Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-02 / 154. szám
1987. július 2., csütörtök IgHilUktiTcT Telefontéma Kell-e még a jó modor? — Kell, nagyon kellene — mondja Békéscsabán Szabó Lajos mérnök. — Miért? — Mert nincs, vagy legalábbis ritka. — Mi lehet az oka ennek? — Szerintem a hajszoltság, idegesség, futás a pénz után. — A fiatalokra is vonatko- ’ zik ez? — Igen, de abban mi szülők is hibásak vagyunk. Bár látni kell, hogy nem minden fiatal marasztalható el. — És a főnök meg a beosztott? — Én nyugodt természetű vagyok, főnöknek is ez az alapállásom, viszont sokat nyelek befelé, és ez az egészségnek nem használ. Mondok az ellenkezőjére egy példát. Tegnap az egyik fiatal beosztottam igen magas hangon kezdte. Csillapítom, hogy uralkodjon magán. Erre mit mond? Én nem fogok infarktust kapni, mert kiadom a mérgem és megkönnyebbülök. Milyen igaz, de mi lenne, ha mindenki ezt csinálná? — Milyen okai vannak még az udvariatlanságnak? — Régiek is. Jó harminc éve az egyik hivatali kollégámnak az állt a káderlapján többek közt, hogy kispolgár, azzal az indokolással: kalaplevéve köszön a nőknek. A nyegleséggel többre ment volna. S kopott is szép lassan a jó modor. * * * Györiné Kása Veronika békéscsabai fiatalasszony. A család háztartását vezeti, kisgyerekét neveli és a nagyobbat. — Mit ért a jó modor alatt? — Figyelmet, kedvességet, szerénységet, ember; viselkedést. S ez mintha elromlott volna ... Mindenfelé tolakodás, nincs elég idejük az embereknek magukra, másokra. — Csak ez lenne a baj? — Talán nem, hisz én se éltem mindig ilyen nyugodtan. A lányommal 19 évesen maradtam egyedül, dolgoztam, tanultam, úgy neveltem, s szeretetért szeretetet kaptam cserébe. — A kicsit mire tanítja? — Az életre. Az élet megbecsülésére. A máséra is, attól kezdve, hogy ne taposson el egy bogarat se, ne törjön le egy ágat se,. mert azok is élnek.vAzt hiszem, ez a tisztelet kezdete. És, hogy mi felnőttek úgy viselkedjünk, hogy kiérdemeljük a tiszteletet. — Annak idején a válás hogy zajlott le? — Normálisan. Hamar kiderült, hogy a házasságunk tévedés volt, és szépen elváltunk. Az emberi kapcsolat nem romlott meg köztünk, a gyerek jóban van az apjával és a két család sem kerüli egymást. Még mi, a két asszony sem. Hát nem jobb így mindnyájunknak?! * * * Mikor csengetem a dobozi Simák József számát, még nem tudom, hogy az ottani áfész-vendéglő vezetője fog jelentkezni. Véletlen, de kapóra jött. — A vendéglátást sokszor csépelik. Maguknak milyen a hírük? — Tessék a falut megkérdezni, udvariasak vagyunk-e? Itt mindenki ismer bennünket, s az a fontos, amit ők mondanak. — És az önértékelés? — Ügy érzem, udvariasak vagyunk. Ezt már az iskolában megtanuljuk, de a józan ész is ezt diktálja, a szerződéses viszony még inkább, hogy a vendég az első. S ez menne is hibátlanul, ha részeg vendégek nem akadnának. — De vannak? — Sajnos. És ez nagyon kellemetlen, mert muszáj velük erélyesnek lenni, s ezt a részegek nem kedvelik. — Node, csak ott rúgtak be. Miért szolgálták ki őket? — Az ittas ember agresz- szív, olyan is van, aki, ha nem kap többet, megtámadja a pincért, sőt, támogatója is kerül, — Ilyenkor mit csinálnak? — Ha többen vannak, kihívjuk a rendőrséget. De ez ritka eset, mert sokat változott a falu. Még úgy négyöt éve reszkettünk a hús- véttól, a verekedésektől. — Ennek már vége? — Igen. A húsvét otthoni, családi ünneppé vált. — Akkor semmi hiba? — Nagy biztos nincs. Azt hiszem, szeret a