Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
NÉPÚJSÁG 1987. június ti., szombat A kollégák azt mondják, hogy már csütörtökön meglátszik rajtam... Pénteken meg már kétszer kell elmondaniuk valamit, hogy odafigyelésemet kikényszerítsék. Hétfőn meg jobbnak látják, ha békén hagynak, hadd merengjek el kedvemre az elmúlt hétvége történésein. .. Minden hónapban fiaimmal tölthetek egy hétvégét; egy csonka hétvégét, csupán másfél napot, mert a Hivatal így látja jónak. így aztán nem sok értelme van. hogy budapesti otthonomba hozzam a srácokat: majd háromszáz kilométerre élünk egymástól, az utazás rengeteg időt elrabolna, értékes együttlétre jószerivel csak fél nap maradna — fáradt apuka kínlódása fáradt gyerekekkel. A problémát úgy próbáljuk áthidalni, hogy inkább félúton, a dunántúli kis községben élő nagymamát és nagypapát boldogítjuk. ,A srácok nagyon jól érzik itt magukat, de a falusi környezet kiragadja őket kezeim közül. Az ezernyi rejtelmet és izgalmat, válogatott játéklehetőségeket kínáló hatalmas kert és udvar már nem sokáig tűri meg az apukát, az összesereglett gyerekcsapat alkalmi fapuskáiból csakhamar halálos sorozat éri. körön kívül kerül, megfeledkeznek róla. . * * * Anyám s apám ma már kevés hittel, s kevés reménnyel szemlélik sorsunkat. Harmadik házasságommal próbálkozom, s hogy ez a két fiú megőriz bennünket emlékezetében, csak legtitkosabb vágyaik között szerepel. Már egyre ritkábban gondolnak azzal, amiben hosszú évekig reménykedtek: hogy végül majd csak észhez térek, s életem hajóját visszakormányozom az évekkel ezelőtt elhagyott asszonyhoz annak érdekében. hogy gyermekeim mellett lehessek. Más megoldást elképzelni aligha tudnak. Egy más világ, egy más generáció. Mi. az ötvenes évek gyermekei, egyidősek lévén azzal a családjogi törvénnyel, melynek módosításától csodákat vártunk, és mely csodák minden bizonnyal elmaradnak; mi. harmincegy- néhány éves felnőttek. túl tán életünk jobbik felén — „vaskalaposságban’' vajmi keveset különbözünk őseinktől. Csak éppen más földbe vertük ama karót, melyhez az ebet kötjük, s kötöttük. Más világ vagyunk, más generáció — de fölnőni magunkhoz ugyanúgy nem tudunk. Mert akármilyen családjogi törvény igyekszik is rendezni szétzir Herceg Árpád: Létra lált sorainkat, ha annak „intézményrendszere” nem épült, nem épül ki bennünk: értelmünkben és szívünkben. Márpedig nem épült ki, ezerkilencszáz- ötvenkettőtől mostanáig nem: éppen ezért a törvénymódosítás. S hogy ez az ..intézményrendszer" eztán kiépül: bennünk van ennek záloga. Gyatra zálog. Alaptalan a felépítmény. Hogy hogyan csináljuk, minta nincs rá. magunknak, s magunkban kell a megoldást megkeresnünk. S bízva abban. hogy a jog és „kiszolgáló személyzete” ebben partnerünk lehet. * * * A pszichológus kirakatta a „világtesztet” a gyerekkel, és megszületett a szakvélemény sommás mondata: „Zoltán részéről nem történt az apával szemben elidegenedés. míg Balázsnál ez kifejezett. A láthatás helyileg K.-ra lokalizáló meghatározása a gyermekek pszichikus egészsége érdekében indokolt.” Vagyis: nem hozhatom el őket. Mert akkor elidegenednek tőlem. Ha meg a kisváros szeles utcáin sétálgatunk, s netán sorra kóstolgatjuk a cukrászdák ösz- szes kínálatát, az idegenség oldódni fog. mert a srácok érzik, hogy apjuk az „utca gyereke”, és ez nagyobb melegséggel tölti el őket. mint otthonom. mi számukra ugyanúgy otthonná vált az elmúlt esztendőkben. Tudtam, hogy Zoltán fiamnak problémái vannak az óvodában: az óvó néni nem tudja szóra bírni, s némi dresszúra után a fiú megkönnyebbülten produkál egy kis kupacot a nadrágjába. Gyanítom azt is. hogy bár éppen csak lábra kapó csöppség volt a válás