Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
1987. július 25., szombat o SZÜLŐFÖLDÜNK Művészek kezdeményezésére Hetvenöt éves a vásárhelyi majolikagyár Hazai tájakon Csákány és vára A gyár épülete A század elején, 1912-ben öt vásárhelyi képzőművész (Tornyai János, Endre Béla festő-, Pásztor János, Kallós Ede, Rubletzky Géza szobrászművészek) egy műszaki és egy számviteli szakemberrel együtt megalapították a Művészek Majolika és Agyagipari Telepét. A jubileum alkalmából a gyár dokumentumokból és a háromnegyed század termékeinek válogatásából kiállítást rendezett a Tornyai János Múzeumban. A kiállítás jó alkalmat kínál arra, hogy áttekintést adjon a magyar művelődés- és ipartörténetben egyedülálló alapítású üzem múltjáról és jelenéről. Már a Vásárhely, határában letelepedett újkőkori ősember is felfedezte, hogy kellő bőségben található a város határában agyag. A réz-, vas- és népvándorláskori népcsoportoktól egészen máig szinte mindig foglalkoztak az itt élők a kerámia készítésével. A török időkben elterjedt a mázas kerámia, melyet az itt tevékenykedő, egyre növekvő számú fazekas is szívesen alkalmazott. A XIX. század közepén a legnagyobb fazekasközponttá fejlődött Vásárhely. A népi kerámia gazdag formakincsének, értékeinek megmentésére alapították a már említett művészek az üzemet. Az alapítás után Smurák József avatott műszaki irányításával húszan- harmincan dolgoztak a gyárban. Folytatták a fazekashagyományok ápolását, és a kor divatjának megfelelően szecessziós formanyelvű edényeket ' is készítettek. Ez utóbbiak nagy részét Endre Béla festőművész tervezte. Az első világháború után. de a '20-as évek végére az üzem helyzete már megszilárdult, egyre több hazai és nemzetközi (Milánó, Fiume, Barcelona, Athén, Párizs stb.) kiállításon arattak sikert a termékei. A két világháború között elsősorban Vértes Ágost vezetésével bővítették tevékenységi körüket: kál.yhacsempét kezdtek gyártani, és épületkerámiai feladatokat is vállaltak. A felszabadulás utáni első évéket tőkehiány, bizonytalanság, szétzilált gazdasági, üzemi állapotok jellemezték. Ilyen körülmények közt az 1950-ben bekövetkezett államosítás a megszilárdulást és a nyugodt fejlődést hozta. ’71-től az Alföldi Porcelángyár keretében működik a majolikagyár, a közöttük kialakult kapcsolat szerencsére kiegyensúlyozott. A gyár tevékenységi köre majolikadíszmű, használati tárgy és samott díszkerámia előállítása. Ezen belül megőrizték a hagyományos kézi korongozást, az írókázást, vésést és karcolást, a fazekashagyomány szerinti díszítőmódokat. A gyár igen gazdaságosan termel, s a hódmezővásárhelyi kerámia kedvelt exportcikké lett. Az alapítókon kívül más művészek is kapcsolatba kerültek a majolikagyárral. Medgyessy Ferenc is több kerámiaszobrát, reliefjét (Kölyökszörny, Béka, Menekülők stb.) készítette el az üzemben. Szabó Iván szobrászművész elsősorban tálak, Csizmadia Zoltán festőművész pedig épületkerámiák kivitelezésénél működött együtt a gyárral. Közel fél évtizedig Fekete János és Végvári Gyula keramikus- művészek biztosították az üzem termékeinek esztétikai színvonalát. Végvári Gyula nevéhez fűződik az országosan elterjedt henger formájú, samott virágváza tervezése. Kajári Gyula grafikusművész Szabó Sándor korongossal együttműködve népi alapokra épülő, komoly színvilágú, dinamikus, nagy edényeket alkotott. Gerle Margit és Fábri Judit a modern kerámia területén fejlesztették a termelést. Takács Győző sokoldalúságát az egyszínmázas edények, a humorral átírt népi fogantatásé tárgyak és a Szolnokon, Békésen, Jászberényben felrakott fali kerámiák mutatják. Szabó Mária tevékenységét az egyszerű étkezőkészlet és a finom virágmintás csempeegyüttesek fémjelzik. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az utóbbi negyedszázad eredményessége Fazekas Gábor vezetői tevékenységéhez kapcsolódik. Az elkövetkező években a vezetés tervezi a stúdiótermelés feltételeinek megteremtését és ezáltal a képző- és iparművészek számára is kedvezőbb lehetőségek nyílnak az együttműködésre. Dömötör János Ha ezt a szót halljuk, csákány, mindenkinek a hegyes, illetve lapos élű, két végével bontásra, feszítésre szolgáló szerszám jut eszébe. Azt azonban, hogy Magyarországon egy falu szintén ezt a nevet viseli, nyilván csak a Somogy megyeiek tudják — talán még azok se mind ... Ez a kicsi település ugyanis a 7-es számú főúttól félre, a Balaton déli partjától és Nagykanizsától körülbelül egyforma távolságra éli csöndes életét, s ma már csak emlékeztet gazdag és mozgalmas múltjára. Csákány ugyanis egykor híres erősség volt, része a török ellen felállított végvárrendszernek. Eredetileg a ferencrendi szerzeteseknek állott ott kolostora, és amikor mind fenyegetőbben portyáztak ezen az országrészen is a turbánosok, akkor jött Kanizsa várának kapitányától, Tahy Ferenctől a parancs, hogy katonai intézménnyé kell átalakítani. Mindez az 1560-as évek végén történt. Előbb kettős gerendasort vontak a kolostor köré, és ennek a közét töltötték meg földdel, majd egy mély árkot is ástak a támadók visz- szariasztására. A belső falakat szintén megerősítették; a kolostor temploma például tíz vaskos támpillért kapott. Csákány várát egy olasz származású, de a bécsi udvar szolgálatában álló Giu- lio Turco nevű hadmérnöknek leírásából ismerjük. A törökök kiűzetése után sorra járta a végeket, és papírra vetett minden fontos hadi építményt. A tőle származó alaprajz négyszögletes erődöt mutat, a belső terek elrendezését pedig szakszerű aprólékossággal megjelöli. Jelzi, hol magasodott a szintén négyszögű torony, hol sorakoztak a lakószobák, hol volt a bejárat, és honnan nyúlt ki a várárkot átívelő deszkahíd. Turco az „inzsenér” szemével és szaktudásával ha- gyatékozta ránk a csákányi állapotokat, Palat .Jeromos építőmester viszont hangulatos levelet szentelt az ott szerzett élményeinek. Ebből az derül ki, hogy a környék síksága is igen szép, de maga a vár különösen szép. Az éppen szolgálatos kanizsai kapitánynak címzett levél még azt is tudatja, hogy legalább 150 vitéz lakhatott igen kényelmesen ebben az építményben, (összehasonlításként: az északibb Komáromban ekkortájt 300 fegyverforgató tanyázott.) A töröknek azonban nem tudott ellenállni. Az 1590-es évek végén az ellenség bevette. Előzőleg 1580-ban, és máskor is hiába törték, zúzták, magyar kézen maradt. Hanem aki abban bizakodik, hogy a csákányi várnak legalább az egyik szegletét láthatja, netán lefényképezheti, annak csalatkoznia kell. A védőműveit idő múltával lerombolták, és a ferencesek egyházi építményeire is a falu nevét viselő szerszám csapott le. Ami mégis megmaradt belőle, az az új templom és az 1788- ban alapított plébánia épületének a része lett. Mindössze három kis szoba őrzi máig a török—magyar villongások emlékét. No meg az az úgynevezett pogányvár, amely a falutól nem messzire, a ma legelőként használt Várrét közepén magaslik! Ez a mesterséges úton keletkezett földhányás a csákányi helyőrség elővédje, őrhelye volt. Hogy itt miféle építmény állhatott, azt egyelőre senki nem tudja, mert a régóta esedékes ásatások még mindig váratnak magukra. A. L. Mezőhegyes