falu. Mindenkivel pertuban vagyok, még az óvodások is, ha sétálnak, kórusban mondják: szia, Simák! * * * — Nekem az a véleményem — szól Békésről Kállai Júlia grafikus —, hogy sokat jelent az alaphang. Ha én udvarias vagyok, a másik is arra kényszerül, kivétel a Lengyel diákok a konzervgyárban A Békéscsabai Konzervgyárban június 14-től egészen december 5-ig lengyel diákok segítik a termelést. Nagy szükség van rájuk, hiszen a nyári főszezonban ^mindig gond elegendő idénymunkást szerződtetni. A Lengyelországból érkező fiatalok egy csoportjával jelenlegi szállásukon, a békéscsabai általános iskolai diákotthonban találkoztunk. A tábor vezetőjével, Zbyszek Janic- kivel ismerősként üdvözöltük egymást: — Tavaly is ön irányította a munkát és intézte a tábo- rozók összes ügyes-bajos dolgát. Egy évvel ezelőtti beszélgetésünket azzal zártuk, hogy reméljük, 1987-ben is találkozhatunk, vagyis, az együttműködés folytatódik. És íme, most újra itt vannak! Lengyel diákok a kollégium könyvtárában... teljesen modortalan ember. S ez már valami, ha nem is váltja meg a világot, amiben alaposan hátat fordítottunk az illemszabályoknak. Annak is, ami nem formaság volt. — Például? — Épp most tettem le a legutolsó Végh-könyvet. S átgondolva az egészet, valahogy jellemző a mai helyzetre. Ezeket a túlzásokat, a csupa düh stílust kimondottan rossz modornak tartom. S az se. jó, hogy milyen sikere van. Én, és mások is megvesszük, sőt, kapkodunk a könyvein, de csak a botrányosakon. — Oda hát a vitamodor is? — Jócskán. A napi beszélgetésekben, vagy társaságban egyre többen a saját hangjukat szeretik hallani, nincs türelmük a másikhoz, csak a maguk véleményét tartják fontosnak. Ez nem kedvez a higgadt, logikus érvelésnek, ami a vita lényege. — Mi a megoldás? — Egy kis fegyelem és figyelem, törődés a másikkal. Magunkat meg arra szoktatni, hogy jó szóval kezdjük a napot, egy kis kedvességgel. Mindjárt jobb kedve lesz tőle a környezetünknek is és viszonozza. Vagyis adni kell, hogy kaphassunk. Azt hiszem megéri, és még semmibe se kerül. Akár a köszönés. Az se kerül pénzbe, mégis sokan szűkén mérik, pedig elemi dolog. — A jó modor? Nagyon elkelne — tűnődik gyulai telefonjába Jeges Sándor nyugalmazott igazgató. — Hiányát látja? — Hogy is mondjam? Régebben jobban meglátszott az egymás iránti tisztelet. — Miben mutatkozott meg? — A pedagógus emberszámba vette a diákot, a diák meg a tanárait. Elképzelhetetlen volt, hogy egy tanuló kezet emeljen az oktatójára. A hatvanas években azonban már történt ilyen eset Békésen, azért tudom, hogy összeverekedtek, mert én vizsgáltam ki az ügyet. — Kicsapták a diákot? — Sajnos, nem. Bocsánatot kért és ezzel véget ért a kínos eset. — Akkor nem csoda, hogy lazultak a viselkedési normák ... — Valóban. És az sem segít, hogy az iskola mindig honorálja a jó magatartást, néha túlságosan is, és az már a képmutatáshoz vezet. S az nem igazi tisztelet. — És mi az igazi? — Máig legszívesebben a szakérettségisekre emlékszem vissza, akiket 1951—54-ig készítettem elő az egyetemre matematikából és fizikából. Nehéz tárgyak, és szigorú voltam, de mindig éreztem, hogy értékelik a munkámat. Pedagógus pályám legtöbb örömét talán tőlük kap- *-am • ■ ■ Vass Márta Fotó: Gál Edit — Örömmel mondhatom el, hogy tavalyi munkánkkal a Békéscsabai Konzervgyár vezetői meg voltak elégedve, és mi is nagyon jól éreztük itt magunkat. Ifjúsági munkaközvetítő-szervezetünk, az OHP segítségével idén összesen 1060 