Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-26 / 149. szám
1987. június 26., péntek Így látják ük Közművelődésünk diákszemmel „A darab a magyarokról, a magyaroknak szól” Beszélgetés Háy Gyula özvegyével Hégi szokás már, hogy a különböző felsőoktatási intézményekben tanulók eg/ része a tél derekán, a félév első napjaiban egy-két hétre kirajzanak a megyékbe, hogy ott párosával-töb- besével tanulmányozzák egy város, falu életét; közművelődését. Valamennyien tudjuk — de legalábbis érezzük —, hogy az értelmiségi lét elengedhetetlen velejárója annak megértése, hogy a főiskolát, egyetemet végzett fiatal a helyi közélet tagjává kell hogy váljon, abban felelős és képzettségén túlmutató munkát kell hogy vállaljon. Ennek legpregnánsabb formája és területe az, amit összefoglalóan közművelődésnek nevezünk. Az idén február 9. és 18. között Békésen, Sarkadon, Bélmegyeren, Mezőberény- ben és Szarvason megtartott népművelési gyakorlaton tizennyolcán vettek részt; a szegedi Juhász Gyula és a bajai tanárképző főiskolákról, a szegedi József Attila Tudományegyetemről, a kecskeméti kertészeti főiskoláról, valamint a budapesti orvostudományi egyetem egészségügyi főiskolájáról és az állatorvos-tudományi egyetemről — legkülönbözőbb szakokat képviselve. A főiskolások és egyetemisták többek között azt a feladatot kapták, hogy — tíz nap, tehát igen rövid idő alatt! — tanulmányozzák a településen a munkahelyi művelődés alakulását, a cigánylakosság beilleszkedésének kulturális vonatkozásait, s általában: a község, a város közművelődési életét. S mindezt a helyi népművelők támogatásával, irányításával. A közelmúltban érkezett meg megyénkbe a gyakorlat tapasztalatait tartalmazó tizenegy beszámoló, dolgozat a szegedi egyetemközi szervező bizottságtól, amely a gyakorlatot évenként elindítja, összefogja, szervezi. Az egyes beszámolók másolatait természetesen megkapták az érintett települések vezetői, a népművelők is. Ügy érezzük, nem haszontalan idézni néhány gondolatot ezekből a dolgozatokból: a 19—24 éves, zömükben megyénkben először most járt diákok milyen benyomást is szereztek az őket tíz napra vendégül (is) látó településről; hogyan rajzolódik ki megyénk közművelődése az ő ecsetjükkel? mwwvwwwM „Keserűen tapasztaltuk, hogy Bélmegyer is egyike az elöregedő magyar falvaknak. Mivel a munka- és továbbtanulási lehetőségek meglehetősen korlátozottak, a fiatalok nem szívesen telepednek le, az itt élők pedig elvándorolnak. Ezzel együtt viszont különösen jól szervezett az öregekkel — különösen a téesztagokkal — való törődés. A volt téesztagok igen magas nyugdíjat kapnak és még most is aktív szerepet töltenek be a község életében. Példa erre az öregek napközi otthona és a nyugdíjasklub (itt műsort is tartanak). A nemzedékek közti kapcsolattartás — úgy érezzük — megoldott, hiszen e klub keretében a hagyományok ápolására ösztönzik a fiatalokat (itt elsősorban az általános iskolásokra gondolunk: cimbalomszakkör, néptáncegyüttes, népdalkor). A nagyobb formátumú programokat a környező községekkel együtt szervezik, de minden helyi .igényt kielégít az újonnan átadott könyvtár is. Itt azonban meg kell említeni, hogy a könyvtár ténylegesen az általános iskolások képzésében játszik jelentős szerepet: a kötelező olvasmányok itt lelhetők fel, valamint a szakköröknek ad otthont az épület.” (Hatan a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának II. évfolyamáról) „Amit itt tanultunk (szervezés, programok stb.), arra nemegyszer keményen rácáfolt az, hogy nincs elég pénz, esetleg éppen akkor nincs autó, ami a kérdéses helyre vigyen. Beláttuk, ám nehezen fogadtuk el, hogy a személyes kapcsolatok a művelődési ház és a művészek, társulaíok között, mennyire dominálnak. (...) A tíz nap alatt kivonatot kaptunk az úgynevezett értelmiségi létből, s közben tanultunk, okultunk, s végül, de nem utolsósorban jól éfeztük magunkat.” (Az egészségügyi, a szegedi tanárképző és az állat-egészségügyi főiskolákról négy diák a békési gyakorlatról) „A faluban élő emberek nyitottak, közvetlenek az idegenekkel szemben, ha érzik az őszinte érdeklődést a kérdésekben. Ezt főleg az idős embereknél tapasztaltuk, de ebben bizonyára szerepe van annak, hogy mi is főleg az idős embereket kerestük fel, hiszen ők tudnak mesélni a múltról. A falu olyannyira zárt közösséget alkot, hogy szinte megválogatja, kiket fogad be. Jellemző erre, hogy cigány- család nem él Bélmegyeren, a lumpen elemeket nem engedik letelepedni, erre a falu lakossága nagyon büszke, örvendetes, hogy a faluban levő nyugdíjasklub aktívan működik, de elgondolkodtató. hogy ez a falu egyetlen igazán aktív, jól működő közössége. (.. .) Az aktív kereső lakosok kulturális programjainak színvonal- és számbeli visszaesésének magyarázata lehet, hogy a falu korábbi népművelőjét — aki több évig töltötte be ezt a funkciót és jó kapcsolatokat épített ki — tanácselnöknek választották; utánpótlása a mai napig nincs megoldva.” (öten az egészségügyi főiskolai kar védőnőképző tagozatának hallgatói közül — Bélmegyerről) „Mén újra Békésen tölthettem a gyakorlatot, s így megfigyelhettem a cigánylakosság fejlődését, mobilizációját, új és teljesebb, átfogóbb képet kapva róluk. A hivatalos fórumokon mindenütt foglalkoznak velük, hiszen a városban egyre jelentősebb tömeget képviselnek. A városi tanácsnál meglepő jelenségre hívták fel a figyelmemet. Mikor az öt- százalékos etnikum (mármint az összlakosság arányát tekintve — a szerk.) helyzetéről érdeklődtem, kiderült, hogy a cigánylakosság létszáma egy év alatt megduplázódott, s ma már kb. 2 ezer fővel kell a békési vezetőknek számolniuk. Ennek a nagyfokú bevándorlásnak az okait a kedvező lakáskörülményekre lehet visszavezetni. (...) Nagy gondot jelent ez a városnak, egyrészt azért, mert így a lakáskérdés soha nem lesz megoldva, hisz hiába adnak egy-egy családnak (...) lakást, az üresen maradó rossz vityillóba csak akkor nem költözik be új család, ha azt földig rombolják. Nyomasztó a gond azért is, mert a munkaképes lakosság száma ugyan nő, a munkalehetőségek aránya nem' növekszik, így egyre több a munkakerülő, csavargó életmódot folytató elem száma, s a környékről betelepülők között is ők vannak többségben. (. . .) A békési cigányokkal egy 25 éves fiatalasszony, az úgynevezett cigánycsalád-gondozó foglalkozik. Vele és a művelődési ház „cigányfelelősével” látogattunk ki a telepre tavaly és az idén is. Meglepő módon egy év múltán ismerősként fogadtak, s még a keresztnevemre is emlékeztek azok, akiknél látogatóban voltunk.” (...) Tapasztalataim alapján az itteni cigánylakosság helyzete kedvezőbb az országos viszonylathoz képest. A békési cigányoknak a város vezetőivel, a művelődési ház dolgozóival karöltve sikerült a fejlődés rögös útjára lépni.” Radácsi Éva, a szegedi tanárképző főiskola II. évfolyamos történelem—népművelés szakos hallgatója) Az idézetek természetesen kiragadottak; a válogatás véletlen- és ötletszerű volt. Értelemszerűen az itt leírtakból le kell számítani a diákok helyismerethiányából, bizonyos fokú tájékozatlanságából eredő szélsőségeket, túlzásokat, apróbb tévedéseket. Mindezek ellenére úgy érezzük, tanulságos elés újraolvasni ezeket a sorokat. Többek mellett egy szólást is idéznek: Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde! Nemesi László Magyarországi ősbemutatóra készül a Gyulai Várszínház. A Madách Színházzal közös produkcióban adják elő ma este — Szirtes Tamás a rendező — Háy Gyula Mohács című tragédiáját. Az író hazánkba látogató özvegyét akkor kértük meg egy beszélgetésre, amikor a színészek a tapsrendet gyakorolták. — Nem zavarom kérdéseimmel? — lépek oda a nézőtéren helyet foglaló idős hölgyhöz. — Faggasson csak nyugodtan! — A dráma keletkezésének körülményeiről már sok mendemonda látott napvilágot. Hogyan történt ez valójában? — A férjemet 1956. után szabadságvesztésre ítélték. Ott, a cellában kezdett a mű megírásához, s két évig dolgozott rajta, amíg elkészült. A szükséges dokumentumokat, segédanyagokat én állítottam össze és juttattam el hozzá. — Mi motiválta Háy Gyulát, hogy éppen az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánkról írjon? — Először is le kell szögeznem