hiszen nincs egy ép pizsamája egyiknek sem, s nem elég. hogy felkarolta ezt a fiút is, Sanyit, méghogy autót vesz! És Sanyi éppen úgy örül, s éppen úgy fogdossa a huzatot, kilincset. a- kormányt, mint Andris. Mert Andris. az idősebb jogán, már a kormányt billegteti. a kisebbek zajonganak, az ülést próbálgatják. helyezkednek, hogy ki hova ül, kinek hol lesz a helye. Megszűnik a világ szürke, fény nélküli állapota. a nagy dolog minden nagyszerűségét rájuk borítja .. . S hiába papa további motyogása, szörnyülködése, anyus monoton sorolása, mit kellene sürgősen venni. Mari nevetve torkolja le őket: — Maga csak ne ször- nyűködjön, drágám! Magától semmi nem telik ki! És, anyus, az ember lakása olyan, mint a zseb. Ki látja, mi van benne? De . . ., nézzétek csak! A házfelügyelő leselkedik! Az elsőn Kovácsné pont most szellőztet! Pont most! Ne nézzél olyan feltűnően, anyus, csak úgy, hogy... ne vegyék észre! — Ö, te, te, szélkisasz- szony! — mondja ki hangosan anyus a véleményét, amiben van azért nagy- nagy elismerés is Mari iránt. Gyevi Károly Mondanék dalt Békéscsabai pipacsok! Itt vagyok! Hurrá! Itt vagyok! Énekeljek-e rólatok? Mondanék dalt, ha mernék. Fenekem jól elvernék érte a gólyák s gerlék! Nem mondhatok most. Nem merek. Zöldeskék búzatengerek fegyelmezőn rám tekintenek. Legjobb elbújnom bennük. Teljék egymásban kedvünk. Nevess nagy ég felettünk!