diáknak ad majd munkát a konzervgyár. Három, illetve négyhetes turnusok váltják egymást, jelenleg három műszakban dolgoznak a diákok. .. De erről beszéljenek inkább a táborlakók. Robert Pachlinski elektrotechnikusokat képző középiskolát végzett az idén. ö kezdi a beszélgetést: — Én a készáru-raktárban kaptam munkát, zöldborsó- konzerveket csomagolok. Keményen kell dolgozni, de ez senkit sem lepett meg, hiseen építőtáborba jöttünk. — Mesélj a' programokról. Téged „tánckirályként” is emlegetnek! — Vasárnap este diszkót rendeztünk és az akkor rögtönzött táncversenyen én lettem a győztes. Innen a megtisztelő cím. Szabadidőnk nagy részét strandolással töltjük, és folyamatosan zajlanak a sportvetélkedők, de a legnépszerűbb program a hét végi diszkó. — Gyulán is megfordultunk már — kapcsolódik a beszélgetésbe Iwona Karku- la — sajnos, esett az eső, de .. .és a kosárlabdapályán Fotó: Gál Edit a városnézés így is jól sikerült. Először vagyok Magyarországon, így számomra minden új és érdekes. Egyébként iskolatársaim közül néhányan részt vettek a tavalyi táborban, ők sokat meséltek Magyarországról, Békéscsabáról és a gyárról is. — Mennyire volt hiteles a leírás? — Nem kellett csalódnom. A szállás kényelmes, a programok változatosak; az étrenddel voltak kisebb gondjaink, de már erre is ka*p- tunk ígéretet... (gajdács) HANGSZÓRÓ Ügy tűnik, huzamosabb időre ránk szakadt a nyár, de biztos ami biztos, az elmúlt hét végén, kellemes hangulatban, egy kis vakációt engedélyeztem magamnak. Félárnyékba húzódva heverésztem a gyékényen és laza fröcs- csök társaságában rádióm keresőgombját is csak a kikapcsolódás hullámhosszára állítottam. Színről színre Változatokat ígért a szórakozásra a Magunkat ajánljuk című összeállítás, és mivel éppen erre vágytam, hamarjában meghallgattam a tartalomjegyzéket. Többek közt a Gyulai Várszínházba is kalauzolt a szerkesztő-műsorvezetői Nyakas Szilárd, így természetesen vele tartottam. Bő két évtizeddel ezelőtt, a hőskorban, talán a színházi uborkaszezon is vonzotta még a riportereket a gyulai várba. Ám — már a kezdetektől fogva! — megtapasztalhatták, hogy itt nagyon komoly, megtervezett műhelymunka folyik, amiről nem illik hallgatni. Kulturális életünk szövetébe téphetetlenül beépült a gyulai nyár, nemcsak színfolt, de irányt mutató vezércsillag is lett az évek során. Jó volt hallani a szombati rádióműsorban, hogy az alkotók is, az ország minden részéről mintha hazajönnének az öreg téglafalak közé. Sánta Ferenc, Éjszaka című drámájáról beszélt a rendező, a főszereplő, szóltak róla a nézők, s az elismerő mondatok közt megütötte a fülem az ősgyulainak és régi csabai színésznek számító Acs Gyula véleménye, aki szerint az előadás természetesen nincs kész. Érzése szerint még legalább 2-3 hónapot kellett volna rajta dolgozni, de ez a mai színházi körülmények közt elképzelhetetlen. Tudom, van örök elégedetlenség. Tolsztoj tizenháromszor itta át a Háború és békét. (Gyanítom, a tizenkettedik olvasat se lehetett megvetni való.) De miért természetes, hogy színházaink félkész produkciókkal lépnek a nyilvánosság elé. Mikorra készül majd el? S a közönség, amely ezt az előadást is végignézte — kifizette! —•, megtapsolta, hogyan értesüljön róla, hogy sokkal lelkesebben is lehet tapsolni a mostaninál? Kommuna Talán mert hangyák is mászkáltak körülöttem, a nap is melegen sütött. Jó időre kihagyott a figyelmem. Pedig eleinte mosolyogtam egyet, mert megtudtam, hogy a kommunákról szóló híradások mostanáig a tabutémák közé tartoztak. Arról van szó, hogy 6-8 ember — különböző neműek! — finoman szólva összeverbuválódnak, vagy hogy pontosabb legyek, összefekszenek. És mert a változatosság gyönyörködtet, amíg minden variációt ki nem próbáltak, , ötöm az élet. Később meg jöhet a nihil, az érzések tom- pulása. Hazánkban van vagy tíz efféle „család”, ők lennének a tabuk. Egyikőjük képviselője meg is szólalt a szombati rádióműsorban, mondom, mosolyogtam is rajta. Ám a szerkesztő vérszemet kapott, s egy szakértővel akkora álludományos magyarázatot csapatott, amely minden lett, csak nem változat a szórakozásra. Szegény, szánnivaló kommunatagokról bizony elég lett volna annyi kommentár, hogy nagy az isten állatkertje . . . • Olty Magda Amikor nyomtatásban megjelenik írásom, szeretném, ha nagyon sok embernek mondhatnék valamit. ElképsÉlek munkába induló vasutast, aki a zötyögő vonaton olvassa a lapot. Fehér hajú nagymamát Gyomán, pedagógust Nagy- gyantén, és sok embert, abból a félszázezerből, akikhez talán eljut a szó. Leginkább persze azok véleményére volnék kíváncsi, akikről személy szerint írtam. Ha csak nincs valami túlvilági sajtófigyelő, ezek a sorok, több társukkal karöltve, hamar a semmibe foszlanak. Olty Magdára emlékezem, abból az alkalomból, hogy e „kikapcsolódós” rádiós délutánon is emlékeztek róla, születésének 75. évfordulóján. Szomorú vagyok, mert talán csak a személyes sorsomnak köszönhető, hogy többet tudok róla, mint ahogy neve ma él a köztudatban. Ifjúságom szép éveiben egy házban éltem vele, láttam őt vérbő szerepekben. Örökifjú édesanyjától hallottam, hogy „Dudikának” a Népszínház utca sarkán levő Szimplon kávéházban voltak találkozásai József Attilával, Marosán Györggyel, Major Tamással. Édesapja, dr. Bánóczi László alapító tagja volt a Thália Társaságnak. (Magunkat műveltnek gondoló emberek, tegyük szívünkre a kezünket, s valljuk be, mit tudunk minden ől?) És mikor hallunk olyan tiszta, hibátlan, zamatos magyar beszédet, mint amilyen Olty Magda hangja volt, a szombati megidézésekor? íAnrtndvi Makarenko-emlékbizottság alakult 1988-ban lesz a nagy szovjet padagógus, Anton Makarenko születésének 100. évfordulója, amelynek megünneplését az UNESCO is programjára tűzte. A Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére a Művelődési Minisztériumban Makarenko-emlékbizottság alakult.. A testület tagjai a neveléselmélet kutatói, gyakorló pedagógusok, a társadalmi és állami szervek képviselői. Az emlékbizottság ajánlást fogadott el az évforduló megünneplésére. Javasolja a Makarenko életmű kritikai értékelését és a szocialista nevelés alapkérdéseinek megvitatását. A Magyar Tudományos Akadémiának ajánlja, hogy tudományos ülésszakon elemezzék a ma- karenkói életművet. A Művelődési Minisztérium a társszervekkel közösen 1988. áprilisában emlékülés keretében méltatja Makarenko életművét, hazai pedagógiai életünkre gyakorolt hatását. A bizottság javasolja, hogy a Makarenko nevét viselő iskolák, kollégiumok, pedagógusképző főiskolák, egyetemi karok — helyi rendezvények keretében — pályázatokkal, kiállításokkal, vitákkal emlékezzenek meg a Makarenko-ju- bileumról, tekintsék át az életmű maradandó értékeit. A Pedagógus-szakszervezet, a KISZ, a Magyar Úttörők Szövetsége, a Magyar Pedagógiai Társaság és a Művelődési » Minisztérium gyakorló pedagógusoknak pályázatot hirdet a maka- renkói életmű hazai alkalmazásával kapcsolatos megírására.