egy tényt! Háy Gyula minden történelmi tárgyú munkájában — például az Isten, császár, paraszt címűben is — a valóság leghűségesebb ábrázolására törekedett. A Mohács is kizárólag az 1526-os eseményeket örökíti meg es mentes mindenféle „oldalra kacsingatástól”. Férjem nekem egyszer elmesélte, hogy akkor, a cellában úgy érezte, az a szituáció tökéletesen ideális a témaválasztásra és a művészi függetlenségre. Ügy vélte, azok az idők alkalmasak voltak arra, hogy párhuzamok keletkezzenek az író és az olvasó, a néző lelkében. — Mennyiben tekinthető napjainkban is aktuálisnak ez a dráma? — Mint mindéig a történelemmel foglalkozó, a régmúlt eseményeit feldolgozó darab csak akkor igazán értékes, ha a mának szól — és a Mohács ilyen. — Hol mutatták be először a művet? — Svájcban —• ahol én most is élek — férjem 70. születésnapjának tiszteletére, 1970-ben. De — és ez érdekes dolog — magyarul már egy évvel később előadták a szabadkai Népszínházban. — Mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy hazánkban is műsorra tűzik a művet? — El sem tudom mondani, mennyire örültem neki, hogy magyar színpadon, magyar közönség láthatja ezt a darabot. Hiszen a magyarokról, a magyaroknak szól. Arról nem is beszélve, hogy nekem is a Mohács a legkedvesebb drámám. Bundula Csaba Fotó: Gál Edit. Ketten a sok közül... Szép megyei eredmények születtek az általános iskolások egyéni pályázatának országos fordulóján orosz és nemzetiségi nyelvekből. Május 19. és 28-a között Csillebércen dőlt el a végső sorrend. Az eredmény: orosz nyelvből arany oklevelet kapott az Orosházi 3. Sz. Általános Iskola tanulója, Sze- menyei Éva, a battonyai Dús Judit és a szarvasi 1-es iskola diákja, Nagy Csaba. Ezüst oklevéllel a Békéscsabai 2. Sz. Általános Iskola két diákját, Adamik Helgát és Laurinyecz Tímeát, valamint a 10-es iskola tanulóját, Gajdos Attilát jutalmazták. Bronz oklevelet a Békéscsabai 9. Számú Általános Iskolából és a Mezőbe- rényi 1. Sz. Általános Iskolából Kertész Ágnes, illetve Sztán Evelin kapott. A román nyelv legjobbjai a kétegyházi Borbély Erika, a méhkeréki Kozma András és a gyulai Kozma Róbert lettek. Szlovák nyelvből két arany oklevél került a megyébe, melyeket a szarvasi Bagyin Mihály és a békéscsabai Veres István' érdemelt ki. S ezzel le is zárhatnánk a tudósítást, ám érdekelt bennünket, hogyan készültek fel, miként érték el e szép eredményeket? Természetesen mindőjüket nem tudtuk felkeresni, ezért abba az általános iskolába kopogtattunk be — a békéscsabai 2. számúba —, melynek két tanulója mesélhet a nagy vetélkedésről ... * * * Mészáros Ilonát, a két kislány felkészítő tanárát kerestük. — Szorgalmasak — mondja —, lelkiismeretesek a végtelenségig. Hol reggel 7- re jöttek be, hol a délutánjukat szánták a felkészülésre. Mikor Csillebércen megismerték e rendhagyó versengés programját, hosszú levelet írtak arról, mi vár rájuk. Az itthon maradt gyerekekkel együtt izgultunk értük, nem hiába. Ilyen siker ebből a tantárgyból nemigen érte még iskolánkat. A két hetedikes kislány, Adamik Helga és Laurinyecz Tímea a verseny menetéről beszél. — Levelet kellett írni, melyben bemutatkozunk, s leírjuk, miért szeretnénk Moszkvába menni az olimpiára — kezdi az elbeszélést Tímea. — Természetesen mindezt orosz nyelven ... — Én leírtam, hogy kitűnő tanuló vagyok, szabad időmben úszni járok, de a könyvtárba, a moziba is szívesen elmegyek. Zongorázni tanulok... — sorolja a levélben megfogalmazott gondolatokat Helga. — És a családomról is írtam, anyuról, apuról, meg a testvéremről ... A levelek ezúttal nem kerültek postára, hiszen ezek alapján választották ki azokat a gyerekeket, akik tovább versenghettek a me gyei vetélkedőn. — Ott előbb egy szöveget olvastak fel, amit meg kellett értenünk, hogy ezután a kérdésekre válaszolni tudjunk — meséli a békéscsabai Szabó Pál téri iskolában történteket Helga. — A másik feladat az volt, hogy egy szovjet vendégnek el kellett mondani, mit érdemes megnézni a fővárosban ... A csillebérci események, ha lehet, még izgalmasabbak voltak. Tíz napot töltöttek ott, szovjet pajtásokkal. A