idején. így nem sok mindent érthetett meg a körülötte zajló viharokból, de ezek a viharok mégsem hagyták érintetlenül, lelki sérüléseiben én is benne vagyok. Elutaztam hát a pszichológus szakemberhez: mit tehetek én? miben segíthetek? milyen viselkedés volna kívánatos a részemről, hogy a pszichológiai szakrendelés eredményesebb legyen? Utazzon csak haza, mondta hűvösen a gyermeki lélek nyilván tanult tudora: a fiút meg bízza rám. Mit volt tenni, hazajöttem. S ilyenképpen megveretve bár, de még jobban fölerősödött bennem a „renitens" tudat: a felnőttek háza táján kéne mégiscsak körülnézni, ha baj van a gyerekkel. A szülőket kéne „terápiázni”. . . * * * Baj van a gyerekkel. A nagyobbikkal. amelyik „elidegenedett” tőlem. Szorongok, mint szokás szerint: egy hónapja találkoztunk, s egy hónap nagy idő. Mindig szolgál valamelyikük, meglepetésekkel: megnőtt, megerősödött; új szokások, tulajdonságok hoznak zavarba, vagy gondolkodtatnak el; megint ott kell kezdenünk, hogy a „nemek” egyértelműen nemek, és az „igenek" egyértelműen igenek; s vajon, rájár-e még a szájuk arra a csúnya szóra, amit a múltkor „ottfelejtettünk" a jeli arborétumban...? Balázs, az „elidegenedett” gyerek arca ragyog. Megölelem, megcsókolom, kerülöm a túlzott érzelmességet, hogy ne hozzam zavarba édesanyja előtt, habár a gyerek elpötyögte a múltkor: anyu nem haragszik ám. ha szeretlek téged. . . Pár szót váltunk az anyával, könnyed, csevegő hangon, mintha mi sem történt volna köztünk az elmúlt hetekben, hónapokban. években. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Látom, neki is jó így, szorongása enged. S a gyerek majd szétcsattan az örömtől, hogy végre egyikünk sem emeli három oktávval magasabbra a hangját, hogy valamiben most végre egyetértünk. Hát akkor most igazán szabad! — gondolhatja a gyermek, mert azt veszem észre: hirtelen ágaskodni kezd. húz lefelé, mászik fölfelé, hogy végre ő is megcsókolhasson, boldogan és önfeledten. nevelő szülője rosszallása vagy vélt rosszallása nélkül. — Láttalak ám a múlt héten is! Amikor itt voltál a gyermeknapi ünnepségünkön. — Anyát én is láttam, de léged nem. Hol voltál? Merre? — Vele voltam! — Anya is látott engem. . . Mért nem mondtad, hogy találkozni akarsz velem. Akartál volna? — Én akartam volna, de én még nem szólhatok. . . Mert én még kicsi vagyok. De te is oda jöhettél volna. . . Hát erre mit mondjak? Hogy éppen azért mentem el a gyermeknapra, hogy találkozzunk, hogy közös legyen az ünnep? Hogy együtt örüljünk? Mondjam, hogy hiába mentem kitartóan feléjük, anya elfutott előlem mindannyiszor. Nem, ilyesmit nem mondhatok. Hazudjak valamit? A gyerek úgyis megérzi. Beharapom hát a számat, és csak annyit mondok: legközelebb majd jobban megszervezzük... Majd csak fölkapaszkodunk mi is azon a létrán, melyen a gyerekek állnak. * * * — Emlékszel, apu? — mondja „nagyfiam”; a létrára, a Nádor téren.. . Emlékszem, hát hogy ne emlékeznék. Nem is akármilyen létra volt: mátrailétra, égignyúló, a játszótér kellős közepén árválkodott. Balázs „kiszúrta”; a homokozóban is inkább csak négykézláb közlekedett az idő tájt, csak első bizonytalan lépéseit próbálgatta még. de ezt az égig érő csodát birtokba akarta venni. Mindenáron föl akart mászni a „jétjája, a mátjaijétjája”. És bömbö- lése fölverte a játszótér békéjét, mert a hirtelen jött atyai tanácstalanság egyetlen tiltásban összpontosult. A gyerek eszeveszetten kapaszkodott a „mátjaijét- jába”; hogy oldjam meg ezt értelemmel — a magam értelmével és a gyerek értelmével?! — egyeztem bele; megyünk, fölmegyünk. de nem a mátjaijétjája — hanem a mátrailétrára. . . És elkezdtük tanulni a gyermeki nyelv rémét: a bűvös „r" betű kiejtését. Fintorogtam és grimaszoltam, pörgettem és öltögettem a nyelvemet, mutatván, hol álljon, hogy rezegjen és recsegjen; és a gyerek egyszer csak kimondta. kristálytisztán, érthetően: MÁTRAILÉTRA! No, akkor gyerünk! Föl a létrára — a játszótéri kismamák „micsoda szülő!" rosszallásától kísérve. . . * * * Könyvet írok. Igaz és mesés történeteket gyerekeknek, felnőtteknek. Amikor még ötlet szinten volt az egész, beszéltem róla fiaimnak is; később mutattam belőle részleteket — emlékeznek rá. vajon? De mi lesz a vége? — érdeklődtek. Hát, . . itt a vége, fuss el véle! — vágtam ki a rezet. És Zoltán fiam fölkapta ezeket a szavakat: itt a vége, fuss el véle! — és el is rohant, ki az udvarra, s nyargalászott körbe-körbe, képzeletbeli zászlóként lobogtatva ezt a mondatot. Nosza, több se kellett nekünk, nyomába eredtünk, hogy meg ne szökjön Zoli a végével. Mert anélkül nem ér semmit az egész. Zoli meg énekelt, énekelt, énekelt boldogan: Fogjál meg ha tucc, te háromfejű strucc! Bényei József: Hazatérhetsz Köszönd meg a kerítések dadogó ritmusának, hogy olyankor is hazavezettek, amikor szemed világító cserépdarabkái belehulltak a mámor kavargó kútjaiba s a szélütött jegenyefák táncoltak hajukba tűzött csillagokkal — Köszönd az árokparti fűnek, hogy volt párnád eledeled, tartott árnyékot arcodnak, amikor hosszú útjairól az elégedetlen csodakeresésnek hazataláltál s tétova lábad alig ismerte a falusi fordulókat Köszönd a torony árnyékának, hogy megbújt alatta egy jászol, amelyben sárga kukoricákon> zizegett s hiába csörgették láncaikat a térdreboruló buta tehenek, csak szemük és orruk fényessége volt hajnali olajosmécsed — Köszönd a krumplisveremnek, hogy mindig megvédett két szem krumplit a fagytól, két korty tejet a forróságtól azért, hogy ízüket sose feledd el — Köszönd a kaskötő széknek, hogy borzongatták éjszakai nyugalmad boszorkányos, mesék, manók imbolygó surranással, ördögfiókák, lápi lidércek s hogy adtál az öreg Illésnek egy karaj kenyeret, mert megmutatta hogy táncolnak a holtak \ Dávid hegedűjére a kikerekedett holdban —Dávid hegedűjére a kikerekedett holdban Köszönd a mindennapi lélegzetet, a lépés biztoságát, és azt a mozdulatot, hogy meg tudod emelni kaläpod minden ember előtt, aki az útonjárók alázatával rádköszön — és hogy megtanitottad kezet fogni s azt a nyulat is, amit egyszer* kabátja bekötött ujjábán hozott apád — és köszönj meg mindent, ami vagy, ami voltál, s amii'é lesznek a gyermekeid, köszönj meg mindent a kerítésnek és krumplisveremnek, és álmodd azt. hogy feláll a fehér szalmán egy újszülött kisborjú reszkető lábbal, de anyamosdatta tisztasággal és szemében olyan mély a végtelenség, mint a tiedben valamikor, amikor útnak indultál s azt hitted, legalább meghalni hazatérhetsz . . . Molnár M. Eszter: Kék tótükörben Mint gazella szöksz előlem kis tó előtt erdőben megállsz lehúnyt szemeddel kék tótükörben engem látsz Sass Ervin: van egy hajónk két kulcsunk hozzá nincs diadalkapu sem felirat vártalak nincs semmi csak röpítő vitorla a szemünkben tengerkék képek távolbalátó reményvegetációnak pár zöld növény kávéillatselyemfonál vitorlatartó elszántság ez csak a miénk a mi hajónk ideges hullámok - hátán aranypapírba csomagolt nap alatt szelíd bolyongás egymás körül jogosítvány nélkül a milliós lottónyereményre csodáknak csodái nélkül csodálatosan Milan Rufus: Harangok Álmomból harangok ébresztenek. Hazai tájról álmodom. Az egész remeg. Mint fehér hajó siklik hullámról hullámra rajta a fény. A keresett. Kinyitom szememet. Csak sötétséget látok, szemembe könnyek szöknek, így alszom el. Victor Vasarely: Zebra, 1938 Szlovákból fordította: Üjszigeti Dezső