feladatok megoldásáért arany-, rózsaszín és zöld zseton járt... — Sokféle lehetőség volt a zsetonszerzésre — magyarázza Tímea. — Akadály- verseny, szituációs játék. Ki az állomásra, ki a boltba, ki a presszóba képzelte magát.. S ha a fantáziához jó nyelvtudás párosult, jöhetett az aranyzseton ... — Kedves emlékeink maradtak diszkókról, tábortűzről, kirándulásról... — sorolja élményeit Helga. — És milyen szép volt a tábort * * * Végre „kitört” a vakáció, a két kislány is szép terveket szövöget a nyári hónapokra. Szereplésük jutalma könyvutalvány volt. Helga ifjúsági regényeket vásárolt (most végre lesz ideje olvasni őket), Tímea — édesanyja nem kis örömére — egy szakácskönyvet vitt haza. Á asjtos burgonyagombócot már sikerült elkészítenie, a többivel majd nyáron próbálkozik. Sok sikert ehhez is!... N. A. Koreai útijegyzetek II. Phenjan, az ország szíve Írásom elején említettem, hogy minden utazás meglepetés, most hozzáteszem: várakozás is. Ha könyvekből, filmekből ismert helyre megy az ember, azért, vajon miként szembesül mindazzal, amit addig tudott az országról, városról, s az ottani emberekről. De még nagyobb a kíváncsiság akkor, ha oly kevés információval indulunk>útnak, mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság esetén. Ütikönyv nincs, az összes fellelhető anyag egy nagyon régi kiadvány, brossúratartalom- mal és stílusban. Csak egy valamiről tudtunk mindnyájan: a koreai háborúról, bár arról sem sokat. Ki fiatalsága okán, ki meg az elrohant évtizedek miatt. TÖBB BOMBA, MINT EMBER De a KNDK nem felejt. Nincs olyan hely a fővárosban, de mint később láttuk, vidéken sem, ahol O, az idegenvezetőnk, a maga halk és szerény módján, ne a háborútól eredeztetne mindent. Mikor már túlzásnak tűnik, magamba nézek, és hazaszáll a gondolatom: hány évtizedig is kezdtünk — szóban és írásban — mindent úgy, hogy felszabadulás előtt, vagy után... Még nem olyan régen is. Ám, ha valahol helye van a háború említésének, az Phenjan, amelyet az amerikaiak az ötvenes évek elején porig bombáztak. Az akkor 400 000 lakosú városra 435 000 bomba hullott, s egyenlővé a földdel csak azért nem vált, mert a romok és a holtak ott maradtak. A háború után, mindjárt 1954-ben nagy erővel megkezdődött az újjáépítés. Aki épkézláb maradt, a gyerekektől az öregekig, fizikai munkástól a hivatalnokig, mindenki az építkezéseken dolgozott. Ekkor emelték a még ma .is meglévő két-, három- és négyemeletes házakat, majd ahogy telt az idő, épültek a gyárak itt és vidéken is — nem egy a szocialista tábor segítségeképp —, a főváros is egyre nagyobb és magasabb lett. Ma, a peremkerületekkel együtt 2 millió lakosa van, modern magasépületekkel teli, hol utcaszerűen, hol szellős, levegős, teres elhelyezésben, a 20-30-40, sőt 50 emeletes házak, mint az Iker-szálloda, mely a város új jelképe lett. De nem az egyedüli, mert most is az, a két égre törő emlékmű: a Cho-Li-Ma és a Chu-Che. Az előbbi, a szárnyas ló, a róla elnevezett munkaver- seny-mozgalom — a gyorsaság és előretörés — jelképe. A másik, a hatalmas fáklyában végződő: a lánggal égő eszme. ÚTTÖRÖK A CSÁSZÁRI PALOTA HELYÉN Phenjani szállásunk a város tág központjához tartozó 18 emeletes Sport Hotelban van, a nagy sportlétesítmények tövében. Egy hajításra hozzánk a stadion és az impozáns jégcsarnok, s a szintén kör alakú Szanvang sportkomplexum uszodákkal, szaunákkal, különféle sporteszközökkel, de hagyományos kádfürdőkkel, masszírozással, fodrászattal is. S mozaik, márvány, csillár mindenütt. Ez a pompa egyébként minden középületre jellemző, még a metróra is. A színházakra meg különösen. Az úttörők palotája a város legszebb részén, a régi palota helyén épült. Azért ott, mert a gyerekek a jövő zálogai, tehát őket kiemelt hely illeti meg. Az épületben 500 szoba, saját színházterem. A több mint 200 szakkört, a könyvtárat, a kiállításokat naponta 10 ezer tanuló látogatja. A szakkörök sokirányúak, a gyakorlati tudnivalóktól a művészetekig és sportig terjednek. Az első, ahova benyitunk, a traktorszerelők terme, a másikban motort tekercselnek a fiúk, de egy emelettel